Hevesi Éva Szerző
Vezetéknév
Hevesi
Keresztnév
Éva
2 év Nincs Komment

Amikor István egy kora őszi napon végleg kiköltözött a kertjébe, még megvolt a kocsija. Igaz, alig tudott már benzinre pénzt szerezni, de semmiképpen nem akarta eladni a Fordot, féltve őrizte egykori jómódja szimbólumát, mintha minden jóra fordulhatna, amíg megvan a kocsi.

 

Amikor István egy kora őszi napon végleg kiköltözött a kertjébe, még megvolt a kocsija. Igaz, alig tudott már benzinre pénzt szerezni, de semmiképpen nem akarta eladni a Fordot, féltve őrizte egykori jómódja szimbólumát, mintha minden jóra fordulhatna, amíg megvan a kocsi.

Eleinte még bejárogatott a városba, hol egyik, hol másik barátnőjéhez.

Az ősz egészen kellemesen telt a tanyán.

Istvánnak egy ismerőse ajánlotta egyszer Matyit, vagyis szólt, hogy tud valakit, aki egy kicsit rendbe hozhatná a kertet, s fillérekért dolgozik. István, legyőzve idegenkedését, némi gondolkodás után beleegyezett, hogy a hajléktalan férfi dolgozzon nála, aki aztán egyik reggel meg is jelent a Tornyos-tanyán. Rögtön szerszámokat kért, s pár nap alatt egészen szépen kitakarította az udvart, megszegezte, megdrótozta a kerítést, felszedegette a lehullott gyümölcsöket, összesöpörte a faleveleket. Ez utóbbi munkát különösen szerette, valami furcsa meghittséget érzett abban, ahogy a száraz levelek zizegtek a seprűje alatt, vagy játékosan röpködtek a szélben. Néha, amikor senki sem látta, óvatosan fölemelt a földről egy-egy különösen szép falevelet, és sokáig forgatta, nézegette. Délben előkotorta koszos műanyag szatyrából a karéj kenyeret, a darabka főzőkolbászt vagy szalonnát, s a szilvafa árnyékában bekapott pár falatot. Minden alkonyatkor eltűnt valahová, de kora reggel már kint volt ismét a tanyán, s szó nélkül folytatta a munkát.

István elborzadva figyelte a férfi érdes, repedezett kezét, piszkos körmét, izzadt ingét, csapzott haját. Micsoda visszataszító emberek vannak, gondolta fintorogva, s félrehúzódva beült a kocsijába, zenét hallgatni. Nem beszélgettek, Matyi már régóta nem beszélt senkivel, legfeljebb, ha kérdezték röviden válaszolt, de most nem kérdeztek tőle semmit. Utolsó nap, amikor vége lett a munkának, István kétezer forintot adott neki.

— Remélem elég —, morogta barátságtalanul, s örült, hogy végleg elmegy Matyi.

A munkával azonban elégedett volt.

István ebben az évben már az egész telet kint töltötte a kertben, s — más lehetőség híján — hősugárzóval fűtött. Persze „megpatkolta” a villanyórát, hiszen a villanyszámlát képtelen lett volna kifizetni. Hanem az áramlopás valahogy kiderült, mire a szolgáltató rögtön kikapcsolta az áramot, s a tanya fűtés és világítás nélkül maradt. Ráadásul a több tízezer forintos számlát is ki kellet fizetni. A fiatalember méltatlankodva vette tudomásul, nincs más megoldás, kénytelen a kocsit eladni.

Egy szeptemberi délutánon István éppen egy nagy flakon kannás borral szállt le a buszról a tanyához vezető kereszteződésnél, amikor a jobb lábába éles fájdalom hasított. Alig bírta elvonszolni magát a faházig. Régebben is gyakran járt orvoshoz keringési problémákkal, trombózissal is kezelték már, de ennyire rosszul még soha nem érezte magát. Otthon ledobta magát az ágyra, s megpróbált nem gondolni a fájdalomra. Úgy érezte, az egész világ összeesküdött ellene, s valami rettenetes igazságtalanság történik vele. A végtelen hosszúnak tűnő éjszaka csöndjét csak a két kandúr neszezése zavarta meg. (A macskákat István is rendszeresen etette, így azok egészen odaszoktak a tanya köré.) Másnap reggel nagy kínnal elsántikált a megállóig, s bebuszozott a kórház ambulanciájára, ahol már többször kezelték. Amitől félt, bekövetkezett. Trombózissal kórházba utalták. A két hét alatt, amit bent töltött, alig néhány látogatója akadt. Régi barátnői közül egy-kettő, s egyszer Gizi néni ment be hozzá. Azzal engedték ki, hogy ellenőrzésre kell járnia, és persze rendszeresen szedni a gyógyszereket.

