Mikor a gondolatok dűnévé válnakemelkedőt kap a holnapközben rojtosra nyűtt múlt képeket fúj el a szél Az idő tengerénmind hajótöröttek vagyunksóvárgunk a domboldal utánpedig járni sem tudunkcsak botladozunk Minek ide föld? Tétova nyomokat hagyni ottahol a dolgokhoz betoncsizma kell(Kinek?)Egyszer úgyis minden [… Tovább]
nem szeretek az árnyékos oldaladra állniott nem látni jól az éleketrejtőzködő unalom zúdul le az álladon:minden nap– már nem ismerlek – talán soha nem láttalak tisztánmindent elborított a homálymaszkod alatt a sivár csont integetnéhány szót szólsz lassan(most én is hallgatok)fáj…de…nem [… Tovább]
el sem indultam már ott vagyok az ajtó résnyire hagyott szegletébenkarnyújtásnyira a tegnapoktólhátra hagyom a nyomokattudd jártam erre valamikoregyre erősebben szorít az érkezésmégis:körmöm alá ragadt a kapaszkodáspedig holt vágányra siklott bennem a múltmost itt állokaz élet állomásán…ahol egyetlen vonat indul csaka [… Tovább]
Az autóm pont ott állt meg a házad előtt s te a függöny mögül boldogan mosolyogtál bele a délelőttbe alig láttalak de te végig engem figyeltél: vártad hogy lassan induljak feléd …féltem… valami még a kocsi mellett marasztalt picit az [… Tovább]
mindig kézen foglak követlek csak az alkalomra várok fuss! akkor is megtalállak a perceket én tettem órákká lomha málhákkal a hátamon az összes embert megkísértem már nem tud senki kordában tartani: növekszem ki vagyok? figyeld a hangot ott… [… Tovább]
Az álmok egyszer holttá válnakmint hamuvá égett sivár akaráshideg: sírhelyet kaparónem marad semmihaldoklik a képzelt tájúgy ölel körbe mint egy mázsás nagykabát
kendőbe burkolta ráncok, mintha ezeréves bekódolt öregséget hordoznának, kezükön az élet terhelte erezet, lassú mozdulattal oldják a csomót az anyagot megemelve, ősz hajukat remegve simítják rendre, szemükben még halványan ég a fiatalság tüze… de mégis… görnyedve lépkednek az este felé…
szinte most is érzem az olajos magok illatát ahogy a nap száradásig égeti őket kezem még őrzi a lenyomatot ujjaim nem felejtik el a szirmok táncát kinyújtott tenyeremből a verebek csipegettek s vígan szárnyra kelve verték fel a csendet [… Tovább]
gondolatban számba csókolod a nyarat s a diófa tövében ölel a tekinteted rebbenő falevelek suttogják a jövőt fülemben érzem még nyelved játékát a félszeg mozdulni akarást árnyékot adva fölöttünk az ág még most is ugyanúgy fog át a karod s vele [… Tovább]
Most is pont úgy fekszel a párnán, ahogy nemrég, ahol arcunkra az idő nyomta a virágmintát. Ott a vágyak nem csupán üres álmok, gyönyörűen csókra éhesen… Szuszogásodban pihenni akarva, néma párbeszéddel ölel a mosolyod. Félek! Mikor szeretve simogatlak, mintha törhetővé [… Tovább]
