Vandra Attila : A táltos lánya 17. A méregkeverő

Ilkay terhessége veszélybe kerül, Babba mérgező anyarozst ad neki gyógyszerként, de Ilkay rájön, és azzal vádolja, hogy meg akarta mérgezni…

 

Hiába tudta, amit tudott, akinek kellett volna, az nem hitt neki. Sőt, még gonoszságot is feltételez róla! Bolan is hiába próbált közeledni hozzá, csak ingerültté tette urának bármilyen biztatása:

— Fohászkodj, jobbat úgysem tehetsz!

Babba egész éjjel forgolódott. Mi bűnt követett el, hogy kínokban kell meghalnia, amiként Levent mergen ígérte? Vajon mit tesznek vele? Elevenen megégetik?

— Mit vétett ez a gyermek? Miért kell neki is ilyen véget érnie? — simogatta meg alig gömbölyödő pocakját.

Fohászkodjon, de kihez? Kaltes Ankihoz saját hite szerint? Miként bocsátja meg eltévelyedését, annak megtagadását, aki annyiszor segített rajta? Vagy inkább Umay Anához forduljon? Neki talán nagyobb befolyása van itt, és Ilkay az ő híve… Talán ő maga sem tudta, kihez fohászkodott. Névtelenül…

Még alig kezdett pirkadni, amikor felkelt. Bolan a lódobogásra riadtan ugrott fel. Amint várta, a fehér csődör, amelyet még ő nevezett el Tolparnak [1], a baskort mesevilág szárnyas táltos lováról, szintén eltűnt Babbával együtt. Már ő is nyergelni akart, de előbb még tekintetével végigpásztázta a tájat. Ennyi idő alatt nem válhatott köddé, bármennyire gyors is Tolpar. Eleinte a nyugati irányt kutatta, egyre szélesebb ívet járva végig tekintetével, végül délnyugat felé meglátta. A szikla felé tartott, ahonnan a „villámot” szórta a jüecsikre. Messze el lehetett onnan látni kelettől nyugatig arról a magaslatról, de onnan nyugatra szakadék állta el az utat. Egy sugallat hatására bepillantott a jurtába, oda, ahol Babba a táltos-dobját tartotta. Annak is hűlt helyét találta. Tehát magával vitte… Megnyugodott. Nemsokára a dob távoli hangjának a foszlányait is magával hozta egy-egy szellőfuvallat.

— Nemsokára kel fel a Nap. Onnan, a magasból hamarabb látszik… Kaltes Ankihoz fohászkodik… — motyogta maga elé. Sóhajtott, de végül úgy döntött, nem megy utána.

A hangfoszlányok viszont mások figyelmét is felkeltették. S rájöttek, Babba fohászai és szertartása nem Tengrinek szólnak, sőt Umaynak sem. Mégiscsak bügü. Ez a megállapítás egyelőre csak suttogás maradt, és mindenki fél szemmel Ilkay jurtáját figyelte. Ő viszont egyelőre nem került elő. A rá irányult fokozott figyelemnek volt egy más oka is. Este szüleivel is összeszólalkozott. Először szüléjét vádolta meg, mivel összejátszott Babbával, aki meg akarta mérgezni, sőt, terhessége azért került veszélybe, mert Anája már azelőtt is adott neki valamit annak a bügünek a tanácsára.

— Gondoltad, könnyebben kapok majd férjet magamnak, ha elvesztem, ugye? — vádaskodott. — Nem akarlak többé látni! — visította.

Sári Kán sem járt jobban, hiába töltötte az egész napot a fekete csikó-áldozattal, és fohászkodással. Atyjának reggeli aggodalma, s sietsége, áldozatot bemutatni Umay Anának kissé feledtette addigi sérelmeit, amikor kán létére nem végeztette ki férje gyilkosát. Sőt, mi több a bügünek a pártjára is állt, azzal fenyegetve meg, hogy kivégezteti, őt a saját édes lányát! Ez mind újra eszébe jutott, amikor atyja védelmébe vette anáját. Most, amikor semmi kétség, meg akarta mérgezni, hiszen rozssarkanytút adott neki, még akkor sem végezteti ki…

Szülei mindketten jobbnak látták, ha eleget tesznek a felszólításnak, hiszen jelenlétük egyre ingerültebbé tették Ilkayt, ami pedig nem használ neki, főleg most, amikor terhessége veszélybe is került. Mügére bízták, maradjon mellette, hátha meg tudja nyugtatni, sokat számít az most.

