Bojtor Iván Szerző
Vezetéknév
Bojtor
Keresztnév
Iván
Ország
Hungary
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.
2 hónap ezelőtt 2hozzászólás

Vagy Guatemala és Asturias?

Miguel Ángel Asturias egyik novellájának sorát betűzgetem: „Csitaman és Tamacsin, a két macsitáni matacsin járják a táncot”. Talán nem is kellene megértenünk, hogy két Maticsán városából származó maya indián, akik matacsinok, vagyis mészárosok (de ugyanakkor más értelemben hírhedt, kötözködő verekedők) táncolnak. Érezzük, hogy valami ismeretlen titok lappang a szertartásos, lábdöngető táncban. „Nem halt meg!” „Nem halt meg!” A halál tagadásának táncát járják. Hitük szerint, akit nem a szülőföldjén temettek el az még amolyan köztes állapotban van, nem halt meg egészen.

Miguel Ángel Asturias élt hetvennégy évet.

Madridban hunyt el, Párizsban nyugszik a Père Lachaise temetőben. Tehát maya honfitársainak felfogása szerint nem is halt meg, csak nagyon-nagyon régóta távol van. Halhatatlan.

Nem ismertem a műveit. A Legenda a tűzhányóról című novellára is csak véletlenül akadtam rá. Azt az egyet találtam tőle abban az antológiában, amelyik akkor a kezembe került. Mint azt később kiderítettem eredetileg Guatemalai legendák kötetben jelent meg 1930-ban. Egy mítosz. Szürrealista alkotásnak is gondolhattam volna, de azt azért tudtam, hogy Asturias a maya indián hagyományokat szőtte bele műveibe.

Guatemala a földrengések és a vulkánok földje. Állítólag az ország nevében is a tűzhányó szó rejtőzik, de erről a nyelvészek még mindig vitatkoznak, mert kilenc másik megoldást is lehetségesnek tartanak. (Ez is szürreális!)

Asturias Guatemalavárosban született. Az ötödikben! Nem abban, melynek helyén máig állnak Iximchének, a kicse maya birodalom fővárosának romjai, és melyet a spanyol konkvisztádor Pedro de Alvarado átkeresztelt La Villa de Santiago de Guatemalanak. Azt az indián lázadások miatt néhány év multán sorsára hagyták, és néhány kilométerrel távolabb építettek egy másik Santiago de Guatemalát. Azt a fővárost 1541-ben az Agua vulkán iszapáradata törölte el a föld színéről. Helyétől északabbra ismét új Guatemalát építettek, a mai Antigua Guatemalát, ami 1773-ig volt az ország központja. Abban az évben egy földrengés azt is porig rombolta. 1776-ban a romoktól ötven kilométerre nekiláttak a mai, ötödik Guatemala építéséhez. Abban a Guatemalavárosban született Asturias, 1899-ben.

A földrengések az előkelő spanyol földesurakat is űzték egyik helyről a másikra. Az egyik völgyben még állt a lakhelyük, de – biztos, ami biztos! – a szomszédos völgyben már kijelölték a következő alapjait. Asturias apja is egy ilyen földbirtokos család leszármazottja. Bíró volt, akit mivel nem volt hajlandó halálra ítélni az elnök ellen lázadó diákokat, vidéki birtokára száműztek.

Guatemala az őserdőkben rejtőző kihalt városok földje. „Piramis piramis hátán. Hieroglifa-csíkok a faragott istenségeken.”

Miguel Ángel Asturias dajkájától hallott először ősi indián meséket, legendákat. Noha anyja maya indián volt, Asturias nem tanulta meg a nyelvet. Ezt később Párizsban ahol a Sorbonon tanult, nagyon bánta, amikor a Popol Vuh fordításának nekilátott.

A Popol Vuh a kicse-maja indián törzs szentkönyve magyarul is megjelent. Az eredetileg kicse nyelven, de latin betűkkel lejegyzett szöveget Bognár Lajos és Kuczka Péter fordították le. (A miénk volt a kilencedik nyelv melyen megjelent.) Vagy harminc évvel ezelőtt olvastam először. Olvastam? Inkább azt kellene mondanom, hogy átrágtam magam rajta. Azokat a furcsa, meghökkentő egyezéseket keresgéltem, melyeket egy másik szentkönyv is tartalmaz. Olvastam benne egy vándorló nép előtt szétnyíló tengerről, egy városról ahol összezavarodott az emberek nyelve, és egy hatalmas árvízről, amely elnyelte a földet.

Ahogyan a burjánzó őserdő elfedte a romokat, úgy rejtette maga alá a katakombák hite az indián hagyományokat, elfedte ugyan azokat, de eltörölni nem tudta. A nép körében egy sajátságos guatemalai maya-keresztény szinkretizmus alakult ki. Gyakran a földesúr döntött arról, hogy birtokát melyik szent védelmébe ajánlja. Asturias egyik regényében, A Kincses úrfi-ban a családfő úgy döntött – egy európai katolikus bizonyára megdöbben ezen -, hogy, mivel ő nem akar feltámadni, a Bal Latort választja védőszentjének. (A családi kápolna oltárképén, egy kis idő multán a Bal Lator került a középső keresztre, Jézus helyére.)

Szürreális?

Asturias talán nem is értette, hogy novellái miért szürrealisták, hiszen egy guatemalai indián számára az azokban leírtak akár a legvalószínűbb valóság is lehettek volna.

Igen! Megszületett a mágikus realizmus, még ha akkor nem is tudtak róla. Nem emlékszem ki fogalmazta meg az ABC-írók kifejezést, Asturias, Borges, és Carpentier szellemi triumvirátusát jelölve vele, akiket az irányzat előfutárainak tekintenek. Míg Borges elhatárolódott a politikai problémák tárgyalásától, Asturias keményen bírálta országa (és a szomszédos állomok) hatalmi struktúráját.

 

Intermezzo!

Banánköztársaságok Közép-Amerikában. Északról délre: Guatemala, Honduras, Nicaragua, Costa Rica, Panama. Valamelyik kimaradt. Belize? Nem. Az akkor még angol gyarmat volt, talán Brit Hondurasnak hívták. Igen, úgy emlékszem Brit Hondurasnak. Á! Meg van! Eszembe jutott: Salvador. Hát persze, hogy Salvador, El Salvador. Salvador – Honduras foci VB selejtező 1969-ben. Végeredmény: 3:2. Utána meg kitört a „futballháború”. A hadseregek folytatták a meccset a határon. Több ezer halott, harmincezer sebesült… De ez talán nem is tartozik ide. Vagy mégis? Tehát régen voltak a banánköztársaságok. Ezt a kifejezést állítólag O. Henry alkotta meg egy novellájában, egy képzeletbeli közép-amerikai ország – a nevére már nem emlékszem –, jellemzésére. William Sydney Porter! Honnan jött ez a név? Hát persze: O. Henry eredeti neve, ő írta a világirodalom egyik legszebb karácsonyi történetét. Egy fiatal házaspárról szól, akiknek nincs pénzük, hogy ajándékot vegyenek egymásnak. A nő titokban levágatja gyönyörű hosszú haját, hogy az érte kapott pénzen egy platina óraszíjat vásároljon a férfinak. A férfi pedig szintén titokban eladja egyetlen értékét, az óráját, hogy az árán egy kövekkel kirakott fésűt vegyen szerelmének.

