Kozák Mari : Pillanat – képek

 

Mendegéltem amerre az út vitt
bokámig ért a tegnapi fájdalom
a sarki lámpa rég elvesztette fényét
az a vén ringyó körmét rágva várt…
tenyerén ringatta a rohadt magányt

 

villamoson emberek – már fékezett
mikor a lány elébe kéredzkedett
karján álma – talán ha harmincéves
ölén az éjszaka nyomora – elfért…
szája sarkában futó mosoly – már nem félt

 

csak mendegéltem messze vitt az út
szürke falakról elém fájdalom csordult
kövek közé szorult valaha becsület
pironkodott – lehajoltam – elfutott…
soha-tavasz hozott hazugságot

 

város mocskán röhögve ébredt a hajnal
kényes palota csúfolt tisztaszobát
öklömnyi gyermekért könyörgött az élet
folyóról álmodott letörölt könnycsepp…
anyám feje alá rejtett egy ezrest

 

a temetőkert rózsákkal volt tele
átölelt a füzek szánó tekintete
vén anyó térdelt száraz kereszt tövén
rózsaszirom ébredt halott ölén…
nézd – röhögte Senki – idejött dögleni

 

csak mentem fájdalmam már térdemig ért
miközben szembeköpött a kósza szél
magányom fekete kabátja földre
én virágok csókolta sírra dőlve
átkoztam Istent – hittem hazaértem

 

láttam – most tisztul felettem az ég
avarban ébred az itt feledett remény
suta szavak ölelkeztek a mával
anyó hazaindult – Senki földre rogyott…
egy pillanatig a világ is álmodott

 

…dolgom lenne színezni gyermek arcát
tisztára mosni mocskosok száját
elérni angyal hó tiszta szárnyát
s rátakarni – e rohadt világ bűnnel
szennyezett sáros léptére – de félek

elveszek mielőtt utam véget ér
hisz a szenny már térdemig felér
Istent sem kérem – elhagyott
egyedül maradtam – ne szánjatok
holnap még értetek felállhatok.

Legutóbb szerkesztette - Kozák Mari
Szerző Kozák Mari 119 Írás
Kozák Mari vagyok, tanító. Ma már csak olyan öreg tanító. Az évek elteltek és nyugdíjba vonultam. Egy kis városban élek, közel a megyeszékhelyhez, Debrecenhez. A városom, ahol éltem és tanítottam, és ahol ma is élek, Biharkeresztes. Három gyermekem van, két lány és egy fiú. Valójában, már felnőttek és ketten a maguk útján járnak, csak a fiam van még a közelemben, Ő még egyetemista. Már fiatal koromban is nagyon szerettem olvasni, és persze írogatni is. Korai próbálkozások voltak, de hittem, hogy szép és jó, amit teszek. Fiatalon kezdtem el tanítani, a gyermekek szeretete benne volt a génjeimben, hiszen ezt tanultam anyámtól is, aki óvott és védett minket mindentől. Az évek során, hivatásommá vált a munkám, örültem, minden kis sikernek, ami a gyerekekkel összeköthetett. Nekem a tanítás mindig örömet szerzett, soha nem volt teher és nyűg. Azt hiszem, igazi falusi tanító voltam. Vagy tíz évvel ezelőtt, becsempésztem az olvasás órákra a saját meséimet és gyermekeknek szóló verseimet, és boldogan tapasztaltam, hogy szeretik kis tanítványaim. Egyre többet és többször írtam nekik, hálás hallgatóim lettek, és nagyon közel kerültek szívemhez. Aztán később már más versek akartak kikérezkedni, onnan legbelülről és én engedtem is, hogy jöjjenek. Azóta, ha valamit látok, vagy érzek, ha bánt az élet vagy éppen örülök valaminek, ha tehetem, leírom érzéseimet. Szeretem a szépet és a szépséget, a szívnek és a szívhez szólót. Talán a verseim is a szépséget juttatják el az emberekhez.