(A cséplőgép hátsó kerekén apám ül, a fűtővillát tartó alak anyai nagybátyám.)
Bevezető
Nem ez az első eset – amiben, bizonyos értelemben -, idegen tollakkal ékeskedem. Egyetlen mentségem abban áll, hogy mindkét behívójegyet egy-egy „közeli” hozzátartozóm kapta, csaknem egyazon időben, és ráadásul ugyanazon indíttatás alapján, azaz az emberi irigység, a piaci részesdésért folyó nemtelen küzdelem nem csak a világ/háborúban, hanem a viszonylagos békében is kifejeződik/kifejeződött.
A két történet térben nem esik egybe, és a kronológia szerint az egyik azért előzi a másikat.
1942. Nagyrábé, július vége, augusztus eleje
Kivonultak a tüzes gőzgépek – ritkán traktorok – a határba, ahová a nem régen elkezdődött aratás és hordás után megjelentek a gabonaasztagok. Magukkal vontatták a cséplőgépet, a szerkocsit és persze, a tűzbiztonsági okokból nélkülözhetetlen lajtot, tele vízzel.
Ennek a garnitúrának állítólag a környező falvakban is voltak irigyei.
Az asztag-lógerek célszerűen oda települtek, ahova a nehéz és lomha gépek eljuthattak, majd tovább is állhattak az ottani cséplés elvégzése után, a következő asztagvárosba. Ez a Sárréten nem volt csekély mutatvány.
A Csillag-féle cséplőgarnitúra büszkesége egy önjáró, echós gőzgép volt (akadt még a faluban néhány olyan masina is, amit lovak/ökrök/bivalyok vontattak a cséplés színhelyére; apám időnként besegített a „konkurenciának” kijutni az aranyló asztagok közé), ami az akkor legmodernebb német gyártmányt „reklámozta” mozgékonyságával.
A fenti időben már javában folyt az előcséplés, az árpával, a próbaaratások asztagjaival és a részes aratók kisebb tételeivel, miközben jöttek már a nagyobb gazdák szekérkaravánjai is, rakták néhány emelet magasságú asztagjaikat.
Az időjárás kedvezett, viszonylag jó volt a termés, a könyvelő/ellenőr nem győzte tovább lapozni a mázsakönyvet, ami szigorú elszámoltatású, több példányos, indigós nyomtatvány formájában, csak állami ellenőrzés alatt álló nyomdákban készülhetett. A belőle kiszakított bárcákat a csépeltető is köteles volt egy álló évig megőrizni.
Tény, ami tény, apámat, Csillag Gyulát valaki vagy valakik azzal a váddal feljelentette/ék a csendőrségen, hogy nem előírás szerint vezetteti a mázsakönyvet, amennyiben a pár holdas gazdák, részes aratók kisebb tételeit nem minden esetben engedi beírni a mázsakönyvbe, és nem veszi ki a géprészt sem, miközben a nagygazdák esetében még az ocsút is beszámítja, amikor ki kell venni a géprészt. Ráadásul csak az ő szalmájukkal fűtteti a kazánt, a kisebb gazdák és részes aratókéval nem.
*
A vád megállt eljárás és komolyabb vizsgálat nélkül. Azzal zárták le az „ügyet”, hogy apám rövid úton SAS behívót kapott, munkaszolgálatra. A nagyháborúban még igencsak büszke volt Ferencjóska a mintegy húszezer fős zsidó hadtestre. Időközben jöttek a közismert zsidótörvények, és az izraelita vallásúak megbízhatatlanná és üldözendővé váltak a lassan fasisztává váló állam számára.
Ki volt a feljelentő?
Erre a családi legendáriumban két verzió őrződött meg:
– csépeltető rábéi nagygazdák közös akciója lett volna
– illetve dr. Csillag Imre biharnagybajomi körorvos szerint, egy bajomi konkurens vállalkozó tette volna a feljelentést, mert a Csillag-féle cséplőgép működése rontotta az ő üzletét. (Ismeretes, Rábé hatalmas, főleg uradalmi határa összeért a bajomival.)
