Bojtor Iván Szerző
Vezetéknév
Bojtor
Keresztnév
Iván
Ország
Hungary
7 hónap ezelőtt 2hozzászólás

 

Le-lebukott a víz alá. A szigetet kereste… és a palotát.
A palota hajdan az övé volt. Csak az övé. Egy apró, homokos szigeten állt, melyet kilencszer karolt körbe az a magas, büszke nád, amely már régen kiveszett a vidékről. Közepén vén fűz emelkedett, ami talán már akkor is öreg volt, amikor népe arra a helyre rátalált. Még jól emlékezett azokra a réges-régi holdtöltékre, melyeken az ezüstfény ragyogásában körtáncokat lejtettek társnőivel a csillogólevelű, ősöreg fa alatt. Dalaik egy olyan nyelven szóltak, melyet a messzeségből hoztak magukkal, onnan ahol a víz nem édes, hanem sósan keserű.
Megtetszett neki a sziget, és mikor a többiek a csörgedező patakok mentén tovább vándoroltak, ő ottmaradt. A palota falát apró, vörösfejű madarak szőtték, égszínkék jégmadarak testükkel ékítették, egyetlen bejáratát a fa magasából két, éles szemű rétisas vigyázta. Tavaszonként együtt kacagott a nádirigókkal és cinegékkel, nyáron meglátogatta a víz mélyén lapuló öreg, nagy bajuszú harcsákat, versenyt úszott a sikamlóstestű pontyokkal, ősszel összegyűjtötte azokat az aranysárga faleveleket, melyek erezete a szelek szárnyán hozott a messzeségből megfejthetetlen üzeneteket. Télen, amikor a nádpalotát kristálypalotává varázsolta a fagy, ott heverészett a langyos páragombolyagokat lehelő forrás mellett, még a nádifarkasok is be-betértek hozzá melegedni. És jöttek ők…
Egy tavaszon az ismeretlen távolból arra vándorló vízcseppek furcsa híreket suttogtak. Meséltek egy villámsújtotta tölgyről, meséltek egy nagy, aranyszárnyú, tüzet fúvó madárról, az égről leszökdöső, vidáman fütyörésző csillagocskákról, és meséltek az embereknek azokról a nevetséges próbálkozásairól, hogy a vizek útját ők maguk szabják meg. Tőlük tudta meg azt is, hogy új népek érkeztek a tó partjára, akik nem fából vagy nádból, hanem hideg kőből építik házaikat, palotáikat, tornyaikat, városaikat, és abból vésik keményszívű isteneiket. „Ha jöttek: itt vannak. Mi dolgom velük?” – gondolta, és folytatta tovább a szívének oly kedves tavaszi játékokat: megetette az ezer drágakőként szikrázó, napfürdőző gyíkokat, fényesre mosta az iszapból előbújó, álmos teknősök sáros páncéljait, integetett az északra vonuló, és válaszul mulatságosan össze-visszagágogó libahadaknak…
Le-lebukott a víz alá. A szigetet kereste, de akkor már egy másikat… és a tornyot, azt az ezerszer is megátkozottat.
Egy reggelen a madárdal csendjét távoli dördülések zavarták meg. Ingerült, vijjogó sirályok csíkozták az eget, vízisiklók cikáztak a víz felszínén, és a megriadt nádi egerek csapatostól szaladtak hozzá a szigetre, majd remegve feljebb és feljebb kapaszkodtak a nádpalota zöldülő falán.
Betolakodtak világába. „Hogy merték?”
Sokan voltak, annyian, mint az őszi vonulásukra gyülekező partifecskék. Kihegyezett rönköket vertek az iszapba, azokra gerendákat fektettek: utat építettek a víz felett. Egy sáscsomó mögé lapulva leskelődött, hallgatózott.  Azon nem csodálkozott, hogy nem értette meg minden szavukat, de azon már igen, hogy ők maguk sem értették meg egymást, csak mutogattak, hadonásznak. Amikor pedig döngő lépteikkel a vasba öltözöttek is odaértek, a harkálymódra kopácsoló népség hátán csattogtak a háromágú, ólomgolyós végű korbácsok. Attól a naptól kezdve kiáltozás, üvöltözés töltött be minden napot és éjszakát.
Űzzük el őket! – vicsorogtak a százfogú csukák. Űűűzzük el őket! – vonyították a nádifarkasok. El! El! El! – kelepelték válaszul a gólyák.
Ezer és ezer tervet eszeltek ki, hogy az embereket a tótól elriasszák.
– Rágjuk szét azokat az oszlopokat – cincogták a nádi egerek, de ezen még a hosszú fogú hódok is keserűen nevettek. A csukák kiugráltak a vízből, és a kalapáló karok után kapdostak, de egykettőre szigonyok és hálók repkedtek feléjük. Az éjben emberekre támadó nádifarkasok fogai szétroppantak az ércpáncélokon.
Minden próbálkozásuk hiábavalónak bizonyult.
Az idegenek a tó közepén földből, sárból, vágott nádból egy másik szigetet emeltek. De még az sem volt nekik elég, megbontották a távoli, szürke hegyek falait, és a kivésett kövekből tornyot építettek, melynek tetejéről nappal fekete füstoszlopok, éjjel pedig fenyegető lángok emelkedtek a magasba. Hallotta, hogy az az ércbe öltözött népség az ő szépséges birodalmának új, érthetetlen neveket adott, bűzlő mocsárnak, meg posványnak nevezték el.
Egy napon megváltozott minden. Felhagyott azzal a tervével, hogy azt az éktelenkedő kormos tornyot lerontsa.
Ááárulás! – vonyítottak a nádifarkasok. Árulásss! – süvítette a nádas. Becsapott minket! Becsapott minket – csattogtak a hullámok a szigete partján.
Történt, hogy egy este, amikor a rút torony felé lopakodott, a magasból furcsa hangot hallott. Valaki egy dalt énekelt. Egy ismerős, már-már elfeledett dalt, melynek minden szavát értette. Egy olyat, amilyent hajdan társnőivel énekeltek. Egyet azok közül, melyeket a folyók, patakok útját követve a messzeségből hoztak magukkal a végtelennek tűnő, sós ízű víz mellől.
Válaszolt a dalra.
Emlékeiben úgy él, azon a nyáron volt legszebb a palotája. A nád hajtásai selyemfényű jáspissá változtak, az arra kóborló tengelicek feje rubinná, szárnyaik sárga zafírrá, még a víz alatt cikázó csibor fekete háta is aranylón nevetett felé.
Napközben őt várta, és táncolt. Táncolt, csak táncolt. Vele táncolt a sziget, a palota. Forgott körbe-körbe. Vele forgott nádas, és a felette repkedő madarak. Pörgött. Vele pörgött a Nap. A Nap, nap mint nap. Nap, nap, nap…
Egy estén hiába várta…
Néha még később is táncolt. De azok a táncok már lassú táncok voltak. Lassú és hullámzó táncok. Vele hullámzott az őszi fekete víz. Vele hullámzott a szél rángatta nád. Vele a palota, melynek faláról lassan elhaltak a színek: a nád jáspisa, a jégmadarak kékje, a napsugár aranya. Vele hullámzottak a mogorva felhők, és a mögülük rémülten kikandikáló csillagok.
Sok-sok év múltán egy álmából felriadt, elfeledett isten, hogy létét önmagának bizonyítsa, megrázta a földet. A torony leomlott. Éjszaka történt. A magasból lezúduló tüzes üszög felgyújtotta az alvó nádast. A forró levegőben szállongó izzó pernye vitte tovább az enyészetet.
A mélységből feltörő rengés valahol a távolban elzárta a víz útját, és az egyre csak emelkedett, emelkedett, és lassan, nagyon lassan, elnyaldosta az üszkös szigeteket, ellepte a kormos köveket.
Le-lebukott a víz alá. A szigeteket kereste… a köveket… az elhamvadt palotát, és azt az elfedett táncot.

9 hónap ezelőtt Nincs komment még

Ez a novellám 2015-ben jelent meg a Galaktika magazin 301. számában. Tulajdonképpen Isaac Asimovnak A Halhatatlanság halála (The End of Eternity) című regényének továbbgondolása. Én naivan azt gondoltam, hogy az a tudományos-fantasztikus irodalomban egy alapmű, és mindenki ismeri. És a Galaktika mégis csak egy sci-fi magazin, melynek olvasóközönsége… Tévedtem. Az akkori visszajelzésekből azt szűrtem ki, hogy az olvasók egy része nem értette teljesen. Mint azt később többen meg is írták, valószínűleg azért, mert nem olvasták a regényt. Amikor úgy döntöttem, hogy beküldöm a Héttoronyba, megfordult a fejemben, hogy átírom, kiegészítem. De beláttam, a szöveg felhígításával elvesztené a zaklatott, idegesítő hangulatát. Ezért inkább, most ebben az előszóban, mint valamiféle súgóban, röviden (nagyon röviden!) ismertetem a regény tartalmát.

A Halhatatlanság tulajdonképpen egy időalagút, mely az érzékelt emberi időn kívül létezik. Lakói, úgymond „az emberiség javára”, újra és újra beavatkoznak a történelem menetébe. Megváltoztatnak egy-egy évszázadot, melytől a következőkben is módosul a történelem, egy új „Valóság” jön létre, és persze az emberek egyéni sorsa is megváltozik.

A regényből 1976-ban Rajnai András rendezésében, Juhász Jácint, Szalay Edit és Inke László főszereplésével tévéjáték készült.

*

KINYITOTTAD?

Kinyitottad? Kár volt.
Most már mindegy.
Ne! Ne csukd be! Már késő. Már úgyis tudják. Folytasd, ha már egyszer elkezdted! Nekik teljesen mindegy, hogy elolvastad-e vagy sem. Kinyitottad, és kész! Neked annyi!
Ne tettesd magad hülyének! Éppen eleget hallhattál már ilyenekről. Mint múlt héten is az a…
Olvasd csak tovább! Ha eljön az a pillanat, akkor legalább tudod, hogy miért. Vagy ostobán akarsz meghalni?
Ne! Ne is reménykedj! Ezt már nem úszod meg!
Jobb, ha lapozol, mert még mindig itt tartasz az első oldalon, és fogalmad sincs arról, hogy mibe keveredtél! Ugorj, mondjuk a harmadik oldalra! Már csak azért is, mert vészesen fogy az időd. Nem hagysz ki vele semmit, addig az egész csak blabla. Blablabla…
Mire vársz?
Csak nem azon töröd a fejed, hogy miképpen tudnád eltüntetni a nyomaidat? Esélyed sincs! Még mindig nem fogtad fel? Azt sem tudod, hogy…
Lapozz már, végre!
Lapozz már!!

A bányának abban a vágatában még sohasem jártunk. Amikor Steve alatt beszakadt egy korhadt deszka és eltűnt a gödörben, először csak röhögtünk, de mivel semmiféle zajt nem hallottunk odalentről, megrémültünk, hogy valami baja esett. Kiáltozni kezdtünk, még egy elemlámpát is utánadobtunk.

Ez a második oldal! Mondtam, hogy a harmadikra! Neked aztán hiába beszél az ember. Mindig ilyen önfejű voltál?
Ne! Most már ne menj tovább! Talán itt is elkezdheted. Bár ebből úgyse derül ki semmi.

Hát? Szegény Steve nagyon furcsán nézett ki, azzal a hátraálló fejével. Máig sem értem, hogy tekeredhetett ki annyira a nyaka.
Összekapkodtunk mindent, amit odalent találtunk, és igyekeztünk minél gyorsabban kijutni a bányából. A motelba már nem mentünk vissza, mert nem tudtuk volna kifizetni. Nem maradt egy vasunk se. Felszálltunk az első vonatra amelyik…

Mi van? Még se?
Na, dönts el végre, hogy mi akarsz!
Akkor mégis?
Ezeket a vallomásokat Larsen őrmestertől kaptuk, akire rásózták a Steve Lorino-ügyet. (Ő persze nem Larsen volt és nem is őrmester, és Lorino sem Lorino.)

Csak azt a négyet hoztuk el, pedig rengeteg vót ott. A falmentén végig pócok vótak, és mind teli vót velük. Értékeset nem találtunk. Csak azért hoztuk el azokat, hátha adnak érte pár dollárt.
Meg siettünk is, nehogy ott találjanak minket Steve hullája mellett. Úgy nézett ki, mint az a motoros a viccben, akinek fázott a melle, és azért fordítva vette föl a dzsekijét: hátán vót a cipzárja. Bukott egy nagyot, a hülye mentősök meg addig csavargatták a fejét, míg az arca arra a felére került, amelyiken a cipzár vót. Hehe… Jó, mi?

Na, végre! Ideértél? Tudod, mennyi idő telt el? Ismered az órát egyáltalán?
Azokat a „bányából” lopott valamiket, én vettem meg az egyik utcasarkon. Vesztemre. Egy borostás képű fickó ugrott elém, kezében egy dohszagot árasztó kartondobozzal. A dobozban a következő tárgyak voltak: egy arany(?) karikagyűrű (fekete bársonyba tűzve), egy halványzöld fénnyel világító Buddha-szobrocska (Eternity 20/12 felirattal) és négy könyv. Na, melyiket vettem ki? Naná, hogy a könyveket. Csak annyi időm volt, hogy a legfelsőnek megnézzem a szerzőjét és a címét, mikor váratlanul valahonnan két óriási vadbarom ott termett mögöttem. Gyorsan odaadtam a könyvekért a kért négy dollárt és elhúztam. Semmi kedvem nem volt összeverekedni velük… Meg egyébként is… Isten nyugosztalja őket békében!
Pénzszagot éreztem.
Csak otthon néztem meg alaposabban, mit is vettem. Egy pillanatra azt hittem, hogy jól átvágtak. Elsőre úgy tűnt, hogy csak a borítók eredetiek, és valami egészen más könyvekre ragasztgatták rá őket.
Gondolj bele! Négy könyv ugyanattól a szerzőtől, ugyanazon a címen, ugyanazzal a borítóval, és mégis mind a négy más.
Az első, a legvaskosabb (a fülszöveg szerint regény) tele van mindenféle technológiai kifejezésekkel, sőt oldalak tucatjaival, melyeken csak matematikai képletek díszelegnek (legalábbis a többiek azt állították azokról a krikszkrakszokról, hogy azok). Gyakorlatilag olvashatatlan.
A második az tényleg regény. Ez valamivel rövidebb, mint az előző. Valamiféle hatalmas szerkezetről van benne szó, a szereplők közül több is ismerősnek tűnt.
A harmadik szintén regény. Még az előző kettőnél is rövidebb. A fontosabb szereplők közül néhány megmaradt. (Ja! Ez tényleg az a könyv volt, amire gondoltam.)
A negyedik inkább csak egy füzet, és noha a címe megegyezik a másik hároméval, egészen másról szól.
Na, már most: mind a négy könyvet ugyanabban az évben adták ki, ráadásul ugyanannál a kiadónál.
Az azonos témájú regényeknek a tartalma és a szereplői majdnem azonosak, csakhogy annak a bizonyos harmadik könyvnek… Szóval a befejezése egészen más, mint a másik kettőnek.
Kósza ötletként még az is felmerült bennem, hogy a művet egy másik nyelvről fordították le, és – hm, hogy is mondjam? –, szóval a fordítók egy kissé szabadabban értelmezték a fordítás fogalmát. De tudtam, hogy ez nem igaz.
Azt viszont nem vetettem el véglegesen, hogy a füzetben olvasható „lányregényt” csak az író sikere miatt adták ki, az ő neve alatt.
No! Akkor ennyi nyökögés után végre ideírom a szerző nevét és a mű – pontosabban művek – címét: (Meggondoltam magam. Legalább tovább olvasod.).
Utánanéztem.  Az eredeti regény a Doubleday kiadónál jelent meg, 1955-ben.
Még mindig reménykedtem. Lehet, hogy a négy közül valamelyik tényleg első kiadás? A másik három meg valamiféle ritkaság? Lehet, hogy egy gyűjtő majd sokat fizet értük? Nyomban fel is raktam egy hirdetést a netre. Bár ne tettem volna!
A hirdetés összehozott néhány furcsa figurával. Már egyikük sem…
Szóval az első, akivel megismerkedtem, Jack Phillips Thomson volt. Nehogy a név alapján megpróbálj rákeresni, mert kiröhöglek! Álnév. Tőlem kapta, és csak egyedül nálam szerepel ezen a néven. (Azért jól hangzik, nem?) Jó lesz, ha te is hozzászoksz ehhez a primitív trükkhöz! Lehet, hogy semmit sem ér, de legalább magadat megnyugtathatod vele. Tudod: „Én mindent megtettem”.
Thomson amolyan Asimov-mániás volt. Fejből tudta az író jó néhány könyvét. Bármikor szó szerint idézet az Alapítványból, az Én a robotból vagy A halhatatlanság halálából. Lehetett vagy százkilencven centi. Mielőtt belekezdett volna a mondókájába, szeme a távolba révedt, és összecsücsörítette a száját. Majd onnan a magasból szórta ránk dörgő hangján az idézeteket, mint valami ószövetségi próféta.
Ő volt az, aki a könyvek alapján igazolta és tovább fejlesztette Salinas elméletét.
Salinas (nehogy komolyan vedd, ez is álnév!) műszaki végzettsége ellenére nagyon művelt volt. (Hogy miért írom ezt? Mert manapság az ilyen már ritka, mint a fehér holló.) Mindenhez hozzá tudott szólni, kezdve a modern mexikói festészettől egészen az ausztráliai őslakosok hiedelemvilágáig. Legjobban az űrutazás érdekelte. Ezzel kapcsolatban mindenféle kronológiákat állított össze: az űrrepülésekről, az űrhajósok életéről, az űrsiklók alkatrészeit gyártó cégek történetéről és más hasonlókról.  Ezeket elemezgetve, idővel arra a fura következtetésre jutott, hogy valakik – azt ő sem tudta megmondani, hogy kik – szántszándékkal megakadályozták az űrhajózás fejlődését. Sőt! Akadályozzák mind a mai napig.
A harmadik, akivel összehozott a balsors Johan Johanson volt. (Ide írjam, hogy ez is csak álnév?) Nem, róla nem állítom, hogy Asimov-mániás lett volna, mert ő Asimov-őrült volt. Állítólag Asimovnak összesen 463 könyve jelent meg. No, ebből Johansonnak 437 ott sorakozott a hálószobájában. És akkor még a kínai, hindi, perzsa, magyar, litván és más egzotikus nyelveken kiadott kötetekről nem is beszéltem, melyek egymás hegyén-hátán hevertek egy másik szoba padlóján. (Fia, a Harlan, lánya pedig, a Noÿs keresztnevet kapta. Felesége persze elvált tőle.) Ő hívott fel elsőnek. Jókora összeget ígért a könyvekért, de később kiderült, hogy egy vasa sincs.
Na mindegy. Halottakról jót, vagy…

Soha nem felejtem el azt a délutánt. (Ez így eléggé nyálasnak hangzik, de attól még igaz.) Johanson nappalijában ültünk mind a négyen. Thomson felállt, kiegyenesedett, és rákezdett szokásos dörgedelmeinek egyikére, de egyszerre csak belekeveredett az idézetbe. (Azelőtt ilyen még sohasem történt vele!) Újra elkezdte az egészet előröl, de megint elakadt. Mormogott néhány összefüggéstelen szót, az asztalhoz lépett, felkapta azt a bizonyos harmadik könyvet, és előre-hátra lapozgatott benne. Közben egy hang sem jött ki a torkán, csak tátogott, mint egy hal. Végül ujjával rákoppintott egy oldalra, a könyvet felém fordította, és az orrom elé nyomta.
Átolvastam a szakaszt melyre mutatott. Már az első sor után végigfutott a hátamon a hideg. Kísértetiesen egybevágott minden.
Nincs a közelemben a könyv, ezért nem tudom betű szerint idézni. Tulajdonképpen csak annyi az egész, hogy Harlan, egy könyvespolc előtt állt, melyen Eric Linkoljewnek, az 575. századbeli írónak a művei sorakoztak, és tizenöt „Összes művei” sorozatot számlált meg. Mindegyik különbözött valamennyire a másiktól. Az egyik szemlátomást jóval soványabb volt, mint a többi. Minden életmű az 575. század egy-egy „Valóságából” származott.
Úristen! Most jut eszembe. Te olvastad egyáltalán A halhatatlanság halálát?
Hála Istennek! Már megijedtem, hogy magyarázgathatok itt napestig.
Hol is tartottam?
Ja, igen! A halhatatlanságnál.
A Halhatatlanságról vagy Örökkévalóságról mindig is tudtak. Az okosok általában elsőnek Platónt emlegetik, hozzátéve, hogy ez az egész csak az ő agyszüleménye. Egy frászt! Ő csak összefoglalta mindazt, amit erről hallott.
Az első könyvben Asimov egész egyszerűen azt írta le, amit a Halhatatlanságról abban a Valóságban mindenki tudott. A saját idejében talán amolyan ismeretterjesztő mű lehetett. Thomson felvetette, hogy a matematikai képletek között talán ott rejtőzik az a bizonyos Lefébvre-egyenlet, melyekre a mi Valóságunkban írt könyvében hivatkozik.
A Halhatatlanság történetének kezdetét egy nagyon távoli jövőbe datálja. Állítása szerint onnan visszafelé, a múlt felé haladva építették ki az időszektorokat.
A másodikban már elhallgatott dolgokat, vagy inkább nem is tudott bizonyos dolgokról, melyek az elsőben még benne voltak. Kihagyta a fizikai számításokat és a nevek egy részét is megváltoztatta, de attól még teljesen világos, hogy egy mindenki által ismert, létező Halhatatlanságról írt.
A harmadikban pedig mintha az egész témát elkente volna, áttette a Halhatatlanságot a science fiction világába.
A „lányregény” meghatározás Salinas agyából pattant ki, miután elolvasta, a füzetben található, totál-brutál horrortörténetet. Akkor még jót nevettünk rajta. A Steve Lorino-ügy után már nem is tűnt olyan viccesnek.
Később meg…
Hiába figyelmeztettem a többieket.
Már jó ideje éreztem, hogy figyelnek. Nem tudtam, csak éreztem. Éreztem? Persze az is lehet, hogy csak kezdett kitörni rajtam az üldözési mánia. Azt szerintem mindenki megérzi, ha a buszon vagy a villamoson a hátát bámulja valaki. Olyan mintha, egy tompa hegyű tűvel (Milyen béna oximoron!) időnként beleszúrnának a gerincedbe.  Tulajdonképpen egészen másfajta esetekre gondoltam. Néha, amikor írtam hiába nyomtam le a billentyűket, feltűnően hosszú idő telt el, mire megjelentek a karakterek. (Veled még nem történt ilyen?) Egyszer be is írtam két sor közé, hogy: „Tetszik?” Igaz, nem válaszolt rá senki, de a gép hirtelen újra felgyorsult. Vagy hogy az én postaládámból a reklámújságok mindig pont fordítva álltak ki, mint a szomszédok ládáiból. Szerintem időközben már valaki átnézte azokat, hogy nincs e valami közéjük rejtve, és amikor nem talált semmi érdekeset, akkor csak úgy hanyagul visszadobta a köteget.
Nem vettek komolyan. Lehet, hogy még te sem?
Néha elképzelem magam a földön fekve, hátratekert fejjel, és olyankor a rettegés erőt ad arra, hogy cselekedjek, hogy figyelmeztessek mindenkit, akiről tudom, hogy veszélyben van.
Hogy hogyan tudnál elmenekülni? Még mindig nem fogtad fel. Nincs hova!
Hát persze! Sejtem, hogy mire gondolsz. Te majd megmutatod!? Egy fenét! Éppen úgy fogsz majd sunyítani, mint a többiek. (Vagy mint én.)
Nem. Ez nem egy összeesküvés-elmélet, és még csak nem is egy zárt osztályról írok.
A Halhatatlanság haldoklik, de még nem halt meg. Még mindig létezik. Még mindig vegetál.
Hogy miért pont te kaptad meg ezt az írást? Szerinted? Tudod te azt nagyon jól! Nem? Még mindig nem sejted? Tényleg azt hiszed, hogy csak egy véletlen? Hát, nem az! Benne vagy a „lányregényben”. A nevedet és a címedet is abban találtam meg. Az Asimov által leírt, idealizált Valóságváltoztatók helyett ezek a mostaniak pocsék munkát végeznek. Összevissza kapkodnak. A „bánya”, az időszektor bejárata is nyitva maradt. Annak a szerencsétlen Lorinónak meg, aki odatévedt, egyszerűen kitekerték a nyakát… (Thomson szerint nem is kellett kitekerni. Kitekeredett az magától, attól az idegkorbácstól melyet az 575. század egyik Valóságában találtak fel.) Lorino után meg következtek sorban: Larsen őrmester, Johanson, meg a többiek…
Még csak fel sem merül bennük, hogy eltüntessék a nyomaikat.
Nem! Ez nem vicc! Tényleg nem az. Még mindig, nem hiszed?
Állj fel! Állj csak fel! Mozdulj már!! Na végre. Menj az ablakhoz! Nézd meg jól a szemközti házat…
Na, mit mondtam?
Látod?

