A hangszer kattogva, zörögve félt,
a kotta lapját elfújta a szél,
elhagyta egymást fekete, fehér,
a zongora sírva lihegte: elég!
A kéz nem értette, hogy szól a nem,
zihálva követte, izzadva csent
néma harmóniát az ördögi zajba.
Lázas akkordok röppentek,
szédült színek szerteszét peregtek,
zokogva zúdult elő az a kék,
harsogta lázadó, zajló énekét.
Türkiz káoszba omlott a csend,
a hangokból folyó fájdalom
fémesen jajdult.
Mint karcolás egy törött szemüvegen,
úgy dúdolt gúnyosan becéző dalt
az estében a megbomlott rend.
De a fényekben nyöszörgő szürke ékek
sem állhatták útját a fehérnek,
s lassan, boldogan szétoszlott
az élet-dallamban a vérerekből
lüktető, vöröslő igen.
Szinte láttam, ahogy bólint egyet lila pamutsapkájában és remegő kézzel búcsút int…
A temető körül finom szellő fújdogált, amikor odaértünk. A koporsót még nem hozták be a ravatalozóba, így várakoznunk kellett. Keresztapám fáradtnak, gondterheltnek látszott, sok mindent intézhetett azokban a napokban. Elmesélte, hogy még magáért a temetésért is meg kellett harcolnia, mert a születési anyakönyvi kivonatban elírták nagymama születési dátumát és a nevét, így nagy nehezen lehetett csak elintézni, hogy igazi nevén temessék nagyapa mellé.
Lezárt szeme ijesztőnek tűnt, pedig csak megmerevedett, hófehér arca látszott. Úgy feküdt ott, a nyitott koporsóban, mintha sohasem élt volna.
Vajon, ha a születési anyakönyvbe írt névvel élte volna le az életét, minden másképpen alakult volna? Ki tudja!
Kicsit közelebb léptem. Megdöbbenve láttam a megkeményedett arcot, az erősen előreugró állat, a férfiasan markáns vonásokat.
Sejtettem, hogy sokat szenvedett, de erre mégsem számítottam. A gyerekeket nem engedtem oda a koporsóhoz, nagyapát már látták néhány hónappal ezelőtt, nincs rá semmi szükség, hogy így emlékezzenek rá. Ő nagyon szép, kisimult arccal ment el, pedig nagy fájdalmai lehettek az utolsó napokban.
Temetésén nagymama már csak egy kis gombócnak tűnt, szinte alig látszott belőle valami. Apró lila pamut sapka fedte a fejét, s magába roskadva ült az autóban, nehezen tudott beszélni. Az előrehaladott Parkinson-kór erősen látszott rajta, folyamatosan remegett a szája, amíg néhány szót motyogott köszönés gyanánt.
Pontosan tudta, mi történik. Itt akart lenni papával, amikor utolsó útjára kísérjük. Amikor kisegítettük a kocsiból, nehezen szállt ki, s jellegzetes, apró léptű, csoszogó járással lépkedett velünk a ravatalozó felé. Nagyon szépen viselkedett, sírdogált egy darabig, de gyönyörűen tartotta magát. A pap hosszan beszélt a szép házasságról, a közösen együtt tartott családról, a gyerekekről, az unokákról, az életükről…, majd lassan elindultunk a koporsó után. Úgy beszéltük meg, hogy nagymamát az ápolója szépen kivezeti majd a temetőből és hazaviszi, mert senki sem gondolta, hogy végig tudna menni ezen a hosszú úton.
De nagymama megcáfolta a terveket. Lecövekelt a temető kapuja előtt, és nem mozdult. A koporsó után mutatott, így mindenki számára egyértelművé vált, velünk szeretne tartani.
Az ápoló egy darabig győzködte, miközben erősen tartotta a karját, végül ő is engedett. Mindenki kétségbeesetten gondolkodott a jó megoldáson, hiszen a sírhelyig még igen hosszú utat kellett megtennünk.
Végül a nagyobbik fiamnak mentő ötlete támadt. — Visszamegyek a parkolóba, és autóval visszük dédit! — szólt némi örömmel a szemében, hiszen minden percet szeretett kihasználni, ha vezetni lehetett.
Így is lett. Nagymama a kocsiból kukucskálva követett minket, majd a sírhely mellé támogattuk.