 Az orvosi javaslat ellenére nem várta meg, amíg a mentők hazaszállítják, elindult a buszhoz. A megállóban cigarettára gyújtott. Ekkor látta meg Matyit, aki a parkban bóklászva, üres sörösüvegeket gyűjtögetett egy műanyag zsákba. A hajléktalan férfi is észrevette őt, s valami köszönésfélét mormogott.  István intett neki, s közelebb lépett hozzá.

— Megint lenne egy kis munka —, mondta kurtán, a másik bólintott, s másnap reggel nyolc körül meg is érkezett a Tornyos-tanyára. István egy pohár bort töltött neki, aztán a faház lépcsőjén üldögélve figyelte, ahogy dolgozik. A férfi hamar kész lett, s felbátorodva letelepedett István mellé a lépcsőre. Sötétedésig borozgattak. Másnap délben Matyi megint megjelent, egy nagy kenyeret hozott, meg egy kis darab húsos szalonnát. Együtt ették meg a szalonnát, s megitták a maradék bort. Később Matyinak az italtól kissé megeredt a nyelve, s őszintén bevallotta, hogy évek óta itt, a faházban telelt ki. Kivéve persze az előző telet, amikor már kint tartózkodott István.

E naptól kezdve a hajléktalan férfi gyakorlatilag ott lakott a kertben, az egyik ócska matracon aludt, immár a tulajdonos tudtával és beleegyezésével, s habár reggelente rendszeresen elindult a városba pénzt „szerezni”, minden este hazatért a tanyára.

Abban az évben igen kemény tél volt, és sehogy sem bírtak kályhát szerezni. Előkerestek minden meleg holmit, amennyire csak tudtak felöltöztek, s takarókkal is védekeztek a hideg ellen. A fűtetlen faházban Istvánnak mégis megfagyott a lába, s mire tavaszodott, ismét a kórházban kötött ki, térd alatt amputálni kellett a jobb lábát. Időközben a fogai is tönkrementek, őszes haja egészen megritkult, a keze érdes, száraz lett, önmaga árnyéka sem volt már. A műtét után a kórházból felhívott telefonon néhány rokont, ismerőst, régi barátot, s elmondta mi történt vele, azonban segítséget senki nem ajánlott, bár néhányan sajnálkoztak egy kicsit, de ők is inkább csak udvariasságból. Matyi azonban csaknem minden nap meglátogatta, és meglepte valami csekélységgel, üdítővel, olcsó cigarettával, almával, nápolyival, ilyesmivel, s mindannyiszor megnyugtatta a beteget, hogy gondját viseli a tanyának, és a macskáknak.

 Napsütéses kora nyár lett, mire István hazakerült, s ekkor döbbent rá, hogy tulajdonképpen a hajléktalan férfin kívül senki másra nem számíthat. Fél lábbal tehetetlennek érezte magát, de mégis az volt a legszörnyűbb, amikor fájdalmat érzett a jobb lábszárában, vagy viszketett a jobb talpa. Fantomfájdalom, mondták az orvosok. Lábadozása alatt Matyi végig mellette volt, orvosért futott, ha kellett, ennivalóról gondoskodott, rendet tartott, amennyire lehetett. Még egy gázrezsót és palackot is „szerzett” valahonnan, így mindennap tudott teát, vagy egy kis meleg levest főzni. Úgy látszott, István lassan felépül, azonban pár hónap múlva sajnos ismét csonkolni kellett a lábát, ezúttal térd fölött. A második műtét után a seb nehezen gyógyult, a beteg mégis hazakívánkozott a kórházból a tanyára, s megint csak Matyi gondoskodott róla. A verőfényes őszi délutánokon gyakran elüldögéltek a kertben, hallgatták a madarak énekét, kártyáztak, vagy az elemes kisrádió recsegő hangja mellett szunyókáltak.

Egy hűvös, ködös novemberi éjszakán a beteg szokatlanul hangosan, hörögve lélegzett. Matyi nem mert elaludni, egész  éjjel éberen fülelt. Hajnal felé pár percre mégis elnyomta az álom, s arra riadt fel, hogy ijesztően nagy a csönd. Lélekszakadva rohant, a városszéli fülkéből telefonált. Mire a mentők kiértek a tanyára, már a földön gubbasztott, s István jéghideg kezét szorongatta. Könnyei a piszkos deszkapadlóra csorogtak.