10 hónap ezelőtt 7hozzászólás

Először a nővéremnek mondtam el. Persze kinevetett:
– Jaj, gyerek! Te olyan ostoba vagy.
Annyira kacagott, hogy még a könnye is kicsordult.
Később elmeséltem a barátomnak is. Ő egy ideig csak nézett rám, tágra meredt szemmel, majd megkérdezte:
– Tényleg? Ez most valami vicc? Vicc, ugye? Be akarsz csapni.
Ráhagytam. Nevettünk. Ő megkönnyebbülten, én kényszeredetten.
Ezek után már gondosan őriztem a titkomat.
Egyszer egy pszichiáter majdnem rájött, de annyira fáradt volt, hogy nem hitt a szemének. Mikor már iskolába jártam, különös képességem váratlanul cserbenhagyott. Nagyon megrémültem, hogy végleg elveszítettem, de egy idő után visszatért, és meg is maradt a mai napig. Ritkán használtam. Volt elég bajom az nélkül is.
Egy időben elkeseredve figyeltem, mint szaporodtak a köztéri kamerák és az infravörös érzékelők, de rövidesen megnyugodva tapasztaltam, hogy képességemmel szemben azok sem érnek semmit.
Persze itt is minden tele van kamerával. Éppen ezért halogattam a szökést. Sokáig eltartott, míg találtam egy olyan helyet, ahonnan észrevétlenül elindulhatok. Mert az mégiscsak furcsa lenne, hogy a felvételen az egyik pillanatban még ott vagyok a másikban meg már nem. Ezért kerestem azt a bizonyos kiindulási pontot. A sok számolgatás is hátráltatott. Gondosan megterveztem minden lépést, mert abban az állapotban, még ennyi év után is, bizonytalanul mozgok. Már régebben is azt tapasztaltam, hogy a pontos terv, és a lépéseim számolása, segít legyűrni a kezdeti félelmemet. Mindjárt öt óra. Már csak a délutános műszak van itt. Elképzelem magamban az orvosok és a biztonsági őrök holnapi kétségbeesett magyarázkodását. El is nevetem magam. Ez erőt ad. Itt az idő. Indulás!
Ebben a szobában egyetlen biztonságos pont van: az asztal mögött. Bebújok az asztal alá, és… már mászok is ki. Tizennégy lépést teszek az ajtóig. Az ápolók már hozzák az uzsonnát. Hallom, ahogy csörömpölnek a folyosón a zsúrkocsival. Nyílik az ajtó. Míg a kocsival a küszöbnél ügyetlenkednek, kisurranok mellettük. Megyek a fal mellett tizenegy lépést és befordulok jobbra. Itt a személyzeti WC. A középső fülkében kiveszem a víztartályból a tegnap oda elrejtett, fóliával gondosan áttekert csomagot. Benne van minden, amit a múlt héten összelopkodtam: utcai ruha, cipő, egy karóra és némi pénz. Gyorsan átöltözöm és elindulok a lépcsőház felé. Teszek hét lépést és befordulok jobbra. Kilenc lépcső következik, majd egy forduló, és megint kilenc lépcső. Állj! Itt balra, tizenegy lépést előre! Az épület bejárati ajtaját egy hirtelen mozdulattal kicsapom. Aki a kamerát nézi, azt hiszi majd, hogy a huzat vágta ki. Még tizenhat lépés a bitumenes járdán, majd jobb felé fordulok a fűre. Harminchat lépés a kerítésig. Felteszem a bal lábamat a lábazatra, nekirugaszkodok és a vasakba kapaszkodva átvetem magam. Kint vagyok az utcán. Még százhárom lépés a fal mentén. (Csak nehogy szembe jöjjön valaki!) Százkettő, százhárom. Kinyitom a szemem. Ahogy elterveztem: itt állok a buszmegállóban. Az órára pillantok. Öt óra nyolc perc. Most kell jönnie a busznak. Be is áll. Nyílik az ajtó. Fellépek a lépcsőre, és a sofőrnek odanyújtom a jegy árát.
Pontosan úgy történt minden, ahogy elterveztem. Mert, ahogy a nővéremnek akkor régen elmondtam: „Ha nappal behunyom a szemem, és jó erősen összeszorítom, akkor sötét lesz, és nem lát senki sem.”

11 hónap ezelőtt Nincs komment még

A rubin színű égről egy fekete üreg ontotta a forró sötétséget. A kép láttán először műszaki hibára gyanakodtunk. Arra gondoltunk, hogy a nagy melegtől tönkre mehetett valami a kamerákban, mert fordítva láttuk a színeket, aminek világosnak kellett volna lennie az sötét volt, aminek sötétnek az világos. Mintha egy másik világba cseppentünk volna.
Az a sötét folt, ha lassan is, de egy kiszámítható ritmusban vándorolt az égen fel és alá, de nem bukott le a látóhatár mögé. Ha alacsonyan állt, a bazalt oszlopok vakítóan világos árnyékot vetettek a kormos talajra. Ha valamelyik oszlop árnyéka elérte a kihelyezett hőmérőt, akkor az mínusz százhuszonegy fokot mutatott, pedig előtte néhány pillanattal, amikor annak a fekete sugárzásnak a zónájába esett, még százötvenhármat. Az egyik pillanatban gőz csapott fel a talajról, a másikban meg már hullott a hó. A kép, amit a kamerával láttunk, hol vibrált a forróságban remegő levegőtől, hol meg elmosódott, amikor a forgószelek szaladgáltak előtte erre-arra.
Miután hasztalan próbáltuk a terepjárót a bázis bejáratához irányítani (valamiért nem működött) úgy döntöttünk: várunk. Mi mást tehettünk volna? Bezárkóztunk ide a bázisra. Mielőtt telepakoltuk volna a kacatjainkkal, Martel, expedíciónk kezdő geológusa az állította, hogy ez a barlang nem természetes képződmény, de persze ezen a kijelentésén Lake-kel csak mosolyogtunk, mert már néhány nappal előbb is azzal állt elő, hogy valószínűleg ez az egész sziklatömb egy hajdani építmény romja lehet. A háta mögött jót nevettünk. Akkor biztos voltam benne, hogy azokat a körös-körül meredező furcsa kőoszlopokat a természet játéka hozta létre. Mára elbizonytalanodtam. Mert miben is lehetnék ma biztos?

Lake borult ki elsőnek. A harmadik napon elkezdte mondogatni, hogy szerinte a hőmérők is megbolondulhattak és lehet, hogy nincs is olyan meleg odakint, mint amennyit mutatnak. Hiába nyugtatgattuk. A raktár mélyéről előbányászott egy kulacsot. Olyat, amilyeneket a múzeumokban látni: alumíniumból volt, és a külseje zöldre volt festve. Nem tudom honnan került ide.  Előre ment a falig és egy gyors mozdulattal kihajította ajtón. Martellel a monitoron figyeltük, mi történik. Mivel a kulacsban még volt néhány csepp víz, a keletkező gőz már röptében kicsapta a kupakot, majd miután földet ért, néhány pillanat alatt szanaszét pattogott róla a festék.
Az volt a szerencsénk, hogy Lake vissza tudta zárni az ajtót. Azalatt a villanásnyi idő alatt, míg nyitva volt, a bezúduló meleg levegő feldöntötte a barlang elején álló polcot, és néhány doboz is füstölni kezdett. Ja! És Lake keze is megégett a szkafander alatt. (Utána még órákig eltitkolta.)
Nem tehettünk mást: vártunk, csak vártunk. A kamerával a terepjárót vizslattuk, azt a távoli, elérhetetlen édenkertet, ahol hűs van, és hideg víz folyik a csapból.
A felescsigákat Lake látta meg először. Amíg a kép ki nem tisztult, csak valamiféle mozgó pacáknak látszottak a vibrálásban. A feketeség és az oszlop vetette fényárnyék pengeéles határán egymás mögött felsorakozva kúsztak előre ahhoz a távoli üreghez, amelyhez most az a dög is igyekszik. És túlélték. Igen! Túlélték. És most az is túl fogja élni. Már rég elhaladt amellett a fekete kupac mellett, ami Lake teste volt, és közelít a másik dombhoz, amely…
Szóval Lake borult ki elsőnek. Majd ő megmutatja! Majd ő! Elfut a terepjáróig. Egy ideig erőszakkal visszatartottuk, addig birkóztunk vele, míg csak bele nem fáradtunk. Ráhagytuk.
– Menj csak, te barom, legalább több víz jut nekünk – mondtam.
Nem válaszolt, csak gyűlölködő képpel rám nézett egy pillanatig, kezével meg intett Martelnak. Ő egy pillanatra kinyitotta neki az ajtót, majd amilyen gyorsan csak tudta visszacsukta.
Hát? Megmutatta. Meg.

Eltelt vagy tíz nap, és persze Martel se nyugodott. Hiába pofáztam neki egész nap, hogy úgy jár majd, mint Lake, hajthatatlan volt. Az ötletét a felescsigákról vette, melyeknek az egyik fele fűt, a másik meg hűt. Úgy gondolta, hogy ha míg előre rohan, közben elég gyorsan ugrándozik majd a világos árnyék, és a fekete fény, a forróság és fagy között, akkor átjuthat. Ebben volt legalább valami ráció, ha nem is túl sok. Minden esetre sokkal messzebbre jutott, mint Lake.
Azt a valamit ott a magasban csak néhány napja vettem észre. Ahogy a legnagyobb oszlop árnyéka lassan kúszott előre mind jobban kirajzolódott az az izgő-mozgó gömb, amelyik a tetején áll. Ráirányítottam a kamerát. Valamiféle forgó gömbnek tűnt. Gondoltam, hogy talán plazmagömb lehet vagy gömbvillám és rövidesen úgy is eltűnik.
Másnap még mindig ott pörgött fenn.
Azt nem hiszem, hogy annak a forgásáról jutott volna az eszembe.
Eleinte nem is gondoltam komolyan, inkább csak azért foglalkoztam vele, hogy az időt töltsem. Számolgattam ezt-azt: hőfokkülönbségeket, hőmennyiségeket. Lézerrel megmértem a terepjáró távolságát. Az eredmény pontosan (pontosan?): 31 méter 4 deciméter 1 centiméter és 5 milliméter. Ettől az adattól, még ebben a forróságban is végigfutott hátamon a hideg. A Pi-re emlékeztetett, amely egy irracionális szám. Az utolsó számjegyet a műszer kerekítette fel vagy le, vagyis folytatódott volna tovább, mert egy végtelen tört. Igen! Itt nem csak az a szám irracionális, hanem minden: a fények, az árnyak, a színek, az az egész képtelen világ, ami most odakint van, és amely kérdésessé teszi egész eddigi tudásunkat.
Az idő telt, egyre melegebb lett, és a víz fogyott. Már megittam annak az utolsó üvegnek a felét is, melyet eldugtam előlük. Valamelyik kába álmomban villant eszembe először az a régi film.
Először csak azt a homályos gömböt láttam forogni, később, amikor közelebb mentem hozzá (Álom volt!), akkor csak a forgást, majd azt az abból lassan kirajzolódó, kitáncoló, vakítóan fehér ruhát viselő pörgő alakot. Két kezét a magasba tartotta, a vállára billent fején valamiféle kúpos kalap éktelenkedett, hófehér szoknyája pedig körbe-körbe lebegett. Forgott csak forgott, ugyanazzal a se nem gyors, se nem lassú egyenletes sebességgel. És akkor meghallottam azt a halk sípolást, melyről az álmok logikája szerint, azonnal felismertem, hogy egy nádsíp hangja. A táncoló alak lassan fokozatosan lassított, majd megállt, és valahonnan egy fekete lepel vagy talán köpeny került a kezébe és azt a hátára borította. Abban a pillanatban egy fekete-fehér felescsigává változott.
Felriadtam. A képernyő elé tántorogtam, lehuppantam a székbe és bámultam ezt a rémálomszerű tájat. Valamiféle megmagyarázhatatlan nyugtalanság lett úrrá rajtam. Eltelt néhány perc mire rájöttem, hogy mi okozza. Még mindig tisztán hallottam fejemben a nádsíp monoton hangját.
Valamiféle sugalmazásnak engedve felálltam, és úgy ahogy voltam, szkafanderben, lassan pördültem néhányat. Miközben forogtam, fejemben a zúgás mintha időnként elhalkult volna, de utána valamiféle dallammá állt össze, és a ritmusa egyre csak gyorsult. Próbáltam átvenni a ritmust, mind gyorsabban pörögtem, mire a magasban tartott kezem rövidesen zsibbadni kezdett, a lábaim meg összegabalyodtak és majdnem elvágódtam. Visszazuhantam a székbe. Szédültem.
Szánalmasan nevetségesnek éreztem magam.
Az a dög ott, csak mászik, mászik… Az a valami meg fenn az oszlop tetején, mintha engem figyelne. Persze ez már csak képzelődés. Mit is láthatna? A kínlódásomat, ahogy itt járkálok fel és alá, mint egy beinjekciózott fehér patkány valamelyik laboratórium útvesztőjében, és… és, hogy képtelen vagyok megtalálni a kiutat? Mintha várna. De mire is várhatna? Talán arra, hogy én is elinduljak? Arra, hogy én, kísérletének utolsó alanya, belerohanjak a pusztulásba?
Félek, nem maradt más hátra.
Nincs több időm. Holnap, lesz, ami lesz, megpróbálom.
Igen! Elég volt. Holnap kipörgök innen és… Nem kell a szkafander sem. Minek?

Képtelen a védőmechanizmusait beindítani, nem tud alkalmazkodni, mint más lények. Ott van például az is, amelyiket figyel. Megoldották. Azok még akkor fejlődtek ki, amikor előzőleg itt jártam, még a thranok idejében.
Az meg… Az alapelképzelése, a forgásról megfelelőnek tűnik, de hihetetlen egyszerű matematikai képletekkel próbálja leírni azt a bonyolult rendszert. Változók sokaságáról, még csak tudomást sem vesz, vagy nem is tud róluk. Nem is nevezem eredményeknek azokat az értékeket, melyeket kapott, inkább csak megközelítésnek.
A pörgéshez is én vezettem el, amikor az emlékeiből kibányásztam annak a forgó alaknak képét.
De hiába, felesleges volt, mert sem a sebességeket, sem a hőmennyiségek változását nem tudja pontosan meghatározni.
Sugalltam néhány, a valósághoz közelebbi megoldást is, persze csak az ő szintjén tehettem, hogy meg is értse. De még azt sem értette meg, nem tudta azokat alkalmazni. Többször megállt, várakozott, mintha azt várta volna, hogy maguktól megoldódnak majd az egyenletek. Csak várt, várt. Az a kezdetleges kacat meg, mellyel számolt, önmagától nem végzett egyetlen műveletet sem, minden lépés előtt újabb utasításokat várt, ha nem kapott, nem dolgozott. Akkor már untam az egészet. Most mi legyen? Azt az egyenletet is én oldjam meg? A következő lépéshez szükséges összes információt ráküldtem a gépére, csináljon vele azt, amit akar. És akkor az a primitív tákolmány leállt. Képtelen volt arra, hogy kibővítse, tovább növelje felvevőképességét. Ezzel pedig megszűnt annak a lehetősége, hogy egy viszonylag pontos tervet dolgozzon ki, mert a saját felhasználható kapacitása ahhoz túl kevés.
Persze becsukhatnám a kaput, de biztonságosabb, ha nyitva van. És egyébként is ez egy szabály, egy olyan, amit csak nagyon ritkán szegek meg.
Érdekel, meddig jut! Ezt még megvárom.
Most indul.
Az iránya megfelelő.
A kitérő elmozdulásainak tartománya a hibahatárok közé esik.
A sebessége alacsonyabb a kívánt értéknél. Ezt csak forgásának sebességével tudná kompenzálni, de az sem éri el a szükséges szintet. Molekuláris szinten nem tud annyi energiát termelni, amennyivel felgyorsulhatna. A rendszere rövidesen összeomlik.
Küldök neki egy energiaimpulzust. Kicsit gyorsul, a hőfoka stabilizálódik. A távolság egyhatodát tette meg. Lassul…
Mi legyen?
Magamba omlok, annyira, hogy beleférjek abba az anyagba, ami borítja, néhány struktúrámat is átváltoztatom. És… Tessék, ennyi az egész!
Már megint zavarnak. Most a forgásomon próbálnak lassítani. Ebből elég! Végül is, nincs itt már semmi érdekes. A hozzáférhető információkat betároltam. Újat nem tanultam. Rólam nem tudtak meg semmit. Amit egymásról megtudtak, azzal pedig azt kezdenek, amit akarnak. Rövidesen kinyitom a kaput. Nem, nem a magasban, hanem közvetlenül magam felett. A hőtől a levegő felmelegszik majd, a térfogata a sokszorosára nő, és szétrepíti ezt az építményt.
Állj! Most már késő. A bőrről elfeledkeztem, reakcióba lépett az oxigénnel.
Most már mindegy.
Ááá! A rejtélyes, név nélküli ismeretlen, aki bepofátlankodhat minden hova? Maga is előkerült? Már vártam. Nehogy azt mondja, hogy ehhez magának nincs semmi köze! Látja, mit csináltak? Maga meg az idióta haverjai. Haverjai? Dehogy haverjai: beosztottai, pribékjei. Minek jött ide? Hogy megnézze a művét? Pusztítani azt tudnak. Igaz, hogy mást nem, de pusztítani azt aztán: igen. Gratulálok! Gondolom ezt akarták. Mennyi mindent megtudhattunk volna? Mekkora tudományos ugrás lehetett volna? De maguk folyton csak rettegtek. Berezeltek mindentől és mindenkitől. „Mi lesz, ha így lesz?” „Mi lesz, ha úgy lesz?” Félrebeszél, ember! Értelmes volt. Nálunk értelmesebb. De, hogy magánál értelmesebb: az biztos.
Ne okoskodjon! Ezt maguk szúrták el. Hogy még pontosabb legyek: maga. Ne játssza már tovább a titokzatos szakértőt! Nem ért maga semmihez sem. Tudom ki maga! Többet tudok magáról, mint amennyit az anyja tudott. Többet, mint amennyit maga tud saját magáról. Kérdezzen! Megmondjam, hogy mikor volt utoljára nővel, kivel és hol? Na, mi van? Megmondjam? És azt, hogy előtte?
Most hova fut? Vissza a besötétített irodájába, az íróasztala mögé? Legalább annyit segíthetne, hogy körbejárja a hozzátartozókat! Ehhez már nem fűlik a foga, mi?

11 hónap ezelőtt Nincs komment még

Nem, nem! Nem mehet be! Csak innen nézheti, az ablakból. Látja? Ott van. Forog körbe-körbe. Nem tudjuk megállítani… illetve most már nem is merjük.  Úgy tűnik, hogy a szervezete teljesen hozzászokott. Minden funkciója, amit innen mérni tudunk teljesen normális, de táplálni nem lehet. Néha sikerül belelőni egy-egy injekciót, de nagyon veszélyes, még a programvezérelt lézeres célzással is. Volt olyan lövedék, amelyik visszapattant róla, de volt olyan is, amelyik el sem érte. Olyat még nem látott… a lövedék megállt a levegőben, és pár másodperc után szétrobbant. Még szerencse, hogy nem sérült meg senki. Akárhogy is van, nem jut táplálékhoz, el fogja emészteni önmagát. Tulajdonképpen már rég el kellett volna pusztulnia.  Öt hónapja forog itt, negyvenhárom napig pörgött az űrhajón, amelyik ideszállította, előtte meg… Azt sem tudjuk megállapítani, hogy magánál van-e. Nem reagál semmire, se hangra, se fényre. Egyesek már a tudomány csődjét emlegetik, mások meg transzizomer fizikáról beszélnek, meg rotációs biológiáról, meg más hasonló zagyvaságokról. De maga is látja: ez egy ember.

