Fenyvessy Szilva : Egy rendőrségi ügy szubjektív krónikája
Hasonló írások
Juliska sírkövére
Elolvasta:
14
Nyomtatás
Gimnáziumi magyar dolgozat/pályázat része, hogyan született Arany János disztichonban írt sírfelírata. Nyertem.
Zörren a fű, csak sarló a Hold,
Fellegek úsznak, alant járnak,
Villan a képzet, s szertefoszol,
Jőnek helyébe rémes árnyak.
Fehér ruhában deli leány,
Jár-kel az éjben, s tovasuhan,
Ajka bíbora oly halovány,
Mint halott nejem éppen olyan.
Zörren a fű, fél lett már a Hold,
Fellegek úsznak, alant járnak,
Villan a képzet, s szertefoszol,
Jőnek helyébe rémes árnyak.
Zordon élet élni nem hagyád,
Képzetben hozod vissza elém,
Lénye a múlté s vidám dalát,
Idézni túszként alig merém
Reszketeg láb lépni, ha tudna,
Ömlő könnytől, ha látna szemem!
Ne menj el még, ne hagyj itt! Julcsa!
Keblemre jöjj édes-kedvesem!
Zörren a fű, teljes már a Hold,
Fellegek úsznak, alant járnak,
Villan a képzet, s szertefoszol,
Jőnek helyébe rémes árnyak.
„Midőn a roncsolt anyagon
Diadalmas lelked megállt;
S megnézvén bátran a halált,
Hittel, reménnyel gazdagon
Indult nem földi útakon,
Egy volt közös, szent vigaszunk
A LÉLEK ÉL: találkozunk!”
(Arany J. Dig. összes, 627. o.)
Berettyóújfalu, 1955 – 56
Ősz, 17×17 szótagban
Elolvasta:
36
Nyomtatás
hűvös a hajnal
gyöngyöt álmodó fűben
sír az árvácska
*
párás homályban
csepp ül a létra fokán
aztán lecseppen
*
az Izabella
huncut illata bujkál
zöld levelek közt
*
sűrű felhőkön
lopva átkandikál
a kék színű ég
*
apró gyémántok
lenge füzéreiben
didereg egy pók
*
valamikor-zöld
barnás kopács-házából
eltűnt a dió
*
bánatot szitál
a szürke kendős égből
az őszi eső
*
piros bodobács
aranyszín takarója
fügefalevél
*
vakondtúrás-hegy
déli lejtőjén lepke
fényt gyűjt a télre
*
csend ül a fákon
szél borzolta levelek
nyárról sugdosnak
*
narancs bogyóit
kacéran mutogatja
szúrós tűztövis
*
méla harangszó
jelzi a fáradt Napnak
itt van a reggel
*
vadludak hangja
Dél felé elhaló jel
mondja: hideg lesz
*
dércsipke díszét
megesett fűlánykák bokra
ejti a földre
*
szilaj lángnyelvek
rohogó rohamától
sír a nádtenger
*
ördögszekeret
űz a megdermedt pusztán
egy kacagó szél
*
feketerigó
csőrét jégcsapnak ütve
nyárról álmodik
A pillanat varázsa
Elolvasta:
85
Nyomtatás
Egy fehér, ovális szoba közepén állok és a nyitott erkélyajtón keresztül a végtelen óceánt bámulom. Percekig állok így, miközben a szél sós permetet vág az arcomba. A nagy víz haragoszölden morajlik és a fehér tajtékos hullámok ütemesen nyaldossák a partot.
A szoba berendezése puritán. Csak egy franciaágy, leterítve egy fekete selyem lepedővel, nem messze tőle zongora. A falon széles, lapos tévé, alatta igényes Hifi, egyébként tágas tér, bőven van hely.
Fiatalnak és erősnek érzem magam, a vérem csak úgy száguld az ereimben. Hirtelen ötlettől vezérelve elindulok a part felé.
Ahogy kiérek a mozaikszerű márványlapokkal borított teraszra, érzem a kő diszkrét hűvösségét, majd ahogy tovább megyek, már meleg, sárga, aprószemű homok tapad a lábujjaim közé.
