Pásztor Piroska Szerző
Vezetéknév
Pásztor
Keresztnév
Piroska
3 év 4 komment

 

Ki vagy te, ördög fattya, vad démon,
hogy elveszed szűzi fehérségem,
angyalszárnyam ég a derekadon,
s kéjesen nevetsz e gyengeségen.
Kérlek, vigyázz, ne olvaszd a jeget,
hisz vulkánkitörés e mozdulat,
s önpusztítássá válik, meglehet,
ha hűs fejemre izzó kéz tapad.
Pokoli erő vonz, húz tehozzád,
nincs akaratom, elloptad erőm,
láva szülte kisasszony, ha tudnád,
én vagyok úr az égi jégmezőn.
De tűröm, égess el, semmisíts meg,
vígy a poklodba, én veled megyek,
sejtjeink e tűzben eggyé égnek,
te isten, te démon, te szörnyeteg.

 

Kép: Barabás Zoltán Katarzis c. festménye

3 év 8 komment

Kétségbeesett szavaid

örvényében fuldokoltam,

magával rántott az őrült forgás,

s húzott, egyre-egyre lejjebb.

Képek villantak agyamban,

markomban éveket szorítottam,

védtem közös emlékeink.

 

Az örvénylés hírtelen megszűnt,

a felszínre feszült a csönd.

Túléltem.

 

Kép: Google

 

6 év Nincs Komment

 

 

Kép: Leiterné Julika balmazújvárosi művész festménye

 

 

Puha gyolccsal simítom arcodról

a port,  mit rárakott a zord idő,

ne félj, majd kitörlöm a karcokból

is, pedig kezem gyenge,  reszkető.

 

Te vagy ki láttad régvolt tavaszom

szemérmesen pattanó rügyeit,

az első csóktól lángoló arcom,

s boldogságom sugárzó fényeit.

 

Benned láttam  azt a fájó arcot,

mikor álmom, vágyaim temettem,

vagy  ha    homlokomra mély ráncot vont

a csalódás,  hiába szerettem.

 

Mindig a valóságot mutattad,

hízelegve sosem ámítottál,

szemembe  nézve komoran  súgtad:

figyelj,  itt  ránc, ott egy ezüst hajszál.

 

Féltett,  hű társ vagy,  ám fényed kopik,

tűnt az idő  feletted,  s felettem,

rád homály,  rám feledés rakodik,

egymásnak maradtunk mi, így ketten.

 

Ha pendül a perc,  s csak egy út marad, 

téged  borít fekete  gyászlepel,

zárd  magadba lényem,  őrizd,  óvjad,

és ígérd meg,  hogy sosem feledsz el!

 

————————————-

Kedves Piroska, a vers nem elhatározás kérdése. Nem elgondolás kérdése, hogy na akkor most írok egy verset a nagyanyámról, a kutyusomról vagy a világbékéről. Ha így készül egy írás, akkor pont ilyen lesz, mint ez itt fent, sótlan és közhelyes. A legszebb és legmélyebb dolgok persze dísztelenek és a legnagyobb szerelem maga a közhely, de ennek itt egy versnek kéne lenni. Hatásokkal. Zenével, ritmussal, továbbgondolható, továbbérezhető, átérezhető részletekkel.

tavaszom -arcom — tavasz -arc — rímel? Nem.

rügy – fény —???

kopik – rakodik — Jaj. Hallod ezt?

És a többi se jó ám. Egy rím akkor tiszta, ha a benne szereplő mássalhangzók legalább némelyike legalább a képzés helye szerint megegyezik, és egyezik a rímhívó és a rím ritmusa is.

Pl. vatta – Kata  -nem jó, vatta – falta – jó; hitte – ide – nem jó, hitte – vidd te – jó.

Erről sok anyagot találsz az interneten, tanulható.

Várjuk a következőt. NHI

 

 

 

 

 

6 év 9 komment

 

 

 

rongyos hideg vackán

koldus fekszik ágyán

bortól merev szemén

kábult agya mélyén

 

a film pereg pereg

 

állvány fehér papír

festék ecset radír

apró szőke gyermek

család boldog percek

 

a film pereg pereg

 

kocsma füstös büdös

kínzó démon bűnös

iszik gyenge beteg

művész keze remeg

 

a film pereg  pereg

 

széthullt család temet

eldobva az ecset

koszos jeges ágyon

csonttá fagyott álom

 

7 év 10 komment

 

 

 

Ha itt a végső út,
az utolsó állomás,
hinni talán késő,
hogy lesz feltámadás.
Ha a rög kongva koppan,
semmit sem szeretnék jobban,
mint azt, hogy Te ne, ne jöjj el,
 ne állj felettem, szemedben könnyel!
Tégy úgy, mintha még élnék,
ha mégis visszanéznék,
mosolyogni lássalak,
ahogy várod jöttömet,
nem bírnám látni fájó tekinteted.
Várd, hogy nyíljon az ajtó,
simítsd ki, ha gyűrött a takaró,
forralj vizet, főzz illatos teát,
locsold meg a szomjazó orchideát!
Nézd a tévét, kedvenc filmedre várva,
hátad mögött legyen egy puha párna,
ha bemondják az időjárás híreit,
bökj az üres fotelra:
látod, ott már havazik.
Ha megborzongsz, tudd, én ölellek,
szerelmem fon köréd hűvös leplet,
beszélj hozzám, még meg is feddhetsz:
ej, ej te csibész, mit ijesztgetsz!