Próbálkoztunk altatógázzal is, feltöltöttük vele a termet, de nem reagált rá. A talpa alatt egyszer már kicseréltük a padlót. Nem, nem kopott el, hát pont ez az, alig éri a lába a talajt. Érzékelő szondákat raktunk alá, és a mért értékek szerint – nem fogja elhinni – csak akkora a súrlódás, mintha egy lepke érintené szárnyaival néha-néha a padlót.

Várjon még! Bekapcsolom a mikrofont. Hallja ezt a zúgást? Hangos? Pedig nincs felerősítve. Egyik kollégánk el is nevezte Búgócsigának. Néhányan felvetették, hogy talán valamiféle kommunikációs kísérlet az ő részéről. Próbáltuk megfejteni, de…

A magasból egy gödör sugározza a forróságot: a kapu. Nyitva hagytam, mert nem tudom, hogy meddig maradok. Ide telepedtem a legmagasabb oszlop tetejére, és hogy elférjek ledöntöttem róla a lapos arcú, ezerszemű thran megkövesedett testét. Oda zuhant annak a barlangnak a bejárata elé, melyben azok a valamik rejtőztek. Már csak egy maradt. Nem tudom mi az. Még nem találkoztam ilyennel. Valamiféle primitív életforma egyede, képtelenek alkalmazkodni a környezethez. Tulajdonképpen a thranok sem tudtak, vagy nem is akartak. Megpróbáltak elzavarni, pedig én csak figyeltem őket. A kapuval is babráltak, és azt nem hagyhattam.

Most meg ott van az a valami. Csak annyira szűk hőmérséklet tartományban életképes, hogy nem is értem, miképpen kerülhetett ide.  Úgy sejtem, az is megpróbál majd eljutni ahhoz a valamihez, mint a másik kettő. Tudom mire vár. Arra, hogy az oszlop árnyéka elkússzon addig a szerkezetig, amelyik ott áll a sziklák között. Az egy fémgépezet. Nem tudom, kik építhették. Ezek? Vagy a thranok? Folyamatosan jeleket sugárzott, ezért egy részét már rögtön az érkezésemkor kikapcsoltam. Utána meg azok a lények onnan a thranok barlangjából megpróbálták újra aktiválni. Nem hagyhattam. Első a biztonság! Megzavartam. Az, amelyik megmaradt, abba akar eljutni, mert ott bizonyára védve lenne a sugárzástól.

Az oszlop árnyéka lassan kúszik előre, és most, ebben a pillanatban összeköti a barlang bejáratát és a szerkezetet. Most fog elindulni. Még sem? Mire vár? Nem mozdul. Mintha valamiféle jeleket érzékelnék. A gépnek küldi, és az válaszol rá. De, nem is ő küldi, hanem egy másik gép, amelyik ott van a barlangban mellette. Számsorok. Végtelen számsorok. Nincs kedvem megfejteni. De azért tárolom, hátha majd jó lesz valamire. Ezért nem indul el. Valamit számol. Remélem, nem a kaput akarja becsukni, mert akkor…

Egy energianyaláb jelent meg. Elemzem. A távolságot méri a barlang bejárata és a szerkezet között, majd megint csak számol. Tízes számrendszerben? Végül is? Úgy is lehet. De, lassan, nagyon lassan. Ennél még a thranok is gyorsabban számoltak.

Valahogy át kell oda jutnom! De, hogyan?

Ha az a dög képes rá, akkor én is. Az a felescsiga ott mászik az életnek és a halálnak azon a pengeéles határán és semmi baja. Könnyű neki. Testének fekete fele az hűti, a másik a fehér pedig fűti, egyensúlyban tartja a hőmérsékletét. Nyílegyenesen kúszik előre az oszlop árnyéka mentén és ha nem hibázik, nem tér ki jobbra vagy balra, akkor el is ér majd abba az üregbe, amelyik ott sötétlik a szemben lévő szikla alatt.

Csak kúszik, kúszik rendületlenül. Én meg…

Pedig el kell jutnom odáig, mert már csak tíz kortyra való vizem maradt. A terepjáróban, biztonságban lehetnék, míg értem jönnek. Az egy igazi szárazföldi cirkáló, felszerelve mindennel, ami csak kell. Akár évekig kihúzhatnám benne. Még szerencse, hogy azt nem erre a bolygóra tervezték, hanem az Oirra, ahol pokoli meleg van. És most itt is… Mennyi is? Odakint még mindig százötvenhárom fok. Nem változott semmit. Itt bent meg lassan emelkedik, már negyvenkettő. Szerencsémre a fölöttem lévő hatalmas sziklatömb lassan melegszik át. Csak az a fal le ne omoljon, amelyik a barlang bejáratát elzárja. Nem mi építettük, hanem még az előző expedíció. Darlitenből húzták fel, pontosabban: növesztették. Meg sem vizsgáltuk. Miért vizsgáltuk volna? Mi ezt az elhagyott bázist csak raktárnak meg pihenőnek használtuk. És egy ilyen helyzetre, mint a mostani, még rémálmunkban sem gondoltunk volna. Erre nem lehetett felkészülni, mert az az állapot, ami odakint van, az az általunk ismert fizika teljes megcsúfolása. Remélem, kitart a fal addig, míg kitalálok valamit.

A felescsiga meg csak mászik, mászik… Tudtuk, hogy léteznek, de ideérkezésünk óta, egészen mostanáig, nem találkoztunk egyetleneggyel sem, pedig elég nagy területet bejártunk, átvizsgáltunk. Az elsőt a kamerán láttuk meg a tűz után.

Váratlanul a talpunk alatt füstölni kezdett a növényzet. Nem ijedtünk meg, mert szkafanderben voltunk. Azt gondoltuk, hogy a szokásos futótűz, és néhány perc múlva úgy is vége. Behúzódtunk ide a barlangba. Nagy hiba volt. Akkor még elérhettünk volna a terepjáróig. Önként sétáltunk bele ebbe a csapdába.

Néhány pillanattal az után, hogy az a nagy lyukacsos kőtömb ide zuhant a barlang szája elé, odakint lángra kapott minden.

Miután elgomolygott a füst a kamerák képein nem láttunk mást csak hamut és sziklákat. Vártunk, hogy csökkenjen a forróság. Vártunk, csak vártunk… Eltelt három nap, de nem változott semmi. A hőmérő odakint még mindig százötvenhárom fokot mutatott (most is annyi). Nem értettük az okát. A távirányítókkal forgattuk a kamerákat minden felé… és akkor megláttuk azt a lyukat.

folytatás következik

1 év ezelőtt 4hozzászólás

Még bele sem kezdtem ebbe az írásba, már azon törtem a fejem, hogy majd melyik kategóriába soroljam be.
Mi legyen ez? Esszé? Annak túl rövid lesz. Humor? Nem is tudom, hogy sírjak rajta, vagy nevessek. Élménybeszámoló? Hát? Nagy élmény volt, az biztos.
Bevallom, még a gonoszkodó kisördög is megkísértett, hogy az alábbi két rövid verset, provokációképpen a saját nevem alatt küldjem be. (Remélem ezzel nem adtam ötletet senkinek sem.)
Mindkét versikét egy 18. század végén kiadott, okkultizmusról szóló könyvben találtam. Abban az időben nagy divatja volt a szellemidézés mindenféle formájának. A sokféle látó, közvetítő között feltűntek az úgynevezett írómédiumok is, akik, úgymond szellemek által leírt szövegeket találtak a papírjaik között, vagy a maguk megidézte szellemek által lediktált, vagy sugallt gondolatokat jegyezték le. A megidézést persze nagy költőink szellemei sem kerülhették el. Megjelentek a szeánszokon, és tollba mondták az összegyűjtött műveikből még hiányzó költeményeiket.

És most következzen a két gyöngyszem:

Kis gyertyafény látszik
A nagy sötétségbe;
Körülveszi, eltemeti
Hitetlenség éje.

Lesz majd hajnal, lesz majd reggel
S feltűnik a napsugár,
Elmúlik a vak sötétség,
Világos lesz a határ.

Az elsőt Petőfi szelleme diktálta, a másodikat Vörösmartyé. A könyv szerzője, Wolkenberg Alajos megjegyezte: „Bizonyos, hogy mindez kinyilatkoztatásnak roppant sok a közvetítőtől, de képtelenül kevés Petőfitől és a Szózat alkotójától.”
Én egyetértek vele, de a véleményemmel nem szeretnék senkit sem befolyásolni. A két művet mindenki ítélje meg saját maga!

1 év ezelőtt 4hozzászólás

A kép, Francis Bacon Üvöltő pápa (1953) című festménye.

Sikerült! Ezt a testőrt is kinyírtam. A nyakánál, ahol a páncél két része összeilleszkedik behatolt a kardom. Hol a következő? Na, mi van? Nincs több? Ez volt az utolsó?
Akkor irány a trónterembe! Nyílik az ajtó.
A telefon! A fenébe is: a telefon! Ki hív ilyenkor? Nem érdekel. Tovább!
Végre kitárul az ajtó. Egy hosszú terembe értem. A másik végén a távolban egy trónon ül a varázsló. Nem mozdul, biztos alszik.
Nekiiramodok. Ha elég gyors leszek, akkor… A telefon! Már megint? Nem veszem fel! Ha most hibázok, kezdhetem elölről ezt a pályát.
Gyorsítok. Kinyíltak a szárnyaim, szállok a varázsló felé. Felugrik a trónról, balra fut egy ajtó irányába. A térképre pillantok, amit két pályával ezelőtt szereztem. Az ajtó a földalatti labirintusba vezet. Ha oda lejut, sose találom meg. Gyerünk! Gyerünk! Gyerünk! Minden tartalékomat felhasználom, süvítek feléje. Már elérte az ajtót, a kulccsal babrál, kinyitja, de… Lesújtok a varázskardommal. Győztem? A varázsló teste szétoszlik, csak a feje gurul tovább, le a lépcsőn.
Megszólalnak a harsonák. Jön a felirat: Gratulálunk!
Hurrá! Győztem! Győztem! Na, hadd látom ki hívott? Persze: Zoli. Ki más lehetett volna?
– Na, mondjad! Látom már négyszer hívtál. Mi az a nagyon fontos?
Nézzem meg a képét? Most? Ez bedilizett.
– Holnap átmegyek, de csak délután. Jó lesz úgy? Áthozod megmutatni? Mikor? Már elindultál?
Mennyi az idő? Hajnali fél három. Ez tényleg bedilizett.
– Jó. Gyere! Még úgysem vagyok álmos.
Csak majdnem összeesek a fáradságról.
Ez meg mi? Kiadott még egy pályát. Ez valami bónusz pálya lehet. Amíg Zoli ideér, megnézem.
Start! Na, mi lesz már? Töltsd már be! Még mindig a varázsló feje gurul lefelé a lépcsőn. Érjen már le!
Csengettek. Zoli. Mindig a legjobbkor!
Szünet gomb!
Úristen! Mit hoz ez? Alig fér be az ajtón.
– Leloptad a buszmegálló tetejét?
(De vigyorog.)
– Tatata-tam! Íme! Ezt nézd!
Mintha egy szobrot leplezne le, lerántja a műanyag fóliát a képről.
Megint egy kollázs?
Valahogy el kellene kerülnöm, hogy belelovalja magát a mondókájába, mert akkor itt marad reggelig. Legjobb lenne, ha nem is hagynám szóhoz jutni, és néhány perc múlva udvariasan kitessékelném.
– Szóval, egy kollázs. Lássuk csak… Lássuk… A keretet régiesre festetted. A képen a színek sötétek, talán valamelyik spanyol festő színei. Most nem jut eszembe a neve.
– Velasquez – vág közbe. A boldogságtól sugárzik az arca. (Ráhibáztam.)
– A közepére ragasztott agyonhasznált festőpaletta, melyről itt-ott még a képre is átcsurgott a fekete festék, visszatranszformálja az illúziót a valóságba, a realitásba.
(Ezt egy könyvben olvastam.) Tátott szájjal hallgat. (Ez most bejött!)  Egy szót sem bír kinyögni.
– Szóval ez egy Velasquez mű újragondolása. A mérete? Azt azért furcsállom. Talán az eredeti mű nagyságát akarja kiemelni.
Jaj! Mit mondjak még? Nem jut semmi az eszembe.
Neee! Belekezd.
– Nagyon közel jársz az igazsághoz. Tudom, hogy Velasquezt véletlenül találtad el. Ezek nem teljesen az ő színei. Hanem inkább Francis Bacon-é. Tudod, ki volt ő?
– Persze. Egy rózsakeresztes.
– Micsoda? Lehet, hogy volt ilyen nevű, de én most egy festőről beszélek. Látod a paletta mögött azt az ülő alakot? Észrevetted? Ha figyelembe vesszük, hogy…
Na, itt már nem lesz alvás reggelig. Elindítom a játékot. Hátha közben észbe kap, és haza megy. A varázsló feje meg még mindig gurul, gurul… Zoli meg mondja, mondja…
„A korai korszakában valóban hasonló színeket, tónusokat használt, de az a portré már egy sokkal későbbi…”
Hohó! Megállt a fej.
12. pálya: Labirintus.
Keskeny ajtó. Belépjek? Itt még biztos nincs csapda. Nyílik? Igen. Nincs bezárva. Rendben. Belépek. Egy nagy terem fekete oszlopokkal. Vagy inkább folyosó? Lássuk csak hova vezet!
Ez meg még mindig mondja:
„Akkor ott Rómában festette meg X. Ince pápa hatalmas képmását. Száznegyven szer százhúsz centi. Valamiféle váltás előjeleként tekintik, mert…”
Kit érdekel?
De hosszú ez a terem. Vajon honnan támadnak majd? Valamelyik oszlop mögül? A magasból? Vagy megint valamiféle csapda lesz. Na, mi lesz már? Sehol senki? Mintha valami hangot hallanék. De ez nem biztos, mert lehet, hogy kintről jön az utcáról. Ha Zoli végre elhallgatna egy pillanatra, akkor meg tudnám állapítani. Mintha hangosabb lenne. Igen. Ahogy haladok előre egyre hangosabb. Talán valamiféle morgás, vagy nyöszörgés.
Zoli meg csak mondja:
„Bacon továbbgondolta, én pedig az övét is kiegészítettem. Ennek a kétoldali mágneses kapcsolatnak az a lényege, hogy bármikor szétbontható, egy másodlagos valóságból kénye-kedve szerint kiléphet, vagy újra visszaléphet.”
Miről beszél ez? Közben már jól elkalandozott.
Még mindig nem történt semmi. Lehet, hogy már belesétáltam egy csapdába, és mindjárt… mindjárt kiderül, hogy már rég meghaltam, csak valami zombi, vagy testetlen lélek vagyok. Történjen már valami!
Hoppá! Majdnem lecsukódott a szemem. Zoli is még mindig itt dünnyög mögöttem. Már tényleg hazamehetne a képével együtt.
– Hallod? Figyelsz rám egyáltalán?
Hátranézek. Ez meg mi? Megnyomom a szünet gombot.
Nézem a képet. Lehet, hogy elaludtam és álmodtam az egészet? Vagy most álmodom?
Ez egy teljesen másik kép, mint amelyikre emlékeztem. Nézek jobbra-balra, hol van az a másik, de nem látom sehol. Ezt ismerem: valamelyik pápa arcképe. Ezt festette Velasquez. Ez az idegesítően rikító vörös színű. Vagy bíbor? (A pápák bíborban jártak?) Ez a gonosz pofa. Persze, hogy láttam. A múlt héten mutatta, azt mondta, hogy egy másolatot fest valakinek.
– Most mit nézel? Erről pofáztam neked egész eddig. Te meg ide se figyeltél. Hány napja játszol? Ettél ma már valamit egyáltalán?
Álmodtam? Azt a másik képet csak álmodtam? Vagy már kihagyok a fáradtságtól. Végül is már majdnem két napja játszom. De ez most már tényleg az utolsó pálya. Befejezem és: kész. Vége!
Mi ez? Jaj, ne! Hozzáérhettem a billentyűhöz. (Talán a könyökömmel.) A játék közben ment tovább. Mi változott? Semmi. Még mindig az a feketeoszlopos folyosó. nem mozdul semmi. A hang! Sokkal erősebb. Valamihez közeledek. Talán egy ketrecbe zárt szörnyeteghez, vagy egy megbilincselt óriáshoz. Csak óvatosan! Áá! Ott a folyosó vége. Meg egy lépcső, ami felfelé vezet. Biztos ott lesz valami csapda. Vagy közvetlenül előtte? Vagy maga a lépcső a csapda? Ha rálépek, akkor jön a nyílzápor, vagy egy hatalmas bárd, vagy egy lezuhanó kőtömb…
– Akkor, szia! Megyek. A képért majd holnap este átjövök.
(Na, végre felfogtad.)
Még három lépés a lépcsőig. Megállok. Körbenézek. Nem mozdul semmi. A lábam előtt fekete kő, nincs rajta semmiféle jelzés. Nem hiszem, hogy csapóajtó lenne. Nem látom, mi van a lépcső tetején. Kihúzom a kardom, és lassan előre lépek.
Velőtrázó ordítás harsan.
Majdnem leesek a székről. Miért ilyen hangos? Feljebb állítottam volna a hangerőt? Nem emlékszem rá. Zoli is visszarohan az ajtóból:
– Most már elég! Hagyd abba! Feküdj le! Hallod? Felkelted a szomszédokat is, és megint kezdődik a balhé.
A vállamra teszi a kezét, aztán elhallgat. Felpillantok. A képernyőt bámulja.
– Ez nem lehet igaz – suttogja.
A lépcső valamiféle emelvényre vezet, ahol egy trónon, vagy széken fekete alak ül. Megint egy varázsló? Ez azért már unalmas. Mást is kitalálhattak volna. Ha már bónusz, akkor legyen bónusz! Lépek kettőt felfelé. Most már tisztán látom. Valami trónszerűségen ül, fénylő valami van körülötte, talán a védővarázslatot jelzi. Inkább egy villamosszékhez hasonlít, de ez persze hülyeség. Felüvölt. Kinyomom a hangot, és fél kézzel nyúlok a fülhallgatóért.
– Ő az! – mondja Zoli.
Ez még mindig itt van?
Elkapja a kezem:
– Állítsd le!
Szünet gomb. Felugrok. Most aztán kivágom, mint…
Hátrál két lépést, felkapja a festményét, és megfordítja.
A hátsó felén ott a kollázs. Mégsem diliztem be, nem is hallucináltam. Mindkét oldalán van valami, csak közben, amíg játszottam, megfordította.
Rángatja a közepére ragasztott fekete festékes palettát. Az enged és előbukkan a mögéje festett fekete ruhás alak.
Álmodom. Mégis álmodom. Nem, nem. Ez valami hallucináció. Összekeveredett a fejemben minden. A képen egy hasonló alak ül, mint amelyik ott ordít a játékban? Tényleg abba kellene hagynom. Vagy már abbahagytam, és csak az álmomban játszottam tovább?
Tényleg ugyanaz lehet? Meg kellene néznem közelebbről. Visszaülök a székre.
Felfutok a lépcsőn. Hallom az üvöltését. (Pedig nem is kapcsoltam vissza a hangot.) Nézem az eltorzult arcát. Ő az! (Zoli is ezt ismételgeti.)
„Ne ordítsd már!” – mondom neki.
És válaszol, értem, amit ordít: „Szabadíts ki!”
Még csak azt kellene. Elengedlek, te meg elvarázsolsz, kővé változtatsz, vagy nyúllá. Gyenge trükk! Majd én eldöntöm, hogy mit csináljak veled.
Mi ez? Az óra? Ébresztő! Reggel van! Milyen nap van? Vasárnap. Biztos? Igen. Akkor miért csörög ez a rohadék? Be se állítottam. Ja, a csengő! Valaki csenget.
Felemelem a fejem. A billentyűzeten aludtam? A játék!? Ki kapcsolta ki? Ja, persze: biztos Zoli. Remélem elmentette. Mert, ha nem akkor…
Biztos ő jött vissza. Nyitom az ajtót. Sehol senki. Talán elunta a várakozást és elment. Vagy nem is a csengő szólt? A telefon? Nincs nem fogadott hívás. Akkor?
Kamra. Letörök egy kifli csücsköt. Hűtő. Két szelet szalámi. Hamm! Kávét! Jó forrót!
A kép a falnak támasztva. Mintha Zoli letépte volna azt a palettát. Csak álmodtam? Vagy visszaragasztotta? Ugyan, mivel? Álmodtam. Meg azt az üvöltöző pofát is. Ja, nem. Az a játékban volt. Remélem Zoli elmentette.
Függöny. Napfény. Úristen, kiég a szemem.
Így állt az a paletta? Mintha fordítva lett volna. Áá! Biztos csak képzelődöm. Nem hiszem. Most túllóg a kereten.
Áhá! Két mágnes tartja. Valami rémlik. Mintha Zoli mondott volna valamit a mágnesekről, meg az illúzióból való kilépésről. És itt van alatta ez az ordító pofa, bezárva. Akkor a játékot álmodtam? Nem is volt semmiféle bónusz pálya, csak az agyam összekeverte a dolgokat? Lehet.
Ezt könnyen ellenőrizhetem. Start!
„12. pálya.”
Mégiscsak volt valami. Tölti. Elindult. A varázsló feje gurul lefelé a lépcsőn. Mindjárt leér. Ismerős az arca. Arra a pápára hasonlít, amelyiket…
A képre sandítok. Vagy azt tényleg álmodtam? Azt a másik festményt, a bíborruhás alakkal? A hátsó felén lenne. Áh! Szünet! Megnézem. És ha nincs rajta?
De bizony itt van. Csak a feje… Eltűnt? Vagy még Zoli nem fejezte be? De hát láttam. Vagy… Nincs vagy. Emlékszem rá. Akkor hol van. Az gurul lefelé a lépcsőn? Jaj, ne! Ez már beteges képzelődés. Majd, ha Zoli jön, megkérdezem tőle. (Legfeljebb kiröhög.)
Na, mindegy. Guruljon az a fej! Kezdődjön a játék! Furcsa hangja van. Ez nem is az a fej, hanem egy koponya. Kopog lefelé a lépcsőn. Visszadobott volna egy régebbi pályára, arra a csontvázasra? Ott a szám a képernyő sarkában. Tizennyolcadik? Nem. Ez a tizenharmadik. Káprázik a szemem. Végül is, nem csodálom. Hosszú ez a játék. De most gyorsan befejezem, és: vége.
Már látom a fekete oszlopos terem kőpadlóját. A koponya lepottyan az utolsó lépcsőről, és ripityára törik.
Előre! Az emelvényig úgy sincs semmi. Legalábbis tegnap nem volt. Hallom a távoli hangot. Lehalkítsam? Hátha megint felüvölt. Vagy azt is csak álmodtam?
Tovább! Ott az emelvényre vezető lépcső. Az a valami elbődül. Még a monitor is beleremeg. Felteszem a fejhallgatót, és próbálom halkabbra állítani, de nem tudom. Valamiért nem működik a hangerő szabályzó. Így meg beszakad a dobhártyám. Nem érdekelnek a szomszédok, nem süketülök meg miattuk.
– Szabadíts ki!
Ezt már hallottam tegnap is. Na, hadd nézzelek. Ne üvölts már ennyire! Hát ez ugyanaz a pofa. Ül azon a torz széken, körülötte az a sárga drót. (Vagy arany?) Innen inkább szigetelőszalagnak nézem. Mögötte fekete függöny. És csak ordít.
Egy másik hang is belekeveredik az üvöltésébe. Nincs egyedül? Valaki, vagy valami rejtőzik a függöny mögött. Ez hát a csapda. Ha előrébb lépek, akkor onnan rám ugrik. Ki a kardot! Na, most gyere rohadék! Mi lesz már? Nem, nem lépek előbbre. Bújj csak ki szépen onnan, hadd lássalak, miféle entitás vagy! Valamiféle erő előre rántja a kardom, majdnem kitépi a kezemből. A varázsló! Hátrálok, még mindig érzem, hogy húzza maga felé. Ha elengedném, akkor lehet, hogy beleállna. Á, dehogy! Ezt a trükköt már használtam valamelyik pályán. Nem lehet kétszer ugyanazt eljátszani. Biztos a kezébe repülne, és levagdosná azokat a sárga szalagokat, utána meg…
– Szabadíts ki! – ordít.
Egy pillanatra csend támad. Zoli hangját hallom.
– Ne higgy neki! Megöl mindkettőnket.
Mit poénkodik ez itt, mögöttem? Hogy jött be? Stop!
Hátra nézek. Sehol senki. Kiment a konyhába, vagy a vécébe? De, hogy jött be? Az ajtó zárva, a zárban benne a kulcs. Végig rohanok a lakáson. Nincs sehol. Hallucináltam? Már megint? Vagy csak most?
Kinyírom azt a varázslót, és alszom holnap reggelig. Start! Indulj már!
Óvatosan! Elhúzódik a függöny. Mi lehet mögötte? Vasrácsok. Egy ketrec? Na, gyerünk, hadd lássam már, mi van benne! Neee! Zoli! Most már biztos, hogy becsavarodtam. Ki kellene kapcsolni, és lefeküdni. De nem lehet, Zolit ki kell szabadítanom.
Az a rémség meg azt üvölti, csak akkor engedi ki, ha őt is kiszabadítom. Na, nem. Abból nem eszel. Végzek veled, és megoldódik minden: Zoli kiszabadul (éppen a rácsot markolássza.), leállítom ezt a baromságot, és alszok hétfő reggelig.
– Ne gyere közelebb! – ordít Zoli.
A kardot bekenem azzal a varázs elleni olajjal, amit a hetedik pályán szereztem Egyik kezemben a kard, a másikban a szörnyölő vadászkés, és lépek kettőt.
– Tedd el a kést! – harsogja túl Zoli hangja annak a förtelemnek az üvöltését.
Jaj! A fenébe is! A kést nem kentem be a varázsszerrel. Húzza a varázslat az ordító pofa felé. De, hogyan? Ez képtelenség? Ilyen nincs. Ez csak egy játék. Nem érezhetem. Képzelgés? Elengedem a kést. Nem az üvöltő varázsló felé repül, hanem… be a ketrecbe.
Te rohadék! Ezt miért tetted? Most véged! Széttárom a szárnyam, és előrenyújtott kardal zúgok a varázsló felé. Egy villanás, a kard elporlad. Én pedig fejjel előre neki vágódok. Nem hiszem, hogy ezt túléli.

