Ruder Jana : Kék pillangó

Aznap minden ólomsúllyal nehezedett rá.  Az öltöny olyan volt, mintha mázsás páncél lett volna. Tudta, pontosan tudta mit kell tennie, hogy mi után, mi következik majd a temetésen. Érezte, hogy ennek így kell lennie, mégis eszelősen vágyott arra, hogy elszaladjon a család, a gyerekei, az unokái és a rokonság elöl, meg a részvétnyilvánítások kegyetlen perceitől. Nem akart sem kezet fogni, sem ölelkezni senkivel. Nem akart sírni sem mások előtt. Nem azért mert szégyellte, hanem mert egyedül akart lenni. Egyedül, a gondolataival, az emlékekkel, a mérhetetlen fájdalommal, s ezt mások jelenléte nélkül akarta megélni. A kis kápolnában sem figyelt a plébánosra. Nem jutottak el a tudatáig a szavai. Nézte a szőnyeg szélét, és arra gondolt, Éva az utóbbi időben mennyire szeretett a templomba járni, és ő csak ritkán kísérte el. Pedig gyerekkorában, minden vasárnap ott volt a szentmisén. Szülei megkövetelték. Volt elsőáldozó és bérmálkozott is annak-idején. Az esküvőjüket is templomban tartották, mert a szülők így akarták. Milyen gyönyörű is volt akkor Éva…, aki alig húsz évesen lett a felesége. Szép életük volt, három gyermeket neveltek, taníttattak. Móric biológus volt, Éva pedig egy neves gimnáziumban tanította rajzolás, festés gyönyörűségét. Már lány korában is szerelmese volt a kék pillangóknak. Eleinte csak rajzolta, színezte, később megtanult festeni, és rengeteg kék pillangó került ki az ecsetei alól. Kiállításokra is vitte őket…, de szép idők is voltak azok az évek!
Már megindult a menet a ravatalhoz, Móricot karolták a gyerekei…, de szinte nem is tudta, hogy hol van. A felhőket bámulta a gyászbeszéd alatt, és volt valami kis harag is a lelkében… miközben nézte a felhők közül átszűrődő júniusi fényt. Nem akart imádkozni, nem bírta elviselni a tudatot, hogy Évát beleteszik abba a kemény földbe, nem akarta a koporsót sem látni és a mindent beborító rengeteg koszorú közt lépkedni. Éva kezét vágyta fogni, ahogyan az esküvőjükön, és még utána sok sok éven át… Látni szerette volna a mosolyát, hallani a nevetését… és nézni, ahogyan az ecsetei nyomán szinte életre kelnek a kék pillangók…
Újra megindult a menet, és a füléhez eljutott néhány hang az énekből, mely a sok ismeretlen asszony ajkáról szólt „Kondul a gyászharang… eljött az óra” … egy pillanatra visszatért a valóságba. Érezte, ahogyan a nyakkendő fojtogatja, a nehéz zakó húzza , húzza lefelé…, miközben annak a fehér rózsának, amit a koporsóba kellett dobnia, a sok babrálástól kicsit letört a szárából. A markában tartotta egy ideig a földet, s nehezen indult meg, hogy a koporsóra szórja. Minden mozdulata, tekintete arról árulkodott, hogy nem akart itt lenni. A folyópartra szeretett volna rohanni, ahol annyit üldögéltek esténként, ahol horgászni tanította a srácokat… Az erdőben akart lenni, hogy átölelje a fákat. Ott tudott volna talán csak találkozni a Teremtővel… és megkérdezni: Miért?
A szertartás után a közeli vendéglőbe mentek, ezt legalább olyan nehezen viselte, mint a temetést. Sosem értette a temetési tor lényegét. Többször is az órájára nézett, és alig várta, hogy egyedül maradhasson. Két óra telt el, mikor elcsendesedett minden. Otthon lezuhanyozott és átöltözött. Elindult a folyópartra… gyalog. Sétára volt szüksége. A templom mellett kellett elhaladnia. Egy pillanatra megállt, felnézett a harangra, aztán lassan tovább lépkedett… A folyóparton csend volt. Csak a fák levelei sustorogtak. Egy kis ideig szemlélte a vizet, fél füllel hallgatta a madarakat, aztán kezébe temette az arcát, és zokogott. – Hogyan éljek így tovább? – kiabálta… és nézett az ég felé, mintha választ várt volna.
A nap már készülődött nyugovóra térni, amikor Móric megpillantotta a lábai előtt, a kis sárga virágon ücsörgő kék pillangót… Meg sem mert mozdulni. A pillangó azonban nem várakozott sokáig. Egyenesen Móric kezére szállt… Talán csak egy két perc telt el így, az ősz hajú férfi mosolyogva könnyezett. Aztán a pillangó, újra visszaszállt a sárga virágra. Egy pillanatig még ott várakozott, mintha figyelte volna a férfit, majd magasra repülve elszállt a lenyugvó Nap irányába. Móric önkéntelenül összekulcsolta a kezét… – Köszönöm Istenem. – Szólt halkan, és elindult hazafelé…
Legutóbbi módosítás: 2020.07.22. @ 16:20 :: H.Pulai Éva
Szerző Ruder Jana 102 Írás
Somogy megyében élő, immáron 2017 októberétől... nyugalmazott pedagógus vagyok. Szeretek olvasni, s magam is írogatok. Kedvelem a szépet, a léleképítőt, a tartalmasat, az elgondolkodtatót...