Bojtor Iván : A DORENI LÉGIÓK 5/4

(HARDMAUER)

Tudtam, a saját magam és a családom érdeke is azt kívánja, hogy eltűnjek, és soha többé ne halljanak rólam. A tábornoki tanács akár tíz vesztes csatát is elnézett volna, talán a lázadásnak megfelelő diktátori címet is. De a császári rang felvételét, azt… azt aztán nem! Azt nem!!!
Ez meg mi? Már megint ezek az átkozott karmosgyíkok, vagy dinoszauruszok, vagy mit tudom én, minek nevezhetik őket! Jobb, ha lefekszem a padlóra, mert úgyis ledőlők a ládáról, ha ezek itt villogtatni kezdenek. Már rég ki kellett volna találnom valamit ellenük.
Újra ott voltam a saját hajómon, a saját parancsnoki állásomban, és végre a saját székemben ülhettem.
– Tehát itt van egy TL4-esünk: a Barrakuda. Ez egy „igazi” TL4-es. Még a háború kitörése előtt készült, a legjobb minőségű anyagokból építették. Igaz, hogy az újak is így néznek ki, mint ez, de azt mindnyájan tudjuk, hogy… Hm. Van még tizenhat üzemképes rombolónk. Három műholdszedőnk. Ezekből csak egy használható, mert az egyik javításához nem érkeztek meg az alkatrészek, a harmadik meg sajnos csak egy roncs, annak a felújítására már nincs időnk. Van még három műholdrakónk, egyenként három műholddal, meg egy nagy aknarakónk ezerhatszáz önjáró aknával feltöltve. Kilenc különböző méretű szedett-vedett teherhajó. És… És… Ennyi! No meg itt van a bolygó közelében a Rigel Titka.
Ezt az utolsó mondatot hallva többen felnevettek. A hairhani nem nevetett, mintha ráfagyott volna az arcára a vigyor, szeme furcsán felfelé meredt. Ismertük már ezt az arckifejezést: már valamit tudhatott, valamit megsejthetett. De a többiek előtt nem mertem megkérdezni tőle, hogy mit. És más sem.

Viiiij! Az ébresztőóra. Lecsaptam. Felugrottam, és az asztalhoz rohantam. (Majdnem átestem rajta.) Átszámoltam a vonalakat, krikszkrakszokat: „Huszonhárom év, nyolc hónap, nyolc nap.” Most már biztos, hogy megbolondultam.
Ezt nem hiszem el! Megint?
Túl voltunk a nehezén. Ezért a hadműveletért, más körülmények között, talán még az igazi császári címet is megkaphattam volna. Veszteségek és pusztítás nélkül eljutottunk a tervemben kijelölt pontra. És… És minden hajó üres volt. A katonák (a lázadó népség, meg az árulók) kisebb-nagyobb csoportokban elszállingóztak a mentőkabinokban. Mindenki ment haza. Csak én maradtam a hairhanival.
– Jobb, ha velem jön! – mondta.
Megint magázódott. Ez gyanús lehetett volna.
Beszálltunk az utolsó deszantkabinba.
– A császári egyenruháját nem akarja levetni? – vigyorgott.
Elkezdtem átöltözni a régi tábornoki egyenruhámba. Amikor az ingemet húztam le, hirtelen minden elsötétült.
Itt tértem magamhoz ebben a csapdában, az iszapban, egyedül.
Kétségbeesett menekülési kísérleteim…
Csak ez a „varázslás” maradt. Ez tartja bennem a reményt. Én tulajdonképpen sohasem hittem ezekben a dolgokban. Talán valamiféle sugallatra kezdtem bele ebbe az egészbe. Nem az én ötletem volt. Tényleg nem az enyém. De akkor kié? Talán ezeké a szörnyeké, melyek ott nyüzsögnek velem szemben, az üvegen túl? Talán valami őslények? Több tudós is azt állította, hogy az ősi emberi faj valamiféle sárkánygyíkoktól származott. Bár ez vitatott.
Gyerekkoromban, a kastélyunk könyvtárában találtam erről egy könyvet. Én aktiváltam, még senki sem olvasta. De nagyon unalmasnak tűnt a családi krónikáinkhoz képest, és félbehagytam. Talán most többet tudnék, ha… Nem is értem, hogy került oda.
Ez egy baromság. Én is olvastam. Ezt az elméletet semmi sem bizonyítja. Majd később kihúzom.
Ma szokatlanul éles a kép, amit látok. A színek is furcsák, sokkal élénkebbek. És a hangok?! Mindent hallok. Innen távolról is.
– A barátja szökni akar? – kérdezte Bartoldi Remitortól.
– A pszichikai elemzések azt mutatják.
– Nem tehetek érte semmit.
– És ha a Dorenre…
– Mint a többi megbízhatatlant? Hm. Megoldható. Legalább kap egy esélyt.
Kiről beszélhetnek? Az asztal fölé lebegek. Belenézek a nyitott aktába.

JUAN LUIS ENTERRADO
Rangja: alhadnagy
Beosztása: futár a biztonsági szolgálat 22201. csoportjában.
