— Szabadsááááááág!
Üvöltötte a Nagy Fehér Varázsló péntek hajnalban, mire is hozzávágták az ébresztőórát. Varázslóné nem látta át a dolog jelentőségét, sőt a reggeli kávé előtt semmit sem látott.
Három éve még szabadnapja sem volt a Varázslónak, de most egy teljes hétig övé a világ. Persze, ha a Varázslóné is úgy akarja, mert ez kérem egy teljesen normális házasság. Fontos cuccok bepakolva, meleg ruha, szúnyogriasztó, kislámpa, nagylámpa és minden egyéb kacat, ami szükséges a canadai indiánok életének felderítéséhez. Varázslóné a féltve őrzött családi könyvtárból becsomagolta a Winnetou és Bőrharisnya kalandjaira vonatkozó összes könyvet, leírást. Még a Mackenna aranya című filmben látott sziklahasadék pontos térképét is, habár az nem is ebben az országban van, de hát ki tudja, mi lesz itt még. Szóval hatalmas reményekkel és a gyermekálmokat követve indultunk neki az útnak, követve Karl May lábnyomát, aki sosem járt ezen a földtekén.
Az útirány kb így hangzott: Észak, és jó messze a civilizációtól!
Az autó szorgalmasan falta a kilométereket, a kutya a csontot, Varázslóné a kávésbögre széliről nyalogatta az utolsó cseppeket.
Egyre-másra hagyták magunk mögött az ismerős városokat, falvakat, az út is kezdett vadregényessé válni, na nem egészen úgy, mint ahogy mi azt a Winnetou filmekben láttuk, de azért a hétköznapi betonrengeteg után igenis vadregényes volt. Megjelentek az első elolvashatatlan nevű útkereszteződések, biztos jel, hogy indián területre érkeztek. Végre egy ismerős szó a távolban WINNETOU Camp. A csinos kis faházak közül a Varazsló elé ugrott egy rövidnadrágos kiscserkésznek öltözött rövidnadrágos kiscserkész, kisdobos nyakkendőben és „Guten tag” „salem” és egyéb átkokat szórt feléjük.
— Ki ez a marha? — kérdezte Varázslóné fennhangon és persze magyarul…
— Jó napot kívánok — váltott magyarra a cserkesz is, akit zavarában rögtön „Hau” felkiáltással köszöntött a Varázsló. Valamit dünnyögött az orra alatt szegedi tájszólásban, ami kb annyit jelentett, hogy hagyjuk a formaságokat, mert megskalpol.
— Mi kérem, Winnetout keressük, vagy legalább is a kis Winnetout — mondta a Varázsló, majd szúrósan a cserkész szemébe nézett.
— Az egy marhaság. Maguk is a Karl May könyveken nőttek fel. Felejtsék el.
Egy világ omlott össze bennem, és a továbbiakban lemondtam a Varázsló megszólításról.
— Hát persze — vallottuk be kicsit összezavarodva, nejem sandán lesütötte szemeit és szemügyre vette a cserkész zokniját.
— Nem bőrharisnya — mondta csalódottan.
— Nem megy a biznisz — közölte szomorúan a cserkész —, azért írtuk ki, hogy Winnetou-Camp, így legalább a maguk fajta európai betéved. Tavaly meg Squirrel Technikum camp voltunk, csak néhány indián jött megnézni, hogy mit szórakozunk itt, de azok nem kempingeznek, nem esznek tepertőt és nem énekelnek titkos orosz népdalokat.
Mi szomorúan odébbálltunk és innentől csak kimondhatatlan nevű táblákra vadásztunk, nem lehet, hogy az indiánok csak a táblagyártáshoz értsenek. Így érkeztünk el a Pickerel river mellett levő kis vikendházakból álló telepre, ami egy erdélyi hentes és a feleségének tulajdona. Persze ez is csak később derült ki, de fáradtak, álmosak és nyűgösek voltunk, így béreltünk egy kis faházat.
Majd innen portyázunk — gondoltam. Megküzdöttünk a szúnyogokkal és álomra szenderültünk. Szokásomhoz híven, már hajnalban a bozótosban hemzsegtem, fényképezőgéppel és a kutyával felszerelve. Kígyót, békát, medvét és farkasokat kerestünk, helyette találtunk szúnyogot, és szúnyogot és szúnyogot. Később kolibrit is, ami nem volt vérszomjas, de itt egyáltalán nem kellene, hogy röpködjön, mert trópusi madárnak nincs semmi keresnivalója északon.
Valahogy minden olyan műnek tűnt, meg a farkasüvöltést is magnóról hallgattuk.
A napot a környék felfedezésével töltöttük és végre találkoztunk igazi indiánnal is, aki inkább emlékeztetett egy paraszt bácsira láncfűrésszel, mint Mr. Gojko alias Winnetoura. Illedelmesen köszöntem, óvatosságból először magyarul, majd le Hau-ztam, végül a Good morning-ra reagált.
— Na mi van — kérdezte —, mi kell?
— Csónakot szeretnék bérelni — mondtam angolul.
Bólintott és a stégre mutatott.
— Azt a kék alumíniumot viheti.