 

 (Vége)

 

Kép: Google

 

2 év 4 komment

Matyi, a kissé görnyedt hátú, hajléktalan férfi még alig múlt negyvenéves, de ötvennél is jóval többnek látszott. Szeméből már rég eltűnt a csillogás, tompa, reménytelen tekintettel bámult a világba.

 

 

2 év 7 komment

István megmagyarázhatatlan ellenszenvet érzett a perifériára szorult emberekkel szemben. Viszolyogva mérte végig az elhanyagolt külsejű hajléktalanokat, a kukákban turkáló koldusokat, miközben gőgös eleganciával nézegette ápolt körmeit, fésülgette lágyan omló hajfürtjeit, igazgatta frissen vasalt ingét, s elégedetten állapította meg, ő minden szempontból tökéletes.

 

 

István megmagyarázhatatlan ellenszenvet érzett a perifériára szorult emberekkel szemben. Viszolyogva mérte végig az elhanyagolt külsejű hajléktalanokat, a kukákban turkáló koldusokat, miközben gőgös eleganciával nézegette ápolt körmeit, fésülgette lágyan omló hajfürtjeit, igazgatta frissen vasalt ingét, s elégedetten állapította meg, ő minden szempontból tökéletes. Persze nemcsak külsőleg, belsőleg is! Önző és kissé pökhendi volt, s még csak nem is különösebben jóképű. Alacsony termete ellenére valami fölényes felsőbbrendűséggel szemlélte a világot. Csoda tudja miért, mégis bolondultak érte a nők. Talán finom, ironikus humora, vagy túláradó optimizmusa tette vonzóvá személyiségét. Tartós kapcsolatot csak ritkán létesített, az a típus volt, akinek az életében állandóan jönnek-mennek a másik nem képviselői.

Édesanyja sosem járt el dolgozni, egész életét a fia kiszolgálásának szentelte, aki talán éppen ezért, nem is nősült meg soha, hiszen szülei otthonában rendkívül kényelmesen, mondhatni jómódban élt. Az apja vezető beosztásban dolgozott, jól keresett. Nem szűkölködtek. Szép kis kertet vásároltak, faházzal, gyümölcsfákkal a Tornyos-tanyán, nem messze a város határától, amit az apa gyönyörűen rendben tartott, fiúknak pedig a közeli folyóparton vettek egy hétvégi házat, stéggel együtt. Saját lakásuk ugyan nem volt, de a megyeszékhely főutcájának egyik patinás épületében béreltek egy kényelmes házrészt.

A bajok akkor kezdődtek, mikor az apa, még a nyolcvanas évek elején, váratlanul meghalt. Az özvegy nagy nehézségek árán egy darabig még fenn tudta tartani az addig megszokott életszínvonalat, később azonban a gondok egyre sűrűsödtek.

István jó szakmát tanult, autóvillamossági-szerelő lett, s rövid idő után már munkafelvevőként dolgozott egy autójavító vállalatnál. Habár szeretett lógni, s elég gyakran ment indokolatlanul betegállományba, mégis megbecsült szakembernek számított a munkahelyén. Édesanyja halála után azonban egészségi állapota igencsak megromlott, sokat betegeskedett, így végül leszázalékolták. Egy ideig még fusizgatott néha, megjavított pár kocsit, legtöbbször nem is pénzért, hanem apróbb-nagyobb szívességekért, protekcióért, ilyesmiért.

Életstílusán azonban nem változtatott. Egyszerre több barátnőt tartott, de soha egyiknél sem tudott megállapodni. Baráti társasága jórészt értelmiségiekből, orvosokból, ügyvédekből, jól menő üzletemberekből állt, akikkel előkelő éttermekbe járt, márkás italokat rendelt, méregdrága cigarettákat szívott. Nyári szabadságát rendszerint külföldön vagy a Balatonnál töltötte. Habzsolta az életet.

