Édesapám körzeti orvos volt. Területe egy nagyközség harmada, a hozzátartozó tanyavilággal együtt. Míg a községben gyalogosan, a tanyákra lovas kocsival ment, amit általában a tanya gazdája vagy egy lakója hajtott. Egy alkalommal engem is felültettek a kocsira, s míg édesapám a szobában injekciót adott, mert akkoriban — úgy gondoltam — a gyógyítás ebből állt, én az udvaron levő tanyai csodákat szemlélhettem meg: egy forrás-kutat, a felbuzgó felesleges víz elfolyását egy kis tóba, a kipányvázott állatokat, a tóban úszkáló kacsákat, s mindazt, ami egy gyermeki elmét leköt.
Egy szerdai napon, harangszó előtt történt meg az alábbi eset.
A tanácsházáról üzenték, Terenyeiékhez ki kell menni, mert a bácsi nagyon beteg. Édesapám rögtön fogta kis táskáját, s elindult, beteg már nem volt a váróban. Már napok óta nyomta az ágyat Terenyei bácsi, de falun nem szokás rögtön orvost hívni. Az állatorvost hamarabb kihívják, mint az emberorvost. Valahol egyszer szóvá is tette édesapám, hogy miért csak most szóltak. A válaszban kiemelték, hogy mennyire bíztak a házi gyógymódokban, még szódavizet is adtak a betegnek, mindent megpróbáltak.
A rendelőtől nem kellett sokat menni, bár az út csak száraz időben volt könnyen járható. Eső után hetekig volt sáros, latyakos. Így volt most is.
Legyőzve az út nehézségeit, hamarosan a konyhába léphetett be, onnan nyílt a tisztaszoba, ahol Terenyei bácsi feküdt. A konyhában éppen akkor tette föl a tűzhelyre Terenyei néni a nagy fazekat, teli vízzel. Forrni tette föl, az elkészült derelyét volt hivatva kifőzni.
Amikor édesapám végzett a tisztaszobában, a konyhán át mehetett volna ki a házból. Terenyei néni a kifőtt derelyét szedegette ki a fazékból, amire édesapám talán egy másodperccel tovább nézett oda, mint az illendő lett volna. Terenyei néni rögtön lecsapott a helyzetre:
— Doktor úr! Megkínálhatom?
Nem szokott elfogadni idegen helyen kínálást, de most kivételt tett, bizonyára hevesen működtek azok a gyomornedvek. A beleegyezésre pillanatok alatt asztalon volt a terítés, s hamarosan odakerült a derelye is szépen megforgatva prézliben. Nagyon ínycsiklandó s zamatos lehetett, mert édesapám kétszer is vett a nagy tálból a tányérjára. Krumplival volt megtöltve a derelye. Mikor az utolsó falatok is eltűntek a tányérról, megjegyezte, ilyen jót már régen evett.
Ezután ha Terenyeiék derelyét főztek, sokszor hoztak át a házunkba egy kis kóstolót belőle.
És most az alábbiakban írom le, miért is vetettem papírra én ezt. Miért is tartom „fontosnak” megörökíteni ezt a mindennapi esetet.
Egy februári napon halt meg édesapám. Kívánsága szerint a közeli városba költöztünk, de a költözésig még várni kellett egy fél évet. Temetésekor sok falusi, köztük Terenyei néni is elkísérte az utolsó útjára. Én hetedik osztályos voltam akkor, s a tanév letelte utáni napokban készülődtünk a költözéshez. Az udvaron voltam, amikor azt látom, Terenyei néni egy szatyorral a kezében fordul be a kapunkon. És abból a szatyorból egy lábast vesz elő, teli krumplis derelyével.
Csak most értem meg igazán, hogy amikor elment, édesanyám miért könnyezett. S miért volt Terenyei néni szeme is olyan homályos, amikor odaadta azt a lábast.
Legutóbbi módosítás: 2009.08.28. @ 09:42 :: Barok László
