Az Álnok
.
Álnok lelkéből ömlik a vér.
Benne még mélyen háború ég,
lobog, egy apró szikra elég
és beleroppan a mindenség.
Én állok, csendben emlékezem,
ősz-ruháját szekrénybe teszem.
Tél is volt, s mikor jött a tavasz,
a hidegség ölelt – Ő már nem
ugyanaz! Kifordult magából
és őrült „táncot” jár, nem látja,
nem tudja, de sejti, talán, hogy
– a Plagizátorral cimborál.
Tovább csatázik, borban-pihen,
a Vég torkára kést feszített.
Hányásban ázik véres feje,
kihűlt testében lázad szíve.
Mikor a varjú dalra fakad,
könnyet is ejt – majd újra szabad…
Önzően rongál mindent, mi szép –
magára ölti sok tövisét,
arcára ráncot a Halál fest,
el nem viszi és nem sebzi meg.
Majd száll az Űrben gondtalanul,
földre is hullik – „ártatlanul”,
s hogy bevégezze, mi lelkében
„éppen elég”
marokra fogja gépfegyverét…
…s megöli vele hű kedvesét.
*
Vérszínű ige
.
Mosolyog, mint akinek lágy
szellő simogatja arcát,
s nem fedi fel foszladozó
búját. Cérnát fűz a tűbe
s újra férceli a múltját.
Megborzong, mint apró gyermek
villámzó, viharos éjben,
s csapzott lelkét felszárítja
a Holdfény hűs, ezüst fénye…
Rejtve: álom vad regénye.
Hívogat, de fagyos csókkal
köszönti az érkezőket,
majd ölelés helyett öl csak,
saját tévedése: kése.
Húsába mar gennyes élte.
Múlik, mert múlni kell, muszáj.
Hazudik, fények hajnalán –
majd ömlik szívéből vére –
ami örökre ott pulzál,
mint vérvörös
szenvedélye…