A következő nap várakozással telt el. Ilkay csak harmadnap este bújt elő a jurtából, továbbra is terhesen, egészségesen és mosolyogva. De szüleivel továbbra sem akart szóba állni. Ela kánbikeh nagyon szenvedett.

— Majd megnyugszik… — próbálta nyugtatni-vigasztalni Sári Kán, de az ő szíve is vérzett. Öt gyermeke közül ezt az egy lányát tudta felnevelni, a húgát betegség vitte el, a nővére vetélésbe halt bele, kisebbik fiút kaplony tépte szét, a nagyobbik harcban sérült meg, s habár nem életveszélyesen, de a seb begyulladt, és elvitte a sebláz…   

Babba, látva Ilkayt tenni-venni, megnyugodott. Ha bekövetkezett volna a tragédia, őt azonnal kivégzik. Ezek szerint odafenn meghallgatásra kerültek fohászok. Umay Ana? Kaltes Anki? Melyik könyörült meg rajtuk?

Minden csoda három napig tart. Az ordu népe kezdett egyébbel foglalkozni, mint Ilkay szinte elvesztett terhességével és a mérgezés vádjával. Került más pletykatéma, nem követte már őket minden kíváncsi szempár. Egyik nap Ela kánbikeh arra sétált. Babba abbahagyta a főzést, megadni a neki kijáró tiszteletet.

— Köszönöm! — állt meg mellette a kánbikeh. Babba értetlenkedve nézett rá. — Megmentetted az unokám, és talán a lányom életét is!

— De… hiszen… nem vette be…

— Hamuban sült pogácsában megette… — kacsintott rá Ela kánbikeh, majd továbbment.

Kezdte már érteni, de még mindig maradt a kérdés, miként fogadta el Ilkay anájától, a „kedveskedésnek” szánt pogácsát, amikor szüleit be sem engedi a jurtájába. Eh, nem az ő dolga. Mindenesetre attól a naptól kezdve mintha Levent mergen és Ereka sem viselkedtek vele annyira ellenségesen, mint azelőtt. Végeredményben nekik sem könnyű mindennap szembemenni azzal, akinek köze van mindkét fiuk halálához.

Már jelentkeztek a közelgő ősz első jelei, amikor a fülledt kánikulától ember és állat egyaránt szenvedett, főleg az idősek izzadtak és fáradtak erősen, ingerlékeny volt mindenki.

— Nagy idő közeleg — jósolták az öregek, bár egyelőre felhő sem látszott az égen, és szellő sem rezdült.

Az öreg Karsát sem kímélte az idő, a tőle megszokott nyugodtsággal eltérően többször is kijött a sodrából, majd egy hirtelen felindulást követően a szívéhez kapott és elterült a földön. Néhány pillanat múlva a szeme is fennakadt. A sikoltozásra Babba ott termett.

— Meghalt… Az előbb még… — szűrte egy asszony könnyei között a szavakat.

Babba nem habozott. Az élettelen test mellé térdelt, mindkét kezét Karsa szíve tájékára helyezve erélyesen megnyomta mellét, majd újra és újra, ritmikusan, amint atijától látta.

— Hagyd… Meghalt, nem látod? — próbálkoztak a szemtanúk.

De ő nem hagyta abba. Egy idő után hörgő hang jelezte az újra megindult légzést. Az öreg tekintete sem meredt az üresbe többé, bár láthatóan a lélegzetvételnél és pillogásnál többre nem futotta erejéből. Arcába is költözött némi élet, bár továbbra is halottsápadt maradt.

— Tengri, segíts meg! — csapták össze többen is a kezüket. — Feltámadt…

— Vigyük a jurtájába, hozzatok pokrócot! — tért észhez egy férfi.

