Bojtor Iván Szerző
Vezetéknév
Bojtor
Keresztnév
Iván
Ország
Hungary
1 hét 2 komment

…ÉS ÉN

Átvágtalak! Hogy téged milyen könnyű beetetni! Azt hitted, Cronwill, az a hairhani fickó írta ezt az egészet? És elküldte neked? Ugyan!
Ne mentegetőzz! Persze! Persze! Tudom én… Sejtetted, hogy nincs vége. (El is higgyem?)
A helyzet sokkal rosszabb, mint ahogy azt te gondolod. Az enyém legalábbis. Nem tűnt fel valami? Itt-ott egymásba csúsztak a dolgok… a programok. Némelyik meg már többször is elakadt. Ezt sem vetted észre? Figyelsz te egyáltalán?
Melyik? Melyik? Hát, például a treloni festészetet bemutató program. Azért megpróbálom valahogy összeszedni az egészet, akkor majd lehet, hogy elküldöm. Na jó! Biztosan elküldöm. Ígérem! Tudod, hogy? Azokon a Cronwill által sokat emlegetett réseken át. Én sem hittem volna, de léteznek. Mi is kapunk ezt-azt, csak még nem tudjuk, hogy valójában honnan.

A programokkal csak a baj van. Enterradóé még úgy-ahogy működik. Az készült el elsőnek. De a többi… Hardmaueré többször is elakadt. Azt biztos észre is vetted. Cronwillnek, a hairhaninak meg véletlenül elküldtem a sajátját, azt olvasgatta.
Túl sok a feladat. Nem bírom egyedül. A többiek csak keresgélnek, kutatgatnak, ami azért sokkal egyszerűbb, mint életben tartani azokat, akiket eddig megtaláltunk.
Most is egy új programba kell belekezdenem. A szondák a 4 326 748. számú űrállomáson találtak egy embert. Állítólag teljesen ép. (Persze ezek a műszerek…) És ráadásul nő. Nem fogod elhinni! Úgy hívják, hogy Szofi.
Mi ez a zaj már megint? Dübörög a folyosó. Aha! Már látom. Bartoldi hadserege bohóckodik. Díszszemlét tartanak. Remitor vezetésével a Xanadu–4 szektor teljes megmaradt hadserege (hat fő) elvonul a tisztelgő Bartoldi előtt. Azon csodálkozom, hogy megállja nevetés nélkül. Úgy tűnik, képtelen tudomásul venni, hogy vége a háborúnak: parancsokat ad, előléptetéseket és kitüntetéséket osztogat.
Na végre! Vége a cirkusznak. Egy ideig csend lesz. Vagy mégsem?
Most meg a sziréna.
Tovább majomkodnak: próbariadót tartanak. A kameráink kísérik minden mozdulatukat. Ősz hajú, gyűrött képű emberek bújnak elő szobáikból, és a kijelölt harcálláspontok felé vánszorognak. Úgy tudjuk, ennyi maradt a Xanadu–4 köztársaság hadseregéből. Nyolc ember. No meg mi (nem is tudom pontosan, hogy hányan), akik azért vagyunk itt, hogy a tervet végrehajtsuk.
Az egyik kamerán át látom, hogy Remitor a 81. számú irányítótorony felé igyekszik. Belép a liftbe, nyomkodja, csapkodja a gombokat, de az nem indul. Hogy indulhatna? Már rég kikapcsoltuk. Túl sok áramot fogyasztott. Nekünk kell az energia! Bámul felfelé a magasba, gondolkodik, aztán csak nekiindul a lépcsőn. Nyolcvanhat emelet. Hajrá, Remitor!
A kamerákat mi szereltettük fel a robotokkal. Itt régen nem volt egy sem. Még a dúlás előtt sem. Végül is ez nem egy támaszpont, hanem egy kastély. Egy műbolygókastély, a Hardmauer család ősi fészke. Érkezésünk előtt persze ezt is kifosztották, néhány szintjét le is rombolták. Talán a mieink, talán az ellenség. Na, most én is úgy beszélek, mint az az idióta Bartoldi, mintha még lenne különbség a mi, vagyis a Xanadu–4 szektorbeliek, és ők, a hajdani ellenségeink között. Mintha még mindig tartana a háború.
A „mi” most már bennünket jelöl. Bennünket, akik egy gondosan elzárt helyiségből irányítunk mindent. Az a feladatunk, hogy felkutassuk a még élő embereket, és idehozzuk őket. Bartoldi új sereget szervezne, de minden jel arra mutat, hogy…
Egy lelket sem találtunk abban a tíz szektor sugarú gömbben, amit eddig átkutattunk. (Ez persze nem igaz, de Bartoldi így tudja.)
Szerintem neki már az is nagy elégtétel lehetne, hogy itt parancsolgathat a Hardmauerek ősi kastélyában, ahová régen, hiába volt magas rangja, magas beosztása, még csak be sem engedték volna. Mert a törvény szerint a „tábornoki hajlékok” területen kívüliséget élveztek. Ez azt jelentette, hogy a családok ezekben azt csináltak, amit csak akartak. Saját törvényeik szerint élhettek, halhattak. A Xanadu–4 szektor köztársaság volt, a tábornokok köztársasága. Ezt a törvényt is ők alkották saját maguknak.
Azon is csodálkozom, hogy Bartoldi még ennyi év után sem léptette elő saját magát, pedig megtehette volna. Megmaradt ezredesnek.
Figyeljük minden lépésüket. Tulajdonképpen őket is őrizzük. Nem! Nem védjük, csak őrizzük. Talán még ők is jók lesznek valamire.
Én azért félek tőlük. Ennyire ostobák lennének, hogy nem jöttek rá semmire? Vagy csak nekünk, a keresőknek színészkednek, és titokban forralnak valamit?
Elfáradtam. Pihenek egy keveset. Megpróbálom összerakni a treloni festészetről hozzánk eljutott morzsákat. Ez mindig megnyugtat. Utána pedig alszom egy kicsit. Mert aludni nekünk is kell.
Már csak két nap. Illetve 51 óra. Az azért több mint két nap. Sokkal több.
Mi az? Mi történt? Semmi.
Csak néhány percet aludtam, de frissnek érzem magam. Ez jó alkalom arra, hogy összeszámoljam, hányan vagyunk ebben a teremben. Már többször is megpróbáltam. A többieket is kérdeztem, de persze nem válaszolt senki. Gondolatban követem a vezetékeket. Száztizennégy, száztizenöt… (Ez a mi eredeti tervünkhöz kellene.) Száztizenhat, száztizenhét… Azt hiszem, semmi értelme tovább számolni. Sokkal többen vagyunk, mint azt gondoltam. Nehéz velük. Idegesítő ez az örökös csend, ez a némaság. Csak saját magamat hallom. Én beszélek hozzájuk, de soha nem válaszol rá egyikük sem. Csak teszik, amit mondtam. Egyetlen szó, egyetlen hang nélkül. Mintha nem is léteznének. Pedig itt vannak ők is. Tudom! Már arra is gondoltam, hogy talán robotok, vagy csak egy nagy számítógép. Úgy látom, az én eredeti tervemen is változtatni kell. Na mindegy. Mi van odakint?
Úgy látom, minden rendben. Bartoldiék tovább bohóckodnak. Remitor oktatást tart a többieknek az SX23 típusú rombolók fegyverzetéről. Nevetséges. A szondáink már vagy százharminc szektort átkutattak, de egyetlen ép rombolót sem találtak, az SX23-asokból pedig még roncsokat sem. Ezek a közeli szektorok viszonylag tiszták. Azok az átkozott kapszulák kipucoltak szinte mindent (és szinte mindenkit), mert milliárdszámra okádták egymásra a hadviselő felek. Az IHMK, vagyis intelligens harci mikrokapszula volt korunk legnagyobb találmánya. Bejutott mindenhova. Beleégett az űrhajók fémtestébe, megbújt a katonák bőre alatt vagy egy hajszálban. Ha kellett, méteres acélfalon fúrta át magát, és ment egyenesen a reaktorok felé. Mikor már nem találtak olyasmit, amit elpusztíthattak, akkor egymás ellen fordultak, és idővel vége lett a háborúnak. Csak azok a helyek maradtak meg ebben a szektorban, ahol nem találtak elpusztítható fegyverzetet: néhány nevesincs (számozott) bolygó, holdacska, meg négy-öt ilyen kastély, mint ez, ahol most vegetálunk.
De azért mi bizakodunk. Minden az eredeti terv szerint halad. A… a… nem is tudom, hányadik eredeti terv szerint. Mert már az „eredeti tervnek” nevezett terveket is megszámoztuk, nehogy véletlenül összekeverjük a már előre elkészített programokat.
Bartoldi a szobájában a jelentésünket olvassa. Kinyomtattuk neki papírra. Ez is a terv része. Altatjuk az éberségét. Higgye csak azt, hogy minden rendben van!
„A Haram–2 szektorban két teljesen ép hegesztőrobotot találtunk, a KKZ–23 szektorban három konyhai robotot, meg egy zongoristát.”
Szóval, ilyeneket kap, mint ez.
Gyorsan megírom a holnapit is, hátha elfelejtem. (Nincs nekem időm ilyen hülyeségekre!)
„A KKZ–24 szektor átvizsgálása során a következő működőképes robotokat találtuk: egy reaktorszerelőt, egy konyhai robotot és három zongoristát.”
Zongoristából az egyik alsó szinten van vagy negyven darab. Egy időben nagy divat volt, rengeteget gyártottak. Bezzeg agysebészből csak két épet találtunk (és még egy roncsot). Gondosan el is rejtettük mindkettőt egy üres víztartályba.
Valójában mostanában persze nem találtunk egyetlenegy robotot sem, mert nem is kutattunk utánuk. (Úgysem számolják meg, melyikből hány darab van.)
Azt mégsem jelenthetem nekik, hogy az összes szondát átirányítottuk egy fontosabb feladat megoldásához. Mert ez a mi tervünk része.
Amikor a terv felötlött bennem, sokáig rágódtam.
Jelentsem Bartoldinak, hogy megtaláltuk Cronwillt, aki valamiféle hairhani trükkel átvágta, és irattárrá alakíttatta vele a csatahajóját? Vagy, hogy tudjuk, hol van Hardmauer, a Xanadu–4 szektor leghírhedtebb lázadója? Meg Enterrado, aki első pillanattól kezdve az orránál fogva vezette? Azt aztán nem!
Megint felsikít a sziréna.
Mi van ma? Ezek már megint gyakorlatoznak?
Nem. Orvost hívnak. Talán valaki rosszul lett? Vagy valami baleset?
Az ENR-ek (elsősegélyt nyújtó robotok) nem mozdulnak. Ott állnak mind a helyükön a falnak fordulva. Már kikapcsoltuk valamennyit. Azokra majd nekünk lesz szükségünk.
Marconi (hajdani írnok, most már őrnagy, Bartoldi egyik kedvenckéje) megsértette az ujját, egy a falból kiálló törött csavarral. Sebéből épphogy szivárog a vér. Ezért riadóztattak!? Lesétálhatott volna a lépcsőn egy szinttel lejjebb, ott az elsősegélyhely.
Ez nekem nem tetszik. Hol van Bartoldi és Remitor? Halljátok? Hol vannak? Keressétek őket! Indítsátok már a felvételeket! Állj! Látom őket. Ott vannak. Hová mentek? A harmadik szintre? Oda eddig még nem merészkedtek le. Hogy nyitották ki az ajtót? Kézzel?
Az a szint nincs is bekamerázva. Még mi sem tudjuk, mi van odalent. Mit keresnek ott?
Küldjetek egy robotot utánuk! Gyorsan! Visszakapcsolom a liftet, azzal előbb odaér. Keresse meg őket, és közvetítsen mindent! Gyorsan! Gyorsan!
A látványtól még én is megdöbbentem. Az egész harmadik szint egy kripta, tele fém domborművekkel, szobrokkal és fémkoporsókkal. A domborművek a Hardmauer család férfitagjainak hőstetteit ábrázolják. Minél magasabb rangban hunytak el, annál nagyobb domborművet és koporsót kaptak. Az a gigászi méretű, melyet a robot még mindig nem tudott megkerülni, a feliratok szerint Alfréd Hardmaueré, aki akár császár is lehetett volna.
Végre megvannak! Remitor és Bartoldi lézervágóval a kezükben egy felnyitott koporsó előtt állnak. A robot kétszer is körbejárja. Az első körben nem talál rajta feliratot, a második vizsgálat már eredménnyel jár. Az eltávolított, leégetett szöveg szerint Karl Omár Otto Hasszan Wilhelm Hardmaueré, a Xanadu–4 szektor legkiválóbb tábornokáé lett volna. Fölötte a falból kiálló kampók egy levágott domborműről árulkodnak.
– Nincs benne – morogja Bartoldi.
– Arra gondoltál, hogy hazaszökött? – kérdezi Remitor. – Láthatod, kitagadták. Még a koporsójáról is leégették a nevét.
– Vagy ez csak megtévesztés. És itt bujkál valahol.
– Azt hallottam, hogy az ilyen kastélyokban mindenféle rejtett járatok és szobák vannak. Vagy ez is csak legenda? Mint a titkos börtönök meg a családi csodafegyverek?
– Minden legendának van valami alapja – csücsöríti a száját Bartoldi, és az acélfalra mutat.
– No nézd csak! – vigyorodik el Remitor, zsebéből egy ormótlan zárdekódolót kap elő, és a falhoz nyomja.
A műszer villog; dolgozik. Bartoldi idegesen toporog. A robot kamerája alig néhány centiméterre van a padlótól. Abból a szögből az alacsony, vézna Bartoldi óriásnak tűnik. Ez a kép biztos tetszene neki. Még ott a Bartoldi Trónján a nevezetes, hatalmas íróasztalánál egy emelvény volt a széke alatt, hogy ő magasabbnak tűnjön.
A műszer hármat sípol. Mindketten hátralépnek a faltól, hátha feléjük nyílik majd egy ajtó. Csikorgás hallatszik, de nem az ajtó nyílik. Bartoldi elrántja Remitort onnan, ahol áll. Egy pillanatig csak az acélfalat látni, majd egy hatalmas koporsó száguld át a képen. A kamera követi, mutatja, ahogy nekicsapódik a falnak. Hirtelen világosság támad. A fal elhúzódik jobbra, és feltárul mögötte egy terem. Ők ketten előrelépnek. A robot követi őket, Remitor lába között belát a szobába. A bejárattal szemben egy nagy karosszék áll (mintha császári trón lenne), benne egy fekete hajú nő ül, és kimeredt szemmel bámul rájuk…
Már csak tizenhét óra. Cronwill biztos rávágná, hogy hairhani idő szerint: anaka data ma, vagy valami ilyesmit. Meg hogy ennek a valószínűsége 99,999 százalék. Hogy miért nem száz? Arra biztosan azt mondaná, hogy azt csak a hairhaniak tudják. Vajon annak, amit Bartoldiék ott a hármas szinten láttak, mennyi lehetett a valószínűsége?
Tanácstalan vagyok. Beleírjam Hardmauer programjába?
Rájöttél végre? Hát persze! Ezek eddig mind csak programok voltak. Mégis mit gondoltál? Még mindig futnak. Van egy Enterradónak szánt program, egy másik Hardmauernek, egy meg Cronwillnek, a hairhaninak. Igaz, kicsit összekeveredtek, de ez még nem lenne baj. Az igazi gondom az, hogy a tiéd is belekeveredett. Szerencsére ezt úgysem veszed komolyan. Így aztán nem is okozok vele semmi zavart. Tudod! A programokat időnként olyan nehéz szinkronba hozni, mint Hardmauernek a jobb és bal szemét. Már az én fejemben is összemosódtak a valóságos események – mindaz, amiket ők éltek meg –, és azok, amelyeket én találtam ki, hogy életben tartsam őket. Újra és újra átnézem mindhármat, és javítgatom, ahogy tudom.
Beleírjam?
Ez a mi hibánk volt. A miénk. (Illetve az enyém.) Nem kutattuk át az alsó szinteket. Csak most küldtük le a robotokat, állítsanak helyre mindent, meg szereljenek oda is kamerákat. Most már késő, ez nagy hiba volt. (Az eddigi legnagyobb, amit elkövettem életemben.) Csak arra a sérült reaktorra koncentráltunk. Meg arra, hogy legyen elég áram ahhoz, hogy folytathassuk a keresést, a munkánkat. Minden olyan fogyasztót kikapcsoltunk, amely nem kellett sem nekünk, sem Bartoldiéknak. Volt néhány, amelyről nem tudtuk, hogy micsoda. Az egyik az lehetett. Egy rejtekhely, egy titkos szoba.
Bartoldi őrjöng, dühében öklével a falat csapkodja. Remitor komor képpel kutatgat a szobában. Már a többiek is mind ott vannak. Felforgatnak mindent. A robotok is ott nyüzsögnek, szerelgetnek. Az egyik új kamera a trónt mutatja. Az oldalára vésett feliratból kiderül, hogy tényleg császári trónnak szánták.
Újra visszanézem a felvételt. Az ajtó kinyílik, fény támad. A nő ott ül a trónuson. Megállítom a lejátszást. Nem ismerem, sohasem láttam. Egy családtag? A képét összevetem a Hardmauerek archívumával. Nincs eredmény. Majd mindazokéval, akik hajdan a kastélyba belépőt kaptak. Több tízezren vannak. De itt sincs eredmény. Hogy jutott be? A rablókkal?
Továbbfuttatom a felvételt. A nő a bejárat felé néz. Mintha mosolyogna is. Aztán, mintegy varázsütésre, szétesik az arca, elporlad, és a helyén egy koponya marad.
Közben hallom, hogy Bartoldi odalent azt mondja:
– Én tudom, hogy ki volt. Hardmauer menyasszonya.
Azt hiszem, ezt is kihagyom. Sok minden kimaradt már. Legtöbbje az átkozott kapszulák miatt: Enterrado programjából a feleségének és a lányainak sorsa, Hardmaueréből a… Cronwilléból meg, hogy a Hairhan már rég nem létezik. Nehéz eldönteni, hogy mi a jobb nekik. Az, hogy megtudják az igazságot, vagy az, hogy nem?
Sokkot kaphatnak, mint én, amikor ráeszméltem a saját helyzetemre.
Mi mind írnokok vagyunk. Illetve csak voltunk. Hohó! Most jutott az eszembe. Ezt még nem is mondtam. Képzeld, én tényleg tudok kézzel írni! (Csak tudtam…) Akkor tanultam meg, amikor kitört az a kémkedési hisztéria. A te korodban, ott a 21. században már tudtatok írni? Vagy még tudtatok? Azt hallottam, hogy az egy nagyon rövid időszak volt. Ha kiszabadulok innen, majd utánanézek ezeknek a dolgoknak.
Amikor a Bartoldi Trónja felrobbant, a mentőkabinunk még túl közel volt hozzá. Egyszer, már itt a kastélyban, kihallgattam Remitor és Bartoldi beszélgetését. Remitor valami olyasmit mondott rólunk, hogy: „úgy szedtük össze őket kiskanállal”.
Most be vagyunk ide zárva, ezekbe a tartályokba, összedrótozva, és… és munkára fogva. Nem! Nem a testünk, csak ami megmaradt belőlünk: az agyunk.
Bartoldiék eredeti terve az volt, hogy embereket találjunk.
A mi eredeti tervünk szerint testeket kell találnunk, hogy kiszabaduljunk innen.
De mi sokan vagyunk, és csak az a három van. Először Cronwillre, a hairhanira bukkantunk rá. Ő, mivel szabadon mozgott, elvezetett minket Hardmauerhez és Enterradóhoz. (Bartoldi mennyire örült volna, ha tudja, hogy Hardmauert…)
Szóval túl sokan vagyunk. Döntenem kell.
Az én eredeti tervem más. Mármint a mostani eredeti tervem. A régiben, amíg őket nem találtuk meg, Bartoldiékkal számoltam. Csak a testükkel, de csak a legvégső esetben. Nagyon megöregedtek.
Most melyiküket válasszam? Tulajdonképpen még fogalmam sincs. Vagy mindhármat? Ha a többieket lekapcsolom a rendszerről, még azt is megtehetem. De biztos, hogy előbb-utóbb összevesznének, vagyis összevesznék saját magammal. Ha más miatt nem, hát Szofi miatt. Remélem, hogy a szondánk műszerei jól működtek, és tényleg él… és hogy nem robot, ahogy azt én Cronwillnek sugalltam.
Addig is itt rohadok ebben a gömbben, ami tulajdonképpen nem is gömb, hanem egy sok-sok ezer hatszög határolta poliéder. Időnként forró, olvadt fém csöpög rá az olvadozó drótokból. Ezeket a kérdéses minőségű vezetékeket már a háború alatt gyártották, a fémhiány idején. Miből készültek? Na miből? Ónból! Abból volt bőven.
Most meg zsibbad a lábam, ami persze képtelenség. Tudom! Ezt nevezik fantomfájásnak. Az elpusztult testemből réges-régen az agyamba érkezett ingerek valahogy újra aktiválódtak.
Ezt a magyarázatot egy orvosi adatbázisban találtam.
Nehéz ilyen információkat megszerezni. A kapszulák nem válogattak. Itt-ott találunk ugyan néhány archívumot, ezeket rendre elhozatom a robotokkal, vagy feltöltetem a szonda memóriájába, majd átvesszük a kastély központi gépére. A Dorenről is elhozattam az egész könyvtárat. Az ismereteinkben még mindig óriási hézagok tátonganak. Például a 22. és a 26. század közti időről semmit sem tudunk. Mintha az az időszak nem is létezett volna. Mintha titkolnák, hogy mi is történt akkoriban. A 21. század elejéről van egy ősföldi adatbázisunk, melyben egymilliárd ember életének teljes három hónapját rögzítették. Ki, mikor kelt fel? Mit evett? Hányszor húzta le a vécét? Meg ilyenek. Erről majd még mesélek. Ez biztos téged is érdekel majd. Ugyanis…
Azok az átkozott kapszulák! Kijátszották az erőtereket, majd átfúrták magukat az űrhajók páncélján, vagy megbújtak a katonák bőre alatt, akik vitték magukkal, mint valami fertőzést, a hajókra, bolygókra.
De azt hiszem, ezt már egyszer leírtam. Ebből is látszik, mennyire elfáradtam. Pihennem kell. Holnap lesz a „Nagy nap”.
Itt az idő. Tényleg döntenem kell.
Most még a kötözködő hülyegyerekek kedvéért megmagyarázok néhány dolgot. Á! Mégse! Nincs nekem már erre időm.
A műszerek jelzik a hajót. Az egyik monitoron megjelent egy piros pontocska. Persze nem látom, csak érzékelem, hogy ott van. Már átért a gigantikus diadalív alatt, amelyet Alfréd Hardmauernek, a háromszoros diktátornak emeltek (és melynek feliratára nem kerülhetett fel a császári cím). Még nyolc perc, és itt vannak.
Döntöttem!
A többieket lekapcsoltam az ellátórendszerről. Meg se nyikkantak (igaz, eddig sem). Bartoldit és seregét már tegnap bezártam a huszonkettes szintre. Most éppen az étkezőben bontogatják a konzerveket. Rájuk nyitom a gázt. Csak egy, kettő, három, négy, öt, hat másodperc… Ennyi az egész, és…
És végre csend lesz. Senki sem idegesít.
Állj! Mégsem! Meggondoltam magam. Hadd lássa csak Bartoldi Hardmauert kiszállni! Kíváncsi vagyok, milyen képet vág hozzá.
Még húsz másodperc, és itt lesznek mind a hárman.
Összekötöm az egyik kamerát az étkezőben lévő kivetítővel. Vagy még jobbat tudok! Hiszen onnan lelátni! Elhúzom a válaszfalat – csak egy képletes gombnyomás az egész –, és élőben nézheti érkezését az üvegen át.

