Vajdics Krisztina : Szerelem

Egyet érzett csak, valami nagyon ismerős, forró érzést valahol a mellkasában, meg a szíve körül.

 

Endre bácsi egészen közel húzta a székét az ablakhoz és nézelődött. Így szokta meg, mindig így tett ilyentájt ebéd után, miután szív és vérnyomásgyógyszereit is bevette, és a szokásos újságcikkeket átböngészte.

A kisvároska utcáit belepte a hó, tél volt, hideg, a lámpák színei derengtek csak a szürkületben. A sarki bolt fényei még látszottak, ki-be szállingóztak az emberek, ő pedig figyelte őket. Mindig ezzel szórakoztatta magát. Járásukról, fejtartásukról, biccentésükről ítélte meg, és egy szigorú, kimérten elhatárolt kasztba helyezte a járókelőket. Fekete, fehér. Endre bácsinak ugyanis olyan volt a világ, mint egy sakktábla. És ezt így szerette. Nem szerette az árnyalatokat, sőt, nem is látta őket, de ebbe most a téli táj is segített neki, minden olyan volt éppen, ahogy megszokta. Fehéren hulldogált a hó és feketén villant ki belőle az aszfalt és a sár.

Endre bácsi már egy ideje nem tudott kimenni az utcára, csak tágas otthona adta a keretet a mindennapokhoz. Régebben még egyszer-egyszer lecsoszogott járókeretével a ház elé, ma már azt sem. Őt, aki egész életében úton volt — mindig hajtott nagy lendülettel valahová, valamilyen körülhatárolhatóan fontos és nemes célból — most a székbe kényszerítette a visszafordíthatatlan Parkinson kór.

Otthon mindent gondosan akadálymentesített, így könnyen átvészelte a távolságokat, de a lába nem sokáig bírta, így hát csak nézelődött az ablaknál ücsörögve.

Az ablak alatti járdán egyszerre egy kicsi alakot pillantott meg. Egy idős nőt, aki lassan, óvatosan haladt, fejét felemelve. Piros kendőt, szürke kabátot hordott, de a járása valahogy ismerősnek tűnt Endre bácsinak. A nő korosztálybeli lehet, mégis piros kendőt hord… — hümmögött. Valahogy ismerős. Az alakja meg a járása, meg ez a nagy táska…

— Ez Tercsi, a szomszéd utcából! Hát ő még él? — rikkantotta hetykén és meglepetten, de mozdulni nem tudott.

Ezután nap mint nap odatolta a széket az ablakhoz és várta. Várta Tercsit. Látta is néhányszor, de csak futólag, mert közben mindig megérkezett valamelyik idős barátja, vagy családtagja, elég sokan jártak nála látogatóban, és mindene megvolt, tényleg. De ez a Tercsi a múltból valahogy szöget ütött a fejébe. Itt lakhat a közelben, minden héten kétszer elmegy a boltba, a megpakolt szatyorral siet hazafelé. Tud járni! És a járása, az nem változott neki, olyan kis lendületes, hanyag, álmodozó ringású, csak ő lehet! — megdobbant a szíve. — Ez Tercsi, már egészen biztos!

Nem tudott mit tenni, hiszen nem léphetett ki a lakásból, pedig de jót beszélgetett volna vele…, nem lehet, mert a lába nem viszi, hiába.

— Ah, a Tercsi! — gondolkodott és felidézte a lányt. Csinoska teremtés volt fiatal korában is, mindig szeretett a szemébe nézni, egészen elmélyedt benne. Igaz, a világ olyankor már nem feketének vagy fehérnek tűnt, mint egy sakktábla, hanem olyan színűnek, mint a Tercsi szeme. Kéknek! Egészen világos, tiszta, égszínkéknek.

Ahogy így gondolkodott, elmélkedett, hirtelen megcsörrent a szobai telefon. Kimérten krákogott egyet, majd beleszólt.

— Halló!

— Jó napot kívánok, Endre bácsi, hogy tetszik lenni? — csengett a fiatal lányka hangja a vonal végén.

— Drága Gizike? De rég hallottam a magácska szép kis hangját! Jól, nagyon is emberesen, csak egy baj van, Gizike!

— No mi a baj, Endre bácsi?

— Nem rendelek én már maguktól semmit!

— Endre bácsi, nem is azért hívtam, csak érdeklődtem, hogy van a lába?

— Fáj még nagyon, de a krémek már itt nem segítenek, megmondta a doktor úr.

— Nem segített az a kurkumás krém, amit a múltkor küldtem?