Öreg Nap cimborám vakítóan és kitartóan süt az enciánkék égen, felhő egy szál se. A sirályok valamiért éktelenül rikácsolnak.
Ahogy a vízhez érek, először csak a lábam ujját dugom bele, finoman hűs… Felnevetek, majd derékig gázolok, miközben azon agyalok, igazából azt sem tudom mit keresek itt. Nem számít! Rájövök, nincs jelentősége. Átjár a létezés öröme.
Balra, a távolban észreveszem a szüleimet. A parton sétálnak, kéz a kézben. Integetek és ők visszaintegetnek. Fiatalnak tűnnek, apám haja még sötét, anyám dús aranyszín sörényét kontyba tűzi. Lassan, mosolyogva andalognak, anyám hozzábújik, apám átöleli. Olyanok, akár egy lassított felvétel.
Hangokat hallok, odanézek és alig hiszek a szememnek. Itt van mindenki, a legjobb barátaim. Fürdőnadrágban, törölközővel a vállukon cigarettáznak, nevetgélnek.
Nem értem. Mikor az előbb kijöttem, hogy nem vettem őket észre?
Hátulról egy puha, kéz fogja be a szemem. Sötét borul rám, de ezer közül is megismerem. Hát Ő is itt van?!
– Lehet-e ennél szebb? – kérdezem, miközben megfordulok és gyengéden magamhoz húzom.
Nem ellenkezik, barna haja az arcomba hull…
Aztán egy furcsa, ismerős kis dallamot hallok, először lágyan, akár a fuvallat, majd tücsökciripeléssé erősödik és ezzel együtt az egész világ elkezd olvadozni, beszürkülni, a dolgok drasztikusan elhalványulnak, elveszítik alakjukat, míg végül mindenütt csak a vegytiszta sötétség marad.
Szemem lassan szokja, morgok akár egy csapdába esett vadállat, miközben bénán tapogatózom a telefon után. Végre meglesz, kikapcsolom az ébresztést. Az asztali óra halványan fluoreszkálva öt óra harminckét percet mutat.
Hát új nap virradt, mennem kell megint a gyárba. Óvatosan felülök, várok pár percet míg helyreáll a vérkeringés, majd lassan, nehézkesen kibotorkálok az odúszerű panelkonyhába – fájó ízületeim recsegve engedelmeskednek. Felteszek főni a kotyogósban egy erős feketét.
Sóhajtok. Hosszú lesz a mai nap.
Közös frusztrációink
Elolvasta:
74
Nyomtatás
Korunk vezető tudósai megállapították, hogy ma a Földet benépesítő összes ember a Homo sapiens („értelmes ember”) fajba tartozik, ezen belül a mai ember (Homo sapiens sapiens) alfaj tagjai.
Nos, akkor mese nincs, el kell hinni ezt a tudományos tényt, mégis, a saját megfigyeléseim némiképp cáfolni látszanak ezt az álláspontot.
Hajnalok hajnalán, mikor még munka előtt beugrok a közeli multiba vásárolni, ezen a felettébb érdekes megállapításon szoktam töprengeni, ahogy elnézem „értelmes ember” -társaimat, hogy mit és hogyan tesznek.
Sokszor még a bejutás előtt, az utcán felbosszantom magam.
Megvan az a fajta zebra, ami az útburkolatban lévő apró ledes fényekkel tájékoztatja az autóst, ha egy gyalogos megkezdi az áthaladást? A negyvenes tábláról inkább már ne is beszéljünk…
Szóval, idősebb úr acélos, elszántan előreszegezett tekintettel, báránybőr kucsmával a fején száguld át tűzpirospiros kocka Suzukijával előttem, hogy aztán további öt méter megtétele után hirtelen befékezzen és udvarias gesztussal integessen a buszmegállóban elindulni készülő tizenhármasnak. – Tessék csak menni, tanultunk mi KRESZT, úgyis ráérünk, és volt nekünk gyerekszobánk… Ja, és a szegény gyalogos a zebrán, akinek nem adta meg az elsőbbséget? Talán nem látta, vagy nem fogta fel, esetleg nem érdekli, mégiscsak egy puhatestű? Próbálom gondolatban felmenteni, de nem sikerül.