7 év 7 komment

 

 

Egy kérdés gyötör bíbor alkonyon,

hová tűnt a lázas, ifjú tűz, 

és merre hordta szét a szél vajon,

kedvemet, mi minden gondot űz.

 

Fáradtságomra gyógyír volt a szó,

 kinyílt lelkemen a száraz katáng,

szilaj évek vágtattak, mint a ló,

elröppent álmom, kihunyt a láng.

 

Ismert falak közt élő idegen 

vagyok, megtűrt, szükséges lakó,

viselem sorsom, muszáj-tehetetlen,

 hisz’ a harag rossz tanácsadó.

 

Nem kell, hogy gonosz bosszú kínozzon,

vagy vakítsa szemem gyűlölet,

erőm inkább a szépre fordítom,

a vers, a szó csodákat tehet.

 

Ha ködpalástot ölt fel az alkony,

ezüst hálót sző a Hold fénye,

simul a ránc, szívem puha bársony,

illan bánatom, s alszom végre.

 

7 év 5 komment

 

Kitárom az ajtót,
levegőt veszek utánad,
letörlöm magamról
ragacsos szavaid s a nyálad,
a színes mázak
nem takarják a valót,
gyenge a színjáték,
átlátszó a szándék.
A porondon
a szerepet már én osztom,
s én mondom a zárszót.
Szín nélkül is tudom
mennyit érek,
jó nekem így,
fehérnek s feketének.

 

 

 

7 év 12 komment

 

Fáradt csendet szitál a méla est,
a szél sem rezdül, enyhet adni rest,
az éj oson, kormot fúj a tájra,
csillag még nem gyúlt, a Hold oly árva.
Jó ez a csend, ez a hűs nyugalom,
már fényszemek nyílnak a házakon.
Pihen a test, és pihen a lélek,
csak távolról hallik egy bús ének.
Sejtelmes erdő mélyén piciny tó,
nádasból nem hallatszik békaszó,
vizébe csüng egy szomjas fűzfaág,
fátylát teríti rá a némaság.
Sötét tükörként fénylő habokban
a fáradt Hold megmártózik halkan,
keskeny sarlóját benne ringatva,
hosszú út csillagporát lemossa.

 

 

 

 

 

7 év 11 komment

 

 

Távol a várostól elhagyott tanya áll,
ember nem jár erre, ide csak madár száll.
Dudvás, sűrűn benőtt a régi gyalogút,
pajkos szél ringatja a rozoga kaput.
Itt roskadt magába a nádfedeles ház,
őrködik felette egy hűséges akác.
Roggyant, görbe falak, esőtől lemállva,
ablakai vakon pislognak a tájra.
Gémeskút karjával az égre integet,
rég nem húzott ő fel friss, hűsítő vizet.
A széthasadt vályú szomjazva kiszáradt,
repedéseiben zöld fű vetett ágyat.
A házat nem védi a foghíjas kerítés,
mindent a csend ural, a fájó feledés.
Valaha virágzott, nem volt halott mindig,
szép, piros muskátli nézte ablakait.
Gondosan nyírt füvén apró, boldog gyermek
csilingelő hangja verte fel a csendet.
A nagyszülők végleg elköszöntek egy nap,
muskátlitól díszlik fenn két, égi ablak.
A gyermek is felnőtt, messze vitte vágya,
s könnyes szemmel gondol a kicsiny tanyára.

 

7 év 14 komment

 

Bennem már csitulnak a szavak,

csengő rímek, fájdalmas jajok,

bár itt-ott parázslik a salak,

rég kihunyt tüzem, lelkem vacog.

 

Hiába égtem, jég vett körbe,

közöny, irigység, képmutatás,

ha belenéztem a tükörbe,

hamis, csaló volt a látomás.

 

Nem lehettem  több, okosabb sem,

csak gyarló ember, mint bárki más,

folyton repülni vágyó lelkem 

elcsábított, s jött a szárnyalás.

 

Le kell szállnom, lent az otthonom,

vár engem a rideg valóság,

papírom, tollam most eldobom,

mert útszélen nem nőnek csodák.

 

Pásztor Piroska Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.