Vajdics Krisztina : A házaló

A házaló kicsi, görnyedt alakja mindennap feltűnt a kisvárosban.

 

 Lábát kissé kifelé fordítva, kacsázva járt, kezében fekete aktatáska, félrefésült haja, barna öltönye megnyerő külsővel ruházta volna fel, de szája széle mosoly közben felemásan görbült, ajka baloldalon valahogy kissé keskenyebbnek tűnt, mint a jobb oldalon, és amint az emberek közelébe ért, félszeggé, bizonytalanná vált. Néha pedig túlzott harsánysága, túlzott közvetlensége váltott ki visszatetszést.

Aznap is úgy tett, mint minden nap, aprólékosan megválasztott öltözékben, billegő léptekkel haladt a járdán. A házak emeletein kaptatva minden ajtónál megállt, csengetett vagy kopogott, s büszkén mutatta kis prospektusait. Porszívót árult. Ha nagy ritkán beengedték egy lakásba, lelkendezve áradozott, kiemelte az áru jó tulajdonságait, jelzőkben bővelkedve ecsetelte annak előnyeit, a hibákról persze soha nem beszélt.

— Akciós, kedveském, akciós! — harsogta jobb hangulataiban.

Apró, gömbölyded, tüzes kis felesége mindennap gőzölgő vacsorával várta, de Tihamér — mert Tihamérnak hívták a házalót — egyik este nem ment haza.

Egyszerűen eltűnt. Szegény rémült asszony végigjárta az egész várost, elment mindenkihez, aki beszélhetett vele, megkereste, aki csak láthatta, de semmi eredményre nem jutott, így egy végigvirrasztott éjszaka utáni reggelen egyenesen a rendőrségre rohant elkeseredésében.

— Mi történt, hölgyem? — érdeklődött az őrsön az ügyeletes tiszt.

— A férjem! — hüppögte az asszony. — Elveszett, egész egyszerűen elveszett!

— Mondjon el mindent, kérem, de pontosan! — nyugtatta a szúrós tekintetű, zömök rendőr és feljegyezte a vallomást.

Mária szipogva hazasietett, és mivel mást nem tehetett, csak várt. Várt, várt, minden este.

Sok idő telt el mióta eltűnt az ember, a hó apró pihékkel lepte el a várost, Mária lassan megszokta az egyedüllétet, egészen belenyugodott. Magányos, csendes estéin kötögetett, alkalmi munkákat vállalt, hogy eltartsa magát, de egy nap, amint tejfölért és kenyérért a ballagott közeli boltba, meglepő dolognak lett szemtanúja.

Ugyanis Tihamér szétkacskázó lábai éppen előtte lépkedtek, mellette pedig egy igen termetes hölgy haladt, férje néha megérintette a hölgy karját és elevenen, élénken magyarázott neki valamit.

Mária dermedten követte őket.

— Tihamér! — zúgott a hangja, és az egész utca szinte megállt. Mindenki rájuk, illetve a járdán haladó párra nézett. Tihamér hátrapillantott, majd közönyösen folytatta útját a szép, prémes bundában magasodó nő mellett a hóval belepett utcán.

Mária összehúzta vékony, kopott télikabátját és már mindent értett.

— Ezek szerint — gondolta — nem eltűnt, hanem elhagyott. Emiatt a nő miatt?

Tihamér kicsit feszesebbre fogta a tempót, félrefésült haját finoman végigsimította keskeny kezével, majd a hölggyel nagy összhangban besétáltak a rendőrségre. Mária meglepődve látta, hogy éppen ide jönnek.

A rendőrtiszt kíváncsian engedte előre a párt s a mögöttük lépdelő Máriát.

— Parancsoljanak, mit szeretnének mondani? — kérdezte őket.

— Fel szeretném jelenteni magam! — jelentette ki Tihamér. Olyan kimérten közölte ezt, és olyan elszántan, hogy a rendőr azonnal leültette és gépelni kezdett.

— Neve?

— Bódog Tihamér.

— Foglalkozása?

— Porszívó ügynök.

— Mondja el pontosan, mi történt!