Valahogy nagyon hosszúra nyúlt a temetés. A sírásók két sír helyét ásták ki, a papáé lett az alsó. Hosszú ideig tartott a koporsó leengedése után a föld visszalapátolása is. Síri csendben álltunk. Amikor a koporsót leengedték, mama fájdalmasan felzokogott. — Már nem fáj neki! Már nem fáj neki! — kiabálta, és csendesen sirdogált.
— Már nem fáj neki — gondoltam, amikor a sírgödörbe hajítottam a maréknyi földdarabot. Szinte láttam, ahogy bólint egyet lila pamutsapkájában és remegő kézzel búcsút int…
Kovács Beatrix rajzára
Nézd csak, ott a vörös macska!
A Szaturnusz körülkapta!
Körülkapta, nem csoda!
A Szaturnusz nem ostoba,
megunta bús magányát,
felhozta a nagy égre,
körbe-körbe csalogatta,
a bolygók szívörömére.
Cili cica suhan, s hopp,
fényes öve hullahopp!
Kandikálva dorombol:
— A Tejúton nincs karambol!
A Mars zordan megszólal:
— Egy a baj, csak egy a baj!
Ha elfogy a Tejút teje,
nem lesz neki több étele!
S jaj! Lepottyan!
Felébred a sarokban.
Álma szép volt, ékes, édes,
mint sok csillag, olyan fényes!
Jobb az otthonos szobában,
a kedves fa árnyékában,
kint a kertben, bent az ágyban,
szépen szövött kosárkában.
Álma szép volt, ékes, édes,
de lepottyant, sajna…
Minden csillag szánakozott rajta!
Ha éjjelente köröz ötöt,
nyávog, harap és felpörög,
farkincája csak úgy röpköd!
Ne féltsétek! Így köszön
bíborfényű barátjának odafönn!
Kovács Beatrix rajzára
Zsiráfunknak szerencsére,
nyaka nyúlik messzeségbe,
emiatt mindent meglát,
az ő neve: Zsolt zsiráf.
Apró füle folyton fülel,
palánk sarkán mindig figyel,
szája széle mosolyog,
pöttyös farka imbolyog.
„Zsiráf Panna kedves nekem.”
Ezt gondolja most csendesen.
Nézi, nézi így hát lágyan,
csak őt látja minden lányban.
Panna szendén igent üzen,
Zsolt szikrázó szeme tüzel,
zsiráflányunk elrobog,
míg udvarlója toporog.
Sajnos ma is hoppon maradt,
végleg elromlott ez a nap,
hölgye szíve másra vár,
a kapu sincs nyitva már.
Búsan billeg apró szarva,
ez a kérdés fúrja, marja:
Barátság vagy szerelem?
Panna sóhajt: – Egyik sem.
…decemberben, decemberben,
hű, de jó, hű de jó!
Szállingózik kint a hó,
bent, melegben, esti fényben,
édes sütit ropogtatva,
ajándékot szorongatva,
decemberben, decemberben,
hű, de jó, hű de jó!
Karácsonyfa, csillogó,
rajta ring ezüst dió,
arany fényű szaloncukor,
fehér angyal, szárnyaló.
Itt van, megjött Anya, Apa,
Peti, Sára, Dédnagyapa,
csillog Csilla kék szeme,
csengőt billent kis keze.
Karácsonyi asztal terül,
minden vendég köréje ül.
Szállingózik kint a hó,
bent, melegben, esti fényben,
édes sütit ropogtatva,
ajándékot szorongatva,
decemberben, decemberben,
hű, de jó, hű de jó!
“Poligráf”
Elhagyott. Persze, nekem már nem kellene! Nem érdekel! Csak az e-mailjeit nézegetem, valahogy rászoktam. Azelőtt sem titkolt előttem semmit, akkor most miért?
Egy éjszaka végre találok valamit, egy képet. Hogy ki fotózhatta és mikor, azt nem tudom, de nekem éppen kapóra jön. A piszkozatok között lapul. Ági úgy fekszik a fotón egy elhagyott padon, mint aki nem éri meg a másnapot. Elázottan, elveszetten! Jó ilyennek látni, mert egyébként olyan idegesítően erős és önálló. Hát én azonnal elhatározom, ezzel a képpel bizony kezdek valamit és ezt még Gabinak sem mondom el.
