Amíg a kitaszított lelkekben orkán dúl,
a hajóhíd túlzó ígéretektől remeg.
Önjelölt, markáns kormányosok harsogják túl
a horizonton közelgő viharfelleget:
mind kapitány lenne eme szomorú hajón.
Irányt keresve sem, de zászlót cserélgetve,
Eldorádót hazudna – túl a ködtakarón.
Kockát vetve az összes rábízott életre.
A jártas matrózok rég az örvénybe vesztek.
Tépett fedélzeten néhány kókler téblábol,
akik a többivel együtt sosem eveztek
( inkább kifognák a szelet a vitorlákból )
Kapzsi kvártélyos adott nekik menlevelet,
( olcsón ajánlkoztak és megkenték vastagon )
ám, nem tudták jól használni a köteleket.
Áramlatok kényére bízták őket, vakon.
Tudatlanok, gyávák – ha feltűnne az ellen
azt sem tudnák, melyik fedélközbe bújjanak.
Veszélyben csődöt mond a zsiványfalka-szellem.
Ocsúból a tengeren sem terem búza majd,
ha egy gazdátlan szuverenitásra hágva,
megosztó birtokok közt veszik ki az írmag.
A szabadság helyett szabadosságra vágytak:
könnyű prédájukon csupán vércápák híznak.
Újrakísértő lelkület, baljós árny-szerű,
ismételt mélységekbe vivő halálpályán.
Rabjaiként húzunk a ”Magyarország” nevű,
patkányoktól lélekvesztővé lékelt gályán.
Legutóbbi módosítás: 2018.02.23. @ 18:13 :: Schifter Attila