— Nem! Nem nyúlj… tok hozzá! — hasított a levegőbe Babba hangja. — Főtt víz…et! — adta ki az utasítást, majd futásnak eredt. Nem messze a jurtájuktól látott nemrég gyűszűvirágot. [2] Megtalálta, letépett egyet, majd rohant vele vissza. Addig már várta is egy bögre forralt víz. Az egyik asszony épp főzéshez készülődött… Babba reszkető kézzel tépte bele a virág leveleit, számolgatva őket, az utolsóval többször oda-vissza mozgást végezve: beletegye-e vagy sem. A nem mellett döntött.

— Lehűt! Hamar!

Miközben hárman is ugrottak teljesíteni a kérést, Müge rémülten felkiáltott, és lefogta a kezét:

— Megölöd! Az méreg!

— Ha nem megissza, meghal! — felelte torkában dobogó szívvel.

— Ha meg akarná ölni, minek támasztotta volna fel? — szólt közbe egy férfihang. Müge elengedte Babba csuklóját.

— Felültet! Segít!

Ketten is ugrottak megemelni az erőtlen testet, hogy meg lehessen itatni. Nem tudta az egészet lenyelni, mert azonnal hányni kezdett.

— Ugye mondtam! — vészmadárkodott ismét Müge.

— Most hoz pokróc! Visz… gyük a jurta…be.

Épp idejében értek fedél alá. Kint közben elsötétült az ég, villámlott, s azonnal dörgött is egyet az ég, amelyet fergeteges nyárutói zápor követett. A vihar megérkezett. Ám benn, Karsa jurtájában, egyre derültek a homlokok. Az öreg egyre jobban lett. Amikor végre el is bírt mosolyodni, s alig érezhetően meg tudta szorítani az őt simogató kezet, Babba zokogásban tört ki. Majdnem elvesztette az embert, aki első pillanattól mellette állt, és a pártját fogta. Amint elállt az eső, első dolga volt jurtájába sietni, elvenni a táltos dobot, majd a közelben baskort rítus szerint, amint Karsától tanulta, mondott hálát Tengrinek és Umay Anának. Mondta énekritmusra, mint egy bemagolt, csak részben megértett verset, itt-ott, ahol mormolással-dúdolással helyettesített egy-egy szót, időnként anyanyelvéből is be-belopott egyet-egyet, de a ritmusban nem vétett. Egyre többen csatlakoztak hozzá. Kórusban már könnyebben ment a szöveg is. A szertartás végén már Levent mergen és Sári Kán is ott fohászkodott a tömegben. Mindenki szerette az öreget. Csak Ilkay, Ereka és Müge nézték távolról féltékenyen az egyre növekvő népszerűséget.

A halott feltámasztásának híre futótűzként terjedt, a kereskedők a baskort határokon túlra is elvitték hírét, megerősítve a csatát eldöntő istennőről terjedő meséket. S ha valami szájról szájra terjed, az dagad is…

Karsa lassan gyógyult, de élni akarása nem hagyta feladni a csatát. Belátta ő is, kímélnie kell magát, így a kámnak minden felelőssége a még fel nem avatott Babbára hárult. Ha tehette, az öreg megjelent minden szertartáson, irányította, tanácsokat adott, előre felkészítette, amennyire erejéből telt. Ám a kámmá avatáshoz neki ép embernek kellett lennie, amihez fel kellett épülnie. Ugyanakkor Babbának is időre volt szüksége a baskort nyelv elsajátításához. Mire ez megtörtént már késő ősz lett, az első, hamar elolvadó hó is leesett. Akkor már megvárták a napot, amikor a kelő Nap az égi szarvas (Orion) szarva közé kerül. Ekkor legrövidebb a nappal, ezután egyre hosszabbodik, s egy új év kezdődik (téli napforduló).[3] Ez nagy ünnep, s ugyanakkor kiváló alkalom az beavatásra. [4]

Bolan hiába morgolódott és ellenkezett, hiába féltette ágyasát, a beavatás megtörtént, Babba már tekintélyes pocakkal mászta meg az „égig érő fát”. De sikerült! Kám lett belőle, az első baskort kám-asszony.