Gabi az új párom. Közvetlenül azután ismertem meg, hogy Ági kidobott. Imádjuk egymást! Mindenről tud. Még arról is, hogy sokáig levelekkel zaklattam Ágit és a családját. Megértette. Nagyon szeret! A bosszúmat már nem biztos, hogy megértené, de így határoztam és kész! Persze, nekem az már mindegy, mi lesz velük, szakítanak vagy nem, mindenesetre, jobban esne, ha igen.
Itt állok a postaládájuknál. Bedobom a képet és várok!
— Kit keres? — zavar meg egy fiatal pár. Alig látom őket, olyan sötét ez a lépcsőház.
— Szórólapokat nem kérünk! — hallom Ági hangját. Ez felbőszít. Most bedobom!
Otthon Gabi már vár.
— Hol voltál ilyen sokáig?
— Á, semmi különös, csak elhúzódott a megbeszélés!
Gabi vacsorához hív. Utána leülök a géphez, és vadászok egy kicsit. Ismerem Ági minden jelszavát, nem gond!
Hajnalig ülök a gép előtt, semmi. Reggel, amikor Gabi már elment, odasettenkedem a lakásukhoz. Tudom, mikor indulnak. Ráérek, semmi dolgom. A házuk előtt állok. Ági az, megismerem a cipője koppanását.
— Tegnap elfelejtettem megnézni a postaládát! — hallom, ahogy nevet, idegesítően jókedve van. A kezében megcsörren egy kulcscsomó.
— Te, miért dobtad be ezt a képet? Emlékszel, amit viccből kattintottál a telefonommal, amikor úgy kifeküdtünk a hajnalig tartó jótékonysági buli után, te hoztad a cipőmet…, elküldtem neked vagy elfelejtettem?
— Nem én dobtam be, azt sem tudom, miről beszélsz!
— De akkor ki tette ide és miért?
— Nem tudom, szívem, na, gyere, szállj be, siessünk!
Megdöbbenve állok a lépcsőházban. Ezeket nem érdekli, tényleg nem érdekli. És nincs több kép, hiába is nyomozok.
Egész nap csavargok a városban. Gabi este boldogan fogad. — Sokat dolgoztál, kedvesem? — búgja. Most valahogy zavar a hangja. Elkészíti a vacsorámat és szerelmesen hozzám bújik. Megadóan átölelem, és lassan elszundítok.
— Szóval így történt? — szólal meg a gyóntató pap hangja a fülke túloldaláról.
— Igen.
— Négy Miatyánk és három Hiszekegy! — hadarja foghegyről és zuhogó uszályú, fekete ruhájában kisuhan a templomból, miközben magas homlokát fehér damasztzsebkendővel törölgeti. Teljesen kimerült ma.
— Nórikám, főzz egy kávét! — kiáltja az előszobába lépve és kényelmes, fekete papucsába bújik, amiből pontosan egy tucat van otthon.
A férfi kisétál a gyóntatófülkéből, megnyugszik, megkönnyebbülten, megtisztultan, könnyedén lépeget haza, szinte repül! Otthon egyből a géphez ül. — A teremtésit! Kicserélte a jelszavát! — dühöng, majd pötyög valamit és boldogan felkiált! — Ez az, megvagy, kicsim!
A házaló kicsi, görnyedt alakja mindennap feltűnt a kisvárosban.
Lábát kissé kifelé fordítva, kacsázva járt, kezében fekete aktatáska, félrefésült haja, barna öltönye megnyerő külsővel ruházta volna fel, de szája széle mosoly közben felemásan görbült, ajka baloldalon valahogy kissé keskenyebbnek tűnt, mint a jobb oldalon, és amint az emberek közelébe ért, félszeggé, bizonytalanná vált. Néha pedig túlzott harsánysága, túlzott közvetlensége váltott ki visszatetszést.
Aznap is úgy tett, mint minden nap, aprólékosan megválasztott öltözékben, billegő léptekkel haladt a járdán. A házak emeletein kaptatva minden ajtónál megállt, csengetett vagy kopogott, s büszkén mutatta kis prospektusait. Porszívót árult. Ha nagy ritkán beengedték egy lakásba, lelkendezve áradozott, kiemelte az áru jó tulajdonságait, jelzőkben bővelkedve ecsetelte annak előnyeit, a hibákról persze soha nem beszélt.