A boltban egy idősebb hölgy (majdnem Cickányfejű Mamókát írtam, mivel mostanában elég sok Kuflit néztem a gyerekekkel, de nem akarok senkit dehonesztálni) tolja a pénztárhoz csikorgó, robosztus bevásárlókocsiját, melyben mindössze egy apró tubus majonéz árválkodik. Őrület!
Magam, ilyen helyzetben, bevallom férfiasan, nem röstellem puszta kézzel a pénztárhoz vinni az árut.
Egy másik idősebb úr – nevezzük őt az egyszerűség kedvéért mondjuk Bélának –, a karácsonyi szaloncukrok megvásárlásához ezt a korai, meghitt órát választotta. Béla egy közös nylonzacskóba válogatott össze rengeteg különböző színű és fajtájú szaloncukrot, figyelmen kívül hagyva azt az aprócska, ám igen kellemetlen tényt, hogy mindegyik más árkategóriába tartozik. Pedig ki is volt írva. Vagy legalábbis én láttam.
Nos, a mi Bélánknak, ezzel a huszáros vágással sikerült pár igen kellemetlen percet szereznie az egy szem, álmosan pislogó pénztáros hölgynek, aki a növekvő, türelmetlen sor pszichológiai nyomása alatt volt kénytelen szétválogatnia a szaloncukrokat. No comment.
Eszembe jutnak azok a látványosan túlsúlyos emberek, akik különös tehetséggel találják meg a legszűkebb helyeket a boltban, ráadásul a bevásárló kocsijukat is olyan szögben fordítják, hogy a maradék helyet is elzárják a többi vásárló elől. – Tessék! Itt is van egy. Mintha csak tanulták volna, vagy lehet, hogy ezzel a képességgel születnek? Rejtély! Nyugalom – mondom magamnak –, a hosszú élet ritka.
Ilyen esetekben lehet diszkréten köhécselni, magunkban káromkodni, vagy szimplán csak bedobni a megvető nézést, netán erőszakosan arrébb lökni a kocsit, kinek-kinek türelme, kreativitása és habitusa szerint.
Kivártam amíg végez, röpke öt és fél perc alatt, sikerült neki összeszedni azt a hat vizes kiflit, de esküszöm, nem számoltam!
Ha esetleg valaki azt gondolná, hogy csak az idősebb korosztályról van ilyen negatív véleményem az mélységesen téved. Leszögezem, a fiatalok sem jobbak egy fikarcnyival sem, tisztelet a kivételnek!
Gondolok itt arra a divatosan fényesre borotvált fejű fiatalemberre, aki vadiúj négykarikás autócsodájával hajtott be a parkolóba, miközben én a cókmókjaimmal srégen próbáltam átkelni a buszmegállóhoz.
Ha csak egyszerűen leveszi a lábát a gázról, az autó lelassul, fékeznie sem kell, én nyugodtan átérek, ő spórol az üzemanyagon és a féktárcsán.
Érdekes, nem így történt. Amint meglátott, beletaposott a gázba, majd előttem pár méterre csikorogva fékezett.
Gondolom az ilyen és hasonló dolgoknak komoly lélektani háttere van. Terence Hill szavai jutottak eszembe az „És megint dühbe jövünk” -ből: „A játék nem játék”.
Tudnék még példákat sorolni, de nem akarok. Nyilván mindenkinek megvannak ezekkel a dolgokkal kapcsolatban a saját tapasztalatai.
Ilyenkor az szokott a fejemben motoszkálni, ha már így alakult, hogy „Homos sapiens” -nek nevezzük magunkat, gondolkodó, értelmes embernek.
Nem kéne talán úgy is viselkednünk?