Kutyával bepakoltunk és elindultunk az ismeretlenbe. Amit tudni kell a Pickerel folyóról az kb annyi, hogy nem is folyó, csak úgy hívjak. Hetven kilométer hosszú és átlagosan tizenöt méter széles, helyenként nyolcvan méter mély sziklahasadék, ami csak a hosszúsága miatt kapta a folyó nevet, mert evvel a szélességgel úccse hitték volna el, hogy tó. Na jó, ez komplikált, de majd kiheverjük. Félórás csónakázás után kikötöttem, mert elég egyhangú volt a folyó, kis szikla, nagy szikla, közepes szikla; kis bozót, nagy bozót stb.
Pár kép után irány haza, hátha nejem felébredt és indulhat a családi program, ami abból állt, hogy sört kell szerezni. Ő emlékezett arra, hogy pár kilométerrel feljebb van egy bolt a Google szerint, ahol van sör. A Google nem tudta, hogy azt tavaly lebontották, sőt a nejem sem tudta, aki egyébként mindent jobban tud. Szóval mentünk, csak mentünk, talán hetedhét határon is túl, amikor is megpillantottuk azt a táblát, ami jelezte, hogy még ötven kilométer a legközelebbi város, ahol azért csak lesz sör.
Én állítom, hogy pár üveg sörért még senki nem autózott háromszáz kilométert, de szabin vagyunk, és világot látunk. Hogy ez a világ nem az a világ, amit szerettünk volna látni, az is más kérdés. Szóval volt sör és lett kávé is, mert azt muszáj venni a családi béke érdekében.
Irány vissza a Pickerel folyóhoz.
Rengeteg sas körözött felettünk, úgy, hogy elhatároztam, repülő sast fogok fotózni. Ez kérem, nem olyan egyszerű dolog, pláne, ha a teleobjektív esőcsináló tehetségét is figyelembe vesszük.
Ezt elmagyarázom.
Akárhányszor feltűnt egy sas, nejem — mert ő még lát rendesen — közölte, hogy ott a sas.
— Valóban — mondtam, és eszeveszett gyorsasággal szereltem fel a gépre az 500mm -es teleobjektívet és az egészet állványra. Büszkén kicsörtettem a verandára és kerestem a sast, ami persze elrepült, és eleredt az eső is. Gépet menteni, szétszedni, hogy ne legyen útban, ettől viszont kisütött a nap.
— Papa! Ott a sas — mondta nejem, amitől őrültként ismételtem az előző tortúrát, csak azért, hogy megint eleredjen az eső. El is eredt. Nem részletezem, de a 300mm-es telével lehetett őket fotózni az 500-astol eleredt az eső. Nejem mar csak kézzel jelezte, hogy „madár! — és utánozta a sast, de ebből is eső lett. Azért pár kép sikerült a százötvenből, de nem voltam elégedett…
Kamera felszerelve állványon, 300mm-es teleobjektív kétszerezővel a verandán. A sasleső leveszi a szemüvegét, és méltóságteljesen belekukucskál a keresőbe, majd „az anyád” felkiáltással ugrik hátra. Nem tudom nézett-e valaki kolibrival farkasszemet negyvenszeres nagyításban? Félelmetes. A lencse előtt lebegett, majd bájosan intve magara hagyta a szívbajjal küszködő Varázslót.
Ilyenkor mindig vígasztalom magam, én nem félek, csak a Varázsló ilyen idegbeteg. Persze nejem azóta rágja a májamat, pedig nem is vagyok Prométheusz, és ő sem keselyű. Asszem. Remélem.
Másnapra a Manitoulin szigetre terveztünk menni, ami a hírek alapján az Indiánok fő rezervátuma, egy majd fél-magyarországnyi sziget, amit egy rövid híd köt össze a szárazfölddel.
— Na, majd itt látunk indiánt — mondta nejem. — Aha — mondtam én. Nekem lett igazam.
Újabb négyórás vezetés után, már hipp-hopp, ott is voltunk. Rendezett falusi táj, farmok jobbról, farmok balról, útépítő munkások sastollak nélkül. Hát én nem állítom, hogy a sziget összes zugát bejártuk, de cirka 200 kilométert autóztunk.
Az indiánok tökéletesen álcázták magukat, még a nyomaikat is, amit csak az ajándékboltokban láttunk, ahol természetesen nem indián személyzet volt. Vettünk néhány képeslapot és négy üveg lekvárt, ami tartósítószer nélkül készült és állítólag mégis eláll. Most kísérletezünk, és tv helyett a lekvárt figyeljük.
Azért az álom valóra vált, igaz nem egészen úgy, mint képzeltük.
Visszafelé a munkanélküli hivatal előtt mentünk el, ahol kb tízfős csoport várakozott. Farmerban, nagy pocakkal, egyik-másik kopaszon, de indiánok voltak. Nejem kiadta az utasítást:
— Mehetünk haza. — Újabb négy órai vezetés, és újra a Pickerel folyónál voltunk.
A hátralévő pár nap csendes pihengetéssel és nosztalgiázással telt. Felidéztük azokat a képeket, amit egy indián történet hagyott bennünk.
Szóval csalódás volt ez az út, a pihenést leszámítva. Toronto felé lassan visszaváltoztam Nagy Fehér Varázslóvá, és gondterhelt ábrázattal nyitottuk ki a lakás ajtaját…
Legutóbbi módosítás: 2010.10.15. @ 17:42 :: George Tumpeck