— Akciós, kedveském, akciós! — harsogta jobb hangulataiban.
Apró, gömbölyded, tüzes kis felesége mindennap gőzölgő vacsorával várta, de Tihamér — mert Tihamérnak hívták a házalót — egyik este nem ment haza.
Egyszerűen eltűnt. Szegény rémült asszony végigjárta az egész várost, elment mindenkihez, aki beszélhetett vele, megkereste, aki csak láthatta, de semmi eredményre nem jutott, így egy végigvirrasztott éjszaka utáni reggelen egyenesen a rendőrségre rohant elkeseredésében.
— Mi történt, hölgyem? — érdeklődött az őrsön az ügyeletes tiszt.
— A férjem! — hüppögte az asszony. — Elveszett, egész egyszerűen elveszett!
— Mondjon el mindent, kérem, de pontosan! — nyugtatta a szúrós tekintetű, zömök rendőr és feljegyezte a vallomást.
Mária szipogva hazasietett, és mivel mást nem tehetett, csak várt. Várt, várt, minden este.
Sok idő telt el mióta eltűnt az ember, a hó apró pihékkel lepte el a várost, Mária lassan megszokta az egyedüllétet, egészen belenyugodott. Magányos, csendes estéin kötögetett, alkalmi munkákat vállalt, hogy eltartsa magát, de egy nap, amint tejfölért és kenyérért a ballagott közeli boltba, meglepő dolognak lett szemtanúja.
Ugyanis Tihamér szétkacskázó lábai éppen előtte lépkedtek, mellette pedig egy igen termetes hölgy haladt, férje néha megérintette a hölgy karját és elevenen, élénken magyarázott neki valamit.
Mária dermedten követte őket.
— Tihamér! — zúgott a hangja, és az egész utca szinte megállt. Mindenki rájuk, illetve a járdán haladó párra nézett. Tihamér hátrapillantott, majd közönyösen folytatta útját a szép, prémes bundában magasodó nő mellett a hóval belepett utcán.
Mária összehúzta vékony, kopott télikabátját és már mindent értett.
— Ezek szerint — gondolta — nem eltűnt, hanem elhagyott. Emiatt a nő miatt?
Tihamér kicsit feszesebbre fogta a tempót, félrefésült haját finoman végigsimította keskeny kezével, majd a hölggyel nagy összhangban besétáltak a rendőrségre. Mária meglepődve látta, hogy éppen ide jönnek.
A rendőrtiszt kíváncsian engedte előre a párt s a mögöttük lépdelő Máriát.
— Parancsoljanak, mit szeretnének mondani? — kérdezte őket.
— Fel szeretném jelenteni magam! — jelentette ki Tihamér. Olyan kimérten közölte ezt, és olyan elszántan, hogy a rendőr azonnal leültette és gépelni kezdett.
— Neve?
— Bódog Tihamér.
— Foglalkozása?
— Porszívó ügynök.
— Mondja el pontosan, mi történt!
— Elhagytam a feleségemet.
— Értem. Ennyi?
— Igen.
— És a hölgy, ön mellett?
— Irénke, az utolsó ügyfelem. Nem kellett neki a porszívó, megint nem kellett, én pedig féltem hazamenni, mert több hónapja mindennap ugyanez történt.
— Értem. Tulajdonképpen miért van itt?
— Mert nem merek kimenni az utcára! Én ezt nem bírom tovább! Csak el akartam mondani! Belefáradtam ebbe az életbe, én már Irénkét szeretem. Értse meg! Ő befogadott engem, szép háza van, nem kell dolgoznom, de az utcát is szeretem, megszoktam ennyi sok év alatt, szeretnék kimenni, sétálgatni, nem bírok minden nap a bezárt házban kuksolni!
— Egész nyugodt lehet barátom, maga nem követett el semmilyen bűnt, nem hozzám, a válóperes ügyvédhez kellene inkább mennie. Tudja, hol keresse?
— Igen, de én nem akarok elválni!
— Nem akar elválni? — a rendőrtiszt erre egyre tempósabban kopogtatta tollával az asztalt. Szeretett volna végre rágyújtani. — De hát már egy másik hölggyel él, ha jól értelmezem.
