Nagy Horváth Ilona : Multikauzális dal a dolgok állásáról

A nők arcán egyszerű Rorschach-tesztek,

felhordok némi mattságot én is

meg betűrök ezt-azt,

mert folyton kilóg belőlem valami sor.

Könnyű púder alá pamacsolt

áttűnő gondolatok

oldják vonásaimról a rendet,

figyelmem tartós,

lássam, kinek mit jelenthet

ez az arc

az alá függesztett közepes

testtel,

amikor épp irányulok,

elágyazott párnám alatt

párhuzamosra rendezve várnak

a köz által kedvelt,

nekem szánt vektorok.

 

Elkészültem, sápadt vagyok.

Szemhéjamon apró fekete

keresztek, kontúrecsetbe fordult

szimpla városi hit,

most épp arra vonatkozóan,

hogy  a sötét pillák hegyén hintázó fények

illőn elsimítják még a tekintet időcakkolta ráncait.

Tükröződöm, kedvem szerint átszabott

látszatok összjátéka vagyok,

a célnak megfelelő

önazonos amazon,

vállat vonok mindenre,

ami le- és felfokoz.

 

Bár a fok-fokozati összefüggések között

kellemesen ködlik elő valami kis

kognitív disszonancia. Egyszer kimondtad.

Most hallgassunk meg engem:

az ajtóban álltál egy üveg sörrel ,

néztél, én néha loppal visszanéztelek,

odasúgták, hogy nem kéne,

ellenben azt gondoltam, ha úgy volna, ahogy nyilván nincsen,

lefeküdnék veled.

 

Aztán nem írnék róla egy darabig semmit,

mert engem

kikezeltek a kortárs irodalomból.

 

Legutóbb szerkesztette - Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 304 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.