Született: a 233 658 308. számú lakóhajón…

Enterrado! Szóval innen az enterrado szó, ami napok óta a fejemben motoszkál. Álmodom. Biztos, hogy csak álmodom ezt az egészet. De mit is mondott Bartoldi? Elküldik a Dorenre? Ő az én emberem!
Végre! Azt hiszem, sikerült. (Most már nyugodtan lefekhetek aludni.)
De ha ki is jutok innen? A család biztos, hogy kitagadott. Még arra is kötelezhetnek, hogy nem használhatom a Hardmauer nevet. A rangomat… Azt már távollétemben is elvehették. Biztos lefokoztak.
Vár még valaki ennyi év után?
Talán csak ő. (Ha még él.) Persze ő is csak akkor áll velem szóba, ha a családja megengedi neki. Nem házasodtunk össze. Az mondtuk: „Majd a háború után.” Talán családi nyomásra már régen máshoz ment. Ki várna ennyi ideig?
Pedig másként indult, mint a szokásos történetek, mert mi csak sokkal később tudtuk meg, hogy már születésünk előtt kiválasztottak minket egymásnak.
Először a szektor tábornoki karának protokoll irodájában találkoztunk. A nagybátyám ötvenedik születésnapjára rendezendő ünnepség meghívóinak tervezetét vittem be. Amint megpillantottam… Így mondják!! Vagy nem?
Átvette a mintákat, végigfutott a névsoron, és elmosolyodott. Rám nézett azzal a tündérkék szemével, és csak annyit mondott:
– Rendben.
Később elmesélte, hogy ő már ott, akkor, abban a pillanatban rájött mindenre. Én meg… Nem értettem, miért kellett a tervezetet személyesen bevinnem, ráadásul négy hónappal a kijelölt időpont előtt, amikor egyetlen gombnyomással elküldhették volna.
Az ünnepségen találkoztunk újra. Persze azt sem tudtam, hogy az ő neve is rajta volt azon a listán, amit az első találkozásunkkor a kezébe adtam.
Nekünk legalább hagytak időt, hogy megismerkedjünk. Még gyerekkoromban, egy estélyen láttam ennél sokkal vadabb megoldást is.
– Bemutatunk benneteket egymásnak. Te vagy Zafirah Hildegard Aisha Hermina a Totengraber családból. Ő pedig Udo Imran Andreas Kamal Jürgen a Wolfgruber családból. Ettől a pillanattól kezdve, a családok döntése alapján férj és feleség vagytok. Azon a folyosón jobbra van számotokra egy szoba. Ennyi!
Erre mondta a nagybátyám, hogy a Wolfgruberek mindig is fatönkök vagy farönkök voltak. Amit persze nem értettem, de tudtam, valami olyasmit jelent, hogy nem így kellett volna. Nem így!
Megint szól a riasztó.
– Hallgass már el! – morogtam.
És elhallgatott!
Álmodom. Biztos, hogy álmodom. Ez a funkció nem is működött. Talán a becsapódásnál ment tönkre. Lehet, hogy csak egy apró érintkezési hiba volt, azok a karmosgyíkok meg addig döngették a kabint, míg véletlenül összeért a két vezeték.
Nézzük csak a ládát! Az annyi, mint: huszonhárom év, nyolc hónap, nyolc nap.
Álmodom? Csak álmodom ezt az egészet?
Tulajdonképpen mennyi idő lehet? Fél kettő? Fura, de innen is tisztán látom. Se hatszögek, se homály. Mintha nem is az én szemem lenne. Megjavult volna, mint a riasztó? A tábornoki kar kórházában azt mondták, hogy majd az agyam úgyis regenerálja azokat az idegpályákat, amelyek a tiszta látáshoz kellenek. Most jött el az ideje?! Huszonhét év után?
Szófia, az ápolónő biztos elnevetné magát, ha meghallaná.
Ő valahogy más volt, mint a többiek. Kinevetett. Nem érdekelte, hogy ki vagyok én? (Egy Hős! A Xanadu–4 szektor legjobb tábornoka!) „Bolond tábornok!” Így hívott. „Bolond tábornok” – szidott, amikor tiltakoztam, hogy kivegyék a jobb szemem is. „Bolond tábornok” – morgott, amikor azt követeltem, hogy engedjenek vissza a cirkálómra. „Bolond tábornok” – nevetett, amikor összeütköztünk a folyosó sarkánál. „Bolond tábornok” – csóválta a fejét, amikor eljövetelem előtt elbúcsúztam tőle. Egyszer mintha az mondta volna, hogy „bolond egy bolygó”. De azt nem tudom, mire mondta. Vagy csak én értettem úgy? Én értettem félre?
Megéheztem. A raktárban már csak nyolc konzerv maradt. A szavatosságukat meg se néztem. A polcon ott hevert egy nyitó. Felkaptam, és… amikor megnyomtam a gombot, a kabin falán mindenféle tervrajzok jelentek meg. Ez valami programfeltörő. Biztos Cronwill hagyta itt.
Na tessék! Csak eszembe jutott a hairhani civil fickó neve: Cronwill.