Így utólag, a végeredmény tekintetében, teljesen mindegy, kinek/kiknek volt szálka a zsidó gépész és a garnitúrában résztulajdonos a szemében, mert apámat, hamarosan kikísérte a családja a B.-tordai kanyarig, mert gyalog ment a legközelebbi vasútállomásra, vitte a hátán, apró hátizsákban az előírásos cókmókot.
Mi gyerekek féltünk, mert anyám sírt, és azt mondta:
– Gyurkát bizonyosan nem látjuk többet!
Sajnos, igaza lett, mert apánk ezerkilencszáz-negyvenháromban, január – február során a voronyezsi járás Alekszejevka nevű faluja környékén eltűnt, és soha nem tért haza.
**
1942. Balkány, szeptember
Egy SAS behívó története
Írta: Rákos (Reichmann) Imre (†)
„Balkány – Geszteréd határában, ott ahol a homoktenger sivatagában egy-egy feketébe hajló földcsík, kis szigetként tarkítja a tájat, néhány száz hold földön, bérlőként gazdálkodott Csillag Béla tekintetes úr.
Akkortájt, a XIX. század végén, a XX. század elején már, és még egy zsidónak is kijárt ez a cím, ha módja kellően alátámasztotta azt. A föld birtokosa, ősi jusson, egyik, abban az időben szép számmal jeleskedő keresztény úr volt.
A méltóságos urat, (Dégenfeld báró*) mert neki ilyen cím dukált, nem nagyon foglalkoztatta a birtok, több hasonszőrű társához hasonlóan inkább csak státusz szimbólumnak tekintette. A politikai életben jó kapcsolatokkal rendelkezvén, különösen a Kállay családhoz fűződő barátsága révén, az ország gazdasági életében jelentős szerepet játszó faktorok kötötték le figyelmét. A Csillag családhoz teljes bizalom és bizonyos szimpátia is fűzte, hiszen már három nemzedéken át tartott velük a kapcsolat. Bélának már a nagyapja, számtartóként szolgálatába állott. Az apja pedig, e tisztség mellett már, egy kisebb bérleményen, önállóan és dicséretesen gazdálkodott.
A Béla iránti szimpátiát, a szakszerű hozzáértés mellett csak fokozta a külső megjelenésében magyaros, kedélyes, jó svádájú, jó humorú, minden szempontból megbízható, szolgálatkész viselkedés
Béla, harmadik nemzedékként, a gazdálkodást illetően méltó folytatója volt felmenőinek. Egy dologban azonban túltett rajtuk. Az elődök viselkedésének szerénységében még számottevő, egy fajta bigottságtól mentes, de a haladó szellemiséggel párosuló, hagyománytisztelő, vallási kötődés.
Az asszimiláció sokrétű jelei a középosztályhoz igazodtak. Bélánál a vallási kötődés, bár még fennáll, de sokkal lazább, erősebben fejezi ki a szülői tiszteletet, mint a belső meggyőződést. Ami pedig az asszimilációs jelenséget illeti, az itt sokkal erőteljesebb, és az iránya is eltérő a szülőktől, külsőségeiben, viselkedésben alapvetően a kor dzsentri rétegéhez igazodik, azzal a nem jelentéktelen különbséggel, hogy bizonyos vonatkozásokban igyekszik túltenni rajtuk, annak bizonyítására, hogy ő sem alábbvaló.
Ennek több pozitív előjele is volt. Megnyilvánult a gazdálkodás korszerűségében, az uradalmi cselédségnek kijáró jobb kondíciókban, a közvetlenebb, emberibb kapcsolatban, az elegánsabb reprezentálásban, stb.
Mindemellett a debreceni Arany Bika falai, ha tudnának beszélni, sokat mesélhetnének az átmulatott éjszakákról, arról: miképpen múlat egy „magyar” úr.