Néznek, csak néznek. Mire várnak? Húzzák az időt. Majd megunják. Aztán megint belekezdenek: kérnek, könyörögnek, rimánkodnak, fenyegetnek. Felsorolják a tényeket, hogy: Zolit akkor éjjel látták a ház előtt, éppen egy fóliába csavart tárgyat cipelt. A szomszédok hallották, hogy kiabáltunk. A festményt ott találták nálam. (Először azt hitték, hogy Velasquez hamisítvány. Nem értették miért festettek mindkét oldalára, és miért volt a vászonba belevarrva a mágnes. Félórába telt mire elmagyaráztam. Nem hiszem, hogy felfogták.) Azt hitték, azért volt rajta a mágneszár, mert abban rejtettük el a drogot. Zolit nem látták elmenni. (Ki látta volna?) Vasárnap a szomszédok megint hangos veszekedést hallottak, és azt állítják, ugyanazokat a hangokat hallották, mint előző nap. Tisztán értették, hogy valaki azt üvöltötte: „Tedd el a kés!”. Fejemen egy nagy seb. És mivel Zoli azóta sem került elő…
Mit mondjak nekik? Úgysem hinnék el. Derítsék ki! Ők a nyomozók. Nagyon okosnak hiszik magukat, de ezt az ügyet, nem fogják megoldani. Azt kérdezik, hol van Zoli holtteste.
Mi mást felelhetnék erre:
„Nem tudom. Nem tudom. Nem tudooom!”

 

1 év ezelőtt 2hozzászólás

…ÉS ÉN

Átvágtalak! Hogy téged milyen könnyű beetetni! Azt hitted, Cronwill, az a hairhani fickó írta ezt az egészet? És elküldte neked? Ugyan!
Ne mentegetőzz! Persze! Persze! Tudom én… Sejtetted, hogy nincs vége. (El is higgyem?)
A helyzet sokkal rosszabb, mint ahogy azt te gondolod. Az enyém legalábbis. Nem tűnt fel valami? Itt-ott egymásba csúsztak a dolgok… a programok. Némelyik meg már többször is elakadt. Ezt sem vetted észre? Figyelsz te egyáltalán?
Melyik? Melyik? Hát, például a treloni festészetet bemutató program. Azért megpróbálom valahogy összeszedni az egészet, akkor majd lehet, hogy elküldöm. Na jó! Biztosan elküldöm. Ígérem! Tudod, hogy? Azokon a Cronwill által sokat emlegetett réseken át. Én sem hittem volna, de léteznek. Mi is kapunk ezt-azt, csak még nem tudjuk, hogy valójában honnan.

A programokkal csak a baj van. Enterradóé még úgy-ahogy működik. Az készült el elsőnek. De a többi… Hardmaueré többször is elakadt. Azt biztos észre is vetted. Cronwillnek, a hairhaninak meg véletlenül elküldtem a sajátját, azt olvasgatta.
Túl sok a feladat. Nem bírom egyedül. A többiek csak keresgélnek, kutatgatnak, ami azért sokkal egyszerűbb, mint életben tartani azokat, akiket eddig megtaláltunk.
Most is egy új programba kell belekezdenem. A szondák a 4 326 748. számú űrállomáson találtak egy embert. Állítólag teljesen ép. (Persze ezek a műszerek…) És ráadásul nő. Nem fogod elhinni! Úgy hívják, hogy Szofi.
Mi ez a zaj már megint? Dübörög a folyosó. Aha! Már látom. Bartoldi hadserege bohóckodik. Díszszemlét tartanak. Remitor vezetésével a Xanadu–4 szektor teljes megmaradt hadserege (hat fő) elvonul a tisztelgő Bartoldi előtt. Azon csodálkozom, hogy megállja nevetés nélkül. Úgy tűnik, képtelen tudomásul venni, hogy vége a háborúnak: parancsokat ad, előléptetéseket és kitüntetéséket osztogat.
Na végre! Vége a cirkusznak. Egy ideig csend lesz. Vagy mégsem?
Most meg a sziréna.
Tovább majomkodnak: próbariadót tartanak. A kameráink kísérik minden mozdulatukat. Ősz hajú, gyűrött képű emberek bújnak elő szobáikból, és a kijelölt harcálláspontok felé vánszorognak. Úgy tudjuk, ennyi maradt a Xanadu–4 köztársaság hadseregéből. Nyolc ember. No meg mi (nem is tudom pontosan, hogy hányan), akik azért vagyunk itt, hogy a tervet végrehajtsuk.
Az egyik kamerán át látom, hogy Remitor a 81. számú irányítótorony felé igyekszik. Belép a liftbe, nyomkodja, csapkodja a gombokat, de az nem indul. Hogy indulhatna? Már rég kikapcsoltuk. Túl sok áramot fogyasztott. Nekünk kell az energia! Bámul felfelé a magasba, gondolkodik, aztán csak nekiindul a lépcsőn. Nyolcvanhat emelet. Hajrá, Remitor!
A kamerákat mi szereltettük fel a robotokkal. Itt régen nem volt egy sem. Még a dúlás előtt sem. Végül is ez nem egy támaszpont, hanem egy kastély. Egy műbolygókastély, a Hardmauer család ősi fészke. Érkezésünk előtt persze ezt is kifosztották, néhány szintjét le is rombolták. Talán a mieink, talán az ellenség. Na, most én is úgy beszélek, mint az az idióta Bartoldi, mintha még lenne különbség a mi, vagyis a Xanadu–4 szektorbeliek, és ők, a hajdani ellenségeink között. Mintha még mindig tartana a háború.
A „mi” most már bennünket jelöl. Bennünket, akik egy gondosan elzárt helyiségből irányítunk mindent. Az a feladatunk, hogy felkutassuk a még élő embereket, és idehozzuk őket. Bartoldi új sereget szervezne, de minden jel arra mutat, hogy…
Egy lelket sem találtunk abban a tíz szektor sugarú gömbben, amit eddig átkutattunk. (Ez persze nem igaz, de Bartoldi így tudja.)
Szerintem neki már az is nagy elégtétel lehetne, hogy itt parancsolgathat a Hardmauerek ősi kastélyában, ahová régen, hiába volt magas rangja, magas beosztása, még csak be sem engedték volna. Mert a törvény szerint a „tábornoki hajlékok” területen kívüliséget élveztek. Ez azt jelentette, hogy a családok ezekben azt csináltak, amit csak akartak. Saját törvényeik szerint élhettek, halhattak. A Xanadu–4 szektor köztársaság volt, a tábornokok köztársasága. Ezt a törvényt is ők alkották saját maguknak.
Azon is csodálkozom, hogy Bartoldi még ennyi év után sem léptette elő saját magát, pedig megtehette volna. Megmaradt ezredesnek.
Figyeljük minden lépésüket. Tulajdonképpen őket is őrizzük. Nem! Nem védjük, csak őrizzük. Talán még ők is jók lesznek valamire.
Én azért félek tőlük. Ennyire ostobák lennének, hogy nem jöttek rá semmire? Vagy csak nekünk, a keresőknek színészkednek, és titokban forralnak valamit?
Elfáradtam. Pihenek egy keveset. Megpróbálom összerakni a treloni festészetről hozzánk eljutott morzsákat. Ez mindig megnyugtat. Utána pedig alszom egy kicsit. Mert aludni nekünk is kell.
Már csak két nap. Illetve 51 óra. Az azért több mint két nap. Sokkal több.
Mi az? Mi történt? Semmi.
Csak néhány percet aludtam, de frissnek érzem magam. Ez jó alkalom arra, hogy összeszámoljam, hányan vagyunk ebben a teremben. Már többször is megpróbáltam. A többieket is kérdeztem, de persze nem válaszolt senki. Gondolatban követem a vezetékeket. Száztizennégy, száztizenöt… (Ez a mi eredeti tervünkhöz kellene.) Száztizenhat, száztizenhét… Azt hiszem, semmi értelme tovább számolni. Sokkal többen vagyunk, mint azt gondoltam. Nehéz velük. Idegesítő ez az örökös csend, ez a némaság. Csak saját magamat hallom. Én beszélek hozzájuk, de soha nem válaszol rá egyikük sem. Csak teszik, amit mondtam. Egyetlen szó, egyetlen hang nélkül. Mintha nem is léteznének. Pedig itt vannak ők is. Tudom! Már arra is gondoltam, hogy talán robotok, vagy csak egy nagy számítógép. Úgy látom, az én eredeti tervemen is változtatni kell. Na mindegy. Mi van odakint?
Úgy látom, minden rendben. Bartoldiék tovább bohóckodnak. Remitor oktatást tart a többieknek az SX23 típusú rombolók fegyverzetéről. Nevetséges. A szondáink már vagy százharminc szektort átkutattak, de egyetlen ép rombolót sem találtak, az SX23-asokból pedig még roncsokat sem. Ezek a közeli szektorok viszonylag tiszták. Azok az átkozott kapszulák kipucoltak szinte mindent (és szinte mindenkit), mert milliárdszámra okádták egymásra a hadviselő felek. Az IHMK, vagyis intelligens harci mikrokapszula volt korunk legnagyobb találmánya. Bejutott mindenhova. Beleégett az űrhajók fémtestébe, megbújt a katonák bőre alatt vagy egy hajszálban. Ha kellett, méteres acélfalon fúrta át magát, és ment egyenesen a reaktorok felé. Mikor már nem találtak olyasmit, amit elpusztíthattak, akkor egymás ellen fordultak, és idővel vége lett a háborúnak. Csak azok a helyek maradtak meg ebben a szektorban, ahol nem találtak elpusztítható fegyverzetet: néhány nevesincs (számozott) bolygó, holdacska, meg négy-öt ilyen kastély, mint ez, ahol most vegetálunk.
De azért mi bizakodunk. Minden az eredeti terv szerint halad. A… a… nem is tudom, hányadik eredeti terv szerint. Mert már az „eredeti tervnek” nevezett terveket is megszámoztuk, nehogy véletlenül összekeverjük a már előre elkészített programokat.
Bartoldi a szobájában a jelentésünket olvassa. Kinyomtattuk neki papírra. Ez is a terv része. Altatjuk az éberségét. Higgye csak azt, hogy minden rendben van!
„A Haram–2 szektorban két teljesen ép hegesztőrobotot találtunk, a KKZ–23 szektorban három konyhai robotot, meg egy zongoristát.”
Szóval, ilyeneket kap, mint ez.
Gyorsan megírom a holnapit is, hátha elfelejtem. (Nincs nekem időm ilyen hülyeségekre!)
„A KKZ–24 szektor átvizsgálása során a következő működőképes robotokat találtuk: egy reaktorszerelőt, egy konyhai robotot és három zongoristát.”
Zongoristából az egyik alsó szinten van vagy negyven darab. Egy időben nagy divat volt, rengeteget gyártottak. Bezzeg agysebészből csak két épet találtunk (és még egy roncsot). Gondosan el is rejtettük mindkettőt egy üres víztartályba.
Valójában mostanában persze nem találtunk egyetlenegy robotot sem, mert nem is kutattunk utánuk. (Úgysem számolják meg, melyikből hány darab van.)
Azt mégsem jelenthetem nekik, hogy az összes szondát átirányítottuk egy fontosabb feladat megoldásához. Mert ez a mi tervünk része.
Amikor a terv felötlött bennem, sokáig rágódtam.
Jelentsem Bartoldinak, hogy megtaláltuk Cronwillt, aki valamiféle hairhani trükkel átvágta, és irattárrá alakíttatta vele a csatahajóját? Vagy, hogy tudjuk, hol van Hardmauer, a Xanadu–4 szektor leghírhedtebb lázadója? Meg Enterrado, aki első pillanattól kezdve az orránál fogva vezette? Azt aztán nem!
Megint felsikít a sziréna.
Mi van ma? Ezek már megint gyakorlatoznak?
Nem. Orvost hívnak. Talán valaki rosszul lett? Vagy valami baleset?
Az ENR-ek (elsősegélyt nyújtó robotok) nem mozdulnak. Ott állnak mind a helyükön a falnak fordulva. Már kikapcsoltuk valamennyit. Azokra majd nekünk lesz szükségünk.
Marconi (hajdani írnok, most már őrnagy, Bartoldi egyik kedvenckéje) megsértette az ujját, egy a falból kiálló törött csavarral. Sebéből épphogy szivárog a vér. Ezért riadóztattak!? Lesétálhatott volna a lépcsőn egy szinttel lejjebb, ott az elsősegélyhely.
Ez nekem nem tetszik. Hol van Bartoldi és Remitor? Halljátok? Hol vannak? Keressétek őket! Indítsátok már a felvételeket! Állj! Látom őket. Ott vannak. Hová mentek? A harmadik szintre? Oda eddig még nem merészkedtek le. Hogy nyitották ki az ajtót? Kézzel?
Az a szint nincs is bekamerázva. Még mi sem tudjuk, mi van odalent. Mit keresnek ott?
Küldjetek egy robotot utánuk! Gyorsan! Visszakapcsolom a liftet, azzal előbb odaér. Keresse meg őket, és közvetítsen mindent! Gyorsan! Gyorsan!
A látványtól még én is megdöbbentem. Az egész harmadik szint egy kripta, tele fém domborművekkel, szobrokkal és fémkoporsókkal. A domborművek a Hardmauer család férfitagjainak hőstetteit ábrázolják. Minél magasabb rangban hunytak el, annál nagyobb domborművet és koporsót kaptak. Az a gigászi méretű, melyet a robot még mindig nem tudott megkerülni, a feliratok szerint Alfréd Hardmaueré, aki akár császár is lehetett volna.
Végre megvannak! Remitor és Bartoldi lézervágóval a kezükben egy felnyitott koporsó előtt állnak. A robot kétszer is körbejárja. Az első körben nem talál rajta feliratot, a második vizsgálat már eredménnyel jár. Az eltávolított, leégetett szöveg szerint Karl Omár Otto Hasszan Wilhelm Hardmaueré, a Xanadu–4 szektor legkiválóbb tábornokáé lett volna. Fölötte a falból kiálló kampók egy levágott domborműről árulkodnak.
– Nincs benne – morogja Bartoldi.
– Arra gondoltál, hogy hazaszökött? – kérdezi Remitor. – Láthatod, kitagadták. Még a koporsójáról is leégették a nevét.
– Vagy ez csak megtévesztés. És itt bujkál valahol.
– Azt hallottam, hogy az ilyen kastélyokban mindenféle rejtett járatok és szobák vannak. Vagy ez is csak legenda? Mint a titkos börtönök meg a családi csodafegyverek?
– Minden legendának van valami alapja – csücsöríti a száját Bartoldi, és az acélfalra mutat.
– No nézd csak! – vigyorodik el Remitor, zsebéből egy ormótlan zárdekódolót kap elő, és a falhoz nyomja.
A műszer villog; dolgozik. Bartoldi idegesen toporog. A robot kamerája alig néhány centiméterre van a padlótól. Abból a szögből az alacsony, vézna Bartoldi óriásnak tűnik. Ez a kép biztos tetszene neki. Még ott a Bartoldi Trónján a nevezetes, hatalmas íróasztalánál egy emelvény volt a széke alatt, hogy ő magasabbnak tűnjön.
A műszer hármat sípol. Mindketten hátralépnek a faltól, hátha feléjük nyílik majd egy ajtó. Csikorgás hallatszik, de nem az ajtó nyílik. Bartoldi elrántja Remitort onnan, ahol áll. Egy pillanatig csak az acélfalat látni, majd egy hatalmas koporsó száguld át a képen. A kamera követi, mutatja, ahogy nekicsapódik a falnak. Hirtelen világosság támad. A fal elhúzódik jobbra, és feltárul mögötte egy terem. Ők ketten előrelépnek. A robot követi őket, Remitor lába között belát a szobába. A bejárattal szemben egy nagy karosszék áll (mintha császári trón lenne), benne egy fekete hajú nő ül, és kimeredt szemmel bámul rájuk…
Már csak tizenhét óra. Cronwill biztos rávágná, hogy hairhani idő szerint: anaka data ma, vagy valami ilyesmit. Meg hogy ennek a valószínűsége 99,999 százalék. Hogy miért nem száz? Arra biztosan azt mondaná, hogy azt csak a hairhaniak tudják. Vajon annak, amit Bartoldiék ott a hármas szinten láttak, mennyi lehetett a valószínűsége?
Tanácstalan vagyok. Beleírjam Hardmauer programjába?
Rájöttél végre? Hát persze! Ezek eddig mind csak programok voltak. Mégis mit gondoltál? Még mindig futnak. Van egy Enterradónak szánt program, egy másik Hardmauernek, egy meg Cronwillnek, a hairhaninak. Igaz, kicsit összekeveredtek, de ez még nem lenne baj. Az igazi gondom az, hogy a tiéd is belekeveredett. Szerencsére ezt úgysem veszed komolyan. Így aztán nem is okozok vele semmi zavart. Tudod! A programokat időnként olyan nehéz szinkronba hozni, mint Hardmauernek a jobb és bal szemét. Már az én fejemben is összemosódtak a valóságos események – mindaz, amiket ők éltek meg –, és azok, amelyeket én találtam ki, hogy életben tartsam őket. Újra és újra átnézem mindhármat, és javítgatom, ahogy tudom.
Beleírjam?
Ez a mi hibánk volt. A miénk. (Illetve az enyém.) Nem kutattuk át az alsó szinteket. Csak most küldtük le a robotokat, állítsanak helyre mindent, meg szereljenek oda is kamerákat. Most már késő, ez nagy hiba volt. (Az eddigi legnagyobb, amit elkövettem életemben.) Csak arra a sérült reaktorra koncentráltunk. Meg arra, hogy legyen elég áram ahhoz, hogy folytathassuk a keresést, a munkánkat. Minden olyan fogyasztót kikapcsoltunk, amely nem kellett sem nekünk, sem Bartoldiéknak. Volt néhány, amelyről nem tudtuk, hogy micsoda. Az egyik az lehetett. Egy rejtekhely, egy titkos szoba.
Bartoldi őrjöng, dühében öklével a falat csapkodja. Remitor komor képpel kutatgat a szobában. Már a többiek is mind ott vannak. Felforgatnak mindent. A robotok is ott nyüzsögnek, szerelgetnek. Az egyik új kamera a trónt mutatja. Az oldalára vésett feliratból kiderül, hogy tényleg császári trónnak szánták.
Újra visszanézem a felvételt. Az ajtó kinyílik, fény támad. A nő ott ül a trónuson. Megállítom a lejátszást. Nem ismerem, sohasem láttam. Egy családtag? A képét összevetem a Hardmauerek archívumával. Nincs eredmény. Majd mindazokéval, akik hajdan a kastélyba belépőt kaptak. Több tízezren vannak. De itt sincs eredmény. Hogy jutott be? A rablókkal?
Továbbfuttatom a felvételt. A nő a bejárat felé néz. Mintha mosolyogna is. Aztán, mintegy varázsütésre, szétesik az arca, elporlad, és a helyén egy koponya marad.
Közben hallom, hogy Bartoldi odalent azt mondja:
– Én tudom, hogy ki volt. Hardmauer menyasszonya.
Azt hiszem, ezt is kihagyom. Sok minden kimaradt már. Legtöbbje az átkozott kapszulák miatt: Enterrado programjából a feleségének és a lányainak sorsa, Hardmaueréből a… Cronwilléból meg, hogy a Hairhan már rég nem létezik. Nehéz eldönteni, hogy mi a jobb nekik. Az, hogy megtudják az igazságot, vagy az, hogy nem?
Sokkot kaphatnak, mint én, amikor ráeszméltem a saját helyzetemre.
Mi mind írnokok vagyunk. Illetve csak voltunk. Hohó! Most jutott az eszembe. Ezt még nem is mondtam. Képzeld, én tényleg tudok kézzel írni! (Csak tudtam…) Akkor tanultam meg, amikor kitört az a kémkedési hisztéria. A te korodban, ott a 21. században már tudtatok írni? Vagy még tudtatok? Azt hallottam, hogy az egy nagyon rövid időszak volt. Ha kiszabadulok innen, majd utánanézek ezeknek a dolgoknak.
Amikor a Bartoldi Trónja felrobbant, a mentőkabinunk még túl közel volt hozzá. Egyszer, már itt a kastélyban, kihallgattam Remitor és Bartoldi beszélgetését. Remitor valami olyasmit mondott rólunk, hogy: „úgy szedtük össze őket kiskanállal”.
Most be vagyunk ide zárva, ezekbe a tartályokba, összedrótozva, és… és munkára fogva. Nem! Nem a testünk, csak ami megmaradt belőlünk: az agyunk.
Bartoldiék eredeti terve az volt, hogy embereket találjunk.
A mi eredeti tervünk szerint testeket kell találnunk, hogy kiszabaduljunk innen.
De mi sokan vagyunk, és csak az a három van. Először Cronwillre, a hairhanira bukkantunk rá. Ő, mivel szabadon mozgott, elvezetett minket Hardmauerhez és Enterradóhoz. (Bartoldi mennyire örült volna, ha tudja, hogy Hardmauert…)
Szóval túl sokan vagyunk. Döntenem kell.
Az én eredeti tervem más. Mármint a mostani eredeti tervem. A régiben, amíg őket nem találtuk meg, Bartoldiékkal számoltam. Csak a testükkel, de csak a legvégső esetben. Nagyon megöregedtek.
Most melyiküket válasszam? Tulajdonképpen még fogalmam sincs. Vagy mindhármat? Ha a többieket lekapcsolom a rendszerről, még azt is megtehetem. De biztos, hogy előbb-utóbb összevesznének, vagyis összevesznék saját magammal. Ha más miatt nem, hát Szofi miatt. Remélem, hogy a szondánk műszerei jól működtek, és tényleg él… és hogy nem robot, ahogy azt én Cronwillnek sugalltam.
Addig is itt rohadok ebben a gömbben, ami tulajdonképpen nem is gömb, hanem egy sok-sok ezer hatszög határolta poliéder. Időnként forró, olvadt fém csöpög rá az olvadozó drótokból. Ezeket a kérdéses minőségű vezetékeket már a háború alatt gyártották, a fémhiány idején. Miből készültek? Na miből? Ónból! Abból volt bőven.
Most meg zsibbad a lábam, ami persze képtelenség. Tudom! Ezt nevezik fantomfájásnak. Az elpusztult testemből réges-régen az agyamba érkezett ingerek valahogy újra aktiválódtak.
Ezt a magyarázatot egy orvosi adatbázisban találtam.
Nehéz ilyen információkat megszerezni. A kapszulák nem válogattak. Itt-ott találunk ugyan néhány archívumot, ezeket rendre elhozatom a robotokkal, vagy feltöltetem a szonda memóriájába, majd átvesszük a kastély központi gépére. A Dorenről is elhozattam az egész könyvtárat. Az ismereteinkben még mindig óriási hézagok tátonganak. Például a 22. és a 26. század közti időről semmit sem tudunk. Mintha az az időszak nem is létezett volna. Mintha titkolnák, hogy mi is történt akkoriban. A 21. század elejéről van egy ősföldi adatbázisunk, melyben egymilliárd ember életének teljes három hónapját rögzítették. Ki, mikor kelt fel? Mit evett? Hányszor húzta le a vécét? Meg ilyenek. Erről majd még mesélek. Ez biztos téged is érdekel majd. Ugyanis…
Azok az átkozott kapszulák! Kijátszották az erőtereket, majd átfúrták magukat az űrhajók páncélján, vagy megbújtak a katonák bőre alatt, akik vitték magukkal, mint valami fertőzést, a hajókra, bolygókra.
De azt hiszem, ezt már egyszer leírtam. Ebből is látszik, mennyire elfáradtam. Pihennem kell. Holnap lesz a „Nagy nap”.
Itt az idő. Tényleg döntenem kell.
Most még a kötözködő hülyegyerekek kedvéért megmagyarázok néhány dolgot. Á! Mégse! Nincs nekem már erre időm.
A műszerek jelzik a hajót. Az egyik monitoron megjelent egy piros pontocska. Persze nem látom, csak érzékelem, hogy ott van. Már átért a gigantikus diadalív alatt, amelyet Alfréd Hardmauernek, a háromszoros diktátornak emeltek (és melynek feliratára nem kerülhetett fel a császári cím). Még nyolc perc, és itt vannak.
Döntöttem!
A többieket lekapcsoltam az ellátórendszerről. Meg se nyikkantak (igaz, eddig sem). Bartoldit és seregét már tegnap bezártam a huszonkettes szintre. Most éppen az étkezőben bontogatják a konzerveket. Rájuk nyitom a gázt. Csak egy, kettő, három, négy, öt, hat másodperc… Ennyi az egész, és…
És végre csend lesz. Senki sem idegesít.
Állj! Mégsem! Meggondoltam magam. Hadd lássa csak Bartoldi Hardmauert kiszállni! Kíváncsi vagyok, milyen képet vág hozzá.
Még húsz másodperc, és itt lesznek mind a hárman.
Összekötöm az egyik kamerát az étkezőben lévő kivetítővel. Vagy még jobbat tudok! Hiszen onnan lelátni! Elhúzom a válaszfalat – csak egy képletes gombnyomás az egész –, és élőben nézheti érkezését az üvegen át.