Volna jó
Elolvasta:
42
Nyomtatás
haza találni lenne végre jó
átölelni újra szeretteim
hallgatni apám meséit
s érezni anyám szívmelegét
szétnézni a tájon ahol felnőttem
bújni az ősi tölgyes fáihoz
a zúgó fenyves dalát élvezni
miközben belélegzem az erdő kipárolgásait
volna jó de már semmi sincs
apám anyám rég halott
az erdőt kivágták
mindőjüket eltűntette egy felsőbb hatalom
KÁROLÓ
Elolvasta:
36
Nyomtatás
Az Álnok
.
Álnok lelkéből ömlik a vér.
Benne még mélyen háború ég,
lobog, egy apró szikra elég
és beleroppan a mindenség.
Én állok, csendben emlékezem,
ősz-ruháját szekrénybe teszem.
Tél is volt, s mikor jött a tavasz,
a hidegség ölelt – Ő már nem
ugyanaz! Kifordult magából
és őrült “táncot” jár, nem látja,
nem tudja, de sejti, talán, hogy
– a Plagizátorral cimborál.
Tovább csatázik, borban-pihen,
a Vég torkára kést feszített.
Hányásban ázik véres feje,
kihűlt testében lázad szíve.
Mikor a varjú dalra fakad,
könnyet is ejt – majd újra szabad…
Önzően rongál mindent, mi szép –
magára ölti sok tövisét,
arcára ráncot a Halál fest,
el nem viszi és nem sebzi meg.
Majd száll az Űrben gondtalanul,
földre is hullik – “ártatlanul”,
s hogy bevégezze, mi lelkében
“éppen elég”
marokra fogja gépfegyverét…
…s megöli vele hű kedvesét.
*
Vérszínű ige
.
Mosolyog, mint akinek lágy
szellő simogatja arcát,
s nem fedi fel foszladozó
búját. Cérnát fűz a tűbe
s újra férceli a múltját.
Megborzong, mint apró gyermek
villámzó, viharos éjben,
s csapzott lelkét felszárítja
a Holdfény hűs, ezüst fénye…
Rejtve: álom vad regénye.
Hívogat, de fagyos csókkal
köszönti az érkezőket,
majd ölelés helyett öl csak,
saját tévedése: kése.
Húsába mar gennyes élte.
Múlik, mert múlni kell, muszáj.
Hazudik, fények hajnalán –
majd ömlik szívéből vére –
ami örökre ott pulzál,
mint vérvörös
szenvedélye…
Párizsi kaland
Elolvasta:
36
Nyomtatás
Mira fáradtan nyitotta ki a második emeleti apró kis lakás ajtaját. Késő éjjelig vigyázott a gyerekekre egy emelettel lejjebb, és a szülők csak éjjel kettő körül értek haza a színházi előadás után.
Szőrkosztümbe bújt kis barátja, Fülike már várta őt. Szemrehányó nyávogással tájékoztatta arról, hogy ez a 15 négyzetméter, amibe bezárva élni kényszerül, bizony kevés testmozgást biztosít számára, még úgyis, hogy a falakra szerelt könyvespolcokat is belakta, ezzel is tágítva mozgásterét. Mira együttérzett Fülikével, gyakorta kiengedte a lépcsőházba rendetlenkedni, egészen addig a napig, amíg bolhákat nem talált a cicus sűrű, fehér bundájában. Jött a kutatás a párizsi állatgyógyszertárakban megfelelő bolhairtó szer után, aztán pedig a varázslatos mutatvány, hogyan lehet egy macskát egyedül egy törülközőbe becsavarni és megküzdeni a tűpárnákkal felszerelt lábacskákkal, hogy a megfelelő helyekre csepegtessük a bolhagyilkos vegyszert. A bolhairtás után Fülikére szobafogság várt, ami nem igazán tetszett a cicának.
Több, mint tízéves barátságuk alatt először érezte azt Mira, hogy nem tud elég időt és szabadságot adni kis pajtásának.
Mikor lent őrizte a gyerekek álmát vagy olvasott a nagy nappaliban munkaidejének végére várva, gondolatai gyakran máshol tekeregtek. A régi, szép napokra gondolt, mikor a balatoni nyaraló kertjében szaladgált Fülike, majd követte Mirát a nádast szétválasztó keskeny ösvényen, egészen a parti mólóig. Amíg Mira a vöröslő naplemente felé úszott, azalatt a cicus a parti nádasban vadászgatott, aztán a törülköző mellett üldögélve várta, hogy gazdája visszaérjen a mólóhoz.
Mira egyik nap elszaladt a boltba, az ablakot szokás szerint nyitva hagyta. Hazaérve a macseknak hűlt helye volt. Miután a lány minden lehetséges rejtekhelyet átvizsgált az ágy alatt, a mosógépben, a miniatűr zuhanyfülkében, figyelme a kitárt ablak felé fordult. Kinézett az udvarra, az ablakpárkánya alatt egy emelettel húzódó esőtetőre, és máris látta a lehetséges kivezető útvonalat a lakás börtönéből. Ahogy szemügyre vette a hátsó lakásokat, egyszer csak észrevett egy nyitott ablakot az első emeleten. Néhányszor látta itt a kínai tulajdonost esti vacsorájához készülődni. Most viszont egy fehér bundás bandita garázdálkodott a lakásban, éppen az egyik szekrényen, egy hatalmas váza mellett üldögélt, majd egy nagy ugrás után óvatos mozdulatokkal átsétált az íróasztalon. Nagyon tetszett neki a rendetlenség, elfeküdt a szanaszét heverő borítékokon.
– Fülike, mit csinálsz te ott? – kiáltott ki Mira az ablakon.
A cica nyávogott egyet válaszul.
– Hát nem látod? Vendégségbe jöttem!
– Jössz haza azonnal!
A macsek barátságosan lendített egyet farkincájával, orrával lelökött néhány papírlapot az asztalról. Pár perc múlva továbbindult felfedezni a lakás többi szegletét.
Közben Mira agyában pörögtek a gondolatok.
„Mi lesz, ha hazaér a tulajdonos és bezárja az ablakot? Mi lesz, ha Fülike összetör valamit, vagy bemászik valahová és csapdába esik? Mi lesz, ha esetleg vacsorát készítenek belőle? Csöngessek végig minden első emeleti lakost, akinek erre nézhet az ablaka, hogy bonjour, a macskám benézett Önhöz látogatóba, szeretném hazavinni?”
Egy óra telt el így teljes izgalomban, Mira időnként kikiabált, a cica pedig mindig válaszolt. Mintha tudta volna, mikor kell visszaindulni, vagy szimplán megunta az ismeretlen lakás titkait, kimászott a párkányra, átugrott a tetőre és onnan fel az ablakba. Felbukkanása nagy megkönnyebbülést jelentett Mirának.
Pár sértődött miau után – mert igencsak jól érezte magát a másik lakásban – Fülike felvonult az egyik könyvespolc tetejére és ott békés mosakodásba kezdett. Mira kinézett az ablakon, látta, hogy kínai szomszédja már hazaért, az ablak bezárult. A lány is becsukta az ablakot és kis barátjához szólt:
– Oké, az akciód sikeres volt! Elmegyek, veszek neked bolhanyakörvet, hogy kijárhass a lépcsőházba.
– Fülike visszanézett rá, smaragdzöld szemével kacsintott egyet és elégedetten tovább mosakodott.
Nincs megváltás
Elolvasta:
61
Nyomtatás
Lajoska azon a bizonyos keddi napon megint idegállapotba került és úgy érezte, nagy-nagy szüksége van valakire.
A szocreál kocsmában az obligát tüske után Olivérrel került egy asztalhoz, de már nem emlékezett a vezetéknevére, talán Rajnai vagy Irsai, mindegy, nem számított. Jól kijöttek egymással, és ez volt a lényeg.
Nem így tervezte, de aztán mégis az egész délutánt, sőt még az estét is együtt töltötték. A hangulat kitűnőnek volt nevezhető, sokat nevettek és beszélgettek mindenféléről.
Lajoska mesélt az egri leánykáról, aki a múltkori krízisén segítette át, és azokról a kedves szürke barátokról, akikkel előző nap italozott, majd szóba kerültek azok a fekete bikák is, akiket Lajoska annyira szeretett és akiknek megitták a vérét. Számtalan közös témájuk akadt: Juhfark, Hárslevelű, Muskotály, Olaszrizling… Egyetértettek, borban az igazság.
Estefelé két új vendég is becsatlakozott – egy vagány amerikai Tennesseeből, és egy szófukar skót –, név szerint Jack és Johnnie. Mintha csak testvérek lennének – gondolta Lajoska.
Johnnie valahogy idegesnek tűnt, kiment és egy darabig fel-alá sétált a kocsma előtti szemetes járdán. Szivarozott. Most is mint mindig, vörös frakkban feszített, fején az elmaradhatatlan fekete cilinder, ami sehogy sem passzolt a Rigó utca szlömös, szocreál hangulatához.
Daniels, a laza amerikai srác, csak gúnyosan vigyorgott, mint aki már sokat látott és mindent tud…
Innen az események drámaian felgyorsultak. Lajoska alig érzett valamit, a zsibbasztó lebegés olyan szorosan ölelte körül, mint az anyaméh.
Az eszméletvesztés rohamosan közeledett, már csak másodpercek voltak hátra. Tudata utolsó szikrájával még felfogta, amit mindig is sejtett, amit tudhatott volna, ha jobban odafigyel a jelekre – hogy számára nem létezik megváltás. Elmosolyodott, behunyta a szemét és a vákuum beszippantotta. Számára a film véget ért.
A szirénázva kiérkező rohamkocsiból kikászálódó megfáradt, középkorú mentőorvos már csak a halál beálltát tudta megállapítani, ahogy megvizsgálta a mocsoktól és vizelettől bűzlő testet.
– Halott. A halál oka alkoholmérgezés – mondta sztoikus nyugalommal, majd megtörölte izzadt homlokát. – A héten már a harmadik…
még él
Elolvasta:
85
Nyomtatás
apám már jó régen meghalt
nem is tudom mikor
ezen nincs mit ünnepelni akkor minek
csak egy dátum
a medárdnap fontosabb
azt figyelem
szóval eszembe jut néha
egy-egy mondata vagy gesztusa
ahogy telnek az évek
ahogy öregszem
úgy válnak világossá szavai
miért mondta azt igazán akkor
miért viselkedett akkor úgy
kik voltak a barátaink
kikkel kellett játszanom
kiket kellett szeretni
vagy nem
már tudom hogy kirakatbábú voltam
az egész család az volt
tele titkokkal
már tudom mivel fogta anyámat
hogy manipulálta
hogy élt vissza
vele velem velünk
már tudom hogy engem nem neveltek
betörtek mint egy lovat
de azt is tudom hogy nagyapám őt is így
jó de nagyapám egy analfabéta szegényparaszt volt
nem csúcskáder
akinek ezrek lesték a kedvét
már tudom ha adott az honnan volt
olyat sose ami lemondást igényelt volna
érdekes hallom a mondatait
de most értem csak meg
mintha itt állna a hátam mögött
mibe tudna belekötni
már nem tud
de a régiek most ütnek
ne is halj meg bazmeg
van még elszámolnivalónk
Ünnepi ruha
Elolvasta:
47
Nyomtatás
Könnye hull az ólomszürke égnek,
a böjti szelek virág ruhát tépnek,
s míg a szirmok dideregve halnak
a csendes percek emlékeket csalnak:
a felderengő napfényes napok
feledtetik, milyen fáradt vagyok.
Feledtetik, hogy ráncot gyűrt a vám,
hogy szürke lett a szivárvány ruhám,
hogy lassú léptem fűszálat se sért,
hogy utam végén nincsen már miért.
Jöjjetek hát ezüst hajnalok –
hadd szóljanak a szívből jött dalok,
hisz anya voltam, tejszagú puha,
Istenadta, ünneplő ruha.