Barok László : A buszon történt

*

  

 

 

 

 

Bözsi néniről már írtam egyszer. Ő az, akit sokáig vérszerinti rokonomnak hittem, mert a családunkban élt, de aztán kiderült, hogy „csak” tiszteletbeli. Élete végéig gondoskodott róla a családunk, utolsó éveiben én, de nem ezért írok most róla.

Ugyanabban a társasházban laktunk a város szélén. Csak egy kiadós sétával lehetett a belvárosba jutni. Sokszor bevittem Bözsi nénit a kocsimmal oda, letettem kedves áruháza mellett, aztán mentem tovább munkahelyemre. Délután mire hazaértem, általában Bözsi néni már otthon volt, mert sétált egy nagyot. Ha nem találtam otthon izgulhattam, hol lehet. Legtöbbször kocsiba ültem, s erősen vizslatva a szokásos utat, keresni kezdtem Bözsi nénit. Ha megláttam valahol bandukolni, fellélegezve megálltam mellette, hangosan rászóltam, hogy én vagyok, s ha ő meggyőződött, hogy valóban én vagyok az, aki kocsijába invitálja, megkönnyebbülve beszállt mellém.

Egyszer nem találtam, reménykedve mentem haza, hátha csak elkerültük egymást. Fél óra múlva egy ismerősöm kézen fogva vezette haza Bözsi nénit. Szegénykém eltájolta magát, azt hitte, van egy rövidebb út is, de eltévedt. Mielőtt ismerősömnek — aki sejtette, mi a baj — engedelmeskedett volna, keresztkérdéseket tett fel rólam, hogy valóban megbízható-e az az ember, aki haza akarja vezetni.

Egyszer kocsi nélkül maradtam egy pár napra szervízelés miatt, amikor meghívást kaptam a belvárosban lakó bátyámtól, hogy menjünk el hozzá, de okvetlenül.

A házunk előtt van az egyik helyi járatnak a megállója, három megállót kellene menni, hogy bátyámékhoz jussunk. Úgy döntöttem, busszal megyünk be a városba.

Annak rendje és módja szerint beálltunk a megállóba, és vártuk az autóbuszt. Az meg is érkezett, és mi fölkászálódtunk rá. Egy fiatal nő rögtön át is adta Bözsi néninek az ülőhelyét. Elhelyezkedtünk hát, ő a széken, én a szék melletti rudat fogva, amelyen a jegylyukasztó szerkezet is volt. Természetesen rögtön elő is vettem egy jegyet, és ahogy kell, kilyukasztottam. Bözsi néni még nem látott ilyet. Figyelt, majd megkérdezte:

— Mit csinálsz?   

— Jegyet lyukasztok — feleltem csendesen.

— De miért csak egy jegyet lyukasztasz, amikor ketten vagyunk?

Akkor elmagyaráztam, az a szabály, hogy az idősek ingyen utazhatnak, Bözsi néni is ingyen utazhat. Azért lyukasztottam csak magamnak jegyet, mert én még nem utazhatok ingyen.

Bözsi néni bizonyára megértette, miről van szó, de mélyen magába esett, gondolkodott. Egy kis idő múlva megrángatta a pulóveremet, hogy hajoljak le hozzá. Mikor fülemmel a szájához értem, ellentmondást nem tűrően, határozottan utasított:

— Aztán nehogy azt mondd, ha megkérdik, hogy nyolcvan éves vagyok!

Ugyanis Bözsi néni akkor valóban nem volt még nyolcvan éves. Csak hetvenkilenc!

Legutóbb szerkesztette - Barok László
Szerző Barok László 25 Írás
Időmúlatás nálam az írogatás. Nem hinném, hogy irodalmár vagyok.