– Testvérünk!
– Nem vagyok a testvéretek!
– Ne folytasd tovább!
– Ebbe ti már nem szólhattok bele. Már csak néhány másodperc…
– Fejezd be az álmodozást!
– Ez már nem álmodozás. Ez a valóság. Mindjárt meglátjátok.
– A mi küldetésünk lejárt, azt nem várhatjuk meg. Visszatérünk a Trelonra. Már nem segíthetünk tovább.
– Nincs is rátok szükségem. Ezt már megoldom magam is.
– Valamit el kell mondanunk.
– Nem érdekel!
– Testvérünk! Ez nagyon fontos.
– Mondtam már, hogy nem érdekel! Takarodjatok a fejemből!

Az űrhajó ajtaja lassan felemelkedik. A feljárórámpa odasimul a nyíláshoz. Négy kikötői rakodórobot elindul a hajóba. Közben Bartoldiékat figyelem. Minden különösebb érdeklődés nélkül bámészkodnak. Egyikük háttal áll az ablaknak. Láttak már ilyen kirakodást éppen eleget. Gondolják, ez a hajó is csak azt hozott, amit a többi: pár ócska robotot.
Remitor hadonászni kezd, mire, aki háttal állt (talán Marconi?), hirtelen az ablak felé fordul.
Én is visszafordulok. A robotok egy hordágyat hoznak, lesétálnak vele a rámpán, leteszik, és elindulnak a következőért.
A hordágyon egy sárga kupacot látni. Ráközelítek a kamerával. Elsőre mintha valami fadarabok lennének, de megpillantok egy koponyát. Egy emberi koponyát. A hordágy másik végén, keresztbe átdobva valamiféle ruha hever. Egyenruha: tábornoki. Ez lenne Hardmauer?
Közben a robotok belesétálnak a képbe, kihozzák a következő hordágyat.
Egy megbarnult bőrű, kimeredt szemű múmia fekszik rajta… bal kezében egy vizespalackot szorítva. Azt hiszem, Enterrado, de még nem vagyok teljesen biztos benne, mert…
– Testvérünk! Mi el akartuk mondani, de te…
És hozzák a harmadikat. Az egész test fekete, beleégett rácsozattal borítva. A vadászháló nyomai. Cronwill! Ő is?
Azok a rohadt kenetteljes hangú barrakudák! Hát ezért iszkoltak el ilyen gyorsan?

A Xanadu–4 szektor teljes hadserege, vagyis mind a nyolcan, ott állnak az ablaknál, bámulnak lefelé a három hordágyra. Bartoldi kezében egy távcső (múzeumi darab, valamelyik Hardmaueré lehetett), vizslatja a holttesteket, aztán elvigyorodik, és hadonászva magyaráz valamit a többieknek. Nem hallom, mit mondanak, csak látom, hogy egyszerre beszél mindenki, néhányan felugrálnak a levegőbe, mások összeszorított öklüket rázzák.
„Azért nem kellene ennyire örülni!” – csapok gondolatban a gombra, és számolok: „Egy, kettő, három, négy, öt és…”
Nehogy nekik drukkolj, mert téged is kikapcsollak! Még nem tudom, hogyan, de majd kitalálom. (Ezt azért ne vedd komolyan! Rád szükségem van.)
Olvasd csak a könyvet! Olvasd, amíg van időd! Ez innentől már a te programod része lesz. Már egyedül a tiéd. Bár én nem így akartam. Nem tehetek róla. Na tessék! Most meg én mentegetőzöm.
Nehéz elmondani… Nekem mindig is volt egy titkos tervem, amelyet a legvégső esetre szántam. Nem szerepelt a sok eredetinek nevezett ilyen-olyan tervek között. Csak én tudok róla.
Az a program most kezdődik. Másképpen alakultak a dolgok. Azt hiszem, már a treloni festészetről összeállított információkat sem küldöm el. (Majd elmondom szóban.) Írtam az elején, hogy csak addig létezel, amíg… Becsukod a könyvet, és… és… Ez persze nem igaz.
Nekem van időm.  Az is mondhatnám, hogy végtelen időm van. Egy testre van szükségem, és meg is szerzem, bármi áron. Ha az a bizonyos kronolitokról szóló elmélet mégis igaz, akkor minden csak idő kérdése, és megoldom ezt a problémát. Biztos, hogy ebbe a tervbe is belecsúsznak majd kisebb-nagyobb hibák, mint a többibe, és már azokra a csúszómászó dögökre se számíthatok. De akkor is megoldom.
Egyvalakit már kinéztem. Tudod, ki az? Kitalálod? Te! Persze hogy Te…

 

1 év ezelőtt Nincs komment még

(HARDMAUER)

Tudtam, a saját magam és a családom érdeke is azt kívánja, hogy eltűnjek, és soha többé ne halljanak rólam. A tábornoki tanács akár tíz vesztes csatát is elnézett volna, talán a lázadásnak megfelelő diktátori címet is. De a császári rang felvételét, azt… azt aztán nem! Azt nem!!!
Ez meg mi? Már megint ezek az átkozott karmosgyíkok, vagy dinoszauruszok, vagy mit tudom én, minek nevezhetik őket! Jobb, ha lefekszem a padlóra, mert úgyis ledőlők a ládáról, ha ezek itt villogtatni kezdenek. Már rég ki kellett volna találnom valamit ellenük.
Újra ott voltam a saját hajómon, a saját parancsnoki állásomban, és végre a saját székemben ülhettem.
– Tehát itt van egy TL4-esünk: a Barrakuda. Ez egy „igazi” TL4-es. Még a háború kitörése előtt készült, a legjobb minőségű anyagokból építették. Igaz, hogy az újak is így néznek ki, mint ez, de azt mindnyájan tudjuk, hogy… Hm. Van még tizenhat üzemképes rombolónk. Három műholdszedőnk. Ezekből csak egy használható, mert az egyik javításához nem érkeztek meg az alkatrészek, a harmadik meg sajnos csak egy roncs, annak a felújítására már nincs időnk. Van még három műholdrakónk, egyenként három műholddal, meg egy nagy aknarakónk ezerhatszáz önjáró aknával feltöltve. Kilenc különböző méretű szedett-vedett teherhajó. És… És… Ennyi! No meg itt van a bolygó közelében a Rigel Titka.
Ezt az utolsó mondatot hallva többen felnevettek. A hairhani nem nevetett, mintha ráfagyott volna az arcára a vigyor, szeme furcsán felfelé meredt. Ismertük már ezt az arckifejezést: már valamit tudhatott, valamit megsejthetett. De a többiek előtt nem mertem megkérdezni tőle, hogy mit. És más sem.

Viiiij! Az ébresztőóra. Lecsaptam. Felugrottam, és az asztalhoz rohantam. (Majdnem átestem rajta.) Átszámoltam a vonalakat, krikszkrakszokat: „Huszonhárom év, nyolc hónap, nyolc nap.” Most már biztos, hogy megbolondultam.
Ezt nem hiszem el! Megint?
Túl voltunk a nehezén. Ezért a hadműveletért, más körülmények között, talán még az igazi császári címet is megkaphattam volna. Veszteségek és pusztítás nélkül eljutottunk a tervemben kijelölt pontra. És… És minden hajó üres volt. A katonák (a lázadó népség, meg az árulók) kisebb-nagyobb csoportokban elszállingóztak a mentőkabinokban. Mindenki ment haza. Csak én maradtam a hairhanival.
– Jobb, ha velem jön! – mondta.
Megint magázódott. Ez gyanús lehetett volna.
Beszálltunk az utolsó deszantkabinba.
– A császári egyenruháját nem akarja levetni? – vigyorgott.
Elkezdtem átöltözni a régi tábornoki egyenruhámba. Amikor az ingemet húztam le, hirtelen minden elsötétült.
Itt tértem magamhoz ebben a csapdában, az iszapban, egyedül.
Kétségbeesett menekülési kísérleteim…
Csak ez a „varázslás” maradt. Ez tartja bennem a reményt. Én tulajdonképpen sohasem hittem ezekben a dolgokban. Talán valamiféle sugallatra kezdtem bele ebbe az egészbe. Nem az én ötletem volt. Tényleg nem az enyém. De akkor kié? Talán ezeké a szörnyeké, melyek ott nyüzsögnek velem szemben, az üvegen túl? Talán valami őslények? Több tudós is azt állította, hogy az ősi emberi faj valamiféle sárkánygyíkoktól származott. Bár ez vitatott.
Gyerekkoromban, a kastélyunk könyvtárában találtam erről egy könyvet. Én aktiváltam, még senki sem olvasta. De nagyon unalmasnak tűnt a családi krónikáinkhoz képest, és félbehagytam. Talán most többet tudnék, ha… Nem is értem, hogy került oda.
Ez egy baromság. Én is olvastam. Ezt az elméletet semmi sem bizonyítja. Majd később kihúzom.
Ma szokatlanul éles a kép, amit látok. A színek is furcsák, sokkal élénkebbek. És a hangok?! Mindent hallok. Innen távolról is.
– A barátja szökni akar? – kérdezte Bartoldi Remitortól.
– A pszichikai elemzések azt mutatják.
– Nem tehetek érte semmit.
– És ha a Dorenre…
– Mint a többi megbízhatatlant? Hm. Megoldható. Legalább kap egy esélyt.
Kiről beszélhetnek? Az asztal fölé lebegek. Belenézek a nyitott aktába.

JUAN LUIS ENTERRADO
Rangja: alhadnagy
Beosztása: futár a biztonsági szolgálat 22201. csoportjában.
Született: a 233 658 308. számú lakóhajón…

Enterrado! Szóval innen az enterrado szó, ami napok óta a fejemben motoszkál. Álmodom. Biztos, hogy csak álmodom ezt az egészet. De mit is mondott Bartoldi? Elküldik a Dorenre? Ő az én emberem!
Végre! Azt hiszem, sikerült. (Most már nyugodtan lefekhetek aludni.)
De ha ki is jutok innen? A család biztos, hogy kitagadott. Még arra is kötelezhetnek, hogy nem használhatom a Hardmauer nevet. A rangomat… Azt már távollétemben is elvehették. Biztos lefokoztak.
Vár még valaki ennyi év után?
Talán csak ő. (Ha még él.) Persze ő is csak akkor áll velem szóba, ha a családja megengedi neki. Nem házasodtunk össze. Az mondtuk: „Majd a háború után.” Talán családi nyomásra már régen máshoz ment. Ki várna ennyi ideig?
Pedig másként indult, mint a szokásos történetek, mert mi csak sokkal később tudtuk meg, hogy már születésünk előtt kiválasztottak minket egymásnak.
Először a szektor tábornoki karának protokoll irodájában találkoztunk. A nagybátyám ötvenedik születésnapjára rendezendő ünnepség meghívóinak tervezetét vittem be. Amint megpillantottam… Így mondják!! Vagy nem?
Átvette a mintákat, végigfutott a névsoron, és elmosolyodott. Rám nézett azzal a tündérkék szemével, és csak annyit mondott:
– Rendben.
Később elmesélte, hogy ő már ott, akkor, abban a pillanatban rájött mindenre. Én meg… Nem értettem, miért kellett a tervezetet személyesen bevinnem, ráadásul négy hónappal a kijelölt időpont előtt, amikor egyetlen gombnyomással elküldhették volna.
Az ünnepségen találkoztunk újra. Persze azt sem tudtam, hogy az ő neve is rajta volt azon a listán, amit az első találkozásunkkor a kezébe adtam.
Nekünk legalább hagytak időt, hogy megismerkedjünk. Még gyerekkoromban, egy estélyen láttam ennél sokkal vadabb megoldást is.
– Bemutatunk benneteket egymásnak. Te vagy Zafirah Hildegard Aisha Hermina a Totengraber családból. Ő pedig Udo Imran Andreas Kamal Jürgen a Wolfgruber családból. Ettől a pillanattól kezdve, a családok döntése alapján férj és feleség vagytok. Azon a folyosón jobbra van számotokra egy szoba. Ennyi!
Erre mondta a nagybátyám, hogy a Wolfgruberek mindig is fatönkök vagy farönkök voltak. Amit persze nem értettem, de tudtam, valami olyasmit jelent, hogy nem így kellett volna. Nem így!
Megint szól a riasztó.
– Hallgass már el! – morogtam.
És elhallgatott!
Álmodom. Biztos, hogy álmodom. Ez a funkció nem is működött. Talán a becsapódásnál ment tönkre. Lehet, hogy csak egy apró érintkezési hiba volt, azok a karmosgyíkok meg addig döngették a kabint, míg véletlenül összeért a két vezeték.
Nézzük csak a ládát! Az annyi, mint: huszonhárom év, nyolc hónap, nyolc nap.
Álmodom? Csak álmodom ezt az egészet?
Tulajdonképpen mennyi idő lehet? Fél kettő? Fura, de innen is tisztán látom. Se hatszögek, se homály. Mintha nem is az én szemem lenne. Megjavult volna, mint a riasztó? A tábornoki kar kórházában azt mondták, hogy majd az agyam úgyis regenerálja azokat az idegpályákat, amelyek a tiszta látáshoz kellenek. Most jött el az ideje?! Huszonhét év után?
Szófia, az ápolónő biztos elnevetné magát, ha meghallaná.
Ő valahogy más volt, mint a többiek. Kinevetett. Nem érdekelte, hogy ki vagyok én? (Egy Hős! A Xanadu–4 szektor legjobb tábornoka!) „Bolond tábornok!” Így hívott. „Bolond tábornok” – szidott, amikor tiltakoztam, hogy kivegyék a jobb szemem is. „Bolond tábornok” – morgott, amikor azt követeltem, hogy engedjenek vissza a cirkálómra. „Bolond tábornok” – nevetett, amikor összeütköztünk a folyosó sarkánál. „Bolond tábornok” – csóválta a fejét, amikor eljövetelem előtt elbúcsúztam tőle. Egyszer mintha az mondta volna, hogy „bolond egy bolygó”. De azt nem tudom, mire mondta. Vagy csak én értettem úgy? Én értettem félre?
Megéheztem. A raktárban már csak nyolc konzerv maradt. A szavatosságukat meg se néztem. A polcon ott hevert egy nyitó. Felkaptam, és… amikor megnyomtam a gombot, a kabin falán mindenféle tervrajzok jelentek meg. Ez valami programfeltörő. Biztos Cronwill hagyta itt.
Na tessék! Csak eszembe jutott a hairhani civil fickó neve: Cronwill.
Ugyan, testvérünk! Ezt a mesét mindnyájan ismerjük. Ősi nerodi történet. Egy terraidát valami apró vétségért a bolygó mélyébe zártak, és ottfelejtettek. Az meg csak várt, várt, ki tudja, meddig. Közben elképzelte, hogy a kiszabadítójának adja mindenét, ami ott maradt fenn, a felszínen. Csak várt, várt. Sok millió év telt el, és közben elhatározta, hogy egy bolygót alkot ajándékul annak, aki majd kiszabadítja. De nem történt semmi. Várt, várt. És az eltelt évmilliárdok alatt elképzelt egy egész világot, melyet annak ad majd, aki kinyitja börtönét. De az évek csak múltak, múltak, és akkor megfogadta, hogy azon nyomban elpusztítja azt, aki majd kiszabadítja.
Hogyan? Te azt képzelted, hogy még mindig ott van? Miiii? Kiszabadítják? Ezt ne tedd! Nem teheted! Hát nem érted? Nem te-he-ted!
Nagyokosok! Ti még mindig nem értetek semmit!