Két kocsija is volt eleinte, de már alig bírta fizetni a költségeket, ezért az egyiket végül eladta, csak az öreg Fordot tartotta meg. Rövidesen azonban a bérelt lakást is el kellett hagynia. Ugyanis a régi tulajdonos meghalt, s örökösei felmondták a bérletet, mivel építkezni szerettek volna. Ráadásul István tetemes összegű tartozást halmozott fel, mert anyja halála után a lakbért sem fizette rendesen. Évekig tartó pereskedés kezdődött, aminek persze az lett a vége, hogy ki kellett költöznie a lakásból, s a lakbérhátralék megfizetésére is kötelezték.  Abba még csak-csak beletörődött, hogy a folyóparti hétvégi-házát tartozása fejében elárverezték, de el sem tudta képzelni, hol lakhatna máshol, mint az M. utca 28. számú házban, ahol születése óta mindig is lakott. A jogerős bírósági végzés azonban nyomós érvnek bizonyult, s nem maradt más választása, a bútorait eladogatta, s kiköltözött a szüleitől örökölt kertbe, a Tornyos-tanyára.

A kertben nyoma sem volt már apja hajdani gondos munkájának, a kis faház szinte elveszett a burjánzó gyomtengerben. Átmenetileg megteszi, gondolta, kissé elképedve azon, hogy ezentúl nélkülöznie kell a fürdőszobát, a gázfűtést, a belváros közelségét, és minden egyéb kényelmet. Úgy tervezte, kiviszi a kertbe azt a pár lomot, amit nem tudott eladni, s egyelőre a soros barátnőjéhez, Violához költözik, aki azonban, amikor megtudta, hogy a férfi elvesztette a lakását, azonnal szakított vele. István ezt felháborítónak és borzasztóan igazságtalannak érezte.

Másnap egy szál virággal, mézesmázos mosollyal beállított Jolihoz, akivel régebben csalta Violát. Joli nem tudta mire vélni a váratlan látogatást. István azonban nem vett tudomást a nő tartózkodó viselkedéséről, szokása szerint vicceket mesélt, sztorizgatott, s csak mellékesen említette meg, maradna pár napig. Festés van nálam, hazudta, szemrebbenés nélkül.

Szombaton reggel meglátogatta kedvenc nagynénjét. Gizi néni rögtön gyanút fogott, mikor meglátta az ajtóban, hiszen nem szokta őt István hátsó szándék nélkül, csak úgy meglátogatni. Általában kölcsönkér, ha megjelenik magabiztos mosolyával, behízelgő modorával. Most, hogy István köszönésképpen kezet csókolt neki, végképp rosszat sejtett.

Gizi néninek elég nagy lakása volt a belváros közelében, de nála lakott a lánya is a két gyerekével. Ha nagyon akarják, éppenséggel összébb tudnak húzódni, és akkor az egyik szobát esetleg kiadhatták volna Istvánnak, aki mellesleg így is szép kis summával tartozott nekik. Persze, Gizi néni tudta, hogy az unokaöccse ingyen és bérmentve szeretne nála lakni, ezért határozottan nemet mondott, amikor a fiatalember előhozakodott a témával. Megfürdeni azért feljöhetsz néha, ha akarsz, mondta az idős asszony, miközben egy tányér süteményt tett az asztalra.

A következő hetekben István sorra látogatta jómódú barátait, de szinte mindenki tartózkodóan vagy elutasítóan viselkedett vele szemben. Zsolt, a kórházi főorvos kisegítette ugyan egy kisebb összeggel, de nyomatékosan közölte, ez volt az utolsó. Az egyik villamosmérnök haverja be sem engedte a házába, s az irodában sem fogadta, elfoglaltságára hivatkozva. A régi munkatársak is legfeljebb sajnálkoztak, de segíteni nem tudtak, vagy nem akartak.

 

 (kép:google)

 

2 év 5 komment

Ujjaid finom vonalát
bámulom  a kockás abroszon,
– még benne ég a vágy –
bódít a forró, nyári este,
de a zöldszemű  szörnyeteg
– féltett titkomat  megint kilesve –
közénk oson.
Gyomromban ijesztő  féltés remeg:
 jaj, mi lesz  ha elveszítelek!

Idézem magamban  hangodat,
mely izzó, vad  kéjbe fulladt  nemrég,
megremeg újra  bennem a féltés,
és nem tudom, ránk virrad-e még
a közös holnap?

 

***

Egyedül lépkedek a sűrű lombok alatt,
árnyékuk takarja  beesett arcomat,
csillagfényes emlékek  fordulnak utánam,
én is visszanézek,
s hozzád visz a lábam.

 

(Kép: Google)

 

 

2 év 3 komment

Boldogtalanságod

kínja  feszült

lopott napjaink fölé,

szívemben lélekharang szólt,

tántorgó szavak

megbocsátását

szögeztem keresztedre,

s elnémult bennem

a  fájdalom.