— Nem az a baj, Gizike, ez már Parkinson, ezen már nem segít a kurkuma!

— Értem, Endre bácsi, nem is szeretnék én erőltetni semmit, csak hallgassa meg, milyen kedvezmény jár most Endre bácsinak! Tetszik tudni, nekem ez a dolgom!

— Tudom, tudom, Gizike, no, mondja!

— Tessék elképzelni, Endre bácsi, az aloe verás ágyneműgarnitúránkon hatalmas kedvezmény van, ezt ne tessék kihagyni! Egy nagy paplan és két párna, és csak tízezer forint! A szomszéd utcában Tercsi néni is kérte, és nagyon meg volt elégedve, igazán! Azt mondja, mióta ezt használja, azóta sokkal jobban alszik, és még az alvászavarában is tud segíteni neki! Szombaton küldöm, jó, Endre bácsi?

— Mit mondott? A szomszédban Tercsike is?

— Igen, igen, Endre bácsi!

— No, hát a Tercsinek is van telefonja?

— Hát persze, hogy van, talán csak nem ismerni tetszik? Nagyon aranyos, beszédes néni, sokat szoktunk csevegni, neki meg a dereka fáj egy kicsit, de azért tesz-vesz mindennap, kiszolgálja a családját, főz, mos, pörög és mindig vidám, éppen olyan, mit Endre bácsi, olyan vicces!

— Dehogynem, ismerem, nagyon is ismerem! Tudja mit, küldjön Gizikém kettőt abból az ágyneműből, aztán cserébe, ha már ilyen jóban vagyunk mi ketten, adja már meg nekem a Tercsi számát, tudja, hogy nem tudok kilépni az utcára, nem tudom elérni másképpen, csak telefonon.

 — Na de Endre bácsi, tudja, hogy ezt nekünk nem lehet! Nem szabad kiadni másnak a telefonszámát!

— Olyan nincs, hogy nem lehet, küldjön hármat, nem bánom, de a Tercsi száma kell nekem!

— Jó, jó, Endre bácsi, akkor tessék írni!

— Gizike, maga mindig nagyon kedves, akkor küldje azt az ágyneműt, most jó napunk van mind a kettőnknek? Igaz-e?

— Igaz, igaz, Endre bácsi! Jó egészséget, hívom majd!

— Szép napot, Gizike!

Endre bácsi le is firkantotta a megkaparintott telefonszámot, de Tercsit bizony nem hívta fel. Legalább a telefonszám már megvolt. Ez is valami!

Minden reggel pontban hatkor kelt, elvégezte a napi rutint, komótosan leült a telefon mellé és nézte a számot, meg néha az ablakon át Tercsit, ahogy a boltba ballag. De nem hívta fel. Nem hívhatta, mert még nem született meg fejében a terv. Hogyan is kéne? És mit is mondhatna neki? Amikor olyan régen beszéltek. Lehet, hogy már nem is emlékszik rá Tercsi.

Eltelt közben néhány év. Már nem is látta Tercsit a bolt felé haladni, hiába figyelte. Majd holnap! — halogatta a dolgot. Holnap felhívom. Addigra pontosan összeállítom magamban, mit is kellene mondanom.

Nézte a sakktáblát. Előre tolta a bástyát. Minden nap egyetlen lépést tett csak.

Ekkor újra megszólalt a telefon.

— Endre bácsi, hogy tetszik lenni?

— Gizike! Már megint maga? Tudja, hogy nem rendelek semmi!

— Hát persze, hogy tudom, Endre bácsi! Felhívta Tercsi nénit? Beszéltem neki magáról, azt mondta, nagyon örülne.

— Tényleg, azt mondta?

— Igen, Endre bácsi, tessék csak felhívni nyugodtan, csak tessék szép lassan, nyugodtan, érthetően beszélni vele, mert mostanában sajnos elhatalmasodott rajta az Alzheimer-kór. Elfelejtget dolgokat, de ha többször, érthetően tetszik neki mondani valamit és tagoltan, akkor… talán megérti.

— Értem, Gizike!

— És hogy van most a lába, Endre bácsi?

— Nem jól, tudja Gizike, ez már nem javul.

— Tudom, Endre bácsi, tudom, de azért bizakodjunk! Tetszett az ágynemű?

— Az ágynemű nagyon jó, szeretem. Köszönöm, aranyom!

— Akkor most nem tetszik kérni semmit?

— Nem, most ne küldjön, Gizike, örülök, hogy beszéltünk!