CRONWILL

Alkonyodik. A távolban az Ezüstdoren csúcsa ilyenkor lassan fémfényű vörösre vált. Ha látom, végigfut a hátamon a hideg. Az ilyen pillanatokban mindig a Hairhan jégbe fagyott csúcsai jutnak eszembe. Szeretném újra látni szülőföldem hegyeit! Vajon mikor érek végre haza? Hazaérek-e egyáltalán? Sok mindenről döntenem kellene végre.
A hegyek alatt sötétbe borult a síkság. Először egy apró piros pont jelent meg, majd még egy, és még egy, és… Az ércelefántok elindultak éjjeli sétájukra. Hogy honnan kerültek elő? Valaki a kikötőben azt mondta, hogy talán újra betelepítették őket, Carlos szerint meg (neki jobban hiszek) mindig is élt arrafelé, a hegyek másik oldalán néhány példány, csak titokban tartották, nehogy valakinek eszébe jusson…
„Tudod, mi?! Te tudod a legjobban!”
Carlos a barrakudavadászatra célzott. De az más. Ő ezt nem érti. Nem értheti! Még szerencse.
És egyébként is! Mivel vadászhatnék ezekre a gigászokra? Szigonypuskával? Nem őrültem meg.
Amikor az első ércelefántcsordát megpillantottam, megrémültem arra a gondolatra, hogy Hardmauer vagy Enterrado agyszüleményei lehetnek, de utánanéztem, és kiderült, hogy régen is éltek itt a Dorenen. A műszer szerint jelen pillanatban a valószínűségi mutatójuk 97 százalék, ami azt jelenti, hogy nagy valószínűséggel tényleg létezhetnek.
Amióta az ültetvények parlagon vannak, több más faj is előbújt. Ki tudja, hol rejtőztek eddig? A legmulatságosabbak a pörgőslegyek. Az alfából kúsznak ki, mint valami férgek, majd négy forgószárny emelkedik ki belőlük, és felrepülnek. Én még öklömnyinél nagyobbat nem láttam. Viszont Cartini szerint lehetnek, mert hallott valamit, hogy a testük évről évre négyzetes arányban növekedik. De hogy ez tényleg így lehet, abban nem vagyok biztos, mert amikor éppen erről beszélt, titokban megmértem a valószínűségét. A műszer kijelzője 68 és 71 százalék között ugrált, ami akkor tényleg meglepett. Ma már fel se tűnik egy ilyen eredmény.
Jó! Inkább hagyjuk a százalékokat!
Ezt azért írom, mert már nagyon összekeveredett minden.
Mind nehezebb szétválogatni, hogy ebben a világban ki is a valós, és ki a képződmény. Ki kinek a kreatúrája?
Olvastam valahol, hogy amikor az őskorban, valahol az ősföldön, egy fizikus(!) előállt a kronolitok elméletével, azt tudóstársainak többsége hangos röhögéssel fogadta. Később, néha egészen közel kerültek a megoldáshoz. Voltak, akik átsiklottak felette, vagy kerülgették erre-arra, mint valamiféle újra és újra felbukkanó rémet. Néhányan annyira megrémültek a lehetőségtől, hogy inkább titokban tartották mindazt, amire rájöttek. Belátom, nekik volt igazuk. Mert jobb, ha a jövőből nem érkezik ide semmiféle információ, és innen sem szivárog át a múltba.
Sokáig úgy tűnt, hogy azok a mocsári dögök valamiképpen rendet tartanak ebben az összezavarodott világban. De ők is megváltoztak. Engedtek a kísértésnek. És most itt tartunk…
Két kezemen össze tudnám számolni, hogy most, itt a Dorenen hány valóságos személy van. Persze a barrakudákon kívül. Meg azokat nem is tekintem… Mondjunk, személy helyett inkább embert! De ez sem pontos egészen, mert… Az egyes emberek valószínűségét csak százalékosan lehetne (akkor is csak viszonylagos pontossággal) meghatározni. És még akkor is ott marad a kérdés, hogy aki 99 százalékban létezik, az létezik-e egyáltalán? És akkor még arról a bizonyos „robotkérdés”-ről nem is beszéltem.

Azt írtam, gyilkosság készül. Még azt is elpofáztam, hogy én leszek a gyilkos. Készülj! Elmondok mindent. Csak előbb… Csak előbb megpróbálom tisztázni azt a kronolitokról szóló elméletet. Lehet, hogy te is hallottál róla, ott a 21. században. Ha mégsem, akkor vagy előbb élsz, vagy később. Csak néhány napos szenzáció volt, aztán elfeledkeztek róla, és csak kétszáz év múltán ásták elő újra.
Mire gondolsz? Időutazásra? Tévedsz! Feleslegesen próbálkoztak. A kronolitok közötti rés túlságosan kicsinek bizonyult. (Az a rés csak „rés”! Hiába nevezték úgy, tulajdonképpen csak egy…) Talán majd egyszer sikerül. Talán majd az 51. században, amikor majd a treloni festészet virágkora lesz.
Szóval mind nehezebb szétválogatni őket: Enterrado szerintem (és a műszer szerint is) létezik, ott aszalódik az ónpáncél alatt, meg Hardmauer is, még mindig lent dühöng az iszapban, a deszantkabinban, ott van még Carlos a kocsmában, a két őrt álló katona a kormányzósági palota előtt, meg néhány telepes a déli féltekén. Ennyi! A többiek? Ők csak kreálmányok. De hogy ki hozta létre őket, arról fogalmam sincs.
Ja! Meg a robotok. Nem azok a söprögető-ültetgető masinák, melyek az ültetvényeken dolgoznak, hanem…
Érdekes, hogy Enterrado akkoriban sokukról megsejtette. Amikor meghallotta a hírt, hogy Samteilék új robotokat vettek, akkor valamiféle zavart mosoly futott át az arcán, már a száját is kinyitotta, mintha mondani akart volna valamit, de Carlos hirtelen belekezdett az egyik ezerszer hallott, réges-régi történetébe, és lassan arra terelődött a szó. Így aztán nem mondott semmit. Később meg elfelejtettem rákérdezni. Egyszer meg azzal a furcsának tűnő kérdéssel állt elő, hogy hány évesek Morinék gyerekei. Mert szerinte évek óta nem nőttek semmit. Én csak a vállamat vonogattam, ő meg, mint legtöbbször, akkor sem mondta ki, hogy mire is gondolt valójában.
Persze… Persze mindenre ő sem jöhetett rá. Mert ugye ott volt… (Arra még Carlos sem gondolt! Én pedig nagyon jól szórakoztam mindkettőjükön.) Ott volt Szofi… Mert ő is… Vagy egy tucat hasonmásával találkoztam mindenfelé. Hát igen, ilyen a Doren. („Bolond egy bolygó!”)
Enterrado még mindig azt hiszi, hogy ő alkotta Hardmauert, Hardmauer meg azt, hogy ő Enterradót. Nevetséges. A barrakudák meg azt, hogy mindkettőt ők. Na, ez még nevetségesebb. Ez… Ez… Ez már komolytalan.
Azok a rohadt világító dögök évek óta életben tartják mindkettőt. Tudom, mert Enterrado néha dörömböl, ha arra járok, Hardmauert meg meglestem a kabin ablakán át, amikor legutóbb lemerültem a mocsárba. Meglátott, de szerintem azt hitte, hogy képzelődik, mert csak állt ott, és nézett, nézett… kimeredt szemmel.
Ami engem illett, a Hairhanon azt tanítják, hogy senki se vizsgálgassa a saját maga valószínűségét, mert olyan dolgokra bukkanhat, amilyenre nem számít.
Ha már itt tartunk! Játsszunk! Húzz sorsot te is! Mondjuk azt, hogy összeráztam a pálcikákat a dobozban. Van benne öt fekete és egy fehér. A fekete a halált jelenti, a fehér az életet. Húzz egyet! Na mi van? Nem mered? Jaj, azt nem mondtam, hogy nem a te életedről van szó! Kiéről? Hát Enterradóéról meg Hardmaueréról, meg… Így se mered? Persze nem is tudnád. Talán majd egyszer… Tudod! Az 51. században. Talán.
Csak jó lett volna áttenni más vállára a felelősséget. Most már tényleg döntenem kellene.
Az a pálcikás trükk régen nagyon ment. Egyetlenegyszer hibáztam, amikor azt sorsoltuk ki, hogy ki végezzen a tábornokkal. Naná, hogy akkor hibáztam! Pont akkor! Máig sem értem. Talán azok a dögök a mocsárban… megzavarhattak. Ki tudja? Lehet, hogy tényleg azok voltak?
Először azt hittem, hogy csak hallucinálok, de most már tisztán hallom a dübörgést. Az ércelefántok erre vették útjukat. Döng alattuk az ónmező. Ahol kiálló szikla bújik meg a lemezpáncél alatt, ott az berepedezik hatalmas súlyuktól. A vékony résekbe addig-addig döfködik agyarukat, míg az enged, alányúlnak, felfeszítik, feltépik. Időnként megrázzák magukat. Olyankor fémszálú bundájukból hull az alfa(ón). „Megfertőzik” az ónmezőt, és ezzel biztosítják, hogy a következő fagyos hajnal után megindulhasson az átalakulás, hogy az ónlemez elporladjon, és jövő tavasszal az aguafák magjai kihajthassanak. Elefántok? Vagy mamutok? Lehet, hogy csak tévedésből nevezik elefántoknak őket. Azt hiszem, a mamut szőrös volt, az elefánt meg pikkelyes, de lehet, hogy fordítva. Mikor meg akartam nézni a központi könyvtárban, az épület ajtaját zárva találtam. Ez persze nem jelenthetett gondot. Itt a Dorenen a legvacakabb hairhani dekódolóval is ki lehetett nyitni bármelyik ajtót. Hát még az enyémmel! Az egész épület üres volt. Se egy bútor, se egy gép, csak a puszta falak, mintha…
Még nem is mondtam! Találtam egy könyvet. Véletlenül. Enterrado házának közelében ott feküdt az alfában.
Jaj, nem olyan könyv, amilyenre te gondolsz. Egy apró fekete gombocska.
Meg sem néztem, miről szól, csak zsebre vágtam. Itthon kapcsoltam be, amikor vacsoráztam. Az asztal felett megjelenő oldalon az Egy kém élete cím állt. Na, ezt megint kifogtam, gondoltam. Oldalra sandítottam, a hulladékmegsemmisítő szájára – azt mérlegeltem, hogy onnan az asztaltól bele tudom-e dobni –, amikor visszafordultam, megpillantottam a képet, a címlapot. No, nézd csak! Ez a Doren! És belelapoztam.
A főhős, egy hairhani (mi más lehetett volna? kém csak hairhani lehet) légpárnás terepjárójával a mocsár felé indult. A szerző annyira életszerűen leírta az űrkikötőt, hogy úgy sejtem, a valóságban is járhatott arra. Még Carlos kocsmájáról is említést tett, persze név nélkül, csak egy golyófejű pincérről írt. Megdöbbenésemre pontosan ismerte az utat is. Minden kanyart, emelkedőt, elágazást megemlített. A kém száguldott, száguldott, csak ott lassított, annál a kanyarnál, ahol annak idején Enterradóval mi is eltévesztettük az utat. Belehajtott a ködbe, leállította a terepjárót, felvette a védőruhát és egy SnD jelű maszkot… (Ekkor felugrottam, kirohantam a terepjárómhoz, és megnéztem az álarcom típusát, mert már nem emlékeztem rá. Megegyezett azzal.) Fogta a szigonyt, és elindult a mocsárba.
„Mit akar ez? Vadászni? Most megfogtam. Egyedül, csali nélkül? Barrakudára? Nevetséges.”
A hairhani még egy ideig szerencsétlenkedett, cuppogott az iszapban jobbra-balra, majd visszamászott a kétéltűbe, és beljebb hajtott a mocsárba. A reflektor fényében megpillantott egy fickót, aki ott állt előtte vagy húsz méterre, térdig belesüllyedve a dagonyába. Körülötte hemzsegtek a barrakudák. Reménykedve integetett a hairhani felé. A főhős kiugrott a terepjáróról, és lőtt. Nem a barrakudákra, hanem arra a csapdába esett fickóra, aki aztán beledőlt az iszapba. A barrakudák szétiszkoltak.
Ennyi volt az első fejezetben. A másodikban a hairhani megint a mocsár felé száguldott az úton. Az egyik kanyar után meglátott egy férfit, aki gyalogosan előtte haladt. Gyorsított, és nekihajtott. Lassított, megállt, visszatolatott. A holttestet berángatta a rakodótérbe, és továbbhajtott a mocsárhoz. Azt a helyet kereste, ahol az előző áldozatát hagyta. Amikor megtalálta, azt is melléje dobta, majd visszaindult. Útközben azon rágódott, hogy egyikről sem szedte le a dögcédulát, sőt még csak meg sem nézte, hogy volt-e rajtuk egyáltalán.
A következő három fejezetben folytatódott a…
Kikapcsoltam a könyvet.
Csend van. Az ércelefántok elvonultak a patak felé. A patak mára egy szélesen hömpölygő folyammá dagadt. Amióta nem öntözik az ültetvényeket, a mocsár szintje is megemelkedett. Alig találtam oda arra a bizonyos helyre. (A kabinhoz.) Mindenfelé források törtek ki a földből. A reptérre vezető utat is három helyen átvágta a víz.
Holnap délelőtt befejezem a könyvet, este meg elmegyek Carloshoz a kocsmába. Kikérdezem erről-arról. Talán még a könyvet is szóba hozom. Lehet, hogy azokról a dolgokról már nem is kell hallgatni. Évek óta nem érkezett erre a bolygóra senki. Az űrkikötő csendes, mint egy omladozó kripta. Talán az is. Néha feltámad bennem valamiféle remény, ha az égen elszáguld egy csillogó vagy vöröslő pont, vagy váratlanul feldübörög valami a levegőben. Olyankor beugrok a kétéltűbe, és száguldok arra, amerre tartottak. De azokról mindig az derül ki, hogy csak roncsok, mindenféle fémkacatok. Hullanak itt, hullanak ott. Én meg eszelősen száguldozok a nyomukban. Talán valamelyik a Rigel Titkából való, vagy a Bartoldi Trónjából. Ki tudja?
Tulajdonképpen erről kellene beszélnem Carlosszal, nem az ércelefántokról és nem a könyvről (persze arról is), hanem erről a zavaró időbeli egybeesésről.
Fülemhez kaptam a kezem. Felsikoltott az ónmező. Ez az ónzaj. Ha egyszer rákezd, nem egyhamar marad abba.
Emlékszel még, mi az? Egy kis ismétlés:
„Ónzaj vagy ónzörej: az ón +13,2 °C és +161 °C között létező tetragonális változata, a fehér ón a képlékeny deformáció hatására létrejövő ikresedés során hallható hangokat bocsájt ki.”
Csak hogy ragadjon rád valami.
A könyvben az egyik szigonnyal átlőtt áldozat hairhani volt. Ezen törtem a fejem már órák óta. Mert akiket én lelőttem, egyik sem volt az. Mivel a Dorenen én voltam az egyetlen, már arra is gondoltam, hogy nem is rólam szól, hanem egy másik hairhaniról, aki még nem érkezett meg ide, és majd engem fog lelőni. De ez persze most már képtelenségnek tűnik, de régen megtörténhetett volna.
Bekapcsoltam könyvet, azt az oldalt kerestem, amelyiken a kém lelőtte a hairhani fickót a mocsárban. Lapozgattam előre-hátra: nem találtam. A könyv is megváltozott volna? Itt már minden megváltozik?
Átfutottam, amit tegnap már elolvastam. Azon az egy dolgon kívül más furcsaságot nem találtam.
Mint kiderült belőle, a főhősnek, a kémnek az volt a feladata, hogy őrizzen valamit, ami ott rejtőzik a mocsárban. Csak ennyi! No meg, hogy eltüntessen mindenkit, aki annak a titokzatos valaminek a nyomára akad. Már huszonvalahány éve azt csinálta, mert az volt az utolsó parancsban, amit megkapott. Várt, csak várt, és közben végezte a dolgát. Nem érkezett újabb utasítás. Közben a meg nem nevezett bolygón mind többeknek tűnt fel, hogy önjelölt barrakudavadászok tűntek el a mocsárban.
Egy reggelen a kikötői ivóban a golyófejű kocsmáros elkapta a karját, a szemébe nézett, és azt mondta:
– Őt ne! Megértetted?
A kém bólintott, és kisomfordált.
(Ez tényleg így történt. Szó szerint! Carlos már akkor sem értett semmit.)
A hairhani egy fickóval száguldott a mocsár felé. Közben a Hairhani griffek című katonaindulót hallgatták.

A Hairhan mindig semleges volt. És remélem, az is marad, amíg világ a világ. Évszázadok óta sikerült elkerülnünk, hogy belekeveredjünk valamelyik értelmetlen összecsapásba. Mi voltunk a legjobb elemzők. Így aztán a hairhani zsoldosok ott voltak minden szektor hadseregében, kivéve a kavai flottát, mert ők robotokat használtak. (Meg is járták velük rendesen!) Mi mindig mindent tudtunk. A pontos információ érték. Hol az egyik felet segítettük vele, hol a másikat. Így fenntartottuk az egyensúlyt közöttük. És ha belátták, hogy nem győzhetnek, megkötötték a békét. Ebben a háborúban is ez történt.
Számításaink azt mutatták, hogy csak egy nagy pofon kell a Xanadu–4-nek, és máris hajlik a békére. Igaz, hogy elverték őket egymás után kétszer is, de az nem jelentett semmit, mert nem eléggé… Nem eléggé. A számítások azt mutatták, hogy ha Hardmauer a flottájával kiesne, akkor mindjárt másképp állna a helyzet. Engem küldtek.
A tábornok flottájának értelmetlennek tűnő manőverei teljesen összezavarták az ellenfeleket. Végig figyeltem a lépéseit. A számítógépek eredményei csak néha-néha egyeztek a valósággal. A titokban végzett valószínűségi méréseimnek adatai is időnként nevetségesen más eredményeket mutattak. Nem szívesen ismerem el, de Hardmauer egy zseni volt. (Illetve egy zseni most is, ha közben meg nem őrült odalent az iszapban.)
Hardmauer a számításaim szerint nem élhette volna túl az ütközést. A műszerem szerint 99,99 százalék volt az esélye annak, hogy vége. De egy rejtett automatika lelassította a kabin zuhanását. A HDK régi volt, még a háború előtt gyártották, a műszaki hanyatlás előtt. Akkoriban a tervezők még ilyen esetekre is gondoltak.
Miért kell mindig, mindent megmagyarázni? Hogy így, meg úgy! Miért nem elég, ha csak utalok rá? Téged érdekel még egyáltalán ez az egész?
Én már nagyon unom.
Írtam az elején, hogy nem egy kalandregény. Ez valós történet. Legalábbis az én valóságomban. A valóság mindig egy kicsit kopottabb, mint a képzelet, az álmokról pedig akkor még nem is szóltam.
Vége!