Tihamér kétségbeesetten nézett hol egyik, hol másik hölgyre. Most már tényleg minden önuralma elhagyta. Amint Mária sötét szemébe nézett, egyre rémültebb lett, közben felébredt benne a régi szenvedély. Szinte azonnal eszébe jutott azonban a kilátástalan küzdelem a porszívókkal és az elutasító ügyfelekkel. Ekkor kicsit lejjebb ereszkedett szája a bal oldalon. Majd Irénkére pillantott, aki a nyugalmat, biztonságot, kényelmet jelentette. Tanácstalan volt.
Irénke megszólalt:
— Tihamér, nem ebben egyeztünk meg!
A rendőr nem tudta mit tegyen, végül tágra nyitotta az ajtót. — Ez a dolog, kérem, nem rám tartozik! A viszontlátásra! Látja, Mária, előkerült a férje, nem tűnt el, megnyugodhat!
Mindhárman kisétáltak, majd Mária is, Irénke is hazaindult. Egyiket a sértett büszkeség, másikat a sértett hiúság vitte hazáig.
Tihamér csak állt, állt az utcán.
Az utca lett az otthona. Néha, ha lefeküdt a padra, egy arra járó betakargatta, időnként egész jó cimborái akadtak, időnként meg felült egy vonatra és pénzt kéregetett. Egy biztos. Szabad emberré vált! Haja már nem tűnt olyan rendezettnek, öltözéke is megtépázódott, de szája szeglete mintha kiegyenesedett volna. Legalábbis az egyik nap így látta Mária, amint a buszra várakozott. Tihamér megmozdult a padon, félszeg mosoly kerekedett a szája körül és hangosan köszönt.
— Jó reggelt, kedveském! Megszánna pár forinttal?
Egyet érzett csak, valami nagyon ismerős, forró érzést valahol a mellkasában, meg a szíve körül.
Endre bácsi egészen közel húzta a székét az ablakhoz és nézelődött. Így szokta meg, mindig így tett ilyentájt ebéd után, miután szív és vérnyomásgyógyszereit is bevette, és a szokásos újságcikkeket átböngészte.
A kisvároska utcáit belepte a hó, tél volt, hideg, a lámpák színei derengtek csak a szürkületben. A sarki bolt fényei még látszottak, ki-be szállingóztak az emberek, ő pedig figyelte őket. Mindig ezzel szórakoztatta magát. Járásukról, fejtartásukról, biccentésükről ítélte meg, és egy szigorú, kimérten elhatárolt kasztba helyezte a járókelőket. Fekete, fehér. Endre bácsinak ugyanis olyan volt a világ, mint egy sakktábla. És ezt így szerette. Nem szerette az árnyalatokat, sőt, nem is látta őket, de ebbe most a téli táj is segített neki, minden olyan volt éppen, ahogy megszokta. Fehéren hulldogált a hó és feketén villant ki belőle az aszfalt és a sár.
Endre bácsi már egy ideje nem tudott kimenni az utcára, csak tágas otthona adta a keretet a mindennapokhoz. Régebben még egyszer-egyszer lecsoszogott járókeretével a ház elé, ma már azt sem. Őt, aki egész életében úton volt — mindig hajtott nagy lendülettel valahová, valamilyen körülhatárolhatóan fontos és nemes célból — most a székbe kényszerítette a visszafordíthatatlan Parkinson kór.
Otthon mindent gondosan akadálymentesített, így könnyen átvészelte a távolságokat, de a lába nem sokáig bírta, így hát csak nézelődött az ablaknál ücsörögve.
Az ablak alatti járdán egyszerre egy kicsi alakot pillantott meg. Egy idős nőt, aki lassan, óvatosan haladt, fejét felemelve. Piros kendőt, szürke kabátot hordott, de a járása valahogy ismerősnek tűnt Endre bácsinak. A nő korosztálybeli lehet, mégis piros kendőt hord… — hümmögött. Valahogy ismerős. Az alakja meg a járása, meg ez a nagy táska…
— Ez Tercsi, a szomszéd utcából! Hát ő még él? — rikkantotta hetykén és meglepetten, de mozdulni nem tudott.