Endre bácsi most nem várt a cselekvéssel, felkapta a telefont és tárcsázott.

— Hallo — csicseregte Tercsi néni a vonal végén.

— Szervusz, Tercsike, Endre vagyok, emlékszel még rám?

— Endre? Milyen Endre? — kérdezte Tercsi meglepődve.

— Hát Tódor Endre a Kismüller utcából.

— Tódor Endre? — hallgatás. —  A Kismüller utcából? Nem emlékszem. Ki az a Tódor Endre? Te tudod?

— Tudom, Tercsi.

Tercsi nem tudta. Egyet érzett csak, valami nagyon ismerős, forró érzést valahol a mellkasában, meg a szíve körül. Ez a zengő hang nagyon ismerős volt neki, de hogy ki az a Tódor Endre, arról fogalma sem volt.

— Hívjon máskor, majd megmondom Tercsinek, hogy kereste — mondta és lecsapta a telefont.

Endre csak ült a sötét szobában és merengett. Nem tudta mit tegyen, nyilvánvaló, hogy Teri elméje már nem olyan tiszta, na de a járása… — gondolta és előre tolta a királyt a sakktáblán. Az még biztos a régi… de tényleg. Akkor most mi legyen?

Ezen nem gondolkodott tovább, inkább lefeküdt aludni. Majd holnap felhívom — határozta el, és elalvás előtt még morgott egyet. — Jó meleg ez az ágynemű! És Tercsinek is tetszik, örülök, hogy hármat vettem. Mosolygott egy kicsit, amolyan sejtelmesen és elszunnyadt.

Másnap újra felhívta Tercsit. Tulajdonképpen ugyanaz a párbeszéd zajlott köztük, mint előző nap, és másnap is, és harmadnap is, mindennap.

— Szervusz, Tercsike, Endre vagyok, emlékszel még rám?

— Endre? Milyen Endre?

— Hát Tódor Endre a Kismüller utcából.

— Tódor Endre? — hallgatás. — A Kismüller utcából? Nem emlékszem. Ki az a Tódor Endre? Te tudod?

— Tudom.

Tercsi nem értett semmit ebből az egészből és nem is emlékezett a telefonokra, mert mindig ugyanazzal a meglepődéssel kérdezte: — Endre? Milyen Endre?

Endre nem adta fel, és Tercsi csak azt vette észre, hogy ugyan fogalma sincs, kivel beszél, de minden alkalommal, amikor megcsörrent a telefon valami különös forróság nyilall a szívébe. Valami ismerős forróság. Lassan már a telefon csörgésénél érezte a forróságot, és egészen remegő hangon kérdezte: — Endre? Milyen Endre?

Egy nap végül Endre bácsi feladta.

Nem hívta többet. Csak egyszer, amikor elmentek a vendégek, és nagyon egyedül érezte magát. Akkor úgy érezte, el kellene mondani neki, végül is, őt is érinti, rá is tartozik, hogy mennyire szereti…

Felvette a telefont. Elhatározta, ha nem érti, akkor is elmondja neki vagy talán éppen ezért. Neki ez fontos. Nagyon is.

Felvette a telefont, tárcsázott.

— Tessék — szólt bele egy fiatal hang.

— Tercsikét tudja adni?

— Most temettük, sajnos már nem tudom adni. Sajnálom!

 

*

Endre bácsi letette a telefont, és meredten nézte a sakktáblát. Már csak egy király állt a fehér mezőn, semmi más… egy magányos, hófehér király.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Vajdics Krisztina
Szerző Vajdics Krisztina 105 Írás
1966. március 14-én Miskolcon születettem. Gyermekéveimet Debrecenben töltöttem. A debreceni Tóth Árpád Gimnáziumban érettségiztem, majd a nyíregyházi Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakos hallgatója lettem. Az írás szenvedélye vezetett a nyíregyházi Krúdy Gyula Újságíró Akadémiára, ahol újságírást tanultam. A helyi napilapokban jelentek meg első tárcáim, portréim, interjúim. 2008 karácsonyára jelent meg Neked írtam című verseskötetem, mely 42 verset tartalmaz. 2008-ban részt vettem a Magyar Író Akadémia írói kurzusán. 2012-ben szerkesztője, lektora lettem az Élő Költők Könyvklub kortárs irodalmi portálnak. Ebben az évben jelent meg Szökőangyal című novelláskötetem, második verseskötetem Szó születik címmel 2013 karácsonyára készült el. Az írás számomra levegővétel.