Enterrado, Hardmauer és az én információim összefonódtak (meg még belekeveredtek a mocsári dögök sugallatai is), de talán ki lehet majd bogozni ezt-azt valahogy.
Belefásultam a várakozásba. Haza szeretnék menni végre, és megkeresni valakit, aki, amikor eljöttem a Hairhanról, azt mondta, hogy: „Ha most elmész, nem várlak meg.”
Tulajdonképpen nem is így mondta, hanem úgy, hogy: „Te, Theo! Ha most…” Érdekes, évtizedek óta nem hallottam a nevem. Mindenki csak Cronwillnek hívott, meg hairhaninak, de Theodornak senki sem. Pedig szinte mindenki tudta, hogy az a nevem. Furcsa, de állítólag hasonló jelentése van, mint a Dorennek: valamiféle ajándék.
Ma délelőtt a déli féltekén jártam. Setinman gépével röpködtem erre-arra. Végeztem néhány mérést. Rémisztő eredményeket kaptam. Este, miután visszaértem a terepjáróval, még elmentem a kormányzósági palotához. A műszer szerint a két szolgálatban lévő őr valószínűsége 63,2 és 56,7 százalékot mutatott.
Több mérésre már nem jutott idő. Meg… meg nem is akartam…
Megfogadtam magamnak, hogy szépen, oldalról oldalra végigolvasom az egész könyvet. De győzött a kíváncsiságom. Miután kiszedtem a szűrőpatronokat az orromból (már abból is csak egy dobozzal maradt), meg lekapartam arcomról a háromszoros szemvédő fólia maradványait, előrepergettem a lapokat egészen az utolsó fejezetig.
A hairhani a mocsárban méricskélt valamit. Persze az nem derült ki, hogy mit.
Furcsa, ismeretlen hangot hallott a feje felett, felnézett, és akkor rázuhant egy háló. Egy vadászháló! Olyan, amilyet a Barkanon használnak. Kétségbeesve próbált kiszabadulni, de mind jobban belegabalyodott. És ennyi! Vége is volt. A következő oldalak üresen tátongtak, pedig volt még vagy tíz. (Talán selejtes példány?)
Egy ideig feküdtem a sötétben, és azon a vadászhálón tűnődtem, hogy jelenthet-e valamit, lehet-e valamiféle titkos, elvont jelentése. Elaludtam. Egy reccsenésre riadtam fel. Először azt hittem, hogy csak a szokásos éjszakai hang, a hidegben összehúzódó fémlemezek nyekkenése, de annál sokkal hangosabb volt. Felkapcsoltam a kinti fényszórókat, és óvatosan kilestem a szoba ablakán, de nem láttam semmit sem. Visszafeküdtem.
Reggel, mivel a naptár matria narikát mutatott, rászántam magam, bepakoltam a terepjáróba a felszerelésemet, és elindultam kötelező, ellenőrző körutamra. (Már vagy négyet úgyis kihagytam!)
Amint távolodtam a háztól, egy pillanatra hátranéztem. A tetőn egy nagy sötét foltot pillantottam meg, egy lyukat. Visszahajtottam, és létrán felmásztam. Először azt hittem, hogy egy becsapódott meteoritnak vagy roncsdarabnak a nyoma. De nem az volt. A fémlemezen szabályos hatszögletű nyílás éktelenkedett, mintha csak egy ércelefánt (vagy mamut?) döfte volna be az agyarával. A magasságot tekintve is az a megoldás tűnt leginkább elfogadhatónak. Ezt mégis képtelenségnek tartottam, és elvetettem. (Csak észrevettem volna!)
Most mehetek az űrkikötőbe egy hegesztőrobotért, dohogtam magamban, de ezt inkább későbbre halasztottam. Majd ha végzek, úgyis bemegyek Carloshoz is a kocsmába.
Feltámadt a szél, hordta az alfát. Itt-ott már a frissen emelkedett óndűnék között kanyarogtam. A szél egyre erősödött, alig láttam valamit, és valahol eltévesztettem az irányt, nem találtam vissza az útra. Többször megálltam, kiszálltam, és a talajt vizsgálgattam. Egyszer csak a lábam belecuppant a mocsárba. Lassan, szinte hangtalanul beljebb hajtottam, megláttam az ismerős fákat. A kétéltű rakodóterében elkezdtem átöltözni szkafanderbe, melyben már annyiszor lemerültem az iszapba, de akkor meghallottam a zajt. Félreismerhetetlen hang volt. A pörgőlegyek! Mintha a fejem fölött repkedtek volna. Kimásztam a terepjáróból, és előre ólálkodtam.
Pontosan ott, ahol a kabin rejtőzött, egy vastag sodronykötél lógott a mocsárba. Mi történik itt? A ködtől és a még mindig hulló alfától nem láttam, hogy mi tartja a fémkötél fenti végét. A sodrony megmozdult, kiegyenesedett, és feljebb emelkedett. Az iszap mintha megrázkódott volna, bugyborékolt, barrakudák iszkoltak szanaszét minden irányba. Négy fehér pont jelent meg felettem, melyek egy hálót tartottak. Először úgy tűnt, a barrakudák után suhannak vele, de váratlanul megfordultak, és felém tartottak. Akkor előttem háromlépésnyire egy világító kepesztett ki a dagonyából. A pontok megálltak felette, és elengedték a hálót. A háló ráhullott a barrakudára, és ahol hozzáért a pikkelyes páncéljához, felizzott. A világító fetrengett erre-arra, de nem menekülhetett, mind jobban belegabalyodott a hálóba. Nem vártam tovább, rohantam a terepjáróhoz. Szerencsémre a szél újra felerősödött, és az óndűnék pora megtöltötte a levegőt. (Persze ilyenkor nem működik semmi, se telefon, se műszer.) Majdhogynem vakon száguldottam. Csak néha találtam rá a nyomomra, melyet arrafelé menet hagytam.
Szóval itt vannak! Eljöttek Hardmauerért. Valahogy mégis ráakadtak. Kiemelik a kabint az iszapból, és…
Az űrkikötő felé igyekeztem. Abban reménykedtem, hogy Carlos majd úgyis mindenről tud. És majd csak kitalálok valamit.
Valahol eltévesztettem az utat. Véletlenül Enterrado háza felé fordultam. Mikor rájöttem, úgy döntöttem, hogy átvágok a dűnék között a terepen, ott az alfa legalább egykettőre befedi a kétéltű nyomait.
Hirtelen bukkantak elő a porból. Ott tornyosultak előttem. Majdnem beléjük hajtottam. Egy sorban vonultak, egyenesen a ház felé. Alig lehetett látni őket a szürkeségben. Összekapaszkodva, ormányukkal az előző farkát fogva haladtak. Szemüket szorosra zárt páncél fedte, a vörös fények azért nem világítottak. Lábaik dübörgését elnyelte a mindent beborító, vastag alfa.
Mi keresnek ezek itt?
Vártam, csak vártam, de az előttem vonuló fémszörnyetegek lánca csak nem ért véget. Visszatolattam, kiszálltam. Akkor már tisztán hallottam a roppanásokat, nyikorgásokat, a szétszakadó fémlemezek hangját. Az ércelefántok Enterrado házáról tépkedték a védőkupola acéltábláit.
Nem akartam vele találkozni. Mit mondhattam volna neki?
Elszáguldottam onnan a kikötő felé.
Mielőtt beléptem a kocsmába, még kikaptam a zsebemből a műszert, és egy pillantást vetettem rá. Úgy tűnt, minden rendben, de odabent nem találtam senkit sem.
Hová lettek?
Pedig a műszer jelzi őket. Itt van: Carlos 97,3 százalék, Cartini 34,6 százalék, de róla már úgyis tudtam, hogy csak…
– Hé! Carlos! – kiáltottam. Nem jött válasz. A pultot, az asztalokat, a székeket vastag porréteg fedte, mintha évek óta nem is járt volna ott senki. És az a szag…
– De hát én itt voltam tegnapelőtt is! – üvöltöttem. És akkor… és akkor még rendben volt minden.
Újra megnéztem a műszert. Carlos valószínűségére még mindig 97,3 százalékot mutatott. Megkerültem a pultot, bementem a raktárba. Sejtettem, hogy mit találok. Carlos összeaszalódott teste ott feküdt a polcok között a padlón, jobb kezében egy telefont szorongatott.
A műszerre meredtem. Nem! Nem romolhatott el. Ott Carlos múmiája fölött újra és újra megismételtem a mérést. Mindig ugyanazt az értéket mutatta. És akkor eszembe ötlött valami, amiről még soha nem hallottam, és még csak fel sem merült bennem soha: a műszer létezik egyáltalán? Kapkodva, a lehetséges beállítások között ide-oda ugrálva beállítottam az egyméteres körzetben lévő tárgyakat vizsgáló üzemmódot, és mértem, majd az értéket átváltottam harminc centiméterre, és megint mértem, majd az egy milliméterre, és… Mindig 99,99 százalékot mutatott.
És akkor megértettem, belefutottam egy paradoxonba. Lehet, hogy egy nem létező műszerrel mértem ezeket az értékeket. Vagy én nem létezem?
A műszert a falnak csaptam. Egy csattanást vártam, meg szétrepülő alkatrészeket, de helyette egyszerűen eltűnt, amint elérte a falat. Biztos, ami biztos alapon a falhoz léptem, és belevágtam az öklömmel. Még szerencse, hogy nem teljes erőmből!
Na tűnés innen! – villant az agyamba, és már futottam is a terepjáró felé. Már csak négy-öt méterre lehettem, amikor megpillantottam a négy kis világító pontot magam előtt a levegőben…
Sürget az idő! A te valószínűséged is egyre csökken. Ki sem merem írni, hogy mennyi!
Lehet, hogy mindez benne lesz abban a könyvben, amit éppen olvasol, de lehet az is, hogy csak évek múltán akad a kezedbe egy másik könyvben, vagy valamin, amit akkor majd könyvnek neveznek.
És most… És most megpróbálom ezt az egész zavaros információhalmazt rád zúdítani.

Doren.
Terrai idő szerint: 3066. 06. 06. 06:06, hairhani idő szerint: matrika ata, tanareta.
Theodor Cronwill
Utóirat: Nem várok választ!!!
Testvérünk!  Eljött az idő. Meghoztuk döntésünket. Bár még mindig nem értjük képzelgésed lényegét, úgy határoztunk, hogy…
Ez már engem nem érdekel! Halljátok? Nem érdekel!!!!

 

1 év ezelőtt Nincs komment még

Másnap reggel rémséges zajra riadtam, egy hairhani katonaindulóra.
Lenéztem az ablakból. Mintha a régi szép idők tértek volna vissza, Cronwill ott állt lent, és vigyorgott. Intettem neki, hogy jöjjön be a házba.
– Szóval mégis élsz? Képzeld, ezek az idióták már szobrot akartak állítani neked a kormányzósági hivatal elé. Még a pénzt is összegyűjtötték rá, de az új kormányzó nem engedte. Amin csodálkozom, mert az is éppen olyan idióta, mint az előző volt – kezdte. – Na, a többit majd elmesélem útközben.
Ő nem mondta, én meg nem kérdeztem: hova megyünk? Hova mehettünk volna? A mocsárba.
Mire odaértünk, mindent tudtam az elmúlt majdnem két év eseményeiről. Sokan elköltöztek, elegük lett a küszködésből. Néhányan próbálkoznak még a déli féltekén újabb ültetvényeket telepíteni, de a legtöbben… feladták. A doreni enrancs nem kell már senkinek, mert az ardai szektorban sikerült honosítani, és annak, amit ott termelnek, sokkal édesebb íze van.
– …barrakudát meg nem lőttem azóta egyet sem. Lassan én is csomagolhatok – fejezte be.
Megszólalt az a különös hang: ráértünk az ónmezőre.

„Ónzaj vagy ónzörej:
Az ón +13,2 °C és +161 °C között létező tetragonális változata, a fehér ón a képlékeny deformáció hatására létrejövő ikresedés során, hallható hangokat bocsájt ki.”

Letűzött fémrudak jelezték az irányt.
– Ezeket tavaly raktam le. Egy vagyonba került – morogta Cronwill, mielőtt váratlanul lefékezett volna. – Gyere! Nézd!
A szürke fémlemezt két nyílegyenes oldal határolta, melyek ott, azon a ponton találkoztak.
– Emlékszel arra a térképre? Ez a hatszög egyik sarka. Itt kezdődik a mocsárnak az a része, amit nem fedett be az ón. De ez semmi! Mutatok majd ennél érdekesebbet is – mondta.
A régi helyünkre mentünk. Lemásztam a kétéltűről a sárba. Cronwill jött utánam. Értetlenül bámultam rá a fényszórók fényében, de ő csak vigyorgott. Álltunk ott néhány percig, talán tízig, talán tizenötig. És akkor megmozdult az egész környék.
A félelmemen túl, valami erős déjà vu érzés kerített hatalmába. Mintha ezt az egészet én már átéltem volna egyszer. Át is éltem. Eszembe villant az álmom.
A barrakudák sorban másztak elő az iszap alól, és körülvettek, Cronwill meg csak állt a szigonypuskával a kezében, és vigyorgott. Mintha azok a rémségek mind rám bámultak volna azokkal az üres, hatszögletű szemgödreikkel. Álltam ott a kör közepén, moccanni sem mertem. Egyszerre csak megfordultak, és sorban visszabújtak az iszapba.

Még mindig nem érti…
Furcsa kinézetű lényeket gondoltál ki, testvérünk. Rémisztően csúnyák, és nevetségesen imbolyognak a két lábukon. Szinte hihetetlenek.
Tudnak logikusan gondolkodni, de mégsem teszik. Értelmetlenül öldökölnek, bennünket és egymást is. De még csak meg sem esznek bennünket, vagy a saját fajtájukat. Hanem akkor miért is teszik. Olyan furcsa fogalmakért, mint a hatalom, meg… Mi is volt az a rejtélyes másik hajtóerő? Már tudom: a pénz… a pénz.
Tényleg furcsák. Azonban ebben az általad megalkotott világban – (Hogy is nevezik ők ezt a bolygót? Dorennek? Milyen érdekes név!) – két dolgot is találtam, ami nem tetszett. Az első, hogy megengedted egyiküknek azt, ami nekünk megadatott, azt, hogy ő maga is megálmodja a saját világát. A másik pedig az, hogy az általad alkotott világban, abban a bizonyos hatalmas teremben, a falakon ott állnak titkos tanításaink. Tudom. Képtelenek megfejteni azokat. Én mégis úgy gondolom, hiba volt. Azok a tanítások titkosak, és még közülünk is csak az arra érdemesek olvashatják. Ráadásul hagytad, hogy azok a rémségek primitív eszközeikkel szétvagdalják, elpusztítsák azokat az ősi feliratokat.
Ez már-már, szentségtörés!
Talán még szánhattál volna néhány millió évet erre a munkára.
Még nem tudjuk, mi legyen ezzel a világgal. Talán megpróbálunk ezzel is együtt élni, de a hibákat ki kell javítani.
Várj türelemmel!
Majd döntünk. Majd, döntünk…

Hazafelé menet Cronwill előadást tartott:
– Szerinted? Nem furcsa ez az egész? Valahogy ők csinálták, de hogy hogyan? Azt nem tudom. A térképen az a másik hatszög, a házatok körül… Utánanéztem a régi levéltárban. Ha hiszed, ha nem, amikor az első telepesek megérkeztek ide, akkor ott is mocsár volt. Később kellett a terület, és betemették, de valamiféle rejtélyes erő még mindig működik ott is. Szerintem ők csinálják. A barrakudák. Na mi van? Mondj már valamit!
A rejtélyes erőről Remitor ötlött az eszembe. Ő megsejtette, hogy itt valami másról van szó, mint egy idegen hatalom játszadozásáról. De azt ő sem fogta fel, hogy sokkal nagyobb erők is munkálkodhatnak, mint… mint amekkorát a saját tudásával megmagyarázhatna.
Cronwilltól azzal váltam el, hogy holnapután reggel találkozunk Carlos kocsmájában.
Elnyúltam az ágyon, és…
Először csak a széket láttam, csak a széket… azt is homályosan. Meglepődtem, hogy Hardmauer nem ül ott a széken, a már megszokott görnyedt testhelyzetben, a térdén könyökölve, arcát két tenyerébe temetve.
Megpróbáltam odaképzelni, de akkor a csillagtérképen túl, a levegőben száguldozó bolygók mögött tűnt fel az arca.
Jobb és bal oldalán két másik tábornok állt, a két másik doreni légió parancsnokai. Velük még nem találkoztam, a nevüket sem tudtam. (Őket még sohasem képzeltem el.)
Hardmaueren valami furcsának tűnt. Először nem tudtam, hogy mi. Aztán rájöttem. Nem a tábornoki egyenruháját viselte, hanem a császári uniformist.
A két tábornok úgy bámult rá, mintha valamire vártak volna. Talán valami parancsra várnak? Ugyan! Most már mire?
– Ne! – kaptam észbe. – Neee-ee-e! – üvöltöttem. De már elkéstem.
Carlos két nappal később elmondta, hogy azon az éjjelen pontosan olyan robbanást látott az égen, mint nagyon-nagyon régen, a háború vége felé. (Ezt még mindig nem értem.)
Másnap pakolni meg takarítani kezdtem a házban. Közben küldtem üzenetet Elenának, hogy élek, és hogy visszajön-e, vagy én menjek utánuk? A lányok nagyon hiányoztak.
Egész nap csak tettem-vettem. Tulajdonképpen Szofira vártam, de ő nem jött el.
Éjszaka megint összevissza álmodtam mindent.

Ma éjszaka megint kitört a vihar. A kupolán kopognak az olvadt fémcseppek. Lassan befejeződik valami visszavonhatatlan. Hiába okoskodott Cronwill, most már ezt a házat is betemeti az ón. Akkora a forróság, hogy úgy érzem, mintha a mennyezet itt függene felettem néhány centire, és a falak is idehúzódtak volna az ágy mellé, csak azért, hogy engem melegítsenek.
A szálak, ha lassan is, sorra elszakadnak.
Tegnap reggel bementem Carloshoz. Cronwill persze megint korábban érkezett, mint ahogy megbeszéltük, már a harmadik élénkítőt itta.
– Szofi? – kérdeztem.
Úgy bámultak rám, mint egy hülyére.
– Kiii? – kérdezett vissza Carlos.
– Szofi, a felszolgáló. Tudjátok! Bolond bolygó… – próbáltam mosolyogni.
De ahogy ők ketten összenéztek, rájöttem, hogy valami, még számomra is nehezen értelmezhető dolog történhetett.
Megláttam a fémlemezt, ami évek óta ott állt becsomagolva, a falnak támasztva. Rámutattam.
– Ja, az? Valaki itt felejthette. Itt van már pár napja. Még nem néztem meg, hogy mi van benne – mormogott Carlos, fogott egy kést, és levagdosta róla a borítást.
Egy hatszögletű ónlemez volt, furcsa jelekkel, krikszkrakszokkal teleróva. Olyan „én ezt már láttam valahol” érzésem támadt, amint megpillantottam. Rá is jöttem, hogy… Akkor régen, a Bartoldi Trónján, abban a teremben, mikor bontották a falakat, ott feküdt a padlón… Csak ez annak a negatívja lehetett. Minden jel fordítva állt rajta. Mintha arra ráöntötték volna az ónt, és miután megszilárdult, leszedték volna. Vagy talán az volt a negatív, mert…
Tulajdonképpen nem azon döbbentem meg, hogy azok a jelek nagyon hasonlítottak azokra, melyeket Bartoldi (Isten nyugosztalja!) hajdani főhadiszállásán láttam, hanem azon, hogy el is tudtam olvasni azokat.
Ma reggel meg (már az gyanús volt, hogy percek alatt megtettem a félórás utat, de akkor még…), miután beléptem, oldalra pillantottam, oda, arra az asztalra, ahol a logikám szerint Cronwill ült volna. Nem volt ott! Carlos egymaga álldogált a kocsmában.
– Nem kerestek? – kérdeztem tőle.
– Téged? Ugyan ki keresett volna? – válaszolta.
Félek, ha holnap is arra járnék (amire kevés az esély), már Carlost sem találnám ott.
A lánc egyik szeme megunhatta, hogy elszabadultak a dolgok. Ahogy Hardmauer tábornok és a doreni légiók térben és időben (már akkor „léteztek”, mielőtt megszülettem volna) is kicsúsztak az irányításom alól, ahogy én is túlléptem bizonyos utasításokat, melyeket az a rohadt, világító dög sugallt a mocsárban, és ahogy az is figyelmen kívül hagyhatott bizonyos instrukciókat, melyek teljesítését egy felsőbb erő – szerintem maga a bolygó, a Doren – elvárt volna.
De ki tudja? Talán a Doren is csak egy láncszemecske ebben az időben is, és térben is végtelennek tűnő játékban.
Ja igen!
Az ónlemezen, ha nem is szó szerint, de valami ilyesmi állt:
„A már létező valóságot, ha úgy akarja: tisztíthatja, rongálhatja vagy akár majdnem véglegesen el is tüntetheti. Ámen.”

Na mi van?
Nos! Idáig jutottál?
Biztos észrevetted, hogy itt-ott hiányoznak részletek, magyarázatok.
Tudom, néhány rejtett összefüggésre még nem bukkantál rá. De ez nem számít, majd rájössz azokra is.
A lényeg az, hogy a hiányokat, kényed-kedved szerint kiegészítheted. Betömheted a lyukakat a saját elképzeléseid szerint, úgy, ahogy akarod. Én nem szólok bele. Hogy is szólhatnék?
Ja! Most jut eszembe. Majdnem elfelejtettem. Előrelapoztál? (Akkor, amikor azt írtam, hogy: ne!)
Ha jól belegondolok, te is velem együtt képzelegtél egész eddig. Folytasd tovább! Még eltart egy ideig, míg… míg eltűnünk mindketten.
Az csak most ötlött fel bennem, hogy mi van akkor, ha te ott a 21. században nem is ismered ezeket a jeleket, vagy ha a jeleket ismered is, nem érted ezt a nyelvet? Lehet, hogy a szemed előtt csak zavaros, megfejthetetlen krikszkrakszok ugráltak egész eddig? Olyanok, mint amilyeneket én láttam a Bartoldi Trónján a falra vésve. Lehet, hogy eltoltam az egészet? Lehet? Ajjaj! Akkor nem is zavarlak tovább. Próbálj meg aludni!
Én meg…

Én meg várom a mentőalakulatot, hogy kiszabadítsanak. Hogy leolvasszák a kupoláról az átkot. Mit? Mit? Az átkot. Az ónt! A Doren átkát!
Még néha reménykedem abban, hogy ideérnek, mielőtt még…

HARDMAUER

A tárgyalás eredménytelenül végződött, az idő meg csak múlt… múlt. Az kattogott az agyamban, hogy már rég a SN456-os szektorban kellene lennünk! A döntésemre vártak. A falon villogó grafikonokat bámultam, melyeken a háború kilenc éve alatt a Barrakudával (TL4-es cirkáló) megsemmisített objektumok adatait mutatták. „Ki kapcsolta be?” Csak villogtak, villogtak. Időpontok, koordináták, az elpusztított hajók, űrállomások, bolygók fegyverzeteinek összesítései.
„Most meg itt van, ez a nevesincs bolygó… a szánalmas védelmi rendszerével. Ráadásul a miénk… ráadásul tele foglyokkal… na meg a lakosság… Ez aztán… Nagy dicsőség lesz!”
– Lőjétek szét! – nyögtem, de mintha nem is az én hangom lett volna.
Nem válaszolt senki. Nem moccant senki.
Felkaptam a fejem. Körbenéztem rajtuk. Mind rám bámultak. Szemem megakadt Altarez százados sötét tekintetén.
– Altarez! Tűz! – mordultam.
De ő megrántotta a vállát:
– Lőj te! – mondta, és kiment az irányítóteremből.
„Ennek mi baja? Lázadás? Itt is?”
– Tűűűz! – üvöltöttem, de senki sem mozdult.
Megszédültem, szemem előtt apró, ezüstösen csillogó hatszögek ugráltak.
Az egyik százados szólalt meg (új lehetett, a nevét sem tudtam):
– Altarez oda való. Arra a bolygóra – mutatott ki az ablakon. – A családja ott van lenn.
Abban a pillanatban rádöbbentem, hogy vége az addig kétségbevonhatatlan tekintélyemnek, azzal együtt vége az évtizedek alatt, lépésről lépésre felépített karrieremnek, és ami a legfontosabb, vége… vége a háborúnak.
Hát? Történhetett volna így is. De nem így történt. Ezt csak én találtam ki. Talán Bartoldinak jó lesz. Vajon elhiszi? Miért ne hinné? Hiszen majd én állítom, én, Karl Omár Ottó Hasszán Wilhelm Hardmauer, a Xanadu–4 szektor tábornoka. Ahogy mondani szokták: „Legjobb(!!!) tábornoka.” Csak találjanak meg végre! Találjanak meg!

Na mi van? Azt hitted, vége? Azt hitted, értesz mindent? Hogy mégis tudod, mi az a treloni festészet? Nevetséges. Ott a sötét őskorban? Honnan tudnád? Forgatod azt a cellulózszármazékokból készült valamit a kezedben, és közben azon töröd a fejed, hogy tovább olvasd-e, hogy megpróbáld-e megfejteni a benne lévő jelhalmazt (hátha mégis jelent valamit), vagy inkább bevágd a sarokba, vagy felgyújtsd és kidobd az ablakon vagy az erkélyről, hogy szálljon és füstöljön, mint egy mesebeli, döglődő, tűzokádó sárkány, vagy…?
Engem az zavar a legjobban, hogy nem tudom a neved. Elneveztelek már Ödönkének meg Lukréciának, de valahogy egyik sem az igazi. Választhatnál magadnak egyet. Talán valami ősi barbár nevet, mint: Thor, vagy Nyék, vagy Cit-Bolom-Tun (Kilenc Agyarú Vadkan), vagy ha nő vagy, akkor valami rejtelmesen szépet, mint Eukranté (a Teljesüléshez Vezető), esetleg titokzatosan vadat, mint Hipponoé (a Kancaszilaj). Mert minden név önmaga is egy rejtély… Nem gondolod?