Ezután nap mint nap odatolta a széket az ablakhoz és várta. Várta Tercsit. Látta is néhányszor, de csak futólag, mert közben mindig megérkezett valamelyik idős barátja, vagy családtagja, elég sokan jártak nála látogatóban, és mindene megvolt, tényleg. De ez a Tercsi a múltból valahogy szöget ütött a fejébe. Itt lakhat a közelben, minden héten kétszer elmegy a boltba, a megpakolt szatyorral siet hazafelé. Tud járni! És a járása, az nem változott neki, olyan kis lendületes, hanyag, álmodozó ringású, csak ő lehet! — megdobbant a szíve. — Ez Tercsi, már egészen biztos!
Nem tudott mit tenni, hiszen nem léphetett ki a lakásból, pedig de jót beszélgetett volna vele…, nem lehet, mert a lába nem viszi, hiába.
— Ah, a Tercsi! — gondolkodott és felidézte a lányt. Csinoska teremtés volt fiatal korában is, mindig szeretett a szemébe nézni, egészen elmélyedt benne. Igaz, a világ olyankor már nem feketének vagy fehérnek tűnt, mint egy sakktábla, hanem olyan színűnek, mint a Tercsi szeme. Kéknek! Egészen világos, tiszta, égszínkéknek.
Ahogy így gondolkodott, elmélkedett, hirtelen megcsörrent a szobai telefon. Kimérten krákogott egyet, majd beleszólt.
— Halló!
— Jó napot kívánok, Endre bácsi, hogy tetszik lenni? — csengett a fiatal lányka hangja a vonal végén.
— Drága Gizike? De rég hallottam a magácska szép kis hangját! Jól, nagyon is emberesen, csak egy baj van, Gizike!
— No mi a baj, Endre bácsi?
— Nem rendelek én már maguktól semmit!
— Endre bácsi, nem is azért hívtam, csak érdeklődtem, hogy van a lába?
— Fáj még nagyon, de a krémek már itt nem segítenek, megmondta a doktor úr.
— Nem segített az a kurkumás krém, amit a múltkor küldtem?
— Nem az a baj, Gizike, ez már Parkinson, ezen már nem segít a kurkuma!
— Értem, Endre bácsi, nem is szeretnék én erőltetni semmit, csak hallgassa meg, milyen kedvezmény jár most Endre bácsinak! Tetszik tudni, nekem ez a dolgom!
— Tudom, tudom, Gizike, no, mondja!
— Tessék elképzelni, Endre bácsi, az aloe verás ágyneműgarnitúránkon hatalmas kedvezmény van, ezt ne tessék kihagyni! Egy nagy paplan és két párna, és csak tízezer forint! A szomszéd utcában Tercsi néni is kérte, és nagyon meg volt elégedve, igazán! Azt mondja, mióta ezt használja, azóta sokkal jobban alszik, és még az alvászavarában is tud segíteni neki! Szombaton küldöm, jó, Endre bácsi?
— Mit mondott? A szomszédban Tercsike is?
— Igen, igen, Endre bácsi!
— No, hát a Tercsinek is van telefonja?
— Hát persze, hogy van, talán csak nem ismerni tetszik? Nagyon aranyos, beszédes néni, sokat szoktunk csevegni, neki meg a dereka fáj egy kicsit, de azért tesz-vesz mindennap, kiszolgálja a családját, főz, mos, pörög és mindig vidám, éppen olyan, mit Endre bácsi, olyan vicces!
— Dehogynem, ismerem, nagyon is ismerem! Tudja mit, küldjön Gizikém kettőt abból az ágyneműből, aztán cserébe, ha már ilyen jóban vagyunk mi ketten, adja már meg nekem a Tercsi számát, tudja, hogy nem tudok kilépni az utcára, nem tudom elérni másképpen, csak telefonon.
— Na de Endre bácsi, tudja, hogy ezt nekünk nem lehet! Nem szabad kiadni másnak a telefonszámát!
— Olyan nincs, hogy nem lehet, küldjön hármat, nem bánom, de a Tercsi száma kell nekem!
— Jó, jó, Endre bácsi, akkor tessék írni!
— Gizike, maga mindig nagyon kedves, akkor küldje azt az ágyneműt, most jó napunk van mind a kettőnknek? Igaz-e?
— Igaz, igaz, Endre bácsi! Jó egészséget, hívom majd!
— Szép napot, Gizike!