 

Kivasaltam   gyászruhámat,

csokorba szedtem

kertem utolsó virágait,

mire  meggyóntad  végre:

nem tudtál  elhagyni mégsem.

 

 

Kép: Google

 

3 év 3 komment

 

Az óra áll,

az idő mozdulatlan.

Most már hiába

hordozlak magamban.

Némán, üresen

konganak a napok,

hiányodból kitörni

nem tudok.

Az óra mozdulatlan,

az idő áll….

Időtlen fény ragyog,

s önmagába zár.

 

3 év 5 komment

 

 

Játszol:

két félidő között

zsenge fűvön gázolsz.

Fonnyadó  rózsa

hullik  lábad elé.

Meztelen talpadat

sértik tövisei,

játszol mégis,

a remény extázisában

táncolsz, illatok

boszorkányos bűze

csalogat  a magány

végtelen labirintusába.

Elvesztél. Nincs kiút.

 

 

 

 (kép: google)

 

 

6 év Nincs Komment

 

Minden mi volt,

s minden mi lesz,

lényegtelen.

A van a fontos,

a most, a percet

ölelő jelen.

Ez,  az ésszel

 fel sem fogható

 pillanat a lényeges.

Nem számít  a volt,

nem számít  a lesz…

 

————–

Éva, ezt most Naplóba javaslom…

Elgondolkodtató, de mint vers nem áll össze…

 

 

6 év 5 komment

Élesre koptatott

kövek lapulnak

a parti homokon,

létem  

kagylóhéjába

zárkózom.

Minden dagálykor

hullámok

szegélyébe

kapaszkodom.

Úszom az árral.

 

Várlak, partra vetetten.

 

Trappol az  idő,

ormótlan bakancsa

homokba tapossa

gyöngyház-kuckómat.

Borzongva

vonyít a Hold,

– csobban a tenger-

karjaid

letört árbocait

ringatja felém

                                                a  szél.

 

 

Kép: google

 

6 év 3 komment

 

A kacskalábú, hadirokkant parasztember (akit szinte mindenki, még a felesége és a nővére is emlékezet óta csak Öregnek szólított) még a XIX. század végén született. Minden nap kora hajnaltól késő estig dolgozott.  Tehenet fejt, jószágokat látott el, amikor szezonja volt a kapálásnak, gyalog járt ki a földekre, vállán a rongyba tekert kapával. Néha hat-nyolc kilométert is gyalogolnia kellett a beteg lábával, aztán alkonyatig kapálni a tűző napon, s még valahogy hazajutni sötétedésig. Mégis, csak nagy könyörgésre ült fel nővére vejének a motorjára. Mikor először megállt mellette Feri a fekete Pannóniával, az Öreget különös félelem fogta el. El sem tudta képzelni, hogyan lehet biztonságosan közlekedni két keréken. Hozzá még olyan sebesen, ahogy az a Feri gyerek hajtott!

— Jöjjön Öreg, bátran, kucorodjon csak fel mögém, s mire megijedne, otthon is leszünk! — tréfálkozott vele a fiatal brigádvezető, de érezve az öregember húzódozását, eleinte nem sokat teketóriázott, gázt adott, és tovább robogott. Aztán, hogy naponta látta az Öreget, fáradtan, görnyedt háttal bicegni hazafelé, csak bántotta a dolog. Újra próbálkozott, most már hatásosabb módszerrel.

— Üljön föl, no, fizetek egy felest az Akácosban! Veszek magának egy pakli dohányt is. Nem hajtok gyorsan. Meglátja, milyen hamar hazaérünk!

Erre nagy nehezen mégis felkászálódott az Öreg a motorra. Utána persze nem győzött csodálkozni, micsoda nagyszerű találmány a motorbicikli. Másnap, kapálás után csak lassacskán bandukolva indult hazafelé, miközben meg-megállva egyre azt fürkészte, mikor érkezik Feri a TSZ-központ felől, s már pattant is fel mögéje.

Otthon rossz sora volt az Öregnek. A felesége nem becsülte semmire, pedig egész életében látástól vakulásig dolgozott. De hát az asszonyé volt a ház, nagy istállóval, ólakkal. Hangoztatta is nap, mint nap, hogy az övé itt minden, az ő öröksége. Eszti néni nem volt mindig ilyen komisz természetű. Csak azután békétlenkedett folyton, miután a II. világháborúban, egy lövöldözésben meghalt az egyetlen lányuk. Az Öreg a szobában sem alhatott, egy ócska paplanon volt a vacka, kint a pitvarban, a kemence szájánál. Ruhástól hált mindig, foltozott pufajkájában, viseltes nadrágjában, csak a csizmáját húzta le.