Ugyan, testvérünk! Ezt a mesét mindnyájan ismerjük. Ősi nerodi történet. Egy terraidát valami apró vétségért a bolygó mélyébe zártak, és ottfelejtettek. Az meg csak várt, várt, ki tudja, meddig. Közben elképzelte, hogy a kiszabadítójának adja mindenét, ami ott maradt fenn, a felszínen. Csak várt, várt. Sok millió év telt el, és közben elhatározta, hogy egy bolygót alkot ajándékul annak, aki majd kiszabadítja. De nem történt semmi. Várt, várt. És az eltelt évmilliárdok alatt elképzelt egy egész világot, melyet annak ad majd, aki kinyitja börtönét. De az évek csak múltak, múltak, és akkor megfogadta, hogy azon nyomban elpusztítja azt, aki majd kiszabadítja.
Hogyan? Te azt képzelted, hogy még mindig ott van? Miiii? Kiszabadítják? Ezt ne tedd! Nem teheted! Hát nem érted? Nem te-he-ted!
Nagyokosok! Ti még mindig nem értetek semmit!

CRONWILL

Alkonyodik. A távolban az Ezüstdoren csúcsa ilyenkor lassan fémfényű vörösre vált. Ha látom, végigfut a hátamon a hideg. Az ilyen pillanatokban mindig a Hairhan jégbe fagyott csúcsai jutnak eszembe. Szeretném újra látni szülőföldem hegyeit! Vajon mikor érek végre haza? Hazaérek-e egyáltalán? Sok mindenről döntenem kellene végre.
A hegyek alatt sötétbe borult a síkság. Először egy apró piros pont jelent meg, majd még egy, és még egy, és… Az ércelefántok elindultak éjjeli sétájukra. Hogy honnan kerültek elő? Valaki a kikötőben azt mondta, hogy talán újra betelepítették őket, Carlos szerint meg (neki jobban hiszek) mindig is élt arrafelé, a hegyek másik oldalán néhány példány, csak titokban tartották, nehogy valakinek eszébe jusson…
„Tudod, mi?! Te tudod a legjobban!”
Carlos a barrakudavadászatra célzott. De az más. Ő ezt nem érti. Nem értheti! Még szerencse.
És egyébként is! Mivel vadászhatnék ezekre a gigászokra? Szigonypuskával? Nem őrültem meg.
Amikor az első ércelefántcsordát megpillantottam, megrémültem arra a gondolatra, hogy Hardmauer vagy Enterrado agyszüleményei lehetnek, de utánanéztem, és kiderült, hogy régen is éltek itt a Dorenen. A műszer szerint jelen pillanatban a valószínűségi mutatójuk 97 százalék, ami azt jelenti, hogy nagy valószínűséggel tényleg létezhetnek.
Amióta az ültetvények parlagon vannak, több más faj is előbújt. Ki tudja, hol rejtőztek eddig? A legmulatságosabbak a pörgőslegyek. Az alfából kúsznak ki, mint valami férgek, majd négy forgószárny emelkedik ki belőlük, és felrepülnek. Én még öklömnyinél nagyobbat nem láttam. Viszont Cartini szerint lehetnek, mert hallott valamit, hogy a testük évről évre négyzetes arányban növekedik. De hogy ez tényleg így lehet, abban nem vagyok biztos, mert amikor éppen erről beszélt, titokban megmértem a valószínűségét. A műszer kijelzője 68 és 71 százalék között ugrált, ami akkor tényleg meglepett. Ma már fel se tűnik egy ilyen eredmény.
Jó! Inkább hagyjuk a százalékokat!
Ezt azért írom, mert már nagyon összekeveredett minden.
Mind nehezebb szétválogatni, hogy ebben a világban ki is a valós, és ki a képződmény. Ki kinek a kreatúrája?
Olvastam valahol, hogy amikor az őskorban, valahol az ősföldön, egy fizikus(!) előállt a kronolitok elméletével, azt tudóstársainak többsége hangos röhögéssel fogadta. Később, néha egészen közel kerültek a megoldáshoz. Voltak, akik átsiklottak felette, vagy kerülgették erre-arra, mint valamiféle újra és újra felbukkanó rémet. Néhányan annyira megrémültek a lehetőségtől, hogy inkább titokban tartották mindazt, amire rájöttek. Belátom, nekik volt igazuk. Mert jobb, ha a jövőből nem érkezik ide semmiféle információ, és innen sem szivárog át a múltba.
Sokáig úgy tűnt, hogy azok a mocsári dögök valamiképpen rendet tartanak ebben az összezavarodott világban. De ők is megváltoztak. Engedtek a kísértésnek. És most itt tartunk…
Két kezemen össze tudnám számolni, hogy most, itt a Dorenen hány valóságos személy van. Persze a barrakudákon kívül. Meg azokat nem is tekintem… Mondjunk, személy helyett inkább embert! De ez sem pontos egészen, mert… Az egyes emberek valószínűségét csak százalékosan lehetne (akkor is csak viszonylagos pontossággal) meghatározni. És még akkor is ott marad a kérdés, hogy aki 99 százalékban létezik, az létezik-e egyáltalán? És akkor még arról a bizonyos „robotkérdés”-ről nem is beszéltem.