Endre bácsi le is firkantotta a megkaparintott telefonszámot, de Tercsit bizony nem hívta fel. Legalább a telefonszám már megvolt. Ez is valami!
Minden reggel pontban hatkor kelt, elvégezte a napi rutint, komótosan leült a telefon mellé és nézte a számot, meg néha az ablakon át Tercsit, ahogy a boltba ballag. De nem hívta fel. Nem hívhatta, mert még nem született meg fejében a terv. Hogyan is kéne? És mit is mondhatna neki? Amikor olyan régen beszéltek. Lehet, hogy már nem is emlékszik rá Tercsi.
Eltelt közben néhány év. Már nem is látta Tercsit a bolt felé haladni, hiába figyelte. Majd holnap! — halogatta a dolgot. Holnap felhívom. Addigra pontosan összeállítom magamban, mit is kellene mondanom.
Nézte a sakktáblát. Előre tolta a bástyát. Minden nap egyetlen lépést tett csak.
Ekkor újra megszólalt a telefon.
— Endre bácsi, hogy tetszik lenni?
— Gizike! Már megint maga? Tudja, hogy nem rendelek semmi!
— Hát persze, hogy tudom, Endre bácsi! Felhívta Tercsi nénit? Beszéltem neki magáról, azt mondta, nagyon örülne.
— Tényleg, azt mondta?
— Igen, Endre bácsi, tessék csak felhívni nyugodtan, csak tessék szép lassan, nyugodtan, érthetően beszélni vele, mert mostanában sajnos elhatalmasodott rajta az Alzheimer-kór. Elfelejtget dolgokat, de ha többször, érthetően tetszik neki mondani valamit és tagoltan, akkor… talán megérti.
— Értem, Gizike!
— És hogy van most a lába, Endre bácsi?
— Nem jól, tudja Gizike, ez már nem javul.
— Tudom, Endre bácsi, tudom, de azért bizakodjunk! Tetszett az ágynemű?
— Az ágynemű nagyon jó, szeretem. Köszönöm, aranyom!
— Akkor most nem tetszik kérni semmit?
— Nem, most ne küldjön, Gizike, örülök, hogy beszéltünk!
Endre bácsi most nem várt a cselekvéssel, felkapta a telefont és tárcsázott.
— Hallo — csicseregte Tercsi néni a vonal végén.
— Szervusz, Tercsike, Endre vagyok, emlékszel még rám?
— Endre? Milyen Endre? — kérdezte Tercsi meglepődve.
— Hát Tódor Endre a Kismüller utcából.
— Tódor Endre? — hallgatás. — A Kismüller utcából? Nem emlékszem. Ki az a Tódor Endre? Te tudod?
— Tudom, Tercsi.
Tercsi nem tudta. Egyet érzett csak, valami nagyon ismerős, forró érzést valahol a mellkasában, meg a szíve körül. Ez a zengő hang nagyon ismerős volt neki, de hogy ki az a Tódor Endre, arról fogalma sem volt.
— Hívjon máskor, majd megmondom Tercsinek, hogy kereste — mondta és lecsapta a telefont.
Endre csak ült a sötét szobában és merengett. Nem tudta mit tegyen, nyilvánvaló, hogy Teri elméje már nem olyan tiszta, na de a járása… — gondolta és előre tolta a királyt a sakktáblán. Az még biztos a régi… de tényleg. Akkor most mi legyen?
Ezen nem gondolkodott tovább, inkább lefeküdt aludni. Majd holnap felhívom — határozta el, és elalvás előtt még morgott egyet. — Jó meleg ez az ágynemű! És Tercsinek is tetszik, örülök, hogy hármat vettem. Mosolygott egy kicsit, amolyan sejtelmesen és elszunnyadt.
Másnap újra felhívta Tercsit. Tulajdonképpen ugyanaz a párbeszéd zajlott köztük, mint előző nap, és másnap is, és harmadnap is, mindennap.
— Szervusz, Tercsike, Endre vagyok, emlékszel még rám?
— Endre? Milyen Endre?
— Hát Tódor Endre a Kismüller utcából.
— Tódor Endre? — hallgatás. — A Kismüller utcából? Nem emlékszem. Ki az a Tódor Endre? Te tudod?
— Tudom.