– Testvérünk!
– Nem vagyok a testvéretek!
– Ne folytasd tovább!
– Ebbe ti már nem szólhattok bele. Már csak néhány másodperc…
– Fejezd be az álmodozást!
– Ez már nem álmodozás. Ez a valóság. Mindjárt meglátjátok.
– A mi küldetésünk lejárt, azt nem várhatjuk meg. Visszatérünk a Trelonra. Már nem segíthetünk tovább.
– Nincs is rátok szükségem. Ezt már megoldom magam is.
– Valamit el kell mondanunk.
– Nem érdekel!
– Testvérünk! Ez nagyon fontos.
– Mondtam már, hogy nem érdekel! Takarodjatok a fejemből!

Az űrhajó ajtaja lassan felemelkedik. A feljárórámpa odasimul a nyíláshoz. Négy kikötői rakodórobot elindul a hajóba. Közben Bartoldiékat figyelem. Minden különösebb érdeklődés nélkül bámészkodnak. Egyikük háttal áll az ablaknak. Láttak már ilyen kirakodást éppen eleget. Gondolják, ez a hajó is csak azt hozott, amit a többi: pár ócska robotot.
Remitor hadonászni kezd, mire, aki háttal állt (talán Marconi?), hirtelen az ablak felé fordul.
Én is visszafordulok. A robotok egy hordágyat hoznak, lesétálnak vele a rámpán, leteszik, és elindulnak a következőért.
A hordágyon egy sárga kupacot látni. Ráközelítek a kamerával. Elsőre mintha valami fadarabok lennének, de megpillantok egy koponyát. Egy emberi koponyát. A hordágy másik végén, keresztbe átdobva valamiféle ruha hever. Egyenruha: tábornoki. Ez lenne Hardmauer?
Közben a robotok belesétálnak a képbe, kihozzák a következő hordágyat.
Egy megbarnult bőrű, kimeredt szemű múmia fekszik rajta… bal kezében egy vizespalackot szorítva. Azt hiszem, Enterrado, de még nem vagyok teljesen biztos benne, mert…
– Testvérünk! Mi el akartuk mondani, de te…
És hozzák a harmadikat. Az egész test fekete, beleégett rácsozattal borítva. A vadászháló nyomai. Cronwill! Ő is?
Azok a rohadt kenetteljes hangú barrakudák! Hát ezért iszkoltak el ilyen gyorsan?

A Xanadu–4 szektor teljes hadserege, vagyis mind a nyolcan, ott állnak az ablaknál, bámulnak lefelé a három hordágyra. Bartoldi kezében egy távcső (múzeumi darab, valamelyik Hardmaueré lehetett), vizslatja a holttesteket, aztán elvigyorodik, és hadonászva magyaráz valamit a többieknek. Nem hallom, mit mondanak, csak látom, hogy egyszerre beszél mindenki, néhányan felugrálnak a levegőbe, mások összeszorított öklüket rázzák.
„Azért nem kellene ennyire örülni!” – csapok gondolatban a gombra, és számolok: „Egy, kettő, három, négy, öt és…”
Nehogy nekik drukkolj, mert téged is kikapcsollak! Még nem tudom, hogyan, de majd kitalálom. (Ezt azért ne vedd komolyan! Rád szükségem van.)
Olvasd csak a könyvet! Olvasd, amíg van időd! Ez innentől már a te programod része lesz. Már egyedül a tiéd. Bár én nem így akartam. Nem tehetek róla. Na tessék! Most meg én mentegetőzöm.
Nehéz elmondani… Nekem mindig is volt egy titkos tervem, amelyet a legvégső esetre szántam. Nem szerepelt a sok eredetinek nevezett ilyen-olyan tervek között. Csak én tudok róla.
Az a program most kezdődik. Másképpen alakultak a dolgok. Azt hiszem, már a treloni festészetről összeállított információkat sem küldöm el. (Majd elmondom szóban.) Írtam az elején, hogy csak addig létezel, amíg… Becsukod a könyvet, és… és… Ez persze nem igaz.
Nekem van időm.  Az is mondhatnám, hogy végtelen időm van. Egy testre van szükségem, és meg is szerzem, bármi áron. Ha az a bizonyos kronolitokról szóló elmélet mégis igaz, akkor minden csak idő kérdése, és megoldom ezt a problémát. Biztos, hogy ebbe a tervbe is belecsúsznak majd kisebb-nagyobb hibák, mint a többibe, és már azokra a csúszómászó dögökre se számíthatok. De akkor is megoldom.
Egyvalakit már kinéztem. Tudod, ki az? Kitalálod? Te! Persze hogy Te…

 

2 hét Nincs Komment

(HARDMAUER)

Tudtam, a saját magam és a családom érdeke is azt kívánja, hogy eltűnjek, és soha többé ne halljanak rólam. A tábornoki tanács akár tíz vesztes csatát is elnézett volna, talán a lázadásnak megfelelő diktátori címet is. De a császári rang felvételét, azt… azt aztán nem! Azt nem!!!
Ez meg mi? Már megint ezek az átkozott karmosgyíkok, vagy dinoszauruszok, vagy mit tudom én, minek nevezhetik őket! Jobb, ha lefekszem a padlóra, mert úgyis ledőlők a ládáról, ha ezek itt villogtatni kezdenek. Már rég ki kellett volna találnom valamit ellenük.
Újra ott voltam a saját hajómon, a saját parancsnoki állásomban, és végre a saját székemben ülhettem.
– Tehát itt van egy TL4-esünk: a Barrakuda. Ez egy „igazi” TL4-es. Még a háború kitörése előtt készült, a legjobb minőségű anyagokból építették. Igaz, hogy az újak is így néznek ki, mint ez, de azt mindnyájan tudjuk, hogy… Hm. Van még tizenhat üzemképes rombolónk. Három műholdszedőnk. Ezekből csak egy használható, mert az egyik javításához nem érkeztek meg az alkatrészek, a harmadik meg sajnos csak egy roncs, annak a felújítására már nincs időnk. Van még három műholdrakónk, egyenként három műholddal, meg egy nagy aknarakónk ezerhatszáz önjáró aknával feltöltve. Kilenc különböző méretű szedett-vedett teherhajó. És… És… Ennyi! No meg itt van a bolygó közelében a Rigel Titka.
Ezt az utolsó mondatot hallva többen felnevettek. A hairhani nem nevetett, mintha ráfagyott volna az arcára a vigyor, szeme furcsán felfelé meredt. Ismertük már ezt az arckifejezést: már valamit tudhatott, valamit megsejthetett. De a többiek előtt nem mertem megkérdezni tőle, hogy mit. És más sem.