Azt írtam, gyilkosság készül. Még azt is elpofáztam, hogy én leszek a gyilkos. Készülj! Elmondok mindent. Csak előbb… Csak előbb megpróbálom tisztázni azt a kronolitokról szóló elméletet. Lehet, hogy te is hallottál róla, ott a 21. században. Ha mégsem, akkor vagy előbb élsz, vagy később. Csak néhány napos szenzáció volt, aztán elfeledkeztek róla, és csak kétszáz év múltán ásták elő újra.
Mire gondolsz? Időutazásra? Tévedsz! Feleslegesen próbálkoztak. A kronolitok közötti rés túlságosan kicsinek bizonyult. (Az a rés csak „rés”! Hiába nevezték úgy, tulajdonképpen csak egy…) Talán majd egyszer sikerül. Talán majd az 51. században, amikor majd a treloni festészet virágkora lesz.
Szóval mind nehezebb szétválogatni őket: Enterrado szerintem (és a műszer szerint is) létezik, ott aszalódik az ónpáncél alatt, meg Hardmauer is, még mindig lent dühöng az iszapban, a deszantkabinban, ott van még Carlos a kocsmában, a két őrt álló katona a kormányzósági palota előtt, meg néhány telepes a déli féltekén. Ennyi! A többiek? Ők csak kreálmányok. De hogy ki hozta létre őket, arról fogalmam sincs.
Ja! Meg a robotok. Nem azok a söprögető-ültetgető masinák, melyek az ültetvényeken dolgoznak, hanem…
Érdekes, hogy Enterrado akkoriban sokukról megsejtette. Amikor meghallotta a hírt, hogy Samteilék új robotokat vettek, akkor valamiféle zavart mosoly futott át az arcán, már a száját is kinyitotta, mintha mondani akart volna valamit, de Carlos hirtelen belekezdett az egyik ezerszer hallott, réges-régi történetébe, és lassan arra terelődött a szó. Így aztán nem mondott semmit. Később meg elfelejtettem rákérdezni. Egyszer meg azzal a furcsának tűnő kérdéssel állt elő, hogy hány évesek Morinék gyerekei. Mert szerinte évek óta nem nőttek semmit. Én csak a vállamat vonogattam, ő meg, mint legtöbbször, akkor sem mondta ki, hogy mire is gondolt valójában.
Persze… Persze mindenre ő sem jöhetett rá. Mert ugye ott volt… (Arra még Carlos sem gondolt! Én pedig nagyon jól szórakoztam mindkettőjükön.) Ott volt Szofi… Mert ő is… Vagy egy tucat hasonmásával találkoztam mindenfelé. Hát igen, ilyen a Doren. („Bolond egy bolygó!”)
Enterrado még mindig azt hiszi, hogy ő alkotta Hardmauert, Hardmauer meg azt, hogy ő Enterradót. Nevetséges. A barrakudák meg azt, hogy mindkettőt ők. Na, ez még nevetségesebb. Ez… Ez… Ez már komolytalan.
Azok a rohadt világító dögök évek óta életben tartják mindkettőt. Tudom, mert Enterrado néha dörömböl, ha arra járok, Hardmauert meg meglestem a kabin ablakán át, amikor legutóbb lemerültem a mocsárba. Meglátott, de szerintem azt hitte, hogy képzelődik, mert csak állt ott, és nézett, nézett… kimeredt szemmel.
Ami engem illett, a Hairhanon azt tanítják, hogy senki se vizsgálgassa a saját maga valószínűségét, mert olyan dolgokra bukkanhat, amilyenre nem számít.
Ha már itt tartunk! Játsszunk! Húzz sorsot te is! Mondjuk azt, hogy összeráztam a pálcikákat a dobozban. Van benne öt fekete és egy fehér. A fekete a halált jelenti, a fehér az életet. Húzz egyet! Na mi van? Nem mered? Jaj, azt nem mondtam, hogy nem a te életedről van szó! Kiéről? Hát Enterradóéról meg Hardmaueréról, meg… Így se mered? Persze nem is tudnád. Talán majd egyszer… Tudod! Az 51. században. Talán.
Csak jó lett volna áttenni más vállára a felelősséget. Most már tényleg döntenem kellene.
Az a pálcikás trükk régen nagyon ment. Egyetlenegyszer hibáztam, amikor azt sorsoltuk ki, hogy ki végezzen a tábornokkal. Naná, hogy akkor hibáztam! Pont akkor! Máig sem értem. Talán azok a dögök a mocsárban… megzavarhattak. Ki tudja? Lehet, hogy tényleg azok voltak?
Először azt hittem, hogy csak hallucinálok, de most már tisztán hallom a dübörgést. Az ércelefántok erre vették útjukat. Döng alattuk az ónmező. Ahol kiálló szikla bújik meg a lemezpáncél alatt, ott az berepedezik hatalmas súlyuktól. A vékony résekbe addig-addig döfködik agyarukat, míg az enged, alányúlnak, felfeszítik, feltépik. Időnként megrázzák magukat. Olyankor fémszálú bundájukból hull az alfa(ón). „Megfertőzik” az ónmezőt, és ezzel biztosítják, hogy a következő fagyos hajnal után megindulhasson az átalakulás, hogy az ónlemez elporladjon, és jövő tavasszal az aguafák magjai kihajthassanak. Elefántok? Vagy mamutok? Lehet, hogy csak tévedésből nevezik elefántoknak őket. Azt hiszem, a mamut szőrös volt, az elefánt meg pikkelyes, de lehet, hogy fordítva. Mikor meg akartam nézni a központi könyvtárban, az épület ajtaját zárva találtam. Ez persze nem jelenthetett gondot. Itt a Dorenen a legvacakabb hairhani dekódolóval is ki lehetett nyitni bármelyik ajtót. Hát még az enyémmel! Az egész épület üres volt. Se egy bútor, se egy gép, csak a puszta falak, mintha…
Még nem is mondtam! Találtam egy könyvet. Véletlenül. Enterrado házának közelében ott feküdt az alfában.