A pénzt is Eszti néni kezelte, rakta élére a százasokat a komódban. Hogy mire gyűjtött, senki se tudta. Dohányt, cigarettát csak úgy tudott magának venni az Öreg, ha elcsent néhány tojást, még mielőtt Eszti néni észrevette volna, hány tyúk tojt meg. Mindig volt kinek eladni, így aztán csak kisikerült valahogy egy kis pénz a füstölni valóra. Gyakran az Öreg nővére — a Feri anyósa — vette meg a friss tojásokat. Máskor egy kis túrót, vagy gyümölcsöt sikerült elsinkófálni az asszonytól, akkor megint került pár forintocska zsebpénz.

Az Öreg mégsem lázadt soha. Elfogadta a sorsát, élt, ahogy rendeltetett.

Egyik délután éppen a nővérétől sántikált hazafelé — elégedetten, mert igencsak jó „üzletet” csinált aznap  —,  amikor észrevett egy nyolc év körüli kislányt sírdogálni a járda mellett. A gyerek a fűben keresgélt valamit, szétkenődött könnyeitől maszatos volt az arca, hosszú copfjából félig kibomlott a világoskék selyemszalag. Ahogy közelebb ért, látta, hogy a Feri gyerek nagyobbik kislánya az.

— Mi baj van, Katinkám? — hajolt le a gyerekhez.

— A pénzem… a zsebpénzem — görbült lefelé a kislány szája. — Elhagytam tíz forintot. Tetszik tudni, most adta Sári mama. A kezemben hoztam.

— És elejtetted…

— Még ott…, arrébb…, a bokroknál. De már mindenütt kerestem…, és nincs meg. — Megint kibuggyantak a könnyei.

— Az  bizony nagy pénz! Nagyon nagy pénz! A fűben könnyen meglapul ám az a fránya zöld hasú. Egyet se búsulj, meglesz az! Gyere, keressük együtt! — mosolygott az Öreg szeme. A szája sose mosolygott, elnyűtt, gyűrött arca mindig komoly maradt, csak fekete szeme villanása fejezte ki érzelmeit.

Bóklászni kezdtek a fűben. Az Öreg arrébb bicegett a bokrok felé, s kisvártatva nevető szemmel mutatta fel a bankót.

— Ugye mondtam? Megmondtam! Itt van e!

— Megtalálta, Laci bácsi! — visongott a kislány ugrándozva, s örömében hatalmas puszit nyomott az Öreg arcára.

—  No-no, lassabban te leány, a végén még feldöntöd a  sánta vénembert! — intette le az Öreg megilletődve a gyereket, aki vidáman szaladt hazafelé. Az Öreg elgondolkodva, sokáig nézett utána.

Katinka másnap megint arra járt, ahol előző nap elhagyta a pénzt.

Éppen odaért a bokros árokparthoz, amikor egy hirtelen fuvallat felkapott valamit a járda mellett. A kislány nagy szemeket meresztett. Tíz forint!? Egy tízforintos bankjegy kavargott a szélben. Gyorsan felvette. Igazi, állapította meg elképedve. Otthon elújságolta, mennyi pénze van.

— Képzeld, Nagyi — csacsogta anyai nagyanyjának, aki velük lakott —, csoda történt! Tegnap Sári mama adott tíz forintot, amit elvesztettem az utcán, de szerencsére éppen akkor jött arra Öreg Laci bácsi, és segített megkeresni. Most az előbb meg, majdnem ugyanott, találtam tíz forintot. Mivel nem tudhatjuk, ki hagyta el, ugye ezt is megtarthatom?

A nagyanyja bólintott. A gyerek boldogan dugta el a pénzt titkos rejtekhelyére.

Másnap az Öreg hozott három tojást a nővérének.

— Mondd, Öreg! Te adtál a gyereknek tegnapelőtt tíz forintot? — nézett öccsére az asszony, tettetett haraggal, miközben kiszámolta a tojásokért járó aprót.

— Tíz forintot?! Hogy a csudába adtam volna én neki tíz forintot, mikor azt se tudom, mikor láttam együtt annyi pénzt! Beszélsz badarságokat! — csattant fel az Öreg, de a szemében elégedett mosoly bujkált.

 

 

 

 

 

Kép: google

 

 

 

 

Hevesi Éva Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.