 

[1] https://en.wikipedia.org/wiki/Tulpar

 A magyar közhiedelemmel ellentétben nem csak nekünk volt táltos lovunk. Tulpar (a baskíroknál Tolpar) a csuvas, tatár, baskír (baskort), kazah, kirgiz és mongol népmesék szárnyas „táltos” lova. Rajta van ezen népek legtöbbjének nemzeti jelvényein is. Az obi ugoroknak is van „táltos” lovuk, igaz, nem hívják Tulparnak és nem rendelkezik a magyar népmesék értelelmében vett „táltos” tulajdonságokkal. Hitük szerint a Világfigyelő Férfiú (a manysiknál Mir-susne-Xum illetve Szornyi-iki = Arany Atyácska a hantiknál) a mennyei lovas, Numi Turumnak, az obi-ugorok főistenének a hetedik fia egy nyolcszárnyú lovon lovagolva fénysebességgel halad át az égbolton. http://www.ufodigest.com/goldenwoman2.html Jankovics Marcell szerint a mesehős „úgy csinál táltosparipát a rozzant csikóból, hogy parazsat etet vele, a halálból őt „cserébe” táltosa támasztja fel; az obi-ugor Napisten gebévé sorvadt bűvös lovát tüzes leheletével gyógyítja meg, amikor viszont az ő „csontja törött és húsa rothadt”, fehér lova nyalogatja életre”. http://mesi-mese-mese-matka.blogspot.ro/2011/04/parazsat-evo-paripa-egig-ero-fa.html https://es.scribd.com/document/336355009/Jankovics-Marcell-Ahol-a-madar-se-jar

[2] https://hu.wikipedia.org/wiki/Piros_gy%C5%B1sz%C5%B1vir%C3%A1g Digitalis purpurea. Belőle és rokonaiból vonják ki a digoxint és rokonait (digitalis, digitoxin, lanatozid, stb), a szívelégtelenség esetén nem helyettesíthető, de erősen (halálosan) mérgező gyógyszereket. Arról hírhedt gyógyszerek, hogy a hatásos és mérgező adagjuk közt nagyon kicsi az arány, és emiatt könnyű túladagolni. Míg általában ennek az aránynak tíz fölött kell lennie ahhoz hogy egy gyógyszert biztonságosnak nyilvánítsanak, és engedélyezzenek, a dioxin esetén ez csak kettő-három. Ám helyettesíteni nincs amivel. A túladagolás veszélye miatt a gyűszűvirágot házi használatra nem ajánlják, gyógynövényboltban tilos forgalmazni, habár a túladagolás veszélye a növény használata esetén kisebb, mint a kivonat esetén, ugyanis a túladagoláskor azonnali hányás lép fel, ami kiüríti a „fölösleges” drogot a szervezetből, és a balesetek nagy hányadát megelőzi. https://en.wikipedia.org/wiki/Digitalis_purpurea#Toxicity

[3] A szarva közt a napot viselő szarvas jelképe megtalálható Szibériától (evenkik, tunguzok) egész Sumérig (Közel-Kelet), és számos keresztény legenda is megőrizte (pl. agancsán égő gyertyákat viselő szarvas alakjában). A történet égbe vetítése (ami az észak-eurázsiai népek mitológiájára jellemző) https://es.scribd.com/document/336355009/Jankovics-Marcell-Ahol-a-madar-se-jar arra utal, hogy a legenda maga valahol Szibériában született meg, s onnan került Közel-Keletre, így Sumérba is. (Vandra Attila: Őseinkről mesél a csodaszarvas https://www.7torony.hu/content.php?c=67233) A történetek közötti külömbségek a szélességi fokokban keresendők.

Az észak-szibériai népek (evenkik) legendáiban a Nagy-Göncöl által szimbolizált égi rénszarvas ellopja a napot, amiért fél évig sötétbe borul a vidék. Amikor a mitikus vadász, (az Orion), aki időnként medve alakban jelenik meg, megöli a szarvast, és felszabadítja a napot ismét nappal lesz. Fontos eleme e történeteknek, hogy a szarvas üldözése egyrészt az égben történik, másrészt a cél a Nap, a fény visszatérése. http://kcst.hu/keletkutatas/Keletkutatas_2009-osz.pdf Uray-Kőhalmi Katalin Egy eredetmítosz építőkövei A mongolok titkos története alapján

[4] Karácsonyi (keresztény) szokásaink egy részének gyökerei „pogány” ritusokban kersendők, amelyek a napéjegyenlőséghez kapcsolódó ünnepekhez kötődnek. 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 698 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.