Viiiij! Az ébresztőóra. Lecsaptam. Felugrottam, és az asztalhoz rohantam. (Majdnem átestem rajta.) Átszámoltam a vonalakat, krikszkrakszokat: „Huszonhárom év, nyolc hónap, nyolc nap.” Most már biztos, hogy megbolondultam.
Ezt nem hiszem el! Megint?
Túl voltunk a nehezén. Ezért a hadműveletért, más körülmények között, talán még az igazi császári címet is megkaphattam volna. Veszteségek és pusztítás nélkül eljutottunk a tervemben kijelölt pontra. És… És minden hajó üres volt. A katonák (a lázadó népség, meg az árulók) kisebb-nagyobb csoportokban elszállingóztak a mentőkabinokban. Mindenki ment haza. Csak én maradtam a hairhanival.
– Jobb, ha velem jön! – mondta.
Megint magázódott. Ez gyanús lehetett volna.
Beszálltunk az utolsó deszantkabinba.
– A császári egyenruháját nem akarja levetni? – vigyorgott.
Elkezdtem átöltözni a régi tábornoki egyenruhámba. Amikor az ingemet húztam le, hirtelen minden elsötétült.
Itt tértem magamhoz ebben a csapdában, az iszapban, egyedül.
Kétségbeesett menekülési kísérleteim…
Csak ez a „varázslás” maradt. Ez tartja bennem a reményt. Én tulajdonképpen sohasem hittem ezekben a dolgokban. Talán valamiféle sugallatra kezdtem bele ebbe az egészbe. Nem az én ötletem volt. Tényleg nem az enyém. De akkor kié? Talán ezeké a szörnyeké, melyek ott nyüzsögnek velem szemben, az üvegen túl? Talán valami őslények? Több tudós is azt állította, hogy az ősi emberi faj valamiféle sárkánygyíkoktól származott. Bár ez vitatott.
Gyerekkoromban, a kastélyunk könyvtárában találtam erről egy könyvet. Én aktiváltam, még senki sem olvasta. De nagyon unalmasnak tűnt a családi krónikáinkhoz képest, és félbehagytam. Talán most többet tudnék, ha… Nem is értem, hogy került oda.
Ez egy baromság. Én is olvastam. Ezt az elméletet semmi sem bizonyítja. Majd később kihúzom.
Ma szokatlanul éles a kép, amit látok. A színek is furcsák, sokkal élénkebbek. És a hangok?! Mindent hallok. Innen távolról is.
– A barátja szökni akar? – kérdezte Bartoldi Remitortól.
– A pszichikai elemzések azt mutatják.
– Nem tehetek érte semmit.
– És ha a Dorenre…
– Mint a többi megbízhatatlant? Hm. Megoldható. Legalább kap egy esélyt.
Kiről beszélhetnek? Az asztal fölé lebegek. Belenézek a nyitott aktába.

JUAN LUIS ENTERRADO
Rangja: alhadnagy
Beosztása: futár a biztonsági szolgálat 22201. csoportjában.
Született: a 233 658 308. számú lakóhajón…

Enterrado! Szóval innen az enterrado szó, ami napok óta a fejemben motoszkál. Álmodom. Biztos, hogy csak álmodom ezt az egészet. De mit is mondott Bartoldi? Elküldik a Dorenre? Ő az én emberem!
Végre! Azt hiszem, sikerült. (Most már nyugodtan lefekhetek aludni.)
De ha ki is jutok innen? A család biztos, hogy kitagadott. Még arra is kötelezhetnek, hogy nem használhatom a Hardmauer nevet. A rangomat… Azt már távollétemben is elvehették. Biztos lefokoztak.
Vár még valaki ennyi év után?
Talán csak ő. (Ha még él.) Persze ő is csak akkor áll velem szóba, ha a családja megengedi neki. Nem házasodtunk össze. Az mondtuk: „Majd a háború után.” Talán családi nyomásra már régen máshoz ment. Ki várna ennyi ideig?
Pedig másként indult, mint a szokásos történetek, mert mi csak sokkal később tudtuk meg, hogy már születésünk előtt kiválasztottak minket egymásnak.
Először a szektor tábornoki karának protokoll irodájában találkoztunk. A nagybátyám ötvenedik születésnapjára rendezendő ünnepség meghívóinak tervezetét vittem be. Amint megpillantottam… Így mondják!! Vagy nem?
Átvette a mintákat, végigfutott a névsoron, és elmosolyodott. Rám nézett azzal a tündérkék szemével, és csak annyit mondott:
– Rendben.
Később elmesélte, hogy ő már ott, akkor, abban a pillanatban rájött mindenre. Én meg… Nem értettem, miért kellett a tervezetet személyesen bevinnem, ráadásul négy hónappal a kijelölt időpont előtt, amikor egyetlen gombnyomással elküldhették volna.
Az ünnepségen találkoztunk újra. Persze azt sem tudtam, hogy az ő neve is rajta volt azon a listán, amit az első találkozásunkkor a kezébe adtam.
Nekünk legalább hagytak időt, hogy megismerkedjünk. Még gyerekkoromban, egy estélyen láttam ennél sokkal vadabb megoldást is.
– Bemutatunk benneteket egymásnak. Te vagy Zafirah Hildegard Aisha Hermina a Totengraber családból. Ő pedig Udo Imran Andreas Kamal Jürgen a Wolfgruber családból. Ettől a pillanattól kezdve, a családok döntése alapján férj és feleség vagytok. Azon a folyosón jobbra van számotokra egy szoba. Ennyi!
Erre mondta a nagybátyám, hogy a Wolfgruberek mindig is fatönkök vagy farönkök voltak. Amit persze nem értettem, de tudtam, valami olyasmit jelent, hogy nem így kellett volna. Nem így!
Megint szól a riasztó.
– Hallgass már el! – morogtam.
És elhallgatott!
Álmodom. Biztos, hogy álmodom. Ez a funkció nem is működött. Talán a becsapódásnál ment tönkre. Lehet, hogy csak egy apró érintkezési hiba volt, azok a karmosgyíkok meg addig döngették a kabint, míg véletlenül összeért a két vezeték.
Nézzük csak a ládát! Az annyi, mint: huszonhárom év, nyolc hónap, nyolc nap.
Álmodom? Csak álmodom ezt az egészet?
Tulajdonképpen mennyi idő lehet? Fél kettő? Fura, de innen is tisztán látom. Se hatszögek, se homály. Mintha nem is az én szemem lenne. Megjavult volna, mint a riasztó? A tábornoki kar kórházában azt mondták, hogy majd az agyam úgyis regenerálja azokat az idegpályákat, amelyek a tiszta látáshoz kellenek. Most jött el az ideje?! Huszonhét év után?
Szófia, az ápolónő biztos elnevetné magát, ha meghallaná.
Ő valahogy más volt, mint a többiek. Kinevetett. Nem érdekelte, hogy ki vagyok én? (Egy Hős! A Xanadu–4 szektor legjobb tábornoka!) „Bolond tábornok!” Így hívott. „Bolond tábornok” – szidott, amikor tiltakoztam, hogy kivegyék a jobb szemem is. „Bolond tábornok” – morgott, amikor azt követeltem, hogy engedjenek vissza a cirkálómra. „Bolond tábornok” – nevetett, amikor összeütköztünk a folyosó sarkánál. „Bolond tábornok” – csóválta a fejét, amikor eljövetelem előtt elbúcsúztam tőle. Egyszer mintha az mondta volna, hogy „bolond egy bolygó”. De azt nem tudom, mire mondta. Vagy csak én értettem úgy? Én értettem félre?
Megéheztem. A raktárban már csak nyolc konzerv maradt. A szavatosságukat meg se néztem. A polcon ott hevert egy nyitó. Felkaptam, és… amikor megnyomtam a gombot, a kabin falán mindenféle tervrajzok jelentek meg. Ez valami programfeltörő. Biztos Cronwill hagyta itt.
Na tessék! Csak eszembe jutott a hairhani civil fickó neve: Cronwill.
Ugyan, testvérünk! Ezt a mesét mindnyájan ismerjük. Ősi nerodi történet. Egy terraidát valami apró vétségért a bolygó mélyébe zártak, és ottfelejtettek. Az meg csak várt, várt, ki tudja, meddig. Közben elképzelte, hogy a kiszabadítójának adja mindenét, ami ott maradt fenn, a felszínen. Csak várt, várt. Sok millió év telt el, és közben elhatározta, hogy egy bolygót alkot ajándékul annak, aki majd kiszabadítja. De nem történt semmi. Várt, várt. És az eltelt évmilliárdok alatt elképzelt egy egész világot, melyet annak ad majd, aki kinyitja börtönét. De az évek csak múltak, múltak, és akkor megfogadta, hogy azon nyomban elpusztítja azt, aki majd kiszabadítja.
Hogyan? Te azt képzelted, hogy még mindig ott van? Miiii? Kiszabadítják? Ezt ne tedd! Nem teheted! Hát nem érted? Nem te-he-ted!
Nagyokosok! Ti még mindig nem értetek semmit!

CRONWILL

Alkonyodik. A távolban az Ezüstdoren csúcsa ilyenkor lassan fémfényű vörösre vált. Ha látom, végigfut a hátamon a hideg. Az ilyen pillanatokban mindig a Hairhan jégbe fagyott csúcsai jutnak eszembe. Szeretném újra látni szülőföldem hegyeit! Vajon mikor érek végre haza? Hazaérek-e egyáltalán? Sok mindenről döntenem kellene végre.
A hegyek alatt sötétbe borult a síkság. Először egy apró piros pont jelent meg, majd még egy, és még egy, és… Az ércelefántok elindultak éjjeli sétájukra. Hogy honnan kerültek elő? Valaki a kikötőben azt mondta, hogy talán újra betelepítették őket, Carlos szerint meg (neki jobban hiszek) mindig is élt arrafelé, a hegyek másik oldalán néhány példány, csak titokban tartották, nehogy valakinek eszébe jusson…
„Tudod, mi?! Te tudod a legjobban!”
Carlos a barrakudavadászatra célzott. De az más. Ő ezt nem érti. Nem értheti! Még szerencse.
És egyébként is! Mivel vadászhatnék ezekre a gigászokra? Szigonypuskával? Nem őrültem meg.
Amikor az első ércelefántcsordát megpillantottam, megrémültem arra a gondolatra, hogy Hardmauer vagy Enterrado agyszüleményei lehetnek, de utánanéztem, és kiderült, hogy régen is éltek itt a Dorenen. A műszer szerint jelen pillanatban a valószínűségi mutatójuk 97 százalék, ami azt jelenti, hogy nagy valószínűséggel tényleg létezhetnek.
Amióta az ültetvények parlagon vannak, több más faj is előbújt. Ki tudja, hol rejtőztek eddig? A legmulatságosabbak a pörgőslegyek. Az alfából kúsznak ki, mint valami férgek, majd négy forgószárny emelkedik ki belőlük, és felrepülnek. Én még öklömnyinél nagyobbat nem láttam. Viszont Cartini szerint lehetnek, mert hallott valamit, hogy a testük évről évre négyzetes arányban növekedik. De hogy ez tényleg így lehet, abban nem vagyok biztos, mert amikor éppen erről beszélt, titokban megmértem a valószínűségét. A műszer kijelzője 68 és 71 százalék között ugrált, ami akkor tényleg meglepett. Ma már fel se tűnik egy ilyen eredmény.
Jó! Inkább hagyjuk a százalékokat!
Ezt azért írom, mert már nagyon összekeveredett minden.
Mind nehezebb szétválogatni, hogy ebben a világban ki is a valós, és ki a képződmény. Ki kinek a kreatúrája?
Olvastam valahol, hogy amikor az őskorban, valahol az ősföldön, egy fizikus(!) előállt a kronolitok elméletével, azt tudóstársainak többsége hangos röhögéssel fogadta. Később, néha egészen közel kerültek a megoldáshoz. Voltak, akik átsiklottak felette, vagy kerülgették erre-arra, mint valamiféle újra és újra felbukkanó rémet. Néhányan annyira megrémültek a lehetőségtől, hogy inkább titokban tartották mindazt, amire rájöttek. Belátom, nekik volt igazuk. Mert jobb, ha a jövőből nem érkezik ide semmiféle információ, és innen sem szivárog át a múltba.
Sokáig úgy tűnt, hogy azok a mocsári dögök valamiképpen rendet tartanak ebben az összezavarodott világban. De ők is megváltoztak. Engedtek a kísértésnek. És most itt tartunk…
Két kezemen össze tudnám számolni, hogy most, itt a Dorenen hány valóságos személy van. Persze a barrakudákon kívül. Meg azokat nem is tekintem… Mondjunk, személy helyett inkább embert! De ez sem pontos egészen, mert… Az egyes emberek valószínűségét csak százalékosan lehetne (akkor is csak viszonylagos pontossággal) meghatározni. És még akkor is ott marad a kérdés, hogy aki 99 százalékban létezik, az létezik-e egyáltalán? És akkor még arról a bizonyos „robotkérdés”-ről nem is beszéltem.