A köztársaság szót persze ebben az esetben így kell írni: „köztársaság”. Idézőjelben! Valójában néhány nagybirtokos család irányította ezeket az államokat. Őket meg a United Fruit Company irányította kénye-kedve szerint, mert a fő exportcikkeikre, a banánra, meg az ananászra megszerezte a kizárólagos termeltetési és felvásárlási monopóliumokat…

(Mégis eszembe jutott! Anchuria! Ez volt O. Henry képzeletbeli banánköztársaságának a neve.)

Asturias – miként apja is – szembeszáll a rendszerrel. Diákkorában sztrájkokat szervezett, majd elhagyta az országot. Az első demokratikus választás után hatalomra kerülő Juan José Arévalo Bermejo politikáját követő Jacobo Árbenz kérésére diplomáciai szolgálatot vállalt.

Arévalo számos kommunista aktivistát száműzetett, elutasította a Guatemalai Kommunista Párt legalizálását, eltávolította a kommunista újsághoz kötődő kormányzati tisztviselőket. A fent említett intézkedésektől függetlenül ellene is közel harminc puccsot kíséreltek meg, mert a nagybirtokosok szemében ő is csak egy „kommunista lázító” volt.

Az elnök utóda, Jacobo Árbenz a nagybirtokok műveletlen földjeit kártérítés fejében kisajátította és szétosztotta a földnélküli parasztok között, mire a United Fruit Company kommunista veszélyre hivatkozva addig lobbizott az Egyesült Államok kormányánál, míg 1954-ben államcsínyt szerveztek ellene, és megbuktatták.

A fegyveres harc időről időre fellángolt. Asturias első házasságából származó fia, Rodrigo Asturias a gerillák egyik vezetője lett. Az illegalitásban álnévként apjának Nobel-díjat kapott regényében, a Kukorica emberek-ben szereplő egyik hősnek Gaspar Ilomnak nevét vette fel.

A spanyol hódítok, a „fehér-féreg-színű emberek” elvették a bennszülettek földjeit, megölték nemzetségfőiket, törzsfőiket. A maják azonban mind a mai napig arra várnak, hogy azok a hősök visszatérjenek, és kiosszák az elrablott földeket, hiszen azok a vezérek nem is haltak meg egészen, csak régóta távol vannak. Régóta távol vannak, mint Miguel Ángel Asturias.

És valahol, egy kijárat nélküli sötét barlangban, egy látomásban, egy álomban Csitaman és Tamacsin, a macsitáni macsatinok még mindig járják a táncot: „Nem halt meg!” „Nem halt meg!” „Nem halt meg!”

 

2 hónap ezelőtt Nincs komment még

 

Üres a tányér? Nem hiszem el!

– Meg is etted? Ízlett? Főzzünk ilyet, máskor is? Jó. Kérsz még? Ha nem, akkor… Tudod! Indulás fürdeni! És be az ágyba! Mesélek, persze, hogy mesélek.

Végre valamit megevett nyaggatás nélkül. Mert egyébként meg, csak a borsót. Azt az átkozott borsót. Ha tudná! Persze akkor sem értené meg, még kicsi, négy éves sincs. Azt hiszem nem is fogja megtudni soha. Remélem.

– Kész vagy? Ágyban vagy már? Rögtön megyek, csak elmosom még ezt a poharat. Na, itt is vagyok! Á! A Baby Yodás pizsamádat vetted fel? (Sejthettem volna.) Na, melyiket olvassam? A Zöldike királykisasszonyt? (Tudtam! Mindig csak a Zöldike királykisasszonyt. De ez még mindig jobb, mint a Borsószem királykisasszony. Mert attól aztán…)

– Nem lehetne valami mást? Mondjuk a… a… Nem? (Nem is tudom, miért próbálkozom.) Akkor kezdem: „Hol volt, hol nem volt, még az üveghegyen is túl… (Ezt az üveghegyet legközelebb kihagyom. Annyi más kezdés van: hetedhét országon is túl, az Óperenciás tengeren is túl. Miért pont ez került ebbe bele. Mintha csak… Jaj! Nyugi! Ne húzd fel magad! Olvasd tovább!) „Ott élt magában Zöldike királykisasszony. Zöld volt az arca, zöld volt a haja, azért hívták Zöldikének. Történt egyszer…” Tessék? Mit hagytam ki? A zöld dombot, meg a smaragd palotát? Te már jobban tudod ezt a mesét, mint én. Legközelebb majd te meséled el nekem. Jó lesz? (Tud olvasni. Talán már úgy született. Valamelyik este váratlanul odahozta a könyvet, és felolvasta a tartalomjegyzéket, hogy én is válasszak egy mesét magamnak. Majdnem leszédültem a székről.)

– Micsoda? Ragacs? Nem ragacs az: smaragd. Jaj, dehogy! Zöldike nem ragadt oda a palotához. A smaragd az egy zöldszínű drágakő. (Milyen is lehetne? Zöld, mint az a…)
– Igen. Szép volt. Zöldike nagyon szép volt. Olyan szép, mint te.

Betámolyogtam a zuhany alá, egész éjszaka engedtem magamra a vizet, a meleg víz már rég lefogyott a bojlerból, de én még ott álltam reszketve, és vakartam a bőröm, mintha azzal megszabadulnék attól a… attól a… rémálomtól.
Egyszerre csak itt volt. Éppen kávét főztem a konyhában, hirtelen annyira megszédültem, majdnem elvágódtam a kövezeten. A szekrénybe kapaszkodva próbáltam kiegyenesedni, és akkor megéreztem, hogy… Előtte nem volt semmi jele: se szédülés, se hányinger, se semmi. Leültem a szék szélére, és jött. Mikor megláttam… Csoda, hogy nem ájultam el. Kinyújtott kezemmel elértem a konyhai ollót, azzal vágtam el a zsinórt. Nem gondoltam akkor semmire, se fertőtlenítésre, se másra, csak arra, hogy elválasszam magamtól, és… Nem tudtam megtenni. Meg akartam ölni. Már többször is felemeltem az ollót, de a kezem nem engedelmeskedett, lehanyatlott. És akkor kinyitotta a szemét, és elmosolyodott. Nem tudtam megtenni. Képtelen voltam. Csak szorongattam azt a rohadt ollót. Egy pillanatra azt hittem, hogy az egész csak egy olyan rémálom, mint a többi, és ha felébredek, ott találom magamat az ágyamban. De nem.
– „Zöldike királykisasszony egyre csak sírdogált magában.”

Ő bezzeg nem sírt. Nem sírt soha. Mintha nem is tudná mi az. Vajon tudja egyáltalán, hogy mi az? Biztos tudja. Engem már látott könnyes szemekkel. De ez nem jelent semmit.

Szóval egyszerre csak itt volt. Három hónapra jött. Hihetetlen gyorsan nőtt. Amikor megszületett akkora volt, mint egy gombóc. Csak azokat a nagy barna szemeit, és a mosolygó száját láttam. Ha akkor erősebb vagyok…

Végre itt a mese vége, már csak egyetlen mondat: „És boldogan éltek, míg meg nem haltak.”