Viiiijjju! Viiiijjju! Viiiijjju! Viiiijjju!
„ Riadó! Dehogy. Az ébresztő. Reggel van. Reggel?? Ugyan, miféle reggel?”
Kinyitottam a szemem. Abban a pillanatban táncba kezdtek azok a nap mint nap elátkozott csillogó hatszögek. „Még hogy csúcstechnológia! Meg: iparunk csodája! Hogy merhettek ilyen vackokat az én két szemem helyére beültetni? Órákig eltart, mire sikerül a kettőt szinkronizálni. És akkor is ott marad egy… egy nagy hatszög. Mintha örökké egy ablakon bámulnék kifelé… egy homályos, mocskos ablakon.”
„Már megint?”
Viiiijjju! Viiiijjju! Viiiijjju!
Öklömmel a kapcsolóra csaptam.
Viiiij… És csend lett.
Felkeltem, eltámolyogtam a székig (két vasláda), leültem, és az asztalra (három vasláda) könyököltem. A láda tetején megkerestem az utolsó belevésett rovásoszlopot, és tábornoki lézerdísztőrömmel beleégettem egy vonalkát.
Tekintetem végigfutott a fémlapon: „Huszonhárom év, nyolc hónap, kilenc nap. Meg még amire nem emlékszem. Csoda, hogy nem kattantam ki. Hm! Vagy ki tudja?”
Amikor legelőször magamhoz tértem, megesküdtem volna arra, hogy még az űrben vagyok, valahol a Barrakuda és a bolygó között. Csak az ütközésre emlékeztem.  Nagy lehetett. Csak annyi villant be, hogy „ez egy meteor”. Később persze rájöttem… Meteor? Itt?
Csoda, hogy a HDK túlélte. Ez a hadászati deszantkabin, még csak nem is a legmodernebb, de legalább megbízható, nem úgy, mint azok az agyondicsért új típusúak, amilyeneket ott a Harratán használtunk, azok aztán… Valami programhiba miatt elkezdték kiszivattyúzni a levegőt saját magukból, utána meg automatikusan szétlőtték egymást.
Még most is hallom Altarez hangját: „Szerencsés vagy! Átkozottul szerencsés. Csak nyolc tízezred másodpercen múlott.”
Szerencsés voltam. Tényleg. Csak hát a szemem. Az…
Elkezdtem a napi programomat. Hússzor lefutottam a raktárajtó és az irányítófülke közti távot. A raktárban találomra felkaptam két konzervet, majd az „asztalon” gondosan megterítettem a reggelihez. „Jó étvágyat!” – kívántam magamnak, és falni kezdtem. Be is kanalaztam mindkettőt, mielőtt még a kíváncsiság és a félelem megnézették volna velem a szavatosságuk idejét. (Az egyik hét hónapja, a másik három éve járt le.)
Már éppen a szokásos reggeli „varázsláshoz” készülődtem, amikor meghallottam a kaparászást.
„Neee! Most ne! Azért sem! Nem érdekel! Hagyjatok!”
A fal akkorát dördült, hogy beleremegett az egész kabin. Mindig így csinálják. Először csak matatnak odakint, de ha elunják, akkor valamelyik nekiront a falnak. Bumm! Majd újra és újra: bumm-bumm! Egészen addig, míg az irányítókabin falán lévő ablakhoz nem megyek. Oda kell mennem, mert ha nem… Akkor… Valami olyan jön, amilyet nem kívánok senkinek sem. Még Bartoldinak sem.
Neki csak azért nem, mert ő az egyetlen, akiben még néha reménykedhetem. Talán már nem is él, hiszen már itt vagyok huszonhárom éve, nyolc hónapja és kilenc napja, vagy még annál is régebb óta. Örülnék, ha kimentene innen, de nem szeretnék magyarázkodni neki arról, ami történt.
Elfogtak. Engem, Karl Omár Ottó Hasszán Wilhelm Hardmauer tábornokot elfogtak.
Micsoda szégyen! Egy Hardmauer nem eshet fogságba. Még egy százados sem, nemhogy egy tábornok! Abban a háborúban, melyben a Xanadu–4 szektor elszakadt az Urieli Uniótól, dédapám egyetlen még megmaradt, már égő cirkálójával felszállt a Rovenről, és eljutott a mieinkhez. Nagybátyám, a galovini háború idején, amikor csapdába csalták, inkább felrobbantotta üzemképtelen rombolóját, de nem adta meg magát. Ezeket a hősi tetteket feljegyezték családunk krónikájába. (Azt persze nem írták bele, hogy nagybátyám tettének az lett a következménye, a muntaiak többé meg sem kísérelték megadásra bírni az üzemképtelen hajók legénységét, könyörtelenül elpusztítottak minden sérült egységet.)
De mit írnak majd rólam? Elfogta a lázadó csőcselék? Micsoda szégyen!
Volt ott mindenféle népség. Foglyok: „A rohadt ellenségeink!”, és a hajdani őrök: „Szemétre való, árulók!” Körül fogott a „csőcselék!”. Nem hittem volna, hogy meg merik tenni, de megtették. A hangadók között persze egy tiszt sem volt, ők egy külön csoportban álldogáltak a tömeg mögött. Nem szóltak bele semmibe, csak unott arccal figyelték az eseményeket. (Na jó! Ez nem igaz. Mivel nem Bartoldinak írom, magamnak is be kell látnom, hogy akkor már minden tiszt a lázadók pártjára állt.)
A lázadók közül csak egyetlen fickót ismertem, egy hairhani kinézetűt, akinek a neve most bármennyire is erőltetem az agyam, nem jut az eszembe. Hogy is hívták? Na mindegy. Majd eszembe jut. Még a háború elején találkoztunk a mirteliniai-hadjárat előtt, egy gyakorlaton, ahol az új fegyverrendszereket próbáltuk ki.
Először nem értettem az egészet. A fickót, „Egy civilt!” úgy hozták és rejtegették, mint valami csodafegyvert. Később magam is azt hittem, hogy az, de persze tévedtem. Az egész csak Bartoldi kétségbeesett, őrült ötletének bizonyult. Hogy hihettem benne hónapokig? Én, Hardmauer, a tábornokok legjózanabbja, akit nem lehetett beetetni semmiféle tudományos moslékkal? Az a fickó, az a „civil” ott a gyakorlaton mindig néhány perccel előbb megmondta az ellenfél következő lépését, előbb, mint ahogy a gépek kiszámították volna, és előbb, mint ahogy az megtörtént. Persze ami működik a gyakorlaton, az nem biztos, hogy működik élesben is. Még jó, hogy nem hozzám osztották be, hanem Maisler tábornokhoz. Miután a Barkannál vesztettünk egy egész hajórajt, a GG11-nél meg szétlőtték az Arielt (de szép hajó volt!), a fickóról (Hogy a fenébe is hívták?) többet nem hallottam semmit. Úgy eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. És akkor megpillantottam ott a foglyok között. Hogyan került oda? Máig sem tudom.
– Állj! Várjatok! – üvöltötte, és a magasba tartott egy doboz fehér-feketét. Néhányan még üvöltöztek, hogy ne várjanak, mert telik az idő, és bármi történhet, de amikor rázni kezdte a dobozt, majd elindult felém, elcsendesedtek.
A többiek utat nyitottak neki, ő meg az orrom elé nyomta a dobozt.
– Húzzon! – mondta. – Öt fekete és egy fehér. Húzzon! Húzzon egy pálcikát!
Ez valamiféle ősi hairhani (barbár) szertartás volt. Már hallottam róla régebben. A fekete végű pálca persze a halálomat jelentette, a fehér végű az életemet.
És én kihúztam egyet a dobozból…
Ez most nem egy jelentés. Nem Bartoldinak készült. Tényleg így történt. Bár…
Szóval, mondjuk azt, hogy így történt. „Majdnem teljesen így.” Csak…

Kinyitottam a szemem. Az órára bámultam. Négy óránál is több telt el, mire magamhoz tértem. Ha ezek a rémségek nem szórakoznának velem, lehet, hogy már réges-rég kiszabadultam volna innen. Csak tudnám, hogy miért csinálják ezt ezek a kaméleonok vagy leguánok, vagy mit tudom én, mik. Miért?
Végül is nevetséges ez az egész, amivel próbálkozom itt nap nap után. Talán csak elhitettem magammal, hogy sikerülni fog, ha nem is rögtön, de majd egyszer. Majd egyszer… biztosan! Lehet, hogy tényleg kiakadtam? Nem számít! Akkor is próbálkozom. Ez az egyetlen reményem. Az irányítóterem hatszögletű ablaka elé vonszoltam a széket (a vasládát), ráültem, és bámultam ki a sötét iszapba. Lassan a másik hatszög is – amelyen én néztem ki a saját fejemből – felvette ugyanazt a méretet, összeolvadt vele. A kinti, zavaros, néha-néha megmozduló feketeségbe beleképzeltem menekülésem lépéseit. Először is azt, hogy az az ostoba Bartoldi végre erre a bolygóra küld majd valakit. Ott ült az irodájában, a Bartoldi Trónján. (Iroda? Még hogy iroda! Akkora volt, hogy egy romboló leszállhatott volna benne!) A falakon meg… egy ősi civilizáció romjai közül kibányászott feliratok. Talán valamiféle rejtélyes vallás szövegei, vagy lehet, hogy csak közlekedési táblák, vagy kézikönyv a sárgarépa-termesztésről? Ki tudja? Akik beborították vele a falat, azok sem tudták. Fogalmuk sem volt arról, mit is csinálnak. Még arra sem jöttek rá, hogy… Csak egy kis logika kellett volna… Az acéltáblákat összevissza rakták föl: volt, amelyiket fejtetőre állítva, volt, amelyiket fektetve. Az egész nevetségesen festett. De ezt persze Bartoldinak senki sem merte megmondani. Úristen! Ettől az agyalágyulttól várom én a segítséget? Hát? Mi tehetnék? Nincs jobb!
Szóval az iroda…
Ott ült Bartoldi az íróasztala mögött, bámult maga elé, közben mindenféle pofákat vágott: szigorút, mérgeset, meg szenvtelenül határozottat (gyakorolt).
Az ajtón belépett egy fickó, három ezüst galaktikus-spirállal a váll-lapján. Nem ismertem, sohasem láttam.
Bartoldi magyarázott neki valamit, de nem hallottam, hogy mit. (Ezt még nem sikerült megoldanom.) A fickó távozott, Bartoldi meg önelégült képpel nézett körbe az üres teremben.
Most várhatok. Hátha az a fickó… Talán majd holnap. Lehet, hogy tényleg kiakadtam?

Valamire felriadtam. Hallgatóztam. Csend volt. Felültem az ágyban, mire bekapcsolt a világítás. Pislogtam, hunyorogtam. Hol az egyik szememet nyitottam ki, hol a másikat. Lassan szinkronba álltak, és a kialakult hatszögön át elláttam az ébresztőóráig. Még nem jelzett. Lemásztam az ágyról, és az asztalhoz vánszorogtam. A láda lapjára tőrömmel azon nyomban beleégettem egy vonalat. Hátha elfelejtem. Összeszámoltam a jeleket: Huszonhárom év, nyolc hónap, kilenc nap. Érdekes, mintha tegnap is ennyi lett volna.
És elkezdtem a szokásos edzésemet…

Szóval, kihúztam egy pálcikát a dobozból. Megnéztem a végét. Csak én láttam, hogy milyen színű. A tenyerembe rejtettem, és felnéztem a hairhanira. (Hogy hívhatták?) Ő belevizslatott a dobozba, körbenézett a néma tömegen, és elkiáltotta magát:
– Fehér!
A tömeg felmorajlott, néhányan még üvöltöztek, hogy ennek így semmi értelme, meg hogy az a pálcikahúzás egy baromság, de hárman a lázadó csőcselékből már lökdöstek is előre, az egyik romboló felé. Kezemben görcsösen szorongattam a pálcikát. Ami persze fekete volt. Fekete!!! Hátranéztem a fickóra. Vigyorgott. Csak állt ott a tömegben, és vigyorgott…
Néhány perc múlva ott ült velem szemben. Belenyúlt a zsebébe, és az asztalra dobott öt pálcikát: négy feketét meg egy fehéret, és hátradőlt a széken. Tudtam, mire akar célozni a pálcikákkal. Arra, hogy tartozom neki. Tartozom az életemmel. Sokáig hallgattunk.
– Vezessen ki minket ebből a csapdából! – szólt.
– Még hogy én? Engem azért küldtek ide, hogy leszámoljak ezzel a lázadó népséggel. Miért tenném?
– Mert maga a legjobb. Vagy nem maga Hardmauer, a Xanadu–4 szektor „legjobb” tábornoka?
– De igen. Csakhogy hiába vagyok a szektor hőse, ha elkapnak, hadbíróság elé állítanak, és kivégeznek. És talán még az a jobbik eset, mert lehet, hogy „kegyelemből” szkafibányába küldenek. Amit meg is érdemelnék, mert ahelyett, hogy szétlőttem volna ezt a koszfészket, hagytam magam elfogatni ezzel… ezzel a csőcselékkel.
– Gondolja át még egyszer! – ugrott fel az asztaltól.
Egy hirtelen mozdulattal felmarkolta a pálcikákat, és az összeset a zsebébe süllyesztette, majd megindult az ajtó felé.
Mielőtt kilépett volna, még visszaszólt:
– Ami a kivégzését illeti: vagy ők, vagy mi. Döntsön! Kevés az időnk. Öt percet kap.
Akkor régen, ott a Bartoldi Trónján az a civil, az a hairhani fickó néhány óra alatt levette a lábáról az egész vezérkart. Egy furcsa, kinyithatatlan zárral kezdte. Valamiféle titokzatos kis fémszerkezet volt. Két lyukas fémdarabot ragasztott az egyik trezor ajtajára, és a lyukakba beleakasztotta azt a valamit. A mérnöktisztek hiába próbálkoztak a legújabb kódfeltörő programokkal, nem találták a megfelelő frekvenciát. A zár csak nem nyílt ki. Az elhárítás összes szuperzsenije összeszaladt. Kétségbeesve próbálkoztak mindenféle műszerrel.
– Olyan, mintha nem is létezne – mormogott az egyik.
Végül hoztak egy lézervágót, és lenyisszantották.
A hairhani meg csak vigyorgott. Elővett egy másikat, és feltette a levágott helyére, majd egy apró, furcsa kiképzésű fémrudacskával kinyitotta.
– Ez a valami egy új találmány. Úgy hívják, hogy lakat. Nem hallottak még róla?
A specialisták értetlenül bámultak a nyitott ajtóra. Bartoldi erre csak legyintett egyet, de amikor a fickó egy egyszerű konzervnyitónak látszó valamivel a páncélteremben lévő adattárolók titkos tartalmát elkezdte kivetíteni a terem falára, akkor elakadt a lélegzete.
– Vizsgálatot követelek! – nyögte, majd miután lehiggadt, megkérdezte tőle: – Ez ellen nincs valami védelem?
De a hairhani csak a vállát vonogatta.
Az egyik mérnöktiszt, olyan martakiai kinézetű (apró zöld fülekkel) azt mondta, hogy ő tudja a megoldást.
Bartoldi intett neki, és ketten elvonultak egy másik terembe.
Attól kezdve nem használták az elektronikus tárolókat, mindent papírra(!) írtak. Még a lőszerraktárakat is kiürítették, hogy legyen elég hely az aktáknak, meg az újonnan besorozott háromszáz írnoknak. (Beletelt egy év, mire megtanultak kézzel írni.) Hiába tiltakoztam, hogy az egyik legjobb hajónk, szinte védtelen maradt, mint mindig, akkor is Bartoldi szava döntött.

Megint egy új nap. Míg a vasládákig elvánszorogtam, azon gondolkodtam, honnan vehettem azt a szót, hogy enterrado. Amikor kinyitottam a szemem, ez ötlött elsőnek az eszembe. Enterrado, enterrado… Nincs semmi értelme. Vagy ha mégis van, akkor majd úgy is eszembe jut.
Már a lézertőröm után nyúltam, amikor az az ötletem támadt, hogy mielőtt beégetném a fémlemezbe az újabb jelet, előtte végigszámolom az oszlopokat. Eredményként huszonhárom évet, nyolc hónapot és nyolc napot kaptam. „Biztos elhibáztam.” Újraszámoltam. Akkor is annyi lett. Majd még egyszer…

Ajjaj! Itt már megint valami gond van.

A futást kihagytam. Bementem a raktárba, és kihoztam két konzervet. A szavatossági idejük már ezeknek is lejárt, az egyiké három éve, a másiké hét hónapja. Persze csak akkor, ha a naptáram pontos. Ha nem az, akkor már sokkal régebben. Tudom, hogy a Xanadu–4 szektor hadseregének hadászati deszantkabinokra vonatkozó szabályzata előírta, hogy háború esetén, a harcjárműben a személyzet 30 napra elegendő ellátmányát tárolják. Na mármost: hetvenszer harminc az kétezer-egyszáz. Vagyis már rég éhen kellett volna halnom. Nem értem. Lehet, hogy tényleg megőrültem? Vagy csak egy rémálom ez az egész?

Ott ültem az ablak előtt, és… és Bartoldit bámultam. Az iratait rendezgette. Mindent olyanra, amilyenre az általa szerkesztett szabályzat előírta. Az akták katonásan, elvágólag tornyosultak az asztal jobb sarkában. Ennyi még megmaradt a katonából.
– Hallod, Bartoldi? Küldj már ide valakit! Itt vagyok valahol a föld alatt. Talán egy tengerparton, vagy valami tóban. Mindenféle rémségek úszkálnak itt körülöttem. Ez biztos egy bolygó, vagy valami nagyobb hold. Talán a Doren. De ez nem biztos. Ez nem biztos…
Nem emlékszem, hányadik évben jöttem rá, hogy meg tudom változtatni a nézőpontomat, úgy, mintha lassan-lassan az asztal fölé lebegnék, és akkor bele tudok olvasni az aktákba. De most nem feküdt ott kinyitva egy sem. Meddig várjak? Meddig? Küldj már ide valakit!
Kivágódott a terem ajtaja (Végre történik valami!), és belépett rajta Remitor százados, Bartoldi helyettese.
„Ez meg mi? Nem hiszem el! Lehet, hogy csak képzelődöm? Na mi van? Szólaljatok már meg! Lehet, hogy tényleg hallottam őket? Bartoldi! Remitor! Szólaljatok már meg!”
Hallgattak. Én meg dühöngtem.
– Hallod, Bartoldi! Te felkapaszkodott senki!
„Hogy juthatott ez ilyen magas rangra? Még a tábornoki karban is voltak hívei… a született tábornoki karban. Például az az idióta Hartman, aki állandóan azt ismételgette, hogy Bartoldi mindig jól átlátja a helyzetet. Hát persze hogy átlátta. Megkapott, megszerzett minden szükséges információt. Az volt a dolga!”
Közben Remitor kioldalgott a teremből, Bartoldi meg leemelt egy aktát a kupacból, maga elé tette, kinyitotta, de bele se nézett, hanem felállt az asztaltól, és hátratett kézzel fel-alá sétálgatott. Lassan, ahogy szoktam, az asztal fölé lebegtem, és belenéztem az aktába. Egy vádirat volt: az enyém. Az ellenem felhozott első és legfontosabb vád: a császári cím önhatalmú felvétele. A lázadás, az árulás, a köztársaság hadseregének tulajdonát képező javak birtokba vétele és elpusztítása, az csak mind-mind azután következett.
Én nem akartam azt az átkozott császári uniformist, kétszer is javasoltam az ideiglenes diktátori címet. De arra a jelenlévők (a lázadó csőcselék „képviselői” meg az áruló tisztjeim) csak legyintgettek.
Egyedül a hairhani támogatott:
– Legyen „Hardmauer, az elszakadt doreni légiók diktátora”. Ez jól hangzik. Nem?
– Túl hosszú! Nem elég hatásos – morgott Altarez. – És mi az a Doren? Egy szektor vagy egy bolygó?
– A Hardmauer név önmagában is elég hatásos – vágott vissza a hairhani. – A Doren pedig egy bolygó, valahol a Rivet–4 szektorban. Csak félrevezetésképpen gondol…
– Te ne a félrevezetéssel foglalkozz! Azt hagyd meg a tábornoknak! – torkolta le Alterez.
– Rendben. Most már úgyis mindegy. Ha nem sikerül kitörnünk a gyűrűből, akkor úgyis kivégeznek mindnyájunkat. Javaslom, játsszuk meg a legerősebb lapot!
Ezzel mind egyetértettek, bólogattak. A hairhani felállt a székről, kihúzta magát, mintha valamiféle ünnepélyes bejelentéshez készült volna, majd váratlanul visszaroskadt.
Én tényleg nem akartam császár lenni. Illetve, így nem akartam. A családunkban egy császár sem volt, bár többen is megérdemelték volna. Alfréd nagybátyámat háromszor választották diktátornak, járt volna neki a cím. De a családok egymás közötti vetélkedése megakadályozta. Egyre csak halogatták a kinevezését, aztán elesett a kavai ütközetben. Utóbb gigantikus műholdemlékművet emeltek neki a Kava harmadik gyűrűjében, de a császári cím már nem kerülhetett a feliratra.
Közben a hairhani feje lassan balra dőlt, szeme pedig mintha a mennyezetre ragadt volna. Mindenki elnémult. Vártunk. Máig sem tudom, hogy színjáték volt-e. Hirtelen megrázkódott, mint aki meleg helyről egy hideg kamrába lép be, körbenézett, és így szólt:
– Csak annyi legyen, hogy Császár! Hardmauer Császár! Mert akkor senki sem tudja majd, hogy kihez tartozunk, és mi a célunk. Először majd kivárnak, hátha az ő oldalukra állunk, és mire kiderül, hogy nem, addigra… Mindenki a helyére!
A többiek szó nélkül felugráltak, kimentek a teremből, a hairhani meg rám nézett, és azt mondta:
– Most már te jössz!
Letegezett. Engem, Karl Omár Ottó Hasszán Wilhelm Hardmauer tábornokot letegezett az a pofátlan civil.

 

 

 

Bojtor Iván Szerző még nem rendelkezik barátokkal.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.