— Elhagytam a feleségemet.

— Értem. Ennyi?

— Igen.

— És a hölgy, ön mellett?

— Irénke, az utolsó ügyfelem. Nem kellett neki a porszívó, megint nem kellett, én pedig féltem hazamenni, mert több hónapja mindennap ugyanez történt.

— Értem. Tulajdonképpen miért van itt?

— Mert nem merek kimenni az utcára! Én ezt nem bírom tovább! Csak el akartam mondani! Belefáradtam ebbe az életbe, én már Irénkét szeretem. Értse meg! Ő befogadott engem, szép háza van, nem kell dolgoznom, de az utcát is szeretem, megszoktam ennyi sok év alatt, szeretnék kimenni, sétálgatni, nem bírok minden nap a bezárt házban kuksolni!

— Egész nyugodt lehet barátom, maga nem követett el semmilyen bűnt, nem hozzám, a válóperes ügyvédhez kellene inkább mennie. Tudja, hol keresse?

— Igen, de én nem akarok elválni!

— Nem akar elválni? — a rendőrtiszt erre egyre tempósabban kopogtatta tollával az asztalt. Szeretett volna végre rágyújtani. — De hát már egy másik hölggyel él, ha jól értelmezem.

Tihamér kétségbeesetten nézett hol egyik, hol másik hölgyre. Most már tényleg minden önuralma elhagyta. Amint Mária sötét szemébe nézett, egyre rémültebb lett, közben felébredt benne a régi szenvedély. Szinte azonnal eszébe jutott azonban a kilátástalan küzdelem a porszívókkal és az elutasító ügyfelekkel. Ekkor kicsit lejjebb ereszkedett szája a bal oldalon. Majd Irénkére pillantott, aki a nyugalmat, biztonságot, kényelmet jelentette. Tanácstalan volt.

Irénke megszólalt:

— Tihamér, nem ebben egyeztünk meg!

A rendőr nem tudta mit tegyen, végül tágra nyitotta az ajtót. — Ez a dolog, kérem, nem rám tartozik! A viszontlátásra! Látja, Mária, előkerült a férje, nem tűnt el, megnyugodhat!

Mindhárman kisétáltak, majd Mária is, Irénke is hazaindult. Egyiket a sértett büszkeség, másikat a sértett hiúság vitte hazáig.

Tihamér csak állt, állt az utcán.

Az utca lett az otthona. Néha, ha lefeküdt a padra, egy arra járó betakargatta, időnként egész jó cimborái akadtak, időnként meg felült egy vonatra és pénzt kéregetett. Egy biztos. Szabad emberré vált! Haja már nem tűnt olyan rendezettnek, öltözéke is megtépázódott, de szája szeglete mintha kiegyenesedett volna. Legalábbis az egyik nap így látta Mária, amint a buszra várakozott. Tihamér megmozdult a padon, félszeg mosoly kerekedett a szája körül és hangosan köszönt.

— Jó reggelt, kedveském! Megszánna pár forinttal?

 

Legutóbbi módosítás: 2017.10.24. @ 11:00 :: Vajdics Krisztina

Szerző Vajdics Krisztina 122 Írás
1966. március 14-én Miskolcon születettem. Gyermekéveimet Debrecenben töltöttem. A debreceni Tóth Árpád Gimnáziumban érettségiztem, majd a nyíregyházi Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakos hallgatója lettem. Az írás szenvedélye vezetett a nyíregyházi Krúdy Gyula Újságíró Akadémiára, ahol újságírást tanultam. A helyi napilapokban jelentek meg első tárcáim, portréim, interjúim. 2008 karácsonyára jelent meg Neked írtam című verseskötetem, mely 42 verset tartalmaz. 2008-ban részt vettem a Magyar Író Akadémia írói kurzusán. 2012-ben szerkesztője, lektora lettem az Élő Költők Könyvklub kortárs irodalmi portálnak. Ebben az évben jelent meg Szökőangyal című novelláskötetem, második verseskötetem Szó születik címmel 2013 karácsonyára készült el. Az írás számomra levegővétel.