Tercsi nem értett semmit ebből az egészből és nem is emlékezett a telefonokra, mert mindig ugyanazzal a meglepődéssel kérdezte: — Endre? Milyen Endre?
Endre nem adta fel, és Tercsi csak azt vette észre, hogy ugyan fogalma sincs, kivel beszél, de minden alkalommal, amikor megcsörrent a telefon valami különös forróság nyilall a szívébe. Valami ismerős forróság. Lassan már a telefon csörgésénél érezte a forróságot, és egészen remegő hangon kérdezte: — Endre? Milyen Endre?
Egy nap végül Endre bácsi feladta.
Nem hívta többet. Csak egyszer, amikor elmentek a vendégek, és nagyon egyedül érezte magát. Akkor úgy érezte, el kellene mondani neki, végül is, őt is érinti, rá is tartozik, hogy mennyire szereti…
Felvette a telefont. Elhatározta, ha nem érti, akkor is elmondja neki vagy talán éppen ezért. Neki ez fontos. Nagyon is.
Felvette a telefont, tárcsázott.
— Tessék — szólt bele egy fiatal hang.
— Tercsikét tudja adni?
— Most temettük, sajnos már nem tudom adni. Sajnálom!
*
Endre bácsi letette a telefont, és meredten nézte a sakktáblát. Már csak egy király állt a fehér mezőn, semmi más… egy magányos, hófehér király.
fehér papír, fehér, mintha tejjel írtam volna
vagy csak… gondoltam egyet és álmod
Esteledett. Lassan elcsendesült a ház, a körúton csak néhány autó zúgását lehetett hallani…
Esteledett. Lassan elcsendesült a kisváros szívében magasló négyemeletes téglaház, a körúton csak néhány autó zúgását lehetett hallani, egyre kevesebb fény derengett az ablakokban, a sarki bolt is bezárt, békés neszek ismétlődtek: fürdetés zaja, gyermeksírás, kulcszörgés.., amikor felcsendült az utcán a szerenád.
Igaz, nem a szokásos „Ballag már a vén diák” agyonkoptatott dallamai szálltak a levegőben, hanem a „Szavannák, fekete nők, óóAfrika!” szólt, de ez teljesen lényegtelen. A vidám diákhangok hol bátortalanul, hol bátrabban, időnként hamisan, mindenesetre lelkesen felfelé szálltak, és a kerek arcú, mosolygós tanárnő a másodikon ki is kukkantott az utcára, hogy kedvesen integessen a diákok felé.
Tibor kinyitotta az ablakot, hallgatózott és boldogan sóhajtott fel:
— Mindjárt május és nyakunkon a nyár, gyere csak, hallgasd te is, szerenád! — kiáltotta a szobában motoszkáló, olvasgató párjának, Editnek. Ő is odafészkelődött hát az ablakpárkányra, így kettecskén nézelődtek tovább.
Bár hűvös este lepte be a ház előtti kis teret és a fákat, mégis érezték a levegőben a kellemes, édeskés tavaszi illatokat, szinte az orrukban motoszkáltak… Meg is fiatalodtak pár percre a beszűrődő hangoktól, míg így derűsen, könyökölve szemlélődtek.
Egyszerre csak éles hangra lettek figyelmesek.
— Vannak, akik holnap dolgoznak! Erre nem gondoltok? — üvöltötte egy meglehetősen mérges hölgy a szemközti lépcsőházból, és nyomatékul erősen megrázta vöröspongyolás karját.
Hirtelen csend lett és a megszeppent diákcsapat, ahogy jött, olyan gyorsan el is szivárgott a sötétben. Tibor és Edit dermedten nézett egymásra. A diákok messze járhattak már, a hangjuk sem hallatszott.
Hogy mit gondolhatott a tanárnő, akinek a vidám szerenád szólt és mit gondoltak ők? Ki tudhatja? Beleolvadt az estébe, elvitték a még pislákoló fények, a lágy szellő.
Talán kitalálhatja, aki érezte már az április végi, május eleji virágok illatát, kúszott a fülébe harsányan bús szerenád, vagy elballagott legalább egy kamaszromantikától égő, komolyan bohóc, „felnőtt” gyermeke.
Vagy legalább egyszer, ha nem többször… ballagott maga is — mint felnőni vágyó, lázban égő, életre készülő „vén” diák — tovább… tovább… tovább…