Talán ez a fajta asszimilációs megnyilvánulás is közrejátszott abban, hogy a föld birtokosa, dacára a harmincas évek növekvő és egyre erőteljesebbé váló antiszemita hullámnak, kedvelte, és ragaszkodott bérlőjéhez.
Még akkor is, amikor néhány keresztény úr, egyre sűrűbben ostromolta a bérlet iránti pályázatával és az általános politikai és katonai helyzet az antiszemitizmus malmára hajtotta a vizet.
Elsősorban a szomszédban gazdálkodó uraságnak fájt a jó földre a foga. No, meg a cselédségnek adott kedvezőbb szolgáltatásokat is sérelmesnek tartották, érdekeik ellenére volt. Bármennyire erőlködtek, minden protekciót latba vetettek, törekvésük, ármánykodásuk nem járt sikerrel.
A földbirtokos szilárdan kitartott Csillag Béla mellett, és nemcsak a bérlet ügyében, de más antiszemita atrocitással szemben is védelmére kelt. Azt a kapcsolatot, ami neki volt a felsőbbségekhez nem tudták „überolni”, hiszen az maga Kállay Miklós, a miniszterelnök, szabolcsi földesúr volt. Ez a cimboraság erősebben működött addig, míg a bérletre ácsingó úr egy kivédhetetlen fondorlattal akaratát keresztül nem vitte.
Engesztelés Napján, (1942. szeptember 21., de. ima, Jom Kipur*), amikor a hivők reggeltől estig, szigorú böjttel a zsinagógában imádkoznak, könyörgő fohásszal esedeznek bűnbocsánatért, Csillag Béla, a balkányi zsidó templomban, magába szállva szeretett, idős édesapja mellett mondja el a legszentebb imákat.
Ki tudja, mennyire őszintén képes és tud szembenézni zaklatott, a vallás szellemiségével nem mindenben egyező életvitelével? De történetünk szempontjából ez most teljesen közömbös.
Déltájban, két feltűzött szuronyi helyi csendőr jelenik meg a zsinagóga kapujában. Tőlük valamivel odébb egy személygépkocsi várakozik. Beüzennek: Csillag Béla azonnal jöjjön ki!
Majd miután apja kíséretében, imasállal a nyakán a csendőrök előtt megjelenik, ezzel is demonstrálva az alkalom ide nem illő mivoltát, közlik vele: egy rövid és halaszthatatlan meghallgatásra kell a csendőrőrsön megjelennie, fáradjon velük. Azért is jöttek gépkocsival, hogy minél előbb visszatérhessen, és ne zavarják túlzottan az ünnepi ájtatoskodásban. Béla az imasálat átadja apjának és beszállt a gépkocsiba.
Ettől kezdve Csillag Bélának nyoma veszett. A szülők hosszadalmas és keserves kerülő utakon jutottak némi információhoz.
A helyi csendőrőrsről kiszivárgott hírek szerint: a gépkocsival egy csendőrtiszt érkezett egy detektív kíséretében. Csillag Béla nevére szóló SAS* behívót hoztak és ez ügyben intézkedésre jogosító nyílt parancsot mutattak fel. Miután a gépkocsi az őrsre megérkezett a „jelzett személy” (Csillag Béla) abból ki sem szállhatott, a két idegennel azonnal tovább robogott.
Az öreg (nyolcvanon túl levő) szülök bizakodva, de aggodalommal vártak haza. Figyelembe véve az akkori kommunikációs lehetőségeket és az egyéb akadályt jelentő körülményeket, eltelt két-három nap, míg türelmetlen várakozás után, a történtekről jelzést adtak a Nyíregyházán élő fiatalabb fiuknak.
Ezután további jó néhány nap múlt el, míg kapcsolatba került Béla pártfogójával, azzal a befolyásos emberrel (a földbirtokossal*), aki addig is annyi jó indulatot és védelmet nyújtott. Aztán újabb napok, talán hetek is teltek, míg sokszoros áttételeken keresztül, a történtek homályára némi világosság derült.
A körülmények bonyolultsága, kuszasága folytán, a szülők csak feltevésszerűen kaphattak a bizonyosságot megközelítő, valószínű képet.