Azt írtam, gyilkosság készül. Még azt is elpofáztam, hogy én leszek a gyilkos. Készülj! Elmondok mindent. Csak előbb… Csak előbb megpróbálom tisztázni azt a kronolitokról szóló elméletet. Lehet, hogy te is hallottál róla, ott a 21. században. Ha mégsem, akkor vagy előbb élsz, vagy később. Csak néhány napos szenzáció volt, aztán elfeledkeztek róla, és csak kétszáz év múltán ásták elő újra.
Mire gondolsz? Időutazásra? Tévedsz! Feleslegesen próbálkoztak. A kronolitok közötti rés túlságosan kicsinek bizonyult. (Az a rés csak „rés”! Hiába nevezték úgy, tulajdonképpen csak egy…) Talán majd egyszer sikerül. Talán majd az 51. században, amikor majd a treloni festészet virágkora lesz.
Szóval mind nehezebb szétválogatni őket: Enterrado szerintem (és a műszer szerint is) létezik, ott aszalódik az ónpáncél alatt, meg Hardmauer is, még mindig lent dühöng az iszapban, a deszantkabinban, ott van még Carlos a kocsmában, a két őrt álló katona a kormányzósági palota előtt, meg néhány telepes a déli féltekén. Ennyi! A többiek? Ők csak kreálmányok. De hogy ki hozta létre őket, arról fogalmam sincs.
Ja! Meg a robotok. Nem azok a söprögető-ültetgető masinák, melyek az ültetvényeken dolgoznak, hanem…
Érdekes, hogy Enterrado akkoriban sokukról megsejtette. Amikor meghallotta a hírt, hogy Samteilék új robotokat vettek, akkor valamiféle zavart mosoly futott át az arcán, már a száját is kinyitotta, mintha mondani akart volna valamit, de Carlos hirtelen belekezdett az egyik ezerszer hallott, réges-régi történetébe, és lassan arra terelődött a szó. Így aztán nem mondott semmit. Később meg elfelejtettem rákérdezni. Egyszer meg azzal a furcsának tűnő kérdéssel állt elő, hogy hány évesek Morinék gyerekei. Mert szerinte évek óta nem nőttek semmit. Én csak a vállamat vonogattam, ő meg, mint legtöbbször, akkor sem mondta ki, hogy mire is gondolt valójában.
Persze… Persze mindenre ő sem jöhetett rá. Mert ugye ott volt… (Arra még Carlos sem gondolt! Én pedig nagyon jól szórakoztam mindkettőjükön.) Ott volt Szofi… Mert ő is… Vagy egy tucat hasonmásával találkoztam mindenfelé. Hát igen, ilyen a Doren. („Bolond egy bolygó!”)
Enterrado még mindig azt hiszi, hogy ő alkotta Hardmauert, Hardmauer meg azt, hogy ő Enterradót. Nevetséges. A barrakudák meg azt, hogy mindkettőt ők. Na, ez még nevetségesebb. Ez… Ez… Ez már komolytalan.
Azok a rohadt világító dögök évek óta életben tartják mindkettőt. Tudom, mert Enterrado néha dörömböl, ha arra járok, Hardmauert meg meglestem a kabin ablakán át, amikor legutóbb lemerültem a mocsárba. Meglátott, de szerintem azt hitte, hogy képzelődik, mert csak állt ott, és nézett, nézett… kimeredt szemmel.
Ami engem illett, a Hairhanon azt tanítják, hogy senki se vizsgálgassa a saját maga valószínűségét, mert olyan dolgokra bukkanhat, amilyenre nem számít.
Ha már itt tartunk! Játsszunk! Húzz sorsot te is! Mondjuk azt, hogy összeráztam a pálcikákat a dobozban. Van benne öt fekete és egy fehér. A fekete a halált jelenti, a fehér az életet. Húzz egyet! Na mi van? Nem mered? Jaj, azt nem mondtam, hogy nem a te életedről van szó! Kiéről? Hát Enterradóéról meg Hardmaueréról, meg… Így se mered? Persze nem is tudnád. Talán majd egyszer… Tudod! Az 51. században. Talán.
Csak jó lett volna áttenni más vállára a felelősséget. Most már tényleg döntenem kellene.
Az a pálcikás trükk régen nagyon ment. Egyetlenegyszer hibáztam, amikor azt sorsoltuk ki, hogy ki végezzen a tábornokkal. Naná, hogy akkor hibáztam! Pont akkor! Máig sem értem. Talán azok a dögök a mocsárban… megzavarhattak. Ki tudja? Lehet, hogy tényleg azok voltak?
Először azt hittem, hogy csak hallucinálok, de most már tisztán hallom a dübörgést. Az ércelefántok erre vették útjukat. Döng alattuk az ónmező. Ahol kiálló szikla bújik meg a lemezpáncél alatt, ott az berepedezik hatalmas súlyuktól. A vékony résekbe addig-addig döfködik agyarukat, míg az enged, alányúlnak, felfeszítik, feltépik. Időnként megrázzák magukat. Olyankor fémszálú bundájukból hull az alfa(ón). „Megfertőzik” az ónmezőt, és ezzel biztosítják, hogy a következő fagyos hajnal után megindulhasson az átalakulás, hogy az ónlemez elporladjon, és jövő tavasszal az aguafák magjai kihajthassanak. Elefántok? Vagy mamutok? Lehet, hogy csak tévedésből nevezik elefántoknak őket. Azt hiszem, a mamut szőrös volt, az elefánt meg pikkelyes, de lehet, hogy fordítva. Mikor meg akartam nézni a központi könyvtárban, az épület ajtaját zárva találtam. Ez persze nem jelenthetett gondot. Itt a Dorenen a legvacakabb hairhani dekódolóval is ki lehetett nyitni bármelyik ajtót. Hát még az enyémmel! Az egész épület üres volt. Se egy bútor, se egy gép, csak a puszta falak, mintha…
Még nem is mondtam! Találtam egy könyvet. Véletlenül. Enterrado házának közelében ott feküdt az alfában.
Jaj, nem olyan könyv, amilyenre te gondolsz. Egy apró fekete gombocska.
Meg sem néztem, miről szól, csak zsebre vágtam. Itthon kapcsoltam be, amikor vacsoráztam. Az asztal felett megjelenő oldalon az Egy kém élete cím állt. Na, ezt megint kifogtam, gondoltam. Oldalra sandítottam, a hulladékmegsemmisítő szájára – azt mérlegeltem, hogy onnan az asztaltól bele tudom-e dobni –, amikor visszafordultam, megpillantottam a képet, a címlapot. No, nézd csak! Ez a Doren! És belelapoztam.
A főhős, egy hairhani (mi más lehetett volna? kém csak hairhani lehet) légpárnás terepjárójával a mocsár felé indult. A szerző annyira életszerűen leírta az űrkikötőt, hogy úgy sejtem, a valóságban is járhatott arra. Még Carlos kocsmájáról is említést tett, persze név nélkül, csak egy golyófejű pincérről írt. Megdöbbenésemre pontosan ismerte az utat is. Minden kanyart, emelkedőt, elágazást megemlített. A kém száguldott, száguldott, csak ott lassított, annál a kanyarnál, ahol annak idején Enterradóval mi is eltévesztettük az utat. Belehajtott a ködbe, leállította a terepjárót, felvette a védőruhát és egy SnD jelű maszkot… (Ekkor felugrottam, kirohantam a terepjárómhoz, és megnéztem az álarcom típusát, mert már nem emlékeztem rá. Megegyezett azzal.) Fogta a szigonyt, és elindult a mocsárba.
„Mit akar ez? Vadászni? Most megfogtam. Egyedül, csali nélkül? Barrakudára? Nevetséges.”
A hairhani még egy ideig szerencsétlenkedett, cuppogott az iszapban jobbra-balra, majd visszamászott a kétéltűbe, és beljebb hajtott a mocsárba. A reflektor fényében megpillantott egy fickót, aki ott állt előtte vagy húsz méterre, térdig belesüllyedve a dagonyába. Körülötte hemzsegtek a barrakudák. Reménykedve integetett a hairhani felé. A főhős kiugrott a terepjáróról, és lőtt. Nem a barrakudákra, hanem arra a csapdába esett fickóra, aki aztán beledőlt az iszapba. A barrakudák szétiszkoltak.
Ennyi volt az első fejezetben. A másodikban a hairhani megint a mocsár felé száguldott az úton. Az egyik kanyar után meglátott egy férfit, aki gyalogosan előtte haladt. Gyorsított, és nekihajtott. Lassított, megállt, visszatolatott. A holttestet berángatta a rakodótérbe, és továbbhajtott a mocsárhoz. Azt a helyet kereste, ahol az előző áldozatát hagyta. Amikor megtalálta, azt is melléje dobta, majd visszaindult. Útközben azon rágódott, hogy egyikről sem szedte le a dögcédulát, sőt még csak meg sem nézte, hogy volt-e rajtuk egyáltalán.
A következő három fejezetben folytatódott a…
Kikapcsoltam a könyvet.
Csend van. Az ércelefántok elvonultak a patak felé. A patak mára egy szélesen hömpölygő folyammá dagadt. Amióta nem öntözik az ültetvényeket, a mocsár szintje is megemelkedett. Alig találtam oda arra a bizonyos helyre. (A kabinhoz.) Mindenfelé források törtek ki a földből. A reptérre vezető utat is három helyen átvágta a víz.
Holnap délelőtt befejezem a könyvet, este meg elmegyek Carloshoz a kocsmába. Kikérdezem erről-arról. Talán még a könyvet is szóba hozom. Lehet, hogy azokról a dolgokról már nem is kell hallgatni. Évek óta nem érkezett erre a bolygóra senki. Az űrkikötő csendes, mint egy omladozó kripta. Talán az is. Néha feltámad bennem valamiféle remény, ha az égen elszáguld egy csillogó vagy vöröslő pont, vagy váratlanul feldübörög valami a levegőben. Olyankor beugrok a kétéltűbe, és száguldok arra, amerre tartottak. De azokról mindig az derül ki, hogy csak roncsok, mindenféle fémkacatok. Hullanak itt, hullanak ott. Én meg eszelősen száguldozok a nyomukban. Talán valamelyik a Rigel Titkából való, vagy a Bartoldi Trónjából. Ki tudja?
Tulajdonképpen erről kellene beszélnem Carlosszal, nem az ércelefántokról és nem a könyvről (persze arról is), hanem erről a zavaró időbeli egybeesésről.
Fülemhez kaptam a kezem. Felsikoltott az ónmező. Ez az ónzaj. Ha egyszer rákezd, nem egyhamar marad abba.
Emlékszel még, mi az? Egy kis ismétlés:
„Ónzaj vagy ónzörej: az ón +13,2 °C és +161 °C között létező tetragonális változata, a fehér ón a képlékeny deformáció hatására létrejövő ikresedés során hallható hangokat bocsájt ki.”
Csak hogy ragadjon rád valami.
A könyvben az egyik szigonnyal átlőtt áldozat hairhani volt. Ezen törtem a fejem már órák óta. Mert akiket én lelőttem, egyik sem volt az. Mivel a Dorenen én voltam az egyetlen, már arra is gondoltam, hogy nem is rólam szól, hanem egy másik hairhaniról, aki még nem érkezett meg ide, és majd engem fog lelőni. De ez persze most már képtelenségnek tűnik, de régen megtörténhetett volna.
Bekapcsoltam könyvet, azt az oldalt kerestem, amelyiken a kém lelőtte a hairhani fickót a mocsárban. Lapozgattam előre-hátra: nem találtam. A könyv is megváltozott volna? Itt már minden megváltozik?
Átfutottam, amit tegnap már elolvastam. Azon az egy dolgon kívül más furcsaságot nem találtam.
Mint kiderült belőle, a főhősnek, a kémnek az volt a feladata, hogy őrizzen valamit, ami ott rejtőzik a mocsárban. Csak ennyi! No meg, hogy eltüntessen mindenkit, aki annak a titokzatos valaminek a nyomára akad. Már huszonvalahány éve azt csinálta, mert az volt az utolsó parancsban, amit megkapott. Várt, csak várt, és közben végezte a dolgát. Nem érkezett újabb utasítás. Közben a meg nem nevezett bolygón mind többeknek tűnt fel, hogy önjelölt barrakudavadászok tűntek el a mocsárban.
Egy reggelen a kikötői ivóban a golyófejű kocsmáros elkapta a karját, a szemébe nézett, és azt mondta:
– Őt ne! Megértetted?
A kém bólintott, és kisomfordált.
(Ez tényleg így történt. Szó szerint! Carlos már akkor sem értett semmit.)
A hairhani egy fickóval száguldott a mocsár felé. Közben a Hairhani griffek című katonaindulót hallgatták.

A Hairhan mindig semleges volt. És remélem, az is marad, amíg világ a világ. Évszázadok óta sikerült elkerülnünk, hogy belekeveredjünk valamelyik értelmetlen összecsapásba. Mi voltunk a legjobb elemzők. Így aztán a hairhani zsoldosok ott voltak minden szektor hadseregében, kivéve a kavai flottát, mert ők robotokat használtak. (Meg is járták velük rendesen!) Mi mindig mindent tudtunk. A pontos információ érték. Hol az egyik felet segítettük vele, hol a másikat. Így fenntartottuk az egyensúlyt közöttük. És ha belátták, hogy nem győzhetnek, megkötötték a békét. Ebben a háborúban is ez történt.
Számításaink azt mutatták, hogy csak egy nagy pofon kell a Xanadu–4-nek, és máris hajlik a békére. Igaz, hogy elverték őket egymás után kétszer is, de az nem jelentett semmit, mert nem eléggé… Nem eléggé. A számítások azt mutatták, hogy ha Hardmauer a flottájával kiesne, akkor mindjárt másképp állna a helyzet. Engem küldtek.
A tábornok flottájának értelmetlennek tűnő manőverei teljesen összezavarták az ellenfeleket. Végig figyeltem a lépéseit. A számítógépek eredményei csak néha-néha egyeztek a valósággal. A titokban végzett valószínűségi méréseimnek adatai is időnként nevetségesen más eredményeket mutattak. Nem szívesen ismerem el, de Hardmauer egy zseni volt. (Illetve egy zseni most is, ha közben meg nem őrült odalent az iszapban.)
Hardmauer a számításaim szerint nem élhette volna túl az ütközést. A műszerem szerint 99,99 százalék volt az esélye annak, hogy vége. De egy rejtett automatika lelassította a kabin zuhanását. A HDK régi volt, még a háború előtt gyártották, a műszaki hanyatlás előtt. Akkoriban a tervezők még ilyen esetekre is gondoltak.
Miért kell mindig, mindent megmagyarázni? Hogy így, meg úgy! Miért nem elég, ha csak utalok rá? Téged érdekel még egyáltalán ez az egész?
Én már nagyon unom.
Írtam az elején, hogy nem egy kalandregény. Ez valós történet. Legalábbis az én valóságomban. A valóság mindig egy kicsit kopottabb, mint a képzelet, az álmokról pedig akkor még nem is szóltam.
Vége!