Jaj, nem olyan könyv, amilyenre te gondolsz. Egy apró fekete gombocska.
Meg sem néztem, miről szól, csak zsebre vágtam. Itthon kapcsoltam be, amikor vacsoráztam. Az asztal felett megjelenő oldalon az Egy kém élete cím állt. Na, ezt megint kifogtam, gondoltam. Oldalra sandítottam, a hulladékmegsemmisítő szájára – azt mérlegeltem, hogy onnan az asztaltól bele tudom-e dobni –, amikor visszafordultam, megpillantottam a képet, a címlapot. No, nézd csak! Ez a Doren! És belelapoztam.
A főhős, egy hairhani (mi más lehetett volna? kém csak hairhani lehet) légpárnás terepjárójával a mocsár felé indult. A szerző annyira életszerűen leírta az űrkikötőt, hogy úgy sejtem, a valóságban is járhatott arra. Még Carlos kocsmájáról is említést tett, persze név nélkül, csak egy golyófejű pincérről írt. Megdöbbenésemre pontosan ismerte az utat is. Minden kanyart, emelkedőt, elágazást megemlített. A kém száguldott, száguldott, csak ott lassított, annál a kanyarnál, ahol annak idején Enterradóval mi is eltévesztettük az utat. Belehajtott a ködbe, leállította a terepjárót, felvette a védőruhát és egy SnD jelű maszkot… (Ekkor felugrottam, kirohantam a terepjárómhoz, és megnéztem az álarcom típusát, mert már nem emlékeztem rá. Megegyezett azzal.) Fogta a szigonyt, és elindult a mocsárba.
„Mit akar ez? Vadászni? Most megfogtam. Egyedül, csali nélkül? Barrakudára? Nevetséges.”
A hairhani még egy ideig szerencsétlenkedett, cuppogott az iszapban jobbra-balra, majd visszamászott a kétéltűbe, és beljebb hajtott a mocsárba. A reflektor fényében megpillantott egy fickót, aki ott állt előtte vagy húsz méterre, térdig belesüllyedve a dagonyába. Körülötte hemzsegtek a barrakudák. Reménykedve integetett a hairhani felé. A főhős kiugrott a terepjáróról, és lőtt. Nem a barrakudákra, hanem arra a csapdába esett fickóra, aki aztán beledőlt az iszapba. A barrakudák szétiszkoltak.
Ennyi volt az első fejezetben. A másodikban a hairhani megint a mocsár felé száguldott az úton. Az egyik kanyar után meglátott egy férfit, aki gyalogosan előtte haladt. Gyorsított, és nekihajtott. Lassított, megállt, visszatolatott. A holttestet berángatta a rakodótérbe, és továbbhajtott a mocsárhoz. Azt a helyet kereste, ahol az előző áldozatát hagyta. Amikor megtalálta, azt is melléje dobta, majd visszaindult. Útközben azon rágódott, hogy egyikről sem szedte le a dögcédulát, sőt még csak meg sem nézte, hogy volt-e rajtuk egyáltalán.
A következő három fejezetben folytatódott a…
Kikapcsoltam a könyvet.
Csend van. Az ércelefántok elvonultak a patak felé. A patak mára egy szélesen hömpölygő folyammá dagadt. Amióta nem öntözik az ültetvényeket, a mocsár szintje is megemelkedett. Alig találtam oda arra a bizonyos helyre. (A kabinhoz.) Mindenfelé források törtek ki a földből. A reptérre vezető utat is három helyen átvágta a víz.
Holnap délelőtt befejezem a könyvet, este meg elmegyek Carloshoz a kocsmába. Kikérdezem erről-arról. Talán még a könyvet is szóba hozom. Lehet, hogy azokról a dolgokról már nem is kell hallgatni. Évek óta nem érkezett erre a bolygóra senki. Az űrkikötő csendes, mint egy omladozó kripta. Talán az is. Néha feltámad bennem valamiféle remény, ha az égen elszáguld egy csillogó vagy vöröslő pont, vagy váratlanul feldübörög valami a levegőben. Olyankor beugrok a kétéltűbe, és száguldok arra, amerre tartottak. De azokról mindig az derül ki, hogy csak roncsok, mindenféle fémkacatok. Hullanak itt, hullanak ott. Én meg eszelősen száguldozok a nyomukban. Talán valamelyik a Rigel Titkából való, vagy a Bartoldi Trónjából. Ki tudja?
Tulajdonképpen erről kellene beszélnem Carlosszal, nem az ércelefántokról és nem a könyvről (persze arról is), hanem erről a zavaró időbeli egybeesésről.