Tekintettel arra, hogy Csillag Béla túl volt a 42. évén, (1898-ban született, azaz valójában 44 éves volt*), így a rendelkezés szerint nem esett a munkaszolgálatra behívhatók körébe, csak kivételes és különleges elbírálás alapján volt erre kötelezhető.
Az elbírálás – köztudottan – csak szubjektív elhatározás és befolyás kérdése volt. Ez esetben nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a földbérletre pályázónak milyen érdeke fűződött a legitim bérlő eltávolításához.
Ami a befolyást illeti, nem érdektelen az ügyben, hogy a bérletre pályázó úr, két asszony egy testvér alapon, sógora a debreceni csendőrkerület vezető beosztású tisztjének, így minden adva volt arra, hogy az eljárást a leggyorsabban, az ellenlépések biztos kizárásával valósítsák meg.
Mire erre sor kerülhetne már lehetetlen legyen utána nyúlni. Így is történt. Utólag kiderült: a gépkocsin még az nap Kassára vitték, egy a frontra induló klgs. (büntető) menetszázad szerelvényére felrakták, amely másnap már hadműveleti területen robogott a front felé.
Ezek után hiába volt a keresés, nyoma veszett, hogy hol és mi módon senki soha meg nem tudta, meg nem tudhatta.
A család elbeszélése és saját visszaemlékezése alapján lejegyezte Rákos Imre”
*
A csillaggal jelölt részeket Csillag Endre illesztette a szövegbe a jobb érthetőség okán.
Megjegyzés: Cs. B. a Degenfeld – féle bérleményben mintegy 900 katasztrális holdon gazdálkodott összességében. Ennek csekély, de kiváló adottságú része lehetett a „keresztény úr” által elirigyelt (fekete) földdarab. Ezen kívül több száz hold szántó, erdő, legelő magánbirtokkal is rendelkezett.
Rákos Imre forráskönyvének címe: A szekér zörgése merre visz? Emlékezés a balkányi zsidó családokra; 2007, „SZÁNTÓ” Nyomda, Nyíregyháza; ISBN 978-963-06-2129-8
Befejezés
Csillag Béla „méltóságos úr” családfakutatásaim (MyHeritage) és a családban fellelt bizonytalan információk szerint apámnak (1910 – 1943) első vagy második unokatestvére volt.
Van abban valami végzetszerű, hogy Gyulát és Bélát alig egyetlen hónap eltéréssel vittek el, igaz, nem egyforma körülmények között, és egyik sem tért többé haza.
A Csillagok – még Sternként – a tizennyolcadik század közepe táján migráltak Galíciából, Szabolcs Vármegyébe. Fő fészkük Újfehértó, Balkány, Bököny és Geszteréd volt. Az utolsóban még ma is nagy reputációja van a Csillag névnek, aminek több oka is van.
Benjamin nagyapám, akit én nem ismerhettem (1863-1940), nagy ritkán befogott a kétkerekűjébe, és hetekre eltűnt. Úgy járta végig a rokonságot, hogy legfeljebb egy-két napot maradt egy helyen, de nem evett, nem aludt meg náluk. Ezek helyett a határt járták, zsinagógába mentek, beszélgettek
Amikor haza került, semmit sem mesélt.
A család nem minden ága magyarosított, és asszimilálódott annyira a magyarsághoz, mint Csillag Béla, aki túltett a keresztény dzsentriken, valamint a tordai – rábéi ág, azzal a különbséggel, hogy neki komoly vagyona is volt.
Nagyapám négyszáz holdig vitte, amit Trianon után a Magyar Királyság kontra Csillag Bejamin perben (1920 -1925), jogtalan haszonszerzés okán elkonfiskáltak tőle.
Hála istennek, 1945-ben nem lettünk kulákok, akik kevesen megmaradtunk!
*SAS-behívójegy a kezdő fotómontázs szerint
Legutóbbi módosítás: 2023.06.06. @ 17:15 :: Bereczki Gizella - Libra