Elaludt. Illetve úgy csinál, mintha aludna. A kedvemért. A kamerával kifigyeltem. Ha kimegyek, felkapcsolja a villanyt és olvas. Olvassa a Zöldike királykisasszonyt. Nem alszik. Nem alszik soha.

Tudom, egyszer úgyis kiszökik, és akkor… De jobb, ha ebbe nem is gondolok bele.

És most, mint minden este, majd lekapcsolom a lámpát, és lassan, hogy ne üssek semmi zajt, kisomfordálok a szobából. Óvatosan becsukom magam mögött az ajtót, lehúzom a vasrácsot és rázárom a lakatot. Neki támaszkodom a falnak, és egy nagyot sóhajtok… Ideje lenne elindulni, mert ha úgy dönt, hogy még mégsem alszik, akkor megint el kell majd olvasnom, azt az átkozott Zöldike királykisasszonyt… vagy, ami még annál is rosszabb, a Borsószem királykisasszonyt. Csak az ne! Istenem, csak azt ne! Na, gyerünk!

Olvastam más zöld gyerekekről is. De azok… Mit mondjak rá? Mások voltak a körülmények. Meg egyébként is, réges-régi történetek. Van, aki hiszi őket, és van, aki nem. Én meg… Én meg nem is tudom, hogy mit higgyek. Képtelen vagyok eldönteni. Nem! Nem, és nem. Nem érdekel, hogy mi történt sok száz éve Angliában vagy Spanyolországban…

Csak álltam ott, a jéghideg víz alatt, és tíz körömmel kapartam azt a bőrömre tapadt zöld mocskot. Némelyik, amelyik már akkorára nőtt, mint egy kisebb zöldparadicsom, valamiféle nyúlványt, gyökeret is eresztett, de, ha fertőtlenítőt öntöttem rájuk, akkor rángatóztak egy ideig, megbarnultak, és vitte őket a víz… Aztán a lefolyó eldugult tőlük, és az egész fürdőszobát elöntötte az a kocsonyás barna és zöld förtelem.

A kamra hátsó felét lefalaztam, az lett a szobája. Igen! Én, a saját kezemmel csináltam mindent. Kit is engedhettem volna be a lakásba!? Eleinte lassan haladtam, de később belejöttem. A hangszigetelés már két nap alatt meg lett. Akkor még nem tudhattam, hogy felesleges, mert nem fog sírni soha. Honnan tudhattam volna? Az első pár hónapban meg sem nyikkant, már azt hittem, hogy néma. Egy napon megszólalt. „Megszólalt”? Nem, ez nem jó kifejezés: elkezdett beszélni. Egy szuszra visszamondta azt, amit az előző félórában a tévéből hallott. Valami idióta sorozat ment, és ő az összes párbeszédet elismételte… minden szöveget a szereplők saját hangján. Le kellett ülnöm… a tésztavíz meg kifutott.

Még reménykedem, végül is még csak négy éves. Hátha vele is az történik majd, mint azokkal a gyerekekkel, akikről olvastam. Azt írták mikor nagyobbak lettek, kifakultak, a bőrük olyan lett, mint a többi embernek. Ha egyáltalán emberek voltak. Mert ő… Nincs: mert. Ember és kész. Kislány. Ő, az én gyönyörű Zöldike királykisasszonyom. Ha tetszik, ha nem, mégis csak enyém! Ha úgy találtam volna, akkor talán más lenne, mert akkor mégse az enyém. Akikről a cikkekben írtak azok is mind árvák voltak. Hányszor megfordult a fejemben, hogy egy éjszaka autóval kiviszem valamelyik erdőbe, és ott hagyom. De mintha csak minden egyes alkalommal megérezte volna, mire gondolok, elkezdett locsogni, hogy a Zöldike királykisasszony így, a Borsószem királykisasszony meg úgy, és az kevéske elszántság is kiszállt belőlem.

A mesekönyvet is el akartam égetni, pedig az az enyém volt, valamelyik Karácsonyra kaptam. (Vagy születésnapomra? Már nem is tudom.) Csak hát a képek… illetve az az egy, amelyiken Zöldike ruhája olyan rettenetes színű. Olyan, mint az a… Palackzöld. És, ha csak azt a lapot égetném el? Észrevenné! És, ha kérdezősködne, mit mondhatnék neki? Hogy, palackzöld, mint…

Az üvegpoharakat mind összetörtem, és kiszórtam a kukába. A képekből is kiszedegettem az üveget, az ablakokra meg fényvédőfóliát ragasztottam (így mégis csak más! nem úgy fénylik!).

Hideg volt, áttetsző, és fénylő. Jéghideg! Körbe ölelt. Ott volt alattam, felettem, jobbról, balról… mindenhol. Elmerevedtem, mintha megfagytam volna. Hetekig győzködtem magam, hogy csak álom volt, egy lidércnyomásos álom. De hát tudtam, hogy nem igaz.

Eleinte arra gondoltam, hogyha majd egy kicsit nagyobb lesz, beteszem egy inkubátorba, egy olyanba… de egyre csak halogattam – „Majd holnap!” „Majd holnap!” „Egy ekkora kis gombócot mégse vihetek oda.” -, és mire észbe kaptam már annyira megnőtt, talán bele sem fért volna. És, mi lett volna ott vele? Az én kis Zöldike királykisasszonyommal?

Á! Megnézem a kamerán, mit csinál. Olvas a drágám. Biztos a Zöldike királykisasszonyt. Vagy a Borsószem királykisasszonyt? Most már lefekszem, mert mindjárt lecsukódik a szemem. Pihennem kell. Persze ez inkább ájulás lesz, mint alvás. Egy-két óra múlva majd felriadok, és járkálok a szobában fel s alá, vagy leskelődök a kamerán át. Reggel pedig kezdődik minden elölről… Nincs megoldás!

3 hónap ezelőtt 2hozzászólás

 

Rejtőzz! Majd jelentkezem.

Emlékszem, kisgyerekkoromban sokáig azt hittem, hogy az egész világ egy mocsár. Sokan gúnyolódtak rajtam, de én hittem. Noakhrénkban, apró kis falunkban, ott azon a csöppnyi szigeten, mi mást gondolhattam volna. Úgy képzeltem, hogy a mocsár végtelen. Nem hittem el, hogy lehetnek másik falvak, másik noakhrék. Ráadásul ezt még azzal is alátámasztani véltem, hogy aki elhagyta szigetünket soha nem tért vissza: „Elvesztek a végtelenben, miközben a nem létező másik noakhrékat keresték”.

És most itt vagyok ebben az idegen mocsárban, ahol újra kell tanulnom mindent, mert minden más, mint ami otthon volt: idegenek a fények, idegenek a hangok, idegenek a lények.

Mint ez is. Pfuj! Ez ehetetlen.

Nagyon szétszóródtunk. Annanról és Tirenről semmi hír. Eddig te vagy a legtávolabb. A pontos koordinátáidat még nem tudtuk meghatározni, de dolgozunk rajta. Ne! Semmiképp ne indulj el! Maradj ott! Rejtőzz! Ha elkészültünk, megyünk érted.

Csapda! Ez ma már a harmadik. Egyre több van belőlük. Azok a nyúlánk lények rakják ki őket, melyek kezdetleges járműveikkel közlekednek a víz színén, ezekkel fogják ki a halakat. Primitív létformák: a halak is, meg ők is. Nem tudom, hogy miért csodálkozom ezen, hiszen mondták milyenek. Talán mert azt vártam, hogy a megtalálásuk óta eltelt sok ezernyi időegység alatt, már fejlődtek. De persze az is lehet, hogy ez csak valamiféle helyi populáció, és távolabb értelmesebbek élnek.

Ne izgulj! Nem maradunk itt. A gépet meg tudjuk javítani. Most az az első. A küldetés várhat.

Fontos! Próbálj hasonulni, amennyire csak lehet! A harmadik testalakzatodat ne használd, mert a pikkelyes létformáktól rettegnek, és gyakran el is pusztítják őket. De alakzatot se válts túl gyakran, mert nem tudni milyen reakciót vált ki belőlük.

Késő!

Belegabalyodtam ebbe a hálóba. Ez is valamiféle csapda lehetett a halaknak. Biztos, hogy azoknak, mert engem nem láthattak, ebben az iszapos vízben. Húznak a felszín felé. Nem tudok megkapaszkodni, a mellső lábam nem fér ki ezeken az apró lyukakon, és ha ki is férne… Ilyen körülmények között még átváltozni sem lehet biztonságosan.

„Az 1749. évben március 17-én Nagy Ferenc és Molnár Mihály kapuvári halászok által egy vadállathoz hasonló, alakjában azonban teljesen emberi, körülbelül 10 éves kisfiút fogtak, és behozták a várba. Zömök termete, bozontos üstöke volt, de hosszúkás végtagjai meglepő módon hártyás ujjakban végződtek. A halászok azt állították, hogy amikor kihúzták, még pikkelyes volt a bőre, mint a csukának, fején pedig, ahol most a haja van, porcogós taréj meredezett. No, én ezt lódításnak tartom.”

Kibontottak a hálóból. A lábaim összekötözték. Persze egy újabb gyors átváltozással ki tudnék szabadulni, de nem tudom, hogy a látvány mit váltana ki belőlük. Most eléggé hasonlítok rájuk, csak sokkal kisebb vagyok, mint ők. De itt ahova hoztak, láttam akkorákat is, mint én, azok fiatal, még kifejletlen egyedek lehetnek.

Nézem magam a vízben. A hasonulás nem sikerült valami jól: a lábaim sokkal hosszabbak, mint ezeknek a lényeknek, a szám meg túl nagy az övékéhez képest.

Most valamiféle primitív átváltoztatást erőltetnek, ami persze csak látszat átalakulás. Testemre cellulóz tartalmú színes szálakból szőtt, hengeres valamit húznak (pocsék íze van!), az alsó végtagjaimra meg valami bőrszerű anyagból készült zsákokat (ezt inkább nem kóstolom meg). Ők is ilyeneket viselnek.

Az épületek kőből vannak, és olyan égetett téglákból, melyek a mi régi technológiánkra utal. Nem fejlődtek ezek semmit!

Berángatnak az egyik épületbe. Belül díszesebb, mint a többi.

Ez valamiféle befogadó szertartás lehet. Még nem értek meg mindent, amit mondanak. Nem a régi egységes nyelvet beszélik. Sőt, szerintem egyszerre több nyelvet is használnak. (Nem tudom, hogy ez fejlődést vagy visszaesést jelent.) Az a lény, amelyik vizet locsolt a fejemre, a szertartás legvégén azt mondta „ha ugyan ember vagy”. Valamit sejthet?

„Az 1749-iki kapuvári matrikulában (anyakönyvben) szó, időrend során kívül, a lap legalján, a március 23-ki dátum után áll e jegyzet: »NB. die 17. Baptizatus est conditionate puer demens repertus in Sylva, Stephanus, circiter Annorum 8. Cujus patrini Michael Hochszinger et Anna Maria Meznerin.« (Jegyzet: 17-én föltételesen megkereszteltetett egy erdőn talált tébolyodott fiú, István, körülbelül nyolc éves. Keresztszülei Hochszinger Mihály és Meznerné Anna Mária.”

A beszélgető idő lassan lejár. Nagyon kifáradtam. Amint feltöltődtem újra jelentkezem. Elfelejtettem mondani, Annant megtaláltuk. Megtaláltuk? Ő talált meg minket. Itt volt a közelben. Leúszott a folyón idáig. De te nehogy elindulj! Nagyon messze vagy.

„A fiú zömök, alacsony termetű volt; haja borzas, orra hosszú és kampós, szája igen széles, fogai nagyok, természete vad és baromi. Feltűnően hosszú ujjait úszóhártyák kötötték össze. Főtt ételt nem evett, de »vízi marhát« annál mohóbban habzsolt. Ha erőszakkal ruhát adtak rá, csakhamar minden lerongyolódott róla; csizmát nem tűrt meg a lábán.”

Ezek szerintem rettenetesen félnek tőlem. Mindenáron olyanná akarnak tenni, mint amilyenek ők maguk. Ha ellenkezek ütnek, vagy nem engednek bele a vízbe. Próbáltam megszökni, de azokat a bevadított lényeket, a kutyákat küldték utánam, amik gyorsabban szaladtak, mint én, és bekerítettek. Csak röhögtek, meg gúnyolódtak rajtam. Mondom: nagyon félhetnek.

Hagyj rájuk mindent, és ne is próbálj velük kommunikálni! Úgy sem értenek meg. Kerülj minden összetűzést. Kipróbáltuk a hajtóművet. Dennen szerint rendben van. Már keressük a hajdani noakhrénkat. Nem lesz könnyű megtalálni, a mocsár eltűnt, kiszáradt. A régi térképek meg… semmit sem érnek, a folyók hordaléka feltöltötte ezt a területet. A számításaink szerint a falunk, ami hajdan a tenger partján állt, most vagy 22 arszra bent van a szárazföldön, és ráadásul 90 arter mélységben. Szinte lehetetlen megközelíteni. Az a kutatóalagút, amit ástunk, rendre beomlik, elárasztja a víz és az iszap. A feladat végrehajtásához, komolyabb felszerelés kell, mint amit magunkkal hoztunk. Erre senki sem számított. Még próbálkozunk.

Már elég jól dekódolom a jeleiket. Az, amiket hallok és látok, csak még jobban megerősíti azt a véleményem, hogy primitív, fejlődésképtelen ösztönlények. Szerintem az alatt az 1126 időegység alatt, amit eddig itt töltöttem, semmit sem fejlődtek, talán csak a fiatalok, de ők is csak hihetetlenül lassan.

Pihenj! Töltődj fel!

Ma vizet hordtam, meg egy általuk legyilkolt élőlény testét forgattam a tűz felett. Egy idő után oda jöttek, és megették. Az én számba is tömtek belőle. Rosszabb volt az íze, mint a nyers halnak, a zöld békáénál meg ezerszer is rosszabb. Csak akkor köptem ki, miután már ott hagytak. Egyikük mégis meglátta, és megint elvertek.

Megtaláltuk Tirent is. Még távolabb van, mint te, egészen a jéghatár közelében. Először őt vesszük fel. Félek, hogy megfagy, mire odaérünk.

Amióta igyekszem mindent megcsinálni, amit csak mondanak, békén hagynak. Néha még a sült húst is megeszem. Csak azok az alsó végtagomra erőltetett bőrzsákok, a csizmák ne lennének. Egyre gyakrabb, hogy felém se néznek. Azt hiszem átváltozás nélkül is menni fog.

Itt az idő! Indulj a találkozási pontra!

„Csaknem egy évig volt a várkastélyban, már főtt ételt is evett, föl engedte magát öltöztetni és már meglehetősen igazi emberré kezdett válni. A darabantok épp ezért kelleténél jobban bíztak benne. Így történt, hogy a vízi emberke váratlanul eltűnt és többé nem találták meg. Alkalmasint a várkastély közelében folyó Rábába ugrott és ismét leúszott a Hanyságba, ahol találták. (Rosenstingel Pál, várnagy)”

4 hónap ezelőtt 6hozzászólás

Nem értem miért állítanak bíróság elé. Nem értem ezt az egész cirkuszt. És igenis, hogy felháborítónak tartom. Én csak azt tettem, amit adott helyzetben tennem kellett. Az üzleti életben a piac diktál, és én csak alkalmazkodtam a piaci elvárásokhoz. Azok az igények mindig is léteztek, és nem én gerjesztettem fel őket. Az, hogy egészen eddig senki sem foglalkozott velük, arról én nem tehetek.

Ezt a kétségbe esett titkolózást sem értem. Az áll az újságban, hogy idézem: „egyik megyeszékhelyünkön”. Ez csak ködösítés. Mindenki tudta a sok száz hirdetésből, meg a több tízezer szórólapból, hogy vállalkozásom, amíg jogtalanul be nem zárták, hol működött. Az ilyen és az ehhez hasonló olcsó kis trükkökkel keltették ellenem ezt a mostani nevetséges hisztériát.

Nyugodtan kijelenthetem, hogy minden érvényes jogszabályt betartottunk. Nem szegtük meg sem a hazai, sem pedig az Európai Unió által kiadott előírásokat. Ha jobban megvizsgálják az ide vonatkozó egészségügyi és más egyéb rendeleteket, egyetlen tiltó rendelkezést sem találnak. Ezt a kérdést nem szabályozták sehol a világon.

Azért mert ezt a joghézagot kihasználtam, nem büntethetnek meg.

A személyiségi jogokra vonatkozó jogszabályokat is mindig gondosan betartottuk. Azoknak a vevőinknek a neveit és címeit, akik nem járultak hozzá, hogy adataikat megőrizzük – az áru kiszállítása után –, azonnal töröltük minden adathordozóról. Az üzleti életben egyébként is fontos a diszkréció, és mi ezt mindig is szem előtt tartottuk.

Csak is az innováció segíthetett abban, hogy a mai kiélezett piaci versenyben talpon maradjunk. Az eredeti receptek megváltoztatásához szükséges hatósági engedélyeket is mindig időben, az előírásoknak megfelelően beszereztük. Termékeink listájára így felkerülhetett az engedélyezett „egyéb” kategória.

Az elefánt-, zsiráf-, és zebrahúsból készült ételeink nagy sikert arattak. De a verseny könyörtelen, mind többen próbálkoztak hasonlóval.

Mivel nem engedhettem meg, hogy vállalkozásom feladásával több száz ember munkahelyét, egzisztenciáját veszélyeztessem, szükségessé vált, hogy tovább lépjünk.

Mondhatnak bármit, az üzem bezárása igenis vállalkozás ellenes, sérti a szabad vállalkozáshoz való jogot.

A sajtóban ezzel kapcsolatban össze- vissza írogatnak mindent.

Hadd kérdezzem meg attól az újságírótól, aki zavaros cikkeiben „rémséges ételről” írt, hogy: megkóstolta-e már?

5 hónap ezelőtt 4hozzászólás

Lába megcsúszott a jeges lépcsőn, de elkapta a korlátot, nem vágódott hanyatt. Feltornázta magát az ajtóig, táskája zsebéből előhalászta a kulcsot. Átfagyott ujjaival csak harmadikra talált bele a zárba. Nagyot sóhajtott, majd lenyomta a kilincset.

Néhány órája még messze járt. Akkor és ott, augusztus eleje volt és vasárnap. A bitumenszagot árasztó, elszáradt gazzal szegélyezett úttesten gyalogolt a déli hőségben. A buszra nem mert felszállni, nem volt nála olyan pénz, amilyet akkoriban használtak. Talán jegy nélkül is elvitték volna… Más világ volt. De nem akart kockáztatni.

Előtte az átforrósodott út felett rezgett a levegő. Kifelé tartott a városból egy gyártelepre, amely még a háború előtt bújt a fenyvesbe, mert félt a bombázástól. Beért az erdőbe, az árnyékot vető fák alá.

Igyekezett úgy viselkedni, hogy minél kevesebb embernek tűnjön fel, de ott a telepen mindenki ismert mindenkit, és mivel idegen volt, többen is megbámulták. Néhány férfi és nő még biccentett is feléje, köszönésképpen. Talán meg is szólították volna, de félt egy esetleges beszélgetéstől, ezért nem is köszönt vissza, csak intett feléjük és ment tovább.

A játszótéren, a vasvázas hinta mellett, lerogyott egy egyen pirosra festett padra. Alig múlt dél, a parkon még át-átúszott a vasárnapi rántott húsok illata. Valahonnan a közelből, egy nyitva hagyott vagy nyitva felejtett ablakon kihallatszott a Jó ebédhez szól a nóta.

Két tizenéves kölyök biciklizett arra. Eltekertek mellette, majd megfordultak és behajtottak a játszótérre. Feltűnően hangosan kiáltoztak egymásnak, mintha fel akarták volna hívni magukra a figyelmét. Kivett egy könyvet a szatyrából, és szórakozottan lapozgatta előre-hátra, mintha keresne benne egy oldalt, majd úgy tett mintha olvasna. A srácok nem merték megszólítani, kis idő múlva a bicikliket tolva elsomfordáltak.

Már négy óra is elmúlt mire a kislány megjelent. Egy babakocsit tolt maga előtt. Szőke haja két copfba fonva, majd a derekáig leért. Nagy kék szeme még a fák ágai közt beszűrődő fényen is átvilágított. A babakocsit oda állította a hinta mellé, ő maga pedig belehuppant a hintába.

Nézte a fel és leszálló hintázó lányt, akinek arca valamiféle furcsa, megmagyarázhatatlan kedvességet sugárzott.

Vagy tíz perce bámulta, mikor rádöbbent, hogy lejárt az ideje, és sürgősen el kell tűnnie onnan, még mielőtt valami végzetes zavart okozna. Feltápászkodott a padról, a vállára dobta a szatyrot és elindult a műút felé. Egyszer sem nézett vissza.

Az időcsavargó a konyhaasztalnál ült. A felesége másodszor vonult el tüntetően, dúlva-fúlva előtte. Nem tudta pontosan, hogy miért mérges. Végül is elég oka lehetett a szemrehányásra: a csöpögő csapok, a befejezetlen lépcső, a gazos kert, vagy a gyerekek újra és újra felharsanó vad sivalkodása. A nő, megunva az ideges járkálást, leült az asztalhoz, vele szemben, de hallgatott, várt. Talán arra, hogy ő szólaljon meg először. Néztek egymásra, a nő szigorú, ő elkeseredett ábrázattal. Egy perc is eltelt, mire összeakadt a tekintetük. Mintha valami apró kis rándulást látott volna megvillanni a nő szájának sarkában.

Elnevették magukat.

Akkor újra érezte a kedvességnek azt a furcsa sugárzását.

– Szép vagy, mint kislány korodban – gondolta, de nem merte kimondani, azon törte a fejét, hogyan is kezdhetne bele ebbe a történetbe.

6 hónap ezelőtt 4hozzászólás

(Történelem első kézből, érthetően)

 

Halló! Jaj, Drágám! Kértelek, hogy ma ne hívogass. Ha vége ennek a cirkusznak felhívlak. Ígérem! Mondom, hogy: ígérem. Mi az a nagyon fontos? Clitus keresett? Mit akart? Egyáltalán hogy került ide? Rábíztuk azt a birtokot, ott a helye, erre ő… Összeomlott? Azt az épületet már rég el akartam bontatni. Majd szólok Vitruviusnak tervezzen egy másikat. Várj csak! Látom is, éppen ott jön. Most azonnal beszélek is vele, hogy… Ne tedd le!

Áá! Eltűnt a tömegben. Hogy sokan vannak-e? Képzelheted.  Mit mondasz? Hogy ez egy fenyegető jel volt? Édesem! Édesem, tudod jól, hogy én nem hiszek ilyesmiben. Az a jós is azt mondta? Miféle jós? Az a koldus? Remélem, nem engedted be a házba. Már hányszor megmondtam, hogy… Várj egy kicsit! Mert…

Semmi lényeges, csak elakadtunk. A testőrök alig bírnak utat törni előttünk. Jaj, ne aggódj már ennyire! Itt van mellettem Antonius, és Brutus is. A jósok károgása meg nem érdekel. A testőrök az előbb ide engedtek egyet. A kezembe nyomott egy levelet. Dehogy olvastam el. Majd este a vacsoránál megnézzük mi áll benne, aztán jót röhögünk az egészen. Erről jut eszembe. Remélem Cassiust meg azt a hülye Ligariust nem hívtad meg. Elég nekem a szenátusban elviselni őket. Ja, igen! Octavius sms-t küldött, hogy nem ér ide időben. Hát?! Mit mondhatnék erre? Ilyen ez a kölyök. Mindig mindenhonnan elkésik.

Tessék? Jaj, ne! Kitalálom. Megint valami rémséget álmodtál. Hányszor mondtam már…A torony? A torony áll. Nem! Nem dőlt le. Igen! Ez biztos. Drágám, most tényleg fejezzük be, mert mindjárt beérünk. Hogy nézne ki, hogy amikor belépek telefonálok? Mindjárt kezdésnek végig hallgathatnám Cicero dörgedelmeit arról, hogy nem adom meg a kellő tiszteletet a szenátusnak.

Már itt vagyunk a bejáratnál. Na, most meg Antonius marad le valahol. Hova lett? Ja, már látom, Treboniusnak beszél valamiről. Mi lehet az a nagyon fontos, ilyenkor!? Csak már túl lennénk ezen az egészen! Bent vagyunk. Leteszem. Amint vége, hívlak, és…

Most meg az a savanyúképű Tullius Cimber tolakszik ide. Sejtem, hogy mit akar. Azt, hogy az öccse visszajöhessen a száműzetésből. Mi mást? Ezek meg… Ezek meg itt tőrökkel hadonásznak. Várj! Ne tedd le! Megszúrtak. Tényleg megszúrtak. A hátamon. Most meg… Ezek megbolondultak. Meg akarnak ölni. Össze-visszaszurkálnak. Hát ezt nem hiszed el: még Brutus is. Igen! Brutus is. Még ő is…

6 hónap ezelőtt Nincs komment még

Az a vadbarom is itt nyugszik valahol. Nyugszik? Rohad! Vagy nem is. Mintha valaki azt mondta volna, hogy elhamvasztották. Vagyis akkor porlad. Dehogy porlad, már por most is. Mindegy, semmi jelentősége. Szóval valahol itt van az a féreg is, már ami megmaradt belőle. És az a lényeg.

Megkeressem? Legalább köpök egyet a sírjára. Vagy letörök belőle egy darabot. Vagy kidöntöm a keresztjét. Ja! Hamvasztották. Persze, persze… Akkor, meg… Nyugi! Nyugi, nyugi! Ha csak eszembe jut, elszáll a vérnyomásom. A végén még rosszul leszek.

Hogy tehetett ilyet? Készakarva neki jött a kocsinak. És még be is ismerte. Dilis volt. Biztos, hogy dilis volt. Hiába mondta a bíróságon az agyturkász szakértő, hogy normális, nem volt az.

Pénze persze az volt dögivel. Jutott mindenre: ügyvédekre, magánnyomozókra, mindenféle nagyokos specialistákra.

Nem is értem hogyan szedte meg magát ennyire. Fel sem fogom. Nem volt benne a brancsban. Én legalábbis nem hallottam arról, hogy közülünk bárki is üzletelt volna azzal a…

Te jóságos ég! Mi ez? Valami mauzóleum? Mint egy félbevágott ház, vagy egy betonból készült hatalmas tortaszelet. Egy urnának ekkora valamit építtetni?! Akkora, mint egy kisebb családi ház. És ez most nem is túlzás, tényleg akkora. Dilis volt. Biztos, hogy dilis volt.

Biztos, hogy az övé? Ott a magasban egy tábla. Innen alulról alig látszik. Mi áll rajta? Az a barom nemcsak az évet vésette rá, hanem a hónapot és a napot is. Ezt csak ritkán teszik meg, legtöbbször olyankor, ha egy csecsemőnek állítanak emléket. De ez nem csecsemő volt, hanem egy dilis gyilkos. Még jó, hogy az órát meg a percet nem írattad rá. Akkor már a másodpercet, tized-, századmásodpercet vagy az ezredmásodpercet is megmérettethetted volna, akár egy Forma 1-es időmérőn, hogy pontosan tudjuk, mikor döglöttél meg.

Miért oda rakatta? Nevetséges! Szánalmasan nevetséges!

Azért a kis lyukért egy ekkora rusnya betontömböt… Még jó, hogy nem egy piramist építtetett. És egyáltalán, ki engedélyezte ezt neki? Szerintem ez teljesen szabálytalan. Biztos lefizetett valakit. Na, majd utána járok. Nekem is megvannak a kapcsolataim. Lebontatom ezt a rémséget, ha addig élek is. Még ha dilis volt, akkor is.

Hohó! Ez meg mi? Átvágás az egész. Csak az út felőli oldal az övé? A háromszög két másik szárán végig apró urnafülkék vannak. Így már értem. Szóval van itt még vagy hatszáz. Akkor ez már majdnem egy tömegsír. Szóval ide kerültél, ebbe a tömegbe? Röhögnöm kell.

Nem is értem, mit képzeltél? Hogy a feleségem, majd téged választ? Egy ágrólszakadt idiótát? Hát nem! Meggyőztem, hogy jobb, ha velem marad. Te meg ide kerültél ebbe a betonszarkofágba, a sok száz másik közé.

No, nézd csak, azt ott, úgy hívták, mint engem. Micsoda véletlen! Több mint egy éve halt meg. Ott a dátum a záró lap felett. Miért oda vésték? Talán valamiféle előírás. A többin is mind úgy van. Jé! Ezen is az a név áll: az enyém. Csak a dátum későbbi. Ezen is? Meg ezen is? Álljunk csak meg! Mindegyiken az én nevem… és a dátumok? Szépen sorban, mint a naptárban? Minden napra egy urnafülke a nevemmel? Ez csak valami tévedés lehet. Hol kezdődik? Azon a napon, amelyiken meghalt? És hol a vége? Valahol ott lehet, ahol még a lapokat nem építették be. Tessék! Ez itt, az első üres. Ezen még nincs rajta név, csak a dátum. A dátum! A mai dátum!

Nyugi! Ne húzd fel magad! Lélegezz nagyokat!

Hát mit képzelt ez? Hogy ezt hagyom? Leromboltatom az egészet! Majd megmutatom, ki vagyok én.

Megint szúr a szívem. Az az átkozott még holtában is fel akar bosszantani, mint ahogy már életében annyiszor megtette.

De rossz emberrel kezdett ki.

Tudtam, hogy el akarja szöktetni a feleségem. Minden lépésüket figyeltettem, állandóan követték őket. Aznap telefonáltak, hogy a feleségem egy nagy csomaggal, az ő háza előtt várakozik. Oda száguldottam. Tényleg ott állt. Amikor meglátott be akart szaladni a házba, de elkaptam. A bőröndjét kitéptem a kezéből, bevágtam a hátsó ülésre, őt meg betuszkoltam az elsőre. Épp hogy elindultunk haza, alig mentünk párszáz métert, és jött az a dilis.

Az az átkozott csak jött felénk. Pont szemben, a mi sávunkban. Mit gondolt!? Hogy megállok? Vagy, hogy majd én félrerántom a kormányt? Azt hitte? Azt várta? De tudhatta volna, hogy én annál tökösebb gyerek vagyok. És akkor az a vadbarom teljes sebességgel belénk hajtott…

A fenébe! Nem kapok… nem kapok… nem… levegőt…

8 hónap ezelőtt 2hozzászólás

„A Kedves Olvasót időnként jól orrba kell vágni.” Úgy emlékszem, ezt Maurice Genet francia író mondta.
Ezt az állítását néha elfogadom, néha meg csak nevetek rajta. Az ilyen okoskodások általában végeláthatatlan vitákra adnak okot, melyek legtöbbször zsákutcába vezetnek. Hova is vezethetnének? Egy kidobott lomokkal, roggyant szemetes kukákkal, és ki tudja mitől bűzlő műanyag zacskókkal teli zsákutcába.  Talán egy olyanba, amilyenben most, ebben a pillanatban az orrára feketedett vérrel az a szerencsétlen fekszik.

Tegnap előtt este Robert beoldalgott a kocsmába. Se szó, se beszéd, leült az asztalhoz velem szembe. Nem kért semmit, csak ült és hallgatott. Meg se nyikkant, csak ült ott vagy öt percig, és kimeredt szemekkel bámult rám. Én sem szóltam, gondoltam, előbb-utóbb csak kiböki, hogy mit akar. Azt hittem, hogy mint már annyiszor, megint kölcsönt akar kérni. Elszántam magam, hogy nem adok többet neki, mert egyre biztosabbnak látszott, hogy úgy sem kapom vissza. Már hónapok óta nem dolgozott sehol, és folyamatosan részeg volt. Végül mégis csak én untam meg elsőnek azt az idegesítő helyzetet:
– Mi a baj? – kérdeztem.
– Tanácsot… tanácsot szeretnék kérni egy ügyben? – nyökögte.
– Tőlem?
– Nem tudom, kihez fordulhatnék. Történt valami, amit el kellene mondanom valakinek, de nem tudom, hogy kinek.
– Na, mondjad! Talán segíthetek. De pénzt ne kérj!
– Láttam valamit.
– És mit? Repülő csészealjakat vagy angyalokat, mint a múltkor?
– Nem! Egy gyilkosságot. És most nem tudom, hogy… szóval, hogy mit csináljak.
– Mikor láttad?
– Tegnap este. Zárás után.
– Ugyan. Nem láttál te semmit. Biztos álmodtad. Tökrészeg voltál. Amikor elmentem, ott aludtál annál az asztalnál a sarokban.
– Hidd el, hogy láttam! Szerinted jelentsem a rendőrségnek?
Addig is furcsának tűnt, de csak akkor jöttem rá, hogy miért. Józan volt. Nem is emlékszem mikor láttam utoljára józanul.
– Hát, döntsd el magad! – mondtam.
– Az nem olyan egyszerű, mert az gondolhatják, hogy…
– Jó! Akkor meséld el, mit láttál! – mordultam rá, mert már nagyon untam, hogy csak beszél, beszél, de mégsem mond semmit.
– Abban a kis utcában,  tudod, innen jobbra, agyonvertek valakit.
– És te láttad? Azt is ki tette?
– Persze. Pont az a gondom.
– Hát mit mondjak erre? Azt csinálsz amit, akarsz. Én nem dönthetek helyetted.
Erre felugrott az asztaltól és elrohant.
Kifizettem a sört, és utána indultam.
Szerencsétlen! Ezt miért mondta el? És miért pont nekem? Mit akart? Talán megzsarolni?
Vajon melyiket találják meg először?

9 hónap ezelőtt Nincs komment még

– Még ez a mai éjszakai szolgálat, meg a holnapi. Aztán vége, megyek haza. A legtöbbünk már hat hónapja itt van. Neked szerencséd van, hogy csak most vezényeltek ide. Holnapután felszámolják azt a tábort. Hogy hogyan, arról persze nem mondanak semmit. Titkolóznak, mint mindig. De te is láttad, az egész környék tele van gyakorlatozó katonákkal. Oldják meg ők!

Hosszú volt ez a hat hónap. De addig legalább nyugis, míg…

A kutyák már napokkal előtte nyugtalankodtak itt, ezen a részen, de hiába kutattunk át minden négyzetcentimétert, nem találtunk senkit sem. Azt hittük már tovább mentek, vagy, hogy a kutyák csak valami állatnak a szagát érezték: nyusztét, nyestét. Aztán egyik reggel itt voltak. A fene se tudja, honnan kerültek elő. Nekünk erről nem mondtak semmit. De most már nem is érdekel.

Először az ukránok vették észre őket a Tisza túl partjáról. Még riasztólövéseket is leadtak. De csak puffogtattak a levegőbe. Biztos azt hitték, amit mi, hogy cigarettacsempészek lehetnek. Amikor kivilágosodott, a birkákat láttuk meg először. Akkor arra gondoltunk, hogy egy eszement, részeg juhász terelhette ide a nyáját. De a birkákat jobban megnézve… furcsák voltak. Aztán valakinek eszébe jutott, hogy látott már olyanokat valamelyik skanzenben: ősi magyar fajta.

Amikor a marhacsorda is kibukkant a ködből csak nevettünk. Hát, itt már mindenki megbolondult? Ezért riadóztatták be az egész határszakaszt? De akkor megjelent három lovas…

A kerítés? A kerítés három nap alatt elkészült. Voltak itt katonák, tűzoltók, rendőrök… na, meg fröcsögő nyálú önkéntesek. Mást se hallott tőlük az ember, mint hogy „Itt aztán nem jöttök át rohadékok.”

Eszük ágában sem volt átjönni. Láthatod. Jól elvannak ott a dróton túl. Legeltetik az állatokat, itatni a Tiszához járnak. Ott, arra a facsoporton túl – innen nem látni – felépítették a táborukat: szekerekből meg sátrakból. Az már többeknek is feltűnt, hogy nem igazi sátrak, hanem inkább jurták. Körülbelül kétszáz lehet. Mostanra már akkora lett, mint egy falu. Persze van, aki azt mondja, hogy olyan, mint egy cigány tábor. Tulajdonképpen még mindig nem tudjuk, kifélék, mifélék lehetnek. Nekünk legalább is nem mondtak róluk semmit.

Sötétedik. Feltegyük az éjjellátót? Á! Majd később, hosszú lesz az éjszaka. Megfájdul tőle az ember feje.

Pssz! Bukj le! Hallod? Valaki jön. Lámpát kapcsolt. Valahova felfelé világít. Aha! A kamerára. Belevilágít a kamerába. Ismerheti a terepet. Biztos valami csencselő. Akik jártak bent a táborban azt mondták, több náluk az arany, mint Pesten az Aranykéz utcában. Elkapjuk. Kövess! De lassan, csendben.

Áá! Azt hiszem, tudom ki az. Kocsányi vagy Kocsándi, a „Nagyokos”. Egy őrmester, még az első csoporttal érkezett. A legelsővel. Aztán egyik nap átöltözött civilbe. Azóta úgy mászkál itt mindenfelé, mintha ő lenne a császár, de azt mondják, hogy normális, nem cseszeget senkit.

Figyelj! Megállt a kerítésnél. Vár valakit.  Már jön is. Az az öreg, az a papféle. Már többen is látták vele susmorogni. Menjünk közelebb! Kihallgatjuk őket.

Te érted őket, mert én nem. Milyen nyelven beszélhetnek. Latinul? És érted? Csak néhány szót? Én még annyit sem. Mit mond? Mi van a kutyával? A Rexszel? Ja, hogy az királyt jelent. Ne röhögj!

Integet. Lebuktunk. Tudja, hogy itt vagyunk. Menjünk? Hm. Menjünk! De óvatosan.

Figyelj! Jön egy nő is. Inkább lány. Vigyorog, mint a tejbe tök. Mit mutat? Sült hús. Érzem az illatát. Összeszaladt a nyál a számban. Vegyünk belőle?

– Mit mondasz Nagyokos? Hallod? Elfogadhatjuk?

– Ejha! Finom. Jó fokhagymás. Már hónapok óta úgy is csak hamburgeren, meg májkrémen éltünk. Tényleg finom.

Ezek meg csak karattyolnak. Az öreg egyre mérgesebbnek tűnik. A lány is értetlenül nézi őket. Szerintem, ő sem ért belőle egy kukkot sem. Figyelj csak! Kiadja a korsót is.

– Hé, Nagyokos! Mi van benne? Saperavi? Az meg mi? Grúz vörösbor?

Hát, mit mondjak: meg lehet inni. Figyelj csak! Mit mondott az öreg? Elmondhatod?

Dühös, mert nem engedjük a király elé? Milyen király elé? IV. Béla? Beteg szerencsétlen. Vagy túl sokat ivott ebből a jó kis vörösből.

Mit mondasz? Hogy még IV. Béla küldte el Julianusszal?

(Na, ez is bedilizett. Kikattant. Lehet, hogy ezért szerelték le? Á, még sem. Akkor nem adták volna parancsba, hogy ne akadályozzuk semmiben.)

– Ugyan már. Ez hülyeség. Te is tudod. Így jöttek volna harcolni a tatárok ellen? Még íjuk sincs, csak azok a botok, azokat is itt farigcsálták. Hazugság az egész.

Na, tessék! Most már én is úgy beszélek, mintha annak, amit mondtál, lenne valami értelme. De hát az képtelenség. Hogy kerültek volna ide? Azt akarod kideríteni?

Mit mondasz? Bementek egy titkos átjáróba, és most értek ide? Te túl sok sci-fi filmet néztél, az mehetett az agyadra, ha ezt elhiszed.

Mi van? Még vagy húszezren vannak a föld alatt. Akik kiértek azok csak pásztorok, akik a törzsek előtt terelgetik a nyájakat. Szolga népek, azért nincs íjuk? Ne nézz már hülyének!

Ha meg így van, akkor miért nem engedjük be őket az országba? A fejesek tudnak erről egyáltalán? Végül is magyarok. Vagy nem? Nem érdekel senkit. Túl nagy cirkusz lenne, mert ázsiai képük van. Milyen lenne?

(Biztos, hogy dilis!)

– Na, várjunk csak! Azt állítod, hogy ők maradtak ott az őshazában, és most eljöttek IV. Béla hívására? Gondolkodj már, nagyokos! Hol voltak ennyi ideig?

Ugyan már miféle átjáró? Pont ez az, amire kíváncsi vagy?

– Te meg? Csak állsz itt? Mondj már te is valamit! Ne csak a lányt bámuld! Majd kiesik a szemed.

– Mondom! Évszázadokig nem lehettek a föld alatt. Mi van? Még ma éjszaka visszamennek? Hova? A Kaukázus hegyei közé? Mennek mind, és visznek mindent? Hát arra kíváncsi leszek. Most indulnak?

– Állj! Álljatok meg! Mit csináltok? Átmásztok? Velük mentek?

– Te miért? Nem értem. Holnapután mehetsz haza. Tetszik a lány? Te hülye, már több száz éves. Hallod?! Csak nehogy összeszedjél tőle valamit!

(Hát persze, könnyen vannak, se kutyájuk, se macskájuk. Egy kicsit irigylem is őket. A fenébe is! Velem mi lesz? Hogy fogom az eltűnésüket megmagyarázni?)

– Álljatok meg! Halljátok? Álljatok meg, mert…

Állj! Állj, vagy lövök!

(Egy lövést a levegőbe! Ennyi! És vége!)

 

– Írjam alá? Mi áll benne? Hogy az afgánok valószínűleg visszamenekültek Ukrajnába, ahonnan jöttek? És hogy ötven évig tartom a számat? Ötven évig? Utána elmondhatom? Értem. Elmondhatom, ha megérem. Értem… azt hiszem értem.

10 hónap ezelőtt Nincs komment még

jégsivatagban

szkafandert görget a szél:

tiéd lehetett?

 

szíved visszavonz,

ha a Hokodzsi szentély

nagyharangja kong

(Borgesnek Kiotóból)

Bojtor Iván Szerző még nem rendelkezik barátokkal.