Fülemhez kaptam a kezem. Felsikoltott az ónmező. Ez az ónzaj. Ha egyszer rákezd, nem egyhamar marad abba.
Emlékszel még, mi az? Egy kis ismétlés:
„Ónzaj vagy ónzörej: az ón +13,2 °C és +161 °C között létező tetragonális változata, a fehér ón a képlékeny deformáció hatására létrejövő ikresedés során hallható hangokat bocsájt ki.”
Csak hogy ragadjon rád valami.
A könyvben az egyik szigonnyal átlőtt áldozat hairhani volt. Ezen törtem a fejem már órák óta. Mert akiket én lelőttem, egyik sem volt az. Mivel a Dorenen én voltam az egyetlen, már arra is gondoltam, hogy nem is rólam szól, hanem egy másik hairhaniról, aki még nem érkezett meg ide, és majd engem fog lelőni. De ez persze most már képtelenségnek tűnik, de régen megtörténhetett volna.
Bekapcsoltam könyvet, azt az oldalt kerestem, amelyiken a kém lelőtte a hairhani fickót a mocsárban. Lapozgattam előre-hátra: nem találtam. A könyv is megváltozott volna? Itt már minden megváltozik?
Átfutottam, amit tegnap már elolvastam. Azon az egy dolgon kívül más furcsaságot nem találtam.
Mint kiderült belőle, a főhősnek, a kémnek az volt a feladata, hogy őrizzen valamit, ami ott rejtőzik a mocsárban. Csak ennyi! No meg, hogy eltüntessen mindenkit, aki annak a titokzatos valaminek a nyomára akad. Már huszonvalahány éve azt csinálta, mert az volt az utolsó parancsban, amit megkapott. Várt, csak várt, és közben végezte a dolgát. Nem érkezett újabb utasítás. Közben a meg nem nevezett bolygón mind többeknek tűnt fel, hogy önjelölt barrakudavadászok tűntek el a mocsárban.
Egy reggelen a kikötői ivóban a golyófejű kocsmáros elkapta a karját, a szemébe nézett, és azt mondta:
– Őt ne! Megértetted?
A kém bólintott, és kisomfordált.
(Ez tényleg így történt. Szó szerint! Carlos már akkor sem értett semmit.)
A hairhani egy fickóval száguldott a mocsár felé. Közben a Hairhani griffek című katonaindulót hallgatták.

A Hairhan mindig semleges volt. És remélem, az is marad, amíg világ a világ. Évszázadok óta sikerült elkerülnünk, hogy belekeveredjünk valamelyik értelmetlen összecsapásba. Mi voltunk a legjobb elemzők. Így aztán a hairhani zsoldosok ott voltak minden szektor hadseregében, kivéve a kavai flottát, mert ők robotokat használtak. (Meg is járták velük rendesen!) Mi mindig mindent tudtunk. A pontos információ érték. Hol az egyik felet segítettük vele, hol a másikat. Így fenntartottuk az egyensúlyt közöttük. És ha belátták, hogy nem győzhetnek, megkötötték a békét. Ebben a háborúban is ez történt.
Számításaink azt mutatták, hogy csak egy nagy pofon kell a Xanadu–4-nek, és máris hajlik a békére. Igaz, hogy elverték őket egymás után kétszer is, de az nem jelentett semmit, mert nem eléggé… Nem eléggé. A számítások azt mutatták, hogy ha Hardmauer a flottájával kiesne, akkor mindjárt másképp állna a helyzet. Engem küldtek.
A tábornok flottájának értelmetlennek tűnő manőverei teljesen összezavarták az ellenfeleket. Végig figyeltem a lépéseit. A számítógépek eredményei csak néha-néha egyeztek a valósággal. A titokban végzett valószínűségi méréseimnek adatai is időnként nevetségesen más eredményeket mutattak. Nem szívesen ismerem el, de Hardmauer egy zseni volt. (Illetve egy zseni most is, ha közben meg nem őrült odalent az iszapban.)
Hardmauer a számításaim szerint nem élhette volna túl az ütközést. A műszerem szerint 99,99 százalék volt az esélye annak, hogy vége. De egy rejtett automatika lelassította a kabin zuhanását. A HDK régi volt, még a háború előtt gyártották, a műszaki hanyatlás előtt. Akkoriban a tervezők még ilyen esetekre is gondoltak.
Miért kell mindig, mindent megmagyarázni? Hogy így, meg úgy! Miért nem elég, ha csak utalok rá? Téged érdekel még egyáltalán ez az egész?
Én már nagyon unom.
Írtam az elején, hogy nem egy kalandregény. Ez valós történet. Legalábbis az én valóságomban. A valóság mindig egy kicsit kopottabb, mint a képzelet, az álmokról pedig akkor még nem is szóltam.
Vége!

Enterrado, Hardmauer és az én információim összefonódtak (meg még belekeveredtek a mocsári dögök sugallatai is), de talán ki lehet majd bogozni ezt-azt valahogy.
Belefásultam a várakozásba. Haza szeretnék menni végre, és megkeresni valakit, aki, amikor eljöttem a Hairhanról, azt mondta, hogy: „Ha most elmész, nem várlak meg.”
