éji vizeken
az ég lezárt szeme
könnyeket hullajt
s amíg földet ér
sikolyokat visz
az örökkévalóságba
zöld zavarossága
elrejti az arcokra
fagyott rémületet…
ki tudja elfogadni
az elfogadhatatlant
és ki adja vissza
szájak sarkába a nevetést
szirénahangok
törik meg a csendet
míg Istenhez
fohászkodnak a megmaradók
a folyó áldozatot szed
majd kilöki magából
embertelenül…
Míg e szempár botladozik,
szobor-fehér arcod feltűnik
éjszakáimban. Felriadok,
meztelen talpam alatt
nyikorog az idő. Érintésed
nem ér el, hiánya miatt
átszelném a lehetetlent,
vagy összekötném az
elszakadt távolság fonalát.
Sodrásban élek, a nappalok
monoton üteme és az éjek
nélküledtelensége fojtogat,
még akkor is, ha egy ideje
mellettem szuszog a vágy.
Találgathatom melyik a jobb,
a nevetéstől sírásig terjedő
skálában, amíg elbújok
fényöledben, hogy reggel
verssé váljon bennem
az örökkévalóság.
Látlak minden éjjel,
szemed csillagparázs.
Közel és távol
egy újabb találkozás.
Érzem lassú szélben
gyengéd ölelésed,
veled ébred a Nap,
bennem vibrál fényed.
Erdő mellkasán,
elbódít az álom,
felsikolt egy madár,
hiányzol, – fázom.
A hajnal már vágtat
felhő legelőkön,
sikamlós télpelyhektől,
kezed melegét őrzöm.
Hal-szájú kéjes sötétség,
milyen szerelem?
Engem megkötöz az éj,
csukva a szemem.
tűlevelek végén
kristályokká fagyott
az ég könnye
rózsaablak mögött
hiteket koldulnak
a mindennapi hősök
és feldíszített házakban
ünnepre készülnek
fekete ablakokon keresztül
átvilágít a pénz szelleme
míg a városi park padján
nagy kupac rongyot
lepett be a hó
felette egy lélek
bután nézelődik
kápolnakarzaton
Halleluját énekel a kórus
odabenn Isten alszik
és csukott szeme alatt
a jövő emberét
álmodja
Fotó: Horváth Zsóka
mondd anyám
mit rejt a szemgödör
ha a szájszegletekben
kislányos mosoly hagyott
ráncos éveket
miközben rajtad
a virágos nyárszoknya
az ősz hideg kabátjává barnult
és mit rejt a szív ha fele
apámmal együtt rég
köddé vált
köszönöm hogy
kicsit még mellettem vagy
nem tudom milyen lesz
a nélküled érzés
vagy ha már nem látom
az ablakodba kikönyöklő
várakozást
és nem tudom
milyen lesz majd
ha alvó csillagok
mögé bújsz
ám a fényed melegét
érezni fogom
…örökké…
Temetőcsend ölel körbe,
könnyeket hullajt ez a nap,
a múlt él, csírája összetörte
szívem – időnként kifakad.
Csipked a novemberi szél,
kabátba bújtat szomorún,
a gyász ilyenkor napokig kísér,
kezemben apró koszorúm.
“A gyertyák csonkig égnek.”
Érzem, hogy fogod a vállamat,
még nehezek a nélküled-éjek
– tépkedem angyalszárnyamat.
2018. – Márai Sándor idézettel
Néha hangos bennem a gyermek,
a sokszor dacos, csintalan kislány,
ki kora reggel kiugrik az ágyból,
és este későig integet egy sziklán.
Tegnap még emlékeket gyűjtött,
kortalan lelke szabadon szárnyal,
hintázik, vagy épp felnőttet játszik,
összekötött múltja úszik az árral.
Ősz érkezik hangtalan,
lent az avar rézarany,
rőt kabátján a falevél,
dülöngélve földet ér.
Magot szór a talajba,
levélpaplannal takarja,
évszak fordul újra el,
tavasszal mind újra kel.
Míg imaszékén térdepel,
lassan mindent dér lep el,
csillagport hint szerteszét,
majd átöleli kedvesét.
Ezüst kulacsból kortyol a hold,
földre cseppen mézízű bora,
valahol vidéki blues zene szól,
hallom, hangodat már soha.
Andalít a dallam, a teraszon
kefevirágok merednek az égig,
éjjel mellém ülsz, – hagyom.
Lélekkarod rajtam felébredésig.
Reggel majd verssé írlak újra,
benne izzik minden szenvedély,
s elküldöm a csillagokon túlra,
amit érzek, nemcsak a versben él.
Ahol a szivárvány földet ér,
Isten hajol le közénk újra és újra.
Szemében ott a kétkedő
keserűség könnye, hogy volt-e értelme
ennek az egész teremtéselméletnek…
Ám amíg napsugár fénye játszik
egy kakaót szürcsölő édes gyermekarcon,
vagy virágsziromra esett esőcsepp
parányi rezgése kiégett szíveket melenget,
és áldássá válik minden szeretlek
szó a szájban, talán van még remény…