Enterrado, Hardmauer és az én információim összefonódtak (meg még belekeveredtek a mocsári dögök sugallatai is), de talán ki lehet majd bogozni ezt-azt valahogy.
Belefásultam a várakozásba. Haza szeretnék menni végre, és megkeresni valakit, aki, amikor eljöttem a Hairhanról, azt mondta, hogy: „Ha most elmész, nem várlak meg.”
Tulajdonképpen nem is így mondta, hanem úgy, hogy: „Te, Theo! Ha most…” Érdekes, évtizedek óta nem hallottam a nevem. Mindenki csak Cronwillnek hívott, meg hairhaninak, de Theodornak senki sem. Pedig szinte mindenki tudta, hogy az a nevem. Furcsa, de állítólag hasonló jelentése van, mint a Dorennek: valamiféle ajándék.
Ma délelőtt a déli féltekén jártam. Setinman gépével röpködtem erre-arra. Végeztem néhány mérést. Rémisztő eredményeket kaptam. Este, miután visszaértem a terepjáróval, még elmentem a kormányzósági palotához. A műszer szerint a két szolgálatban lévő őr valószínűsége 63,2 és 56,7 százalékot mutatott.
Több mérésre már nem jutott idő. Meg… meg nem is akartam…
Megfogadtam magamnak, hogy szépen, oldalról oldalra végigolvasom az egész könyvet. De győzött a kíváncsiságom. Miután kiszedtem a szűrőpatronokat az orromból (már abból is csak egy dobozzal maradt), meg lekapartam arcomról a háromszoros szemvédő fólia maradványait, előrepergettem a lapokat egészen az utolsó fejezetig.
A hairhani a mocsárban méricskélt valamit. Persze az nem derült ki, hogy mit.
Furcsa, ismeretlen hangot hallott a feje felett, felnézett, és akkor rázuhant egy háló. Egy vadászháló! Olyan, amilyet a Barkanon használnak. Kétségbeesve próbált kiszabadulni, de mind jobban belegabalyodott. És ennyi! Vége is volt. A következő oldalak üresen tátongtak, pedig volt még vagy tíz. (Talán selejtes példány?)
Egy ideig feküdtem a sötétben, és azon a vadászhálón tűnődtem, hogy jelenthet-e valamit, lehet-e valamiféle titkos, elvont jelentése. Elaludtam. Egy reccsenésre riadtam fel. Először azt hittem, hogy csak a szokásos éjszakai hang, a hidegben összehúzódó fémlemezek nyekkenése, de annál sokkal hangosabb volt. Felkapcsoltam a kinti fényszórókat, és óvatosan kilestem a szoba ablakán, de nem láttam semmit sem. Visszafeküdtem.
Reggel, mivel a naptár matria narikát mutatott, rászántam magam, bepakoltam a terepjáróba a felszerelésemet, és elindultam kötelező, ellenőrző körutamra. (Már vagy négyet úgyis kihagytam!)
Amint távolodtam a háztól, egy pillanatra hátranéztem. A tetőn egy nagy sötét foltot pillantottam meg, egy lyukat. Visszahajtottam, és létrán felmásztam. Először azt hittem, hogy egy becsapódott meteoritnak vagy roncsdarabnak a nyoma. De nem az volt. A fémlemezen szabályos hatszögletű nyílás éktelenkedett, mintha csak egy ércelefánt (vagy mamut?) döfte volna be az agyarával. A magasságot tekintve is az a megoldás tűnt leginkább elfogadhatónak. Ezt mégis képtelenségnek tartottam, és elvetettem. (Csak észrevettem volna!)
Most mehetek az űrkikötőbe egy hegesztőrobotért, dohogtam magamban, de ezt inkább későbbre halasztottam. Majd ha végzek, úgyis bemegyek Carloshoz is a kocsmába.
Feltámadt a szél, hordta az alfát. Itt-ott már a frissen emelkedett óndűnék között kanyarogtam. A szél egyre erősödött, alig láttam valamit, és valahol eltévesztettem az irányt, nem találtam vissza az útra. Többször megálltam, kiszálltam, és a talajt vizsgálgattam. Egyszer csak a lábam belecuppant a mocsárba. Lassan, szinte hangtalanul beljebb hajtottam, megláttam az ismerős fákat. A kétéltű rakodóterében elkezdtem átöltözni szkafanderbe, melyben már annyiszor lemerültem az iszapba, de akkor meghallottam a zajt. Félreismerhetetlen hang volt. A pörgőlegyek! Mintha a fejem fölött repkedtek volna. Kimásztam a terepjáróból, és előre ólálkodtam.
Pontosan ott, ahol a kabin rejtőzött, egy vastag sodronykötél lógott a mocsárba. Mi történik itt? A ködtől és a még mindig hulló alfától nem láttam, hogy mi tartja a fémkötél fenti végét. A sodrony megmozdult, kiegyenesedett, és feljebb emelkedett. Az iszap mintha megrázkódott volna, bugyborékolt, barrakudák iszkoltak szanaszét minden irányba. Négy fehér pont jelent meg felettem, melyek egy hálót tartottak. Először úgy tűnt, a barrakudák után suhannak vele, de váratlanul megfordultak, és felém tartottak. Akkor előttem háromlépésnyire egy világító kepesztett ki a dagonyából. A pontok megálltak felette, és elengedték a hálót. A háló ráhullott a barrakudára, és ahol hozzáért a pikkelyes páncéljához, felizzott. A világító fetrengett erre-arra, de nem menekülhetett, mind jobban belegabalyodott a hálóba. Nem vártam tovább, rohantam a terepjáróhoz. Szerencsémre a szél újra felerősödött, és az óndűnék pora megtöltötte a levegőt. (Persze ilyenkor nem működik semmi, se telefon, se műszer.) Majdhogynem vakon száguldottam. Csak néha találtam rá a nyomomra, melyet arrafelé menet hagytam.
Szóval itt vannak! Eljöttek Hardmauerért. Valahogy mégis ráakadtak. Kiemelik a kabint az iszapból, és…
Az űrkikötő felé igyekeztem. Abban reménykedtem, hogy Carlos majd úgyis mindenről tud. És majd csak kitalálok valamit.
Valahol eltévesztettem az utat. Véletlenül Enterrado háza felé fordultam. Mikor rájöttem, úgy döntöttem, hogy átvágok a dűnék között a terepen, ott az alfa legalább egykettőre befedi a kétéltű nyomait.
Hirtelen bukkantak elő a porból. Ott tornyosultak előttem. Majdnem beléjük hajtottam. Egy sorban vonultak, egyenesen a ház felé. Alig lehetett látni őket a szürkeségben. Összekapaszkodva, ormányukkal az előző farkát fogva haladtak. Szemüket szorosra zárt páncél fedte, a vörös fények azért nem világítottak. Lábaik dübörgését elnyelte a mindent beborító, vastag alfa.
Mi keresnek ezek itt?
Vártam, csak vártam, de az előttem vonuló fémszörnyetegek lánca csak nem ért véget. Visszatolattam, kiszálltam. Akkor már tisztán hallottam a roppanásokat, nyikorgásokat, a szétszakadó fémlemezek hangját. Az ércelefántok Enterrado házáról tépkedték a védőkupola acéltábláit.
Nem akartam vele találkozni. Mit mondhattam volna neki?
Elszáguldottam onnan a kikötő felé.
Mielőtt beléptem a kocsmába, még kikaptam a zsebemből a műszert, és egy pillantást vetettem rá. Úgy tűnt, minden rendben, de odabent nem találtam senkit sem.
Hová lettek?
Pedig a műszer jelzi őket. Itt van: Carlos 97,3 százalék, Cartini 34,6 százalék, de róla már úgyis tudtam, hogy csak…
– Hé! Carlos! – kiáltottam. Nem jött válasz. A pultot, az asztalokat, a székeket vastag porréteg fedte, mintha évek óta nem is járt volna ott senki. És az a szag…
– De hát én itt voltam tegnapelőtt is! – üvöltöttem. És akkor… és akkor még rendben volt minden.
Újra megnéztem a műszert. Carlos valószínűségére még mindig 97,3 százalékot mutatott. Megkerültem a pultot, bementem a raktárba. Sejtettem, hogy mit találok. Carlos összeaszalódott teste ott feküdt a polcok között a padlón, jobb kezében egy telefont szorongatott.
A műszerre meredtem. Nem! Nem romolhatott el. Ott Carlos múmiája fölött újra és újra megismételtem a mérést. Mindig ugyanazt az értéket mutatta. És akkor eszembe ötlött valami, amiről még soha nem hallottam, és még csak fel sem merült bennem soha: a műszer létezik egyáltalán? Kapkodva, a lehetséges beállítások között ide-oda ugrálva beállítottam az egyméteres körzetben lévő tárgyakat vizsgáló üzemmódot, és mértem, majd az értéket átváltottam harminc centiméterre, és megint mértem, majd az egy milliméterre, és… Mindig 99,99 százalékot mutatott.
És akkor megértettem, belefutottam egy paradoxonba. Lehet, hogy egy nem létező műszerrel mértem ezeket az értékeket. Vagy én nem létezem?
A műszert a falnak csaptam. Egy csattanást vártam, meg szétrepülő alkatrészeket, de helyette egyszerűen eltűnt, amint elérte a falat. Biztos, ami biztos alapon a falhoz léptem, és belevágtam az öklömmel. Még szerencse, hogy nem teljes erőmből!
Na tűnés innen! – villant az agyamba, és már futottam is a terepjáró felé. Már csak négy-öt méterre lehettem, amikor megpillantottam a négy kis világító pontot magam előtt a levegőben…
Sürget az idő! A te valószínűséged is egyre csökken. Ki sem merem írni, hogy mennyi!
Lehet, hogy mindez benne lesz abban a könyvben, amit éppen olvasol, de lehet az is, hogy csak évek múltán akad a kezedbe egy másik könyvben, vagy valamin, amit akkor majd könyvnek neveznek.
És most… És most megpróbálom ezt az egész zavaros információhalmazt rád zúdítani.

Doren.
Terrai idő szerint: 3066. 06. 06. 06:06, hairhani idő szerint: matrika ata, tanareta.
Theodor Cronwill
Utóirat: Nem várok választ!!!
Testvérünk!  Eljött az idő. Meghoztuk döntésünket. Bár még mindig nem értjük képzelgésed lényegét, úgy határoztunk, hogy…
Ez már engem nem érdekel! Halljátok? Nem érdekel!!!!

 

3 hét Nincs Komment

Másnap reggel rémséges zajra riadtam, egy hairhani katonaindulóra.
Lenéztem az ablakból. Mintha a régi szép idők tértek volna vissza, Cronwill ott állt lent, és vigyorgott. Intettem neki, hogy jöjjön be a házba.
– Szóval mégis élsz? Képzeld, ezek az idióták már szobrot akartak állítani neked a kormányzósági hivatal elé. Még a pénzt is összegyűjtötték rá, de az új kormányzó nem engedte. Amin csodálkozom, mert az is éppen olyan idióta, mint az előző volt – kezdte. – Na, a többit majd elmesélem útközben.
Ő nem mondta, én meg nem kérdeztem: hova megyünk? Hova mehettünk volna? A mocsárba.
Mire odaértünk, mindent tudtam az elmúlt majdnem két év eseményeiről. Sokan elköltöztek, elegük lett a küszködésből. Néhányan próbálkoznak még a déli féltekén újabb ültetvényeket telepíteni, de a legtöbben… feladták. A doreni enrancs nem kell már senkinek, mert az ardai szektorban sikerült honosítani, és annak, amit ott termelnek, sokkal édesebb íze van.
– …barrakudát meg nem lőttem azóta egyet sem. Lassan én is csomagolhatok – fejezte be.
Megszólalt az a különös hang: ráértünk az ónmezőre.

„Ónzaj vagy ónzörej:
Az ón +13,2 °C és +161 °C között létező tetragonális változata, a fehér ón a képlékeny deformáció hatására létrejövő ikresedés során, hallható hangokat bocsájt ki.”

Letűzött fémrudak jelezték az irányt.
– Ezeket tavaly raktam le. Egy vagyonba került – morogta Cronwill, mielőtt váratlanul lefékezett volna. – Gyere! Nézd!
A szürke fémlemezt két nyílegyenes oldal határolta, melyek ott, azon a ponton találkoztak.
– Emlékszel arra a térképre? Ez a hatszög egyik sarka. Itt kezdődik a mocsárnak az a része, amit nem fedett be az ón. De ez semmi! Mutatok majd ennél érdekesebbet is – mondta.
A régi helyünkre mentünk. Lemásztam a kétéltűről a sárba. Cronwill jött utánam. Értetlenül bámultam rá a fényszórók fényében, de ő csak vigyorgott. Álltunk ott néhány percig, talán tízig, talán tizenötig. És akkor megmozdult az egész környék.
A félelmemen túl, valami erős déjà vu érzés kerített hatalmába. Mintha ezt az egészet én már átéltem volna egyszer. Át is éltem. Eszembe villant az álmom.
A barrakudák sorban másztak elő az iszap alól, és körülvettek, Cronwill meg csak állt a szigonypuskával a kezében, és vigyorgott. Mintha azok a rémségek mind rám bámultak volna azokkal az üres, hatszögletű szemgödreikkel. Álltam ott a kör közepén, moccanni sem mertem. Egyszerre csak megfordultak, és sorban visszabújtak az iszapba.

Még mindig nem érti…
Furcsa kinézetű lényeket gondoltál ki, testvérünk. Rémisztően csúnyák, és nevetségesen imbolyognak a két lábukon. Szinte hihetetlenek.
Tudnak logikusan gondolkodni, de mégsem teszik. Értelmetlenül öldökölnek, bennünket és egymást is. De még csak meg sem esznek bennünket, vagy a saját fajtájukat. Hanem akkor miért is teszik. Olyan furcsa fogalmakért, mint a hatalom, meg… Mi is volt az a rejtélyes másik hajtóerő? Már tudom: a pénz… a pénz.
Tényleg furcsák. Azonban ebben az általad megalkotott világban – (Hogy is nevezik ők ezt a bolygót? Dorennek? Milyen érdekes név!) – két dolgot is találtam, ami nem tetszett. Az első, hogy megengedted egyiküknek azt, ami nekünk megadatott, azt, hogy ő maga is megálmodja a saját világát. A másik pedig az, hogy az általad alkotott világban, abban a bizonyos hatalmas teremben, a falakon ott állnak titkos tanításaink. Tudom. Képtelenek megfejteni azokat. Én mégis úgy gondolom, hiba volt. Azok a tanítások titkosak, és még közülünk is csak az arra érdemesek olvashatják. Ráadásul hagytad, hogy azok a rémségek primitív eszközeikkel szétvagdalják, elpusztítsák azokat az ősi feliratokat.
Ez már-már, szentségtörés!
Talán még szánhattál volna néhány millió évet erre a munkára.
Még nem tudjuk, mi legyen ezzel a világgal. Talán megpróbálunk ezzel is együtt élni, de a hibákat ki kell javítani.
Várj türelemmel!
Majd döntünk. Majd, döntünk…

Hazafelé menet Cronwill előadást tartott:
– Szerinted? Nem furcsa ez az egész? Valahogy ők csinálták, de hogy hogyan? Azt nem tudom. A térképen az a másik hatszög, a házatok körül… Utánanéztem a régi levéltárban. Ha hiszed, ha nem, amikor az első telepesek megérkeztek ide, akkor ott is mocsár volt. Később kellett a terület, és betemették, de valamiféle rejtélyes erő még mindig működik ott is. Szerintem ők csinálják. A barrakudák. Na mi van? Mondj már valamit!
A rejtélyes erőről Remitor ötlött az eszembe. Ő megsejtette, hogy itt valami másról van szó, mint egy idegen hatalom játszadozásáról. De azt ő sem fogta fel, hogy sokkal nagyobb erők is munkálkodhatnak, mint… mint amekkorát a saját tudásával megmagyarázhatna.
Cronwilltól azzal váltam el, hogy holnapután reggel találkozunk Carlos kocsmájában.
Elnyúltam az ágyon, és…
Először csak a széket láttam, csak a széket… azt is homályosan. Meglepődtem, hogy Hardmauer nem ül ott a széken, a már megszokott görnyedt testhelyzetben, a térdén könyökölve, arcát két tenyerébe temetve.
Megpróbáltam odaképzelni, de akkor a csillagtérképen túl, a levegőben száguldozó bolygók mögött tűnt fel az arca.
Jobb és bal oldalán két másik tábornok állt, a két másik doreni légió parancsnokai. Velük még nem találkoztam, a nevüket sem tudtam. (Őket még sohasem képzeltem el.)
Hardmaueren valami furcsának tűnt. Először nem tudtam, hogy mi. Aztán rájöttem. Nem a tábornoki egyenruháját viselte, hanem a császári uniformist.
A két tábornok úgy bámult rá, mintha valamire vártak volna. Talán valami parancsra várnak? Ugyan! Most már mire?
– Ne! – kaptam észbe. – Neee-ee-e! – üvöltöttem. De már elkéstem.
Carlos két nappal később elmondta, hogy azon az éjjelen pontosan olyan robbanást látott az égen, mint nagyon-nagyon régen, a háború vége felé. (Ezt még mindig nem értem.)
Másnap pakolni meg takarítani kezdtem a házban. Közben küldtem üzenetet Elenának, hogy élek, és hogy visszajön-e, vagy én menjek utánuk? A lányok nagyon hiányoztak.
Egész nap csak tettem-vettem. Tulajdonképpen Szofira vártam, de ő nem jött el.
Éjszaka megint összevissza álmodtam mindent.

Ma éjszaka megint kitört a vihar. A kupolán kopognak az olvadt fémcseppek. Lassan befejeződik valami visszavonhatatlan. Hiába okoskodott Cronwill, most már ezt a házat is betemeti az ón. Akkora a forróság, hogy úgy érzem, mintha a mennyezet itt függene felettem néhány centire, és a falak is idehúzódtak volna az ágy mellé, csak azért, hogy engem melegítsenek.
A szálak, ha lassan is, sorra elszakadnak.
Tegnap reggel bementem Carloshoz. Cronwill persze megint korábban érkezett, mint ahogy megbeszéltük, már a harmadik élénkítőt itta.
– Szofi? – kérdeztem.
Úgy bámultak rám, mint egy hülyére.
– Kiii? – kérdezett vissza Carlos.
– Szofi, a felszolgáló. Tudjátok! Bolond bolygó… – próbáltam mosolyogni.
De ahogy ők ketten összenéztek, rájöttem, hogy valami, még számomra is nehezen értelmezhető dolog történhetett.
Megláttam a fémlemezt, ami évek óta ott állt becsomagolva, a falnak támasztva. Rámutattam.
– Ja, az? Valaki itt felejthette. Itt van már pár napja. Még nem néztem meg, hogy mi van benne – mormogott Carlos, fogott egy kést, és levagdosta róla a borítást.
Egy hatszögletű ónlemez volt, furcsa jelekkel, krikszkrakszokkal teleróva. Olyan „én ezt már láttam valahol” érzésem támadt, amint megpillantottam. Rá is jöttem, hogy… Akkor régen, a Bartoldi Trónján, abban a teremben, mikor bontották a falakat, ott feküdt a padlón… Csak ez annak a negatívja lehetett. Minden jel fordítva állt rajta. Mintha arra ráöntötték volna az ónt, és miután megszilárdult, leszedték volna. Vagy talán az volt a negatív, mert…
Tulajdonképpen nem azon döbbentem meg, hogy azok a jelek nagyon hasonlítottak azokra, melyeket Bartoldi (Isten nyugosztalja!) hajdani főhadiszállásán láttam, hanem azon, hogy el is tudtam olvasni azokat.
Ma reggel meg (már az gyanús volt, hogy percek alatt megtettem a félórás utat, de akkor még…), miután beléptem, oldalra pillantottam, oda, arra az asztalra, ahol a logikám szerint Cronwill ült volna. Nem volt ott! Carlos egymaga álldogált a kocsmában.
– Nem kerestek? – kérdeztem tőle.
– Téged? Ugyan ki keresett volna? – válaszolta.
Félek, ha holnap is arra járnék (amire kevés az esély), már Carlost sem találnám ott.
A lánc egyik szeme megunhatta, hogy elszabadultak a dolgok. Ahogy Hardmauer tábornok és a doreni légiók térben és időben (már akkor „léteztek”, mielőtt megszülettem volna) is kicsúsztak az irányításom alól, ahogy én is túlléptem bizonyos utasításokat, melyeket az a rohadt, világító dög sugallt a mocsárban, és ahogy az is figyelmen kívül hagyhatott bizonyos instrukciókat, melyek teljesítését egy felsőbb erő – szerintem maga a bolygó, a Doren – elvárt volna.
De ki tudja? Talán a Doren is csak egy láncszemecske ebben az időben is, és térben is végtelennek tűnő játékban.
Ja igen!
Az ónlemezen, ha nem is szó szerint, de valami ilyesmi állt:
„A már létező valóságot, ha úgy akarja: tisztíthatja, rongálhatja vagy akár majdnem véglegesen el is tüntetheti. Ámen.”

Na mi van?
Nos! Idáig jutottál?
Biztos észrevetted, hogy itt-ott hiányoznak részletek, magyarázatok.
Tudom, néhány rejtett összefüggésre még nem bukkantál rá. De ez nem számít, majd rájössz azokra is.
A lényeg az, hogy a hiányokat, kényed-kedved szerint kiegészítheted. Betömheted a lyukakat a saját elképzeléseid szerint, úgy, ahogy akarod. Én nem szólok bele. Hogy is szólhatnék?
Ja! Most jut eszembe. Majdnem elfelejtettem. Előrelapoztál? (Akkor, amikor azt írtam, hogy: ne!)
Ha jól belegondolok, te is velem együtt képzelegtél egész eddig. Folytasd tovább! Még eltart egy ideig, míg… míg eltűnünk mindketten.
Az csak most ötlött fel bennem, hogy mi van akkor, ha te ott a 21. században nem is ismered ezeket a jeleket, vagy ha a jeleket ismered is, nem érted ezt a nyelvet? Lehet, hogy a szemed előtt csak zavaros, megfejthetetlen krikszkrakszok ugráltak egész eddig? Olyanok, mint amilyeneket én láttam a Bartoldi Trónján a falra vésve. Lehet, hogy eltoltam az egészet? Lehet? Ajjaj! Akkor nem is zavarlak tovább. Próbálj meg aludni!
Én meg…

Én meg várom a mentőalakulatot, hogy kiszabadítsanak. Hogy leolvasszák a kupoláról az átkot. Mit? Mit? Az átkot. Az ónt! A Doren átkát!
Még néha reménykedem abban, hogy ideérnek, mielőtt még…

HARDMAUER

A tárgyalás eredménytelenül végződött, az idő meg csak múlt… múlt. Az kattogott az agyamban, hogy már rég a SN456-os szektorban kellene lennünk! A döntésemre vártak. A falon villogó grafikonokat bámultam, melyeken a háború kilenc éve alatt a Barrakudával (TL4-es cirkáló) megsemmisített objektumok adatait mutatták. „Ki kapcsolta be?” Csak villogtak, villogtak. Időpontok, koordináták, az elpusztított hajók, űrállomások, bolygók fegyverzeteinek összesítései.
„Most meg itt van, ez a nevesincs bolygó… a szánalmas védelmi rendszerével. Ráadásul a miénk… ráadásul tele foglyokkal… na meg a lakosság… Ez aztán… Nagy dicsőség lesz!”
– Lőjétek szét! – nyögtem, de mintha nem is az én hangom lett volna.
Nem válaszolt senki. Nem moccant senki.
Felkaptam a fejem. Körbenéztem rajtuk. Mind rám bámultak. Szemem megakadt Altarez százados sötét tekintetén.
– Altarez! Tűz! – mordultam.
De ő megrántotta a vállát:
– Lőj te! – mondta, és kiment az irányítóteremből.
„Ennek mi baja? Lázadás? Itt is?”
– Tűűűz! – üvöltöttem, de senki sem mozdult.
Megszédültem, szemem előtt apró, ezüstösen csillogó hatszögek ugráltak.
Az egyik százados szólalt meg (új lehetett, a nevét sem tudtam):
– Altarez oda való. Arra a bolygóra – mutatott ki az ablakon. – A családja ott van lenn.
Abban a pillanatban rádöbbentem, hogy vége az addig kétségbevonhatatlan tekintélyemnek, azzal együtt vége az évtizedek alatt, lépésről lépésre felépített karrieremnek, és ami a legfontosabb, vége… vége a háborúnak.
Hát? Történhetett volna így is. De nem így történt. Ezt csak én találtam ki. Talán Bartoldinak jó lesz. Vajon elhiszi? Miért ne hinné? Hiszen majd én állítom, én, Karl Omár Ottó Hasszán Wilhelm Hardmauer, a Xanadu–4 szektor tábornoka. Ahogy mondani szokták: „Legjobb(!!!) tábornoka.” Csak találjanak meg végre! Találjanak meg!

Na mi van? Azt hitted, vége? Azt hitted, értesz mindent? Hogy mégis tudod, mi az a treloni festészet? Nevetséges. Ott a sötét őskorban? Honnan tudnád? Forgatod azt a cellulózszármazékokból készült valamit a kezedben, és közben azon töröd a fejed, hogy tovább olvasd-e, hogy megpróbáld-e megfejteni a benne lévő jelhalmazt (hátha mégis jelent valamit), vagy inkább bevágd a sarokba, vagy felgyújtsd és kidobd az ablakon vagy az erkélyről, hogy szálljon és füstöljön, mint egy mesebeli, döglődő, tűzokádó sárkány, vagy…?
Engem az zavar a legjobban, hogy nem tudom a neved. Elneveztelek már Ödönkének meg Lukréciának, de valahogy egyik sem az igazi. Választhatnál magadnak egyet. Talán valami ősi barbár nevet, mint: Thor, vagy Nyék, vagy Cit-Bolom-Tun (Kilenc Agyarú Vadkan), vagy ha nő vagy, akkor valami rejtelmesen szépet, mint Eukranté (a Teljesüléshez Vezető), esetleg titokzatosan vadat, mint Hipponoé (a Kancaszilaj). Mert minden név önmaga is egy rejtély… Nem gondolod?

Viiiijjju! Viiiijjju! Viiiijjju! Viiiijjju!
„ Riadó! Dehogy. Az ébresztő. Reggel van. Reggel?? Ugyan, miféle reggel?”
Kinyitottam a szemem. Abban a pillanatban táncba kezdtek azok a nap mint nap elátkozott csillogó hatszögek. „Még hogy csúcstechnológia! Meg: iparunk csodája! Hogy merhettek ilyen vackokat az én két szemem helyére beültetni? Órákig eltart, mire sikerül a kettőt szinkronizálni. És akkor is ott marad egy… egy nagy hatszög. Mintha örökké egy ablakon bámulnék kifelé… egy homályos, mocskos ablakon.”
„Már megint?”
Viiiijjju! Viiiijjju! Viiiijjju!
Öklömmel a kapcsolóra csaptam.
Viiiij… És csend lett.
Felkeltem, eltámolyogtam a székig (két vasláda), leültem, és az asztalra (három vasláda) könyököltem. A láda tetején megkerestem az utolsó belevésett rovásoszlopot, és tábornoki lézerdísztőrömmel beleégettem egy vonalkát.
Tekintetem végigfutott a fémlapon: „Huszonhárom év, nyolc hónap, kilenc nap. Meg még amire nem emlékszem. Csoda, hogy nem kattantam ki. Hm! Vagy ki tudja?”
Amikor legelőször magamhoz tértem, megesküdtem volna arra, hogy még az űrben vagyok, valahol a Barrakuda és a bolygó között. Csak az ütközésre emlékeztem.  Nagy lehetett. Csak annyi villant be, hogy „ez egy meteor”. Később persze rájöttem… Meteor? Itt?
Csoda, hogy a HDK túlélte. Ez a hadászati deszantkabin, még csak nem is a legmodernebb, de legalább megbízható, nem úgy, mint azok az agyondicsért új típusúak, amilyeneket ott a Harratán használtunk, azok aztán… Valami programhiba miatt elkezdték kiszivattyúzni a levegőt saját magukból, utána meg automatikusan szétlőtték egymást.
Még most is hallom Altarez hangját: „Szerencsés vagy! Átkozottul szerencsés. Csak nyolc tízezred másodpercen múlott.”
Szerencsés voltam. Tényleg. Csak hát a szemem. Az…
Elkezdtem a napi programomat. Hússzor lefutottam a raktárajtó és az irányítófülke közti távot. A raktárban találomra felkaptam két konzervet, majd az „asztalon” gondosan megterítettem a reggelihez. „Jó étvágyat!” – kívántam magamnak, és falni kezdtem. Be is kanalaztam mindkettőt, mielőtt még a kíváncsiság és a félelem megnézették volna velem a szavatosságuk idejét. (Az egyik hét hónapja, a másik három éve járt le.)
Már éppen a szokásos reggeli „varázsláshoz” készülődtem, amikor meghallottam a kaparászást.
„Neee! Most ne! Azért sem! Nem érdekel! Hagyjatok!”
A fal akkorát dördült, hogy beleremegett az egész kabin. Mindig így csinálják. Először csak matatnak odakint, de ha elunják, akkor valamelyik nekiront a falnak. Bumm! Majd újra és újra: bumm-bumm! Egészen addig, míg az irányítókabin falán lévő ablakhoz nem megyek. Oda kell mennem, mert ha nem… Akkor… Valami olyan jön, amilyet nem kívánok senkinek sem. Még Bartoldinak sem.
Neki csak azért nem, mert ő az egyetlen, akiben még néha reménykedhetem. Talán már nem is él, hiszen már itt vagyok huszonhárom éve, nyolc hónapja és kilenc napja, vagy még annál is régebb óta. Örülnék, ha kimentene innen, de nem szeretnék magyarázkodni neki arról, ami történt.
Elfogtak. Engem, Karl Omár Ottó Hasszán Wilhelm Hardmauer tábornokot elfogtak.
Micsoda szégyen! Egy Hardmauer nem eshet fogságba. Még egy százados sem, nemhogy egy tábornok! Abban a háborúban, melyben a Xanadu–4 szektor elszakadt az Urieli Uniótól, dédapám egyetlen még megmaradt, már égő cirkálójával felszállt a Rovenről, és eljutott a mieinkhez. Nagybátyám, a galovini háború idején, amikor csapdába csalták, inkább felrobbantotta üzemképtelen rombolóját, de nem adta meg magát. Ezeket a hősi tetteket feljegyezték családunk krónikájába. (Azt persze nem írták bele, hogy nagybátyám tettének az lett a következménye, a muntaiak többé meg sem kísérelték megadásra bírni az üzemképtelen hajók legénységét, könyörtelenül elpusztítottak minden sérült egységet.)
De mit írnak majd rólam? Elfogta a lázadó csőcselék? Micsoda szégyen!
Volt ott mindenféle népség. Foglyok: „A rohadt ellenségeink!”, és a hajdani őrök: „Szemétre való, árulók!” Körül fogott a „csőcselék!”. Nem hittem volna, hogy meg merik tenni, de megtették. A hangadók között persze egy tiszt sem volt, ők egy külön csoportban álldogáltak a tömeg mögött. Nem szóltak bele semmibe, csak unott arccal figyelték az eseményeket. (Na jó! Ez nem igaz. Mivel nem Bartoldinak írom, magamnak is be kell látnom, hogy akkor már minden tiszt a lázadók pártjára állt.)
A lázadók közül csak egyetlen fickót ismertem, egy hairhani kinézetűt, akinek a neve most bármennyire is erőltetem az agyam, nem jut az eszembe. Hogy is hívták? Na mindegy. Majd eszembe jut. Még a háború elején találkoztunk a mirteliniai-hadjárat előtt, egy gyakorlaton, ahol az új fegyverrendszereket próbáltuk ki.
Először nem értettem az egészet. A fickót, „Egy civilt!” úgy hozták és rejtegették, mint valami csodafegyvert. Később magam is azt hittem, hogy az, de persze tévedtem. Az egész csak Bartoldi kétségbeesett, őrült ötletének bizonyult. Hogy hihettem benne hónapokig? Én, Hardmauer, a tábornokok legjózanabbja, akit nem lehetett beetetni semmiféle tudományos moslékkal? Az a fickó, az a „civil” ott a gyakorlaton mindig néhány perccel előbb megmondta az ellenfél következő lépését, előbb, mint ahogy a gépek kiszámították volna, és előbb, mint ahogy az megtörtént. Persze ami működik a gyakorlaton, az nem biztos, hogy működik élesben is. Még jó, hogy nem hozzám osztották be, hanem Maisler tábornokhoz. Miután a Barkannál vesztettünk egy egész hajórajt, a GG11-nél meg szétlőtték az Arielt (de szép hajó volt!), a fickóról (Hogy a fenébe is hívták?) többet nem hallottam semmit. Úgy eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. És akkor megpillantottam ott a foglyok között. Hogyan került oda? Máig sem tudom.
– Állj! Várjatok! – üvöltötte, és a magasba tartott egy doboz fehér-feketét. Néhányan még üvöltöztek, hogy ne várjanak, mert telik az idő, és bármi történhet, de amikor rázni kezdte a dobozt, majd elindult felém, elcsendesedtek.
A többiek utat nyitottak neki, ő meg az orrom elé nyomta a dobozt.
– Húzzon! – mondta. – Öt fekete és egy fehér. Húzzon! Húzzon egy pálcikát!
Ez valamiféle ősi hairhani (barbár) szertartás volt. Már hallottam róla régebben. A fekete végű pálca persze a halálomat jelentette, a fehér végű az életemet.
És én kihúztam egyet a dobozból…
Ez most nem egy jelentés. Nem Bartoldinak készült. Tényleg így történt. Bár…
Szóval, mondjuk azt, hogy így történt. „Majdnem teljesen így.” Csak…

Kinyitottam a szemem. Az órára bámultam. Négy óránál is több telt el, mire magamhoz tértem. Ha ezek a rémségek nem szórakoznának velem, lehet, hogy már réges-rég kiszabadultam volna innen. Csak tudnám, hogy miért csinálják ezt ezek a kaméleonok vagy leguánok, vagy mit tudom én, mik. Miért?
Végül is nevetséges ez az egész, amivel próbálkozom itt nap nap után. Talán csak elhitettem magammal, hogy sikerülni fog, ha nem is rögtön, de majd egyszer. Majd egyszer… biztosan! Lehet, hogy tényleg kiakadtam? Nem számít! Akkor is próbálkozom. Ez az egyetlen reményem. Az irányítóterem hatszögletű ablaka elé vonszoltam a széket (a vasládát), ráültem, és bámultam ki a sötét iszapba. Lassan a másik hatszög is – amelyen én néztem ki a saját fejemből – felvette ugyanazt a méretet, összeolvadt vele. A kinti, zavaros, néha-néha megmozduló feketeségbe beleképzeltem menekülésem lépéseit. Először is azt, hogy az az ostoba Bartoldi végre erre a bolygóra küld majd valakit. Ott ült az irodájában, a Bartoldi Trónján. (Iroda? Még hogy iroda! Akkora volt, hogy egy romboló leszállhatott volna benne!) A falakon meg… egy ősi civilizáció romjai közül kibányászott feliratok. Talán valamiféle rejtélyes vallás szövegei, vagy lehet, hogy csak közlekedési táblák, vagy kézikönyv a sárgarépa-termesztésről? Ki tudja? Akik beborították vele a falat, azok sem tudták. Fogalmuk sem volt arról, mit is csinálnak. Még arra sem jöttek rá, hogy… Csak egy kis logika kellett volna… Az acéltáblákat összevissza rakták föl: volt, amelyiket fejtetőre állítva, volt, amelyiket fektetve. Az egész nevetségesen festett. De ezt persze Bartoldinak senki sem merte megmondani. Úristen! Ettől az agyalágyulttól várom én a segítséget? Hát? Mi tehetnék? Nincs jobb!
Szóval az iroda…
Ott ült Bartoldi az íróasztala mögött, bámult maga elé, közben mindenféle pofákat vágott: szigorút, mérgeset, meg szenvtelenül határozottat (gyakorolt).
Az ajtón belépett egy fickó, három ezüst galaktikus-spirállal a váll-lapján. Nem ismertem, sohasem láttam.
Bartoldi magyarázott neki valamit, de nem hallottam, hogy mit. (Ezt még nem sikerült megoldanom.) A fickó távozott, Bartoldi meg önelégült képpel nézett körbe az üres teremben.
Most várhatok. Hátha az a fickó… Talán majd holnap. Lehet, hogy tényleg kiakadtam?

Valamire felriadtam. Hallgatóztam. Csend volt. Felültem az ágyban, mire bekapcsolt a világítás. Pislogtam, hunyorogtam. Hol az egyik szememet nyitottam ki, hol a másikat. Lassan szinkronba álltak, és a kialakult hatszögön át elláttam az ébresztőóráig. Még nem jelzett. Lemásztam az ágyról, és az asztalhoz vánszorogtam. A láda lapjára tőrömmel azon nyomban beleégettem egy vonalat. Hátha elfelejtem. Összeszámoltam a jeleket: Huszonhárom év, nyolc hónap, kilenc nap. Érdekes, mintha tegnap is ennyi lett volna.
És elkezdtem a szokásos edzésemet…

Szóval, kihúztam egy pálcikát a dobozból. Megnéztem a végét. Csak én láttam, hogy milyen színű. A tenyerembe rejtettem, és felnéztem a hairhanira. (Hogy hívhatták?) Ő belevizslatott a dobozba, körbenézett a néma tömegen, és elkiáltotta magát:
– Fehér!
A tömeg felmorajlott, néhányan még üvöltöztek, hogy ennek így semmi értelme, meg hogy az a pálcikahúzás egy baromság, de hárman a lázadó csőcselékből már lökdöstek is előre, az egyik romboló felé. Kezemben görcsösen szorongattam a pálcikát. Ami persze fekete volt. Fekete!!! Hátranéztem a fickóra. Vigyorgott. Csak állt ott a tömegben, és vigyorgott…
Néhány perc múlva ott ült velem szemben. Belenyúlt a zsebébe, és az asztalra dobott öt pálcikát: négy feketét meg egy fehéret, és hátradőlt a széken. Tudtam, mire akar célozni a pálcikákkal. Arra, hogy tartozom neki. Tartozom az életemmel. Sokáig hallgattunk.
– Vezessen ki minket ebből a csapdából! – szólt.
– Még hogy én? Engem azért küldtek ide, hogy leszámoljak ezzel a lázadó népséggel. Miért tenném?
– Mert maga a legjobb. Vagy nem maga Hardmauer, a Xanadu–4 szektor „legjobb” tábornoka?
– De igen. Csakhogy hiába vagyok a szektor hőse, ha elkapnak, hadbíróság elé állítanak, és kivégeznek. És talán még az a jobbik eset, mert lehet, hogy „kegyelemből” szkafibányába küldenek. Amit meg is érdemelnék, mert ahelyett, hogy szétlőttem volna ezt a koszfészket, hagytam magam elfogatni ezzel… ezzel a csőcselékkel.
– Gondolja át még egyszer! – ugrott fel az asztaltól.
Egy hirtelen mozdulattal felmarkolta a pálcikákat, és az összeset a zsebébe süllyesztette, majd megindult az ajtó felé.
Mielőtt kilépett volna, még visszaszólt:
– Ami a kivégzését illeti: vagy ők, vagy mi. Döntsön! Kevés az időnk. Öt percet kap.
Akkor régen, ott a Bartoldi Trónján az a civil, az a hairhani fickó néhány óra alatt levette a lábáról az egész vezérkart. Egy furcsa, kinyithatatlan zárral kezdte. Valamiféle titokzatos kis fémszerkezet volt. Két lyukas fémdarabot ragasztott az egyik trezor ajtajára, és a lyukakba beleakasztotta azt a valamit. A mérnöktisztek hiába próbálkoztak a legújabb kódfeltörő programokkal, nem találták a megfelelő frekvenciát. A zár csak nem nyílt ki. Az elhárítás összes szuperzsenije összeszaladt. Kétségbeesve próbálkoztak mindenféle műszerrel.
– Olyan, mintha nem is létezne – mormogott az egyik.
Végül hoztak egy lézervágót, és lenyisszantották.
A hairhani meg csak vigyorgott. Elővett egy másikat, és feltette a levágott helyére, majd egy apró, furcsa kiképzésű fémrudacskával kinyitotta.
– Ez a valami egy új találmány. Úgy hívják, hogy lakat. Nem hallottak még róla?
A specialisták értetlenül bámultak a nyitott ajtóra. Bartoldi erre csak legyintett egyet, de amikor a fickó egy egyszerű konzervnyitónak látszó valamivel a páncélteremben lévő adattárolók titkos tartalmát elkezdte kivetíteni a terem falára, akkor elakadt a lélegzete.
– Vizsgálatot követelek! – nyögte, majd miután lehiggadt, megkérdezte tőle: – Ez ellen nincs valami védelem?
De a hairhani csak a vállát vonogatta.
Az egyik mérnöktiszt, olyan martakiai kinézetű (apró zöld fülekkel) azt mondta, hogy ő tudja a megoldást.
Bartoldi intett neki, és ketten elvonultak egy másik terembe.
Attól kezdve nem használták az elektronikus tárolókat, mindent papírra(!) írtak. Még a lőszerraktárakat is kiürítették, hogy legyen elég hely az aktáknak, meg az újonnan besorozott háromszáz írnoknak. (Beletelt egy év, mire megtanultak kézzel írni.) Hiába tiltakoztam, hogy az egyik legjobb hajónk, szinte védtelen maradt, mint mindig, akkor is Bartoldi szava döntött.

Megint egy új nap. Míg a vasládákig elvánszorogtam, azon gondolkodtam, honnan vehettem azt a szót, hogy enterrado. Amikor kinyitottam a szemem, ez ötlött elsőnek az eszembe. Enterrado, enterrado… Nincs semmi értelme. Vagy ha mégis van, akkor majd úgy is eszembe jut.
Már a lézertőröm után nyúltam, amikor az az ötletem támadt, hogy mielőtt beégetném a fémlemezbe az újabb jelet, előtte végigszámolom az oszlopokat. Eredményként huszonhárom évet, nyolc hónapot és nyolc napot kaptam. „Biztos elhibáztam.” Újraszámoltam. Akkor is annyi lett. Majd még egyszer…

Ajjaj! Itt már megint valami gond van.

A futást kihagytam. Bementem a raktárba, és kihoztam két konzervet. A szavatossági idejük már ezeknek is lejárt, az egyiké három éve, a másiké hét hónapja. Persze csak akkor, ha a naptáram pontos. Ha nem az, akkor már sokkal régebben. Tudom, hogy a Xanadu–4 szektor hadseregének hadászati deszantkabinokra vonatkozó szabályzata előírta, hogy háború esetén, a harcjárműben a személyzet 30 napra elegendő ellátmányát tárolják. Na mármost: hetvenszer harminc az kétezer-egyszáz. Vagyis már rég éhen kellett volna halnom. Nem értem. Lehet, hogy tényleg megőrültem? Vagy csak egy rémálom ez az egész?

Ott ültem az ablak előtt, és… és Bartoldit bámultam. Az iratait rendezgette. Mindent olyanra, amilyenre az általa szerkesztett szabályzat előírta. Az akták katonásan, elvágólag tornyosultak az asztal jobb sarkában. Ennyi még megmaradt a katonából.
– Hallod, Bartoldi? Küldj már ide valakit! Itt vagyok valahol a föld alatt. Talán egy tengerparton, vagy valami tóban. Mindenféle rémségek úszkálnak itt körülöttem. Ez biztos egy bolygó, vagy valami nagyobb hold. Talán a Doren. De ez nem biztos. Ez nem biztos…
Nem emlékszem, hányadik évben jöttem rá, hogy meg tudom változtatni a nézőpontomat, úgy, mintha lassan-lassan az asztal fölé lebegnék, és akkor bele tudok olvasni az aktákba. De most nem feküdt ott kinyitva egy sem. Meddig várjak? Meddig? Küldj már ide valakit!
Kivágódott a terem ajtaja (Végre történik valami!), és belépett rajta Remitor százados, Bartoldi helyettese.
„Ez meg mi? Nem hiszem el! Lehet, hogy csak képzelődöm? Na mi van? Szólaljatok már meg! Lehet, hogy tényleg hallottam őket? Bartoldi! Remitor! Szólaljatok már meg!”
Hallgattak. Én meg dühöngtem.
– Hallod, Bartoldi! Te felkapaszkodott senki!
„Hogy juthatott ez ilyen magas rangra? Még a tábornoki karban is voltak hívei… a született tábornoki karban. Például az az idióta Hartman, aki állandóan azt ismételgette, hogy Bartoldi mindig jól átlátja a helyzetet. Hát persze hogy átlátta. Megkapott, megszerzett minden szükséges információt. Az volt a dolga!”
Közben Remitor kioldalgott a teremből, Bartoldi meg leemelt egy aktát a kupacból, maga elé tette, kinyitotta, de bele se nézett, hanem felállt az asztaltól, és hátratett kézzel fel-alá sétálgatott. Lassan, ahogy szoktam, az asztal fölé lebegtem, és belenéztem az aktába. Egy vádirat volt: az enyém. Az ellenem felhozott első és legfontosabb vád: a császári cím önhatalmú felvétele. A lázadás, az árulás, a köztársaság hadseregének tulajdonát képező javak birtokba vétele és elpusztítása, az csak mind-mind azután következett.
Én nem akartam azt az átkozott császári uniformist, kétszer is javasoltam az ideiglenes diktátori címet. De arra a jelenlévők (a lázadó csőcselék „képviselői” meg az áruló tisztjeim) csak legyintgettek.
Egyedül a hairhani támogatott:
– Legyen „Hardmauer, az elszakadt doreni légiók diktátora”. Ez jól hangzik. Nem?
– Túl hosszú! Nem elég hatásos – morgott Altarez. – És mi az a Doren? Egy szektor vagy egy bolygó?
– A Hardmauer név önmagában is elég hatásos – vágott vissza a hairhani. – A Doren pedig egy bolygó, valahol a Rivet–4 szektorban. Csak félrevezetésképpen gondol…
– Te ne a félrevezetéssel foglalkozz! Azt hagyd meg a tábornoknak! – torkolta le Alterez.
– Rendben. Most már úgyis mindegy. Ha nem sikerül kitörnünk a gyűrűből, akkor úgyis kivégeznek mindnyájunkat. Javaslom, játsszuk meg a legerősebb lapot!
Ezzel mind egyetértettek, bólogattak. A hairhani felállt a székről, kihúzta magát, mintha valamiféle ünnepélyes bejelentéshez készült volna, majd váratlanul visszaroskadt.
Én tényleg nem akartam császár lenni. Illetve, így nem akartam. A családunkban egy császár sem volt, bár többen is megérdemelték volna. Alfréd nagybátyámat háromszor választották diktátornak, járt volna neki a cím. De a családok egymás közötti vetélkedése megakadályozta. Egyre csak halogatták a kinevezését, aztán elesett a kavai ütközetben. Utóbb gigantikus műholdemlékművet emeltek neki a Kava harmadik gyűrűjében, de a császári cím már nem kerülhetett a feliratra.
Közben a hairhani feje lassan balra dőlt, szeme pedig mintha a mennyezetre ragadt volna. Mindenki elnémult. Vártunk. Máig sem tudom, hogy színjáték volt-e. Hirtelen megrázkódott, mint aki meleg helyről egy hideg kamrába lép be, körbenézett, és így szólt:
– Csak annyi legyen, hogy Császár! Hardmauer Császár! Mert akkor senki sem tudja majd, hogy kihez tartozunk, és mi a célunk. Először majd kivárnak, hátha az ő oldalukra állunk, és mire kiderül, hogy nem, addigra… Mindenki a helyére!
A többiek szó nélkül felugráltak, kimentek a teremből, a hairhani meg rám nézett, és azt mondta:
– Most már te jössz!
Letegezett. Engem, Karl Omár Ottó Hasszán Wilhelm Hardmauer tábornokot letegezett az a pofátlan civil.

 

 

 

4 hét Nincs Komment

 

– Visszaadom az engedélyt – ordított Cronwill. – Ebből elegem van! – csapott egy nagyot a kétéltű kormányára. – Amióta megkaptam, nem lőttünk egyet sem. Nem hozott szerencsét. Most meg még ez is. Rossz ómen. Majd meglátod, hogy az!
Nem válaszoltam. A markomban szorongattam a dögcédulákat, melyeket a csontvázakról tépkedtem le. Gyorsan leszabdaltam, még mielőtt az odarohanó Cronwill megláthatta volna. A mi hadseregünk dögcédulái voltak (pardon: személyi azonosítói), a Xanadu–4 szektor fegyveres erőié. Honnan tudtam? Onnan, hogy a formájuk pontosan olyan volt, mint az enyém, melyet otthon dugdostam az egyik fiók aljában. Ezek közül néhány nagyon réginek látszott. Akkor pedig… Talán… Talán a légió?
Én kiszálltam a házunknál, Cronwill pedig, mint barrakudavadászati engedéllyel rendelkező tisztes doreni polgár, elindult az űrkikötő melletti kormányzósági irodába jelenteni azt, hogy csontvázakat talált a mocsárban.
A vacsoránál végighallgattam a lányok csicsergését a legújabb szterlém divatról (amiről fogalmam sem volt, hogy mi is lehet), meg arról, hogy Samteilék új robotokat hozattak, olyanokat, melyek beszélni, zongorázni, és ha van elég helyük, akkor még repülni is tudnak. Meg hogy valaki azt hallotta valakitől, hogy valaki azt mondta valakinek, hogy egy csatahajó hónapok óta itt köröz a Doren körül, de ezt nem szabad elmondani senkinek sem, mert ez titok.
Az ágyban elmeséltem Elenának az újabb mocsári kalandunkat. Kérdőn nézett rám.
– Jövőre, a szüret után eltűnünk innen – kezdtem bele a tervembe. – Carlos tud egy kisebb űrhajóról. Állítólag ott áll már évek óta a hegyeken túl. Nincs semmi baja, csak kifogyott belőle az üzemanyag. A tulajdonosa a „Nagy ónvihar” után használta költöztetésre. Szerinte olcsón megkapjuk. Azt mondta, hogy ő majd elintézi. Holnap odaadom neki az előleget. Ha sikerül megvennünk, áthozzuk ide az űrkikötőbe, Cartini – tudod, a szerelő – megígérte, hogy majd átnézi. A jövő évi termést nem adjuk el, hanem belepakoljuk és lefagyasztjuk. És egy reggelen szépen elindulunk. Thordes szerint a terrai körzetben nyolcvanszoros áron lehet eladni az enrancsot. Arra indulunk, aztán majd meglátjuk… Bartoldi meg az emberei pedig kereshetnek bennünket. Eltűnünk, mint a doreni légiók. Erről jut eszembe…
Felkeltem az ágyból, és elküldtem az ezredesnek a reggel megírt jelentést: az általam kitalált légiósok névsorát.
Vannak az életünkben olyan napok, melyen összesűrűsödnek az események, ezeken a napokon teljesen váratlanul több jó vagy rossz dolog történik velünk, mint máskor hosszú évtizedek alatt. Aznap este még nem tudhattam, hogy másnap egy pontosan ilyen nap következik majd.

Az is megfordult a fejemben, hogy valahol itt, a közepe táján újra beleírhatnám, hogy ez nem egy krimi. Meg magyarázkodhatnék egy kicsit, hogy lehetne az is, de mégsem. Merthogy én vagyok a gyilkos, de be is ismerem. Meg más hasonlókat. Mire te (úgy sejtem) nyomban előrelapoznál, talán egészen az utolsó oldalig, és akkor kiderülne, hogy…
De úgy döntöttem, hogy mégsem. Inkább kiírom ide, hogy:

VÉGE AZ ELSŐ RÉSZNEK
Ami persze nem igaz.

Ott feküdtem a sötétben. Hardmauer meg…

(Állj! Mielőtt belevágnék a következőbe… Eszembe ötlött, hogy a 21. századba tettelek. Valójában nem is tudom, hol tarthatott a műszaki fejlődés akkor. Talán már elhagytátok az Ősnaprendszert, vagy talán már az Ősgalaktikát is. De mi van akkor, ha még nem? És ha abban a korszakban még egy alacsonyabb technikai szinten álltatok…
Úgy döntöttem, kicetlizek neked néhány dolgot, ami majd segít megérteni ezt-azt:
„Köpködők: vulkánikus vonulat a Dorenen, a bolygó egyenlítőtőjétől északra, 616 működő vulkánnal. Közülük legmagasabb az Ezüstdoren, megközelítőleg 17500 méter [folyamatosan változik]. Nevét az oldalát borító olvadt ón színéről kapta.”
„Az ón egy kémiai elem, vegyjele Sn, ami egyes kutatók szerint az ólatin stannum [csöpögő, olvadékony] szóból keletkezett [újabban egy másik ősföldi nyelvből, a szanszkritból származtatják, melyben a szta szógyök kemény anyagot jelentett].
Amfoterm fém.
Fontosabb lelőhelyei a Rivet–4 csillagszektorban: 354BB, Doren, KTP5, Narkal…”
„A pestis [más néven dögvész] egy baktérium által okozott ősvilági fertőző betegség volt. Kórokozója főként a patkánybolháról [ősvilági rágcsálón élősködő vérszívórovar] kerülhetett át emberre, de a kór cseppfertőzéssel is terjedhetett. Miután a bőr oxigénfelvételében zavar keletkezett, a bőr gyakran sötétkék színt kapott [innen ered a „fekete halál” kifejezés].
A pestis kórokozója az emberre viszonylag ártalmatlan Yersinia pseudotuberculosisból mutálódott Yersinia pestis bacilus volt, egy mutáns pálcika alakú baktérium.
Fajtái:
Bubópestis: akkor alakult ki, ha a beteget fertőzött bolha csípte meg. Általában a lágyéki nyirokcsomók jellegzetes elváltozásával, megnagyobbodásával [bubó] jár együtt. A baktérium nyirokcsomókból a véráramba kerülve szeptikémiát…”
„Az ón módosulatai:
Több allotróp módosulata is létezik. 13,2°C alatt az atomrácsos, gyémántrácsú szürke vagy alfa ón, 13,2°C-tól 161°C-ig a fémes, négyzetes rácsú fehér vagy béta ón, 161°C-tól olvadáspontjáig a rombos szerkezetű gamma ón a stabil.”
„Ónpestis: Már az őskorban felismerték, hogy összefüggés van, a hideg és az óntárgyak pusztulása között. Azt gondolták, hogy a hideg időben megfázik az ón, és ha a megfázott óntárgy megbetegszik, vagyis elfekélyesedik, akkor megfertőzi az egészséges tárgyakat is, így aztán járványszerűen terjed tovább a pusztulás. Ezért nevezték el ónpestisnek.”
No! Egyelőre ennyit!
Ha még valami fontos eszembe jut majd, azt is beleírom, mert akkor nem kell annyit magyarázgatnom.
Most pedig folytatom.)

Megint ott feküdtem a sötétben, a légágyon, a cellámban. Napok óta nem történt semmi. Én legalábbis azt gondoltam, hogy amióta visszavittek, azóta néhány nap már eltelhetett. Később kiderült, hogy már több hónapja ott voltam bezárva.
Képzeletemben néhányszor meglöktem Hardmauer tábornok vállát, aki még mindig ott gubbasztott abban a székben, és a tenyerébe bámult. (Mi lesz már?!) Felnézett. Előrenyúlt a távirányítóig, és kikapcsolta a háromdimenziós térképet. A bolygók, holdak megmerevedtek a levegőben. Babrált a távirányítóval egy ideig, és kinagyította a doreni körzet képét. Újra elindította a térképet. Fejét kissé jobbra döntve bámulta, ahogy a Doren fordult néhányat a tengelye körül, közben jelentőségteljesen bólogatott, majd végre kinyögte:
– Most.
– Végre! – sóhajtott nagyot az egyik zászlóaljparancsnok. (Meg én is.)
A tisztek kapkodva nyomkodták a gombokat, és a térképre meredtek. A Doren mögül előbukkant egy apró rozsdabarna pontocska.
Tudtam, az csak a Rigel Titka lehet.
Hardmauer ráfókuszált, kinagyította a képét, és már előre mosolygott. A cirkálóroncs felfúvódott, mint egy léggömb, majd szétpattant, és a képen ott ragyogott „minden szektor réme”, egy TL4-es, a háborúban használt legnagyobb tűzerejű űrcirkáló.
Felüvöltött a sziréna.
Bumm! Levágódtam a fémpadlóra.

Valami zajra ébredtem. Még csak hajnali kettő volt. Odacsoszogtam az ablakhoz, és láttam a villámok fényében a ház előtti ide-oda hajlongó agaufákat. A morajlásnál is hangosabbakat reccsenve törtek le róluk az ágak, melyeket aztán a szél sodort tovább magával.
Közben Elena is felriadt.
– Mi történt? – kérdezte.
– Semmi. Csak a szokásos vihar. Talán erősebb egy kicsit, mint máskor – feleltem, és visszafeküdtem. Még félálomban lehettem, amikor vijjogni kezdett a riasztó.
Felugrottam az ágyból, és lementem a földszintre, hogy kikapcsoljam. A műszer százhúsz kilométeres szelet jelzett. Bekapcsoltam az időjárás-előrejelzőt, de az nem működött, még az egy órai elemzést mutatta.
A lányok, mint valami vezényszóra, egyszerre szédelegtek ki szobáikból, leültek az étkezőasztalhoz, és némán várakoztak.
Elena is jött lefelé a lépcsőn, egyik kezével a telefonját szorította a fülére, a másikkal felém integetett.
– Baj van. Végünk. Jön az ón. Morinék ültetvényét már elérte – suttogta.
Már az is csoda volt, hogy a telefonok működtek. Az új típusú műholdakat a hadsereg lefoglalta a háború elején. (A kormányzó hiába tiltakozott.) A régiek meg hol működtek, hol nem.
Közben a kinti hőmérő már negyvenkét fokot mutatott. Bekapcsoltam a védelmi rendszert. A hatalmas acélkupola lassan nyikorogva emelkedett ki a földből, és elemenként kúszott a magasba, légmentesen befedte a házat. A pincében felsüvítettek a generátorok, és elindultak a hűtőgépek.
Odakint a hőmérséklet felkúszott kilencvenhárom fokra, majd ott megállt. Hajnali fél ötkor csökkenni kezdett, kilencre esett le harminchatra. Addig csak ültünk az asztalnál, és bámultuk egymást. Egyikünk sem szólt egy szót sem.
– Ezt megúsztuk – álltam fel, és elindultam, hogy szétnyissam a kupolát. – Remélem, az űrkikötőt nem terítette be az ón!
Nem. Az űrkikötőt nem érte el a vihar. Bár elérte volna!

Az ültetvény felé indultam, de nem mentem el odáig, felesleges lett volna. Már előtte, vagy nyolcszáz méterre, forró szürke ónpáncél fedett mindent.
Ez a Doren! Maga az átok!
Beláttam, hogy ott mindennek vége, visszafordultam, és a város felé hajtottam. Város? Így csúfolják az űrkikötő környékét.
Mikor beléptem Carlos kocsmájába, Szofi mindjárt magához intett:
– Az éjszaka egy futárhajó érkezett. Fura alakok jöttek rajta. Rólad kérdezősködtek. Carlos azt mondta nekik, hogy délebbre laktok, ott, ahol a régi ültetvényetek volt… Ja! Meg Cronwill is kérdezte, hogy láttalak-e ma? De, gondolom, ez most nem annyira fontos… Az ültetvény?
– Annak vége. Kezdhetünk mindent elölről – feleltem.
– A robotoknak is? – kérdezte.
– Hát persze – bólogattam. – És köