A gyerekeket a csend teszi bölccsé.
Az elhallgatott némaság. Az értő-álca,
mely mögött éreznek, értenek és szenvednek.
Csendes gyerek voltam. Csendben figyelő.
A szüleim hangosak és figyelmetlenek.
Elnyomott érzéseket dobáltak egymáshoz.
Furcsa egyérintős játékot űztek, hiszen a falról,
amit maguk elé emeltek visszapattantak az érvek.
Önmagukkal fallabdáztak. Valahogy egyikük sem merte
átütni a labdát, mert az csak magas-labda lett volna a másiknak.
Ilyen ziccerbe egyikőjük sem kerülhetett.
A fal arra is jó volt, hogy nem látták egymást,
csak a visszhangokat hallották a Szomszédos falakról.
(Értem, miért volt kétszínű minden szoba fala.)
Ilyenkor felerősödött minden ütés, minden szerva.
Kívülről figyeltem a játszmájukat, csendben, a vonal mellett
az elgurult félszavakat mind összeszedtem, azt hitték, nem figyelek.
Azt hitték, egy óvodás csak Legozik délután. Igazuk volt. Részben.
Legoztam, építettem apró kockákból én is a falat.
A saját hangtompított falamat.
Azóta duplán fáj a szőnyegen szétszórt Legokra rálépni.
De apám szavai enyhítik az érzést. Akár hányszor megkérdezik tőle, hogy
„milyen volt kicsinek a fiad?”,
ugyanazt az egyetlen pillanattöredéket ragadja ki a múltból:
– Jó gyerek volt, csendes és sokat Legozott.
Legalább, így tudom, hogy az én falam még mindig áll.