Tulajdonképpen nem is így mondta, hanem úgy, hogy: „Te, Theo! Ha most…” Érdekes, évtizedek óta nem hallottam a nevem. Mindenki csak Cronwillnek hívott, meg hairhaninak, de Theodornak senki sem. Pedig szinte mindenki tudta, hogy az a nevem. Furcsa, de állítólag hasonló jelentése van, mint a Dorennek: valamiféle ajándék.
Ma délelőtt a déli féltekén jártam. Setinman gépével röpködtem erre-arra. Végeztem néhány mérést. Rémisztő eredményeket kaptam. Este, miután visszaértem a terepjáróval, még elmentem a kormányzósági palotához. A műszer szerint a két szolgálatban lévő őr valószínűsége 63,2 és 56,7 százalékot mutatott.
Több mérésre már nem jutott idő. Meg… meg nem is akartam…
Megfogadtam magamnak, hogy szépen, oldalról oldalra végigolvasom az egész könyvet. De győzött a kíváncsiságom. Miután kiszedtem a szűrőpatronokat az orromból (már abból is csak egy dobozzal maradt), meg lekapartam arcomról a háromszoros szemvédő fólia maradványait, előrepergettem a lapokat egészen az utolsó fejezetig.
A hairhani a mocsárban méricskélt valamit. Persze az nem derült ki, hogy mit.
Furcsa, ismeretlen hangot hallott a feje felett, felnézett, és akkor rázuhant egy háló. Egy vadászháló! Olyan, amilyet a Barkanon használnak. Kétségbeesve próbált kiszabadulni, de mind jobban belegabalyodott. És ennyi! Vége is volt. A következő oldalak üresen tátongtak, pedig volt még vagy tíz. (Talán selejtes példány?)
Egy ideig feküdtem a sötétben, és azon a vadászhálón tűnődtem, hogy jelenthet-e valamit, lehet-e valamiféle titkos, elvont jelentése. Elaludtam. Egy reccsenésre riadtam fel. Először azt hittem, hogy csak a szokásos éjszakai hang, a hidegben összehúzódó fémlemezek nyekkenése, de annál sokkal hangosabb volt. Felkapcsoltam a kinti fényszórókat, és óvatosan kilestem a szoba ablakán, de nem láttam semmit sem. Visszafeküdtem.
Reggel, mivel a naptár matria narikát mutatott, rászántam magam, bepakoltam a terepjáróba a felszerelésemet, és elindultam kötelező, ellenőrző körutamra. (Már vagy négyet úgyis kihagytam!)
Amint távolodtam a háztól, egy pillanatra hátranéztem. A tetőn egy nagy sötét foltot pillantottam meg, egy lyukat. Visszahajtottam, és létrán felmásztam. Először azt hittem, hogy egy becsapódott meteoritnak vagy roncsdarabnak a nyoma. De nem az volt. A fémlemezen szabályos hatszögletű nyílás éktelenkedett, mintha csak egy ércelefánt (vagy mamut?) döfte volna be az agyarával. A magasságot tekintve is az a megoldás tűnt leginkább elfogadhatónak. Ezt mégis képtelenségnek tartottam, és elvetettem. (Csak észrevettem volna!)
Most mehetek az űrkikötőbe egy hegesztőrobotért, dohogtam magamban, de ezt inkább későbbre halasztottam. Majd ha végzek, úgyis bemegyek Carloshoz is a kocsmába.
Feltámadt a szél, hordta az alfát. Itt-ott már a frissen emelkedett óndűnék között kanyarogtam. A szél egyre erősödött, alig láttam valamit, és valahol eltévesztettem az irányt, nem találtam vissza az útra. Többször megálltam, kiszálltam, és a talajt vizsgálgattam. Egyszer csak a lábam belecuppant a mocsárba. Lassan, szinte hangtalanul beljebb hajtottam, megláttam az ismerős fákat. A kétéltű rakodóterében elkezdtem átöltözni szkafanderbe, melyben már annyiszor lemerültem az iszapba, de akkor meghallottam a zajt. Félreismerhetetlen hang volt. A pörgőlegyek! Mintha a fejem fölött repkedtek volna. Kimásztam a terepjáróból, és előre ólálkodtam.
Pontosan ott, ahol a kabin rejtőzött, egy vastag sodronykötél lógott a mocsárba. Mi történik itt? A ködtől és a még mindig hulló alfától nem láttam, hogy mi tartja a fémkötél fenti végét. A sodrony megmozdult, kiegyenesedett, és feljebb emelkedett. Az iszap mintha megrázkódott volna, bugyborékolt, barrakudák iszkoltak szanaszét minden irányba. Négy fehér pont jelent meg felettem, melyek egy hálót tartottak. Először úgy tűnt, a barrakudák után suhannak vele, de váratlanul megfordultak, és felém tartottak. Akkor előttem háromlépésnyire egy világító kepesztett ki a dagonyából. A pontok megálltak felette, és elengedték a hálót. A háló ráhullott a barrakudára, és ahol hozzáért a pikkelyes páncéljához, felizzott. A világító fetrengett erre-arra, de nem menekülhetett, mind jobban belegabalyodott a hálóba. Nem vártam tovább, rohantam a terepjáróhoz. Szerencsémre a szél újra felerősödött, és az óndűnék pora megtöltötte a levegőt. (Persze ilyenkor nem működik semmi, se telefon, se műszer.) Majdhogynem vakon száguldottam. Csak néha találtam rá a nyomomra, melyet arrafelé menet hagytam.
Szóval itt vannak! Eljöttek Hardmauerért. Valahogy mégis ráakadtak. Kiemelik a kabint az iszapból, és…
Az űrkikötő felé igyekeztem. Abban reménykedtem, hogy Carlos majd úgyis mindenről tud. És majd csak kitalálok valamit.
Valahol eltévesztettem az utat. Véletlenül Enterrado háza felé fordultam. Mikor rájöttem, úgy döntöttem, hogy átvágok a dűnék között a terepen, ott az alfa legalább egykettőre befedi a kétéltű nyomait.
Hirtelen bukkantak elő a porból. Ott tornyosultak előttem. Majdnem beléjük hajtottam. Egy sorban vonultak, egyenesen a ház felé. Alig lehetett látni őket a szürkeségben. Összekapaszkodva, ormányukkal az előző farkát fogva haladtak. Szemüket szorosra zárt páncél fedte, a vörös fények azért nem világítottak. Lábaik dübörgését elnyelte a mindent beborító, vastag alfa.
Mi keresnek ezek itt?
Vártam, csak vártam, de az előttem vonuló fémszörnyetegek lánca csak nem ért véget. Visszatolattam, kiszálltam. Akkor már tisztán hallottam a roppanásokat, nyikorgásokat, a szétszakadó fémlemezek hangját. Az ércelefántok Enterrado házáról tépkedték a védőkupola acéltábláit.
Nem akartam vele találkozni. Mit mondhattam volna neki?
Elszáguldottam onnan a kikötő felé.
Mielőtt beléptem a kocsmába, még kikaptam a zsebemből a műszert, és egy pillantást vetettem rá. Úgy tűnt, minden rendben, de odabent nem találtam senkit sem.
Hová lettek?
Pedig a műszer jelzi őket. Itt van: Carlos 97,3 százalék, Cartini 34,6 százalék, de róla már úgyis tudtam, hogy csak…
– Hé! Carlos! – kiáltottam. Nem jött válasz. A pultot, az asztalokat, a székeket vastag porréteg fedte, mintha évek óta nem is járt volna ott senki. És az a szag…
– De hát én itt voltam tegnapelőtt is! – üvöltöttem. És akkor… és akkor még rendben volt minden.
Újra megnéztem a műszert. Carlos valószínűségére még mindig 97,3 százalékot mutatott. Megkerültem a pultot, bementem a raktárba. Sejtettem, hogy mit találok. Carlos összeaszalódott teste ott feküdt a polcok között a padlón, jobb kezében egy telefont szorongatott.
A műszerre meredtem. Nem! Nem romolhatott el. Ott Carlos múmiája fölött újra és újra megismételtem a mérést. Mindig ugyanazt az értéket mutatta. És akkor eszembe ötlött valami, amiről még soha nem hallottam, és még csak fel sem merült bennem soha: a műszer létezik egyáltalán? Kapkodva, a lehetséges beállítások között ide-oda ugrálva beállítottam az egyméteres körzetben lévő tárgyakat vizsgáló üzemmódot, és mértem, majd az értéket átváltottam harminc centiméterre, és megint mértem, majd az egy milliméterre, és… Mindig 99,99 százalékot mutatott.
És akkor megértettem, belefutottam egy paradoxonba. Lehet, hogy egy nem létező műszerrel mértem ezeket az értékeket. Vagy én nem létezem?
A műszert a falnak csaptam. Egy csattanást vártam, meg szétrepülő alkatrészeket, de helyette egyszerűen eltűnt, amint elérte a falat. Biztos, ami biztos alapon a falhoz léptem, és belevágtam az öklömmel. Még szerencse, hogy nem teljes erőmből!
Na tűnés innen! – villant az agyamba, és már futottam is a terepjáró felé. Már csak négy-öt méterre lehettem, amikor megpillantottam a négy kis világító pontot magam előtt a levegőben…
Sürget az idő! A te valószínűséged is egyre csökken. Ki sem merem írni, hogy mennyi!
Lehet, hogy mindez benne lesz abban a könyvben, amit éppen olvasol, de lehet az is, hogy csak évek múltán akad a kezedbe egy másik könyvben, vagy valamin, amit akkor majd könyvnek neveznek.
És most… És most megpróbálom ezt az egész zavaros információhalmazt rád zúdítani.

Doren.
Terrai idő szerint: 3066. 06. 06. 06:06, hairhani idő szerint: matrika ata, tanareta.
Theodor Cronwill
Utóirat: Nem várok választ!!!
Testvérünk!  Eljött az idő. Meghoztuk döntésünket. Bár még mindig nem értjük képzelgésed lényegét, úgy határoztunk, hogy…
Ez már engem nem érdekel! Halljátok? Nem érdekel!!!!

 

Legutóbb szerkesztette - H.Pulai Éva
Szerző Bojtor Iván 69 Írás
„A fantasztikum itt van. Úgy is nevezik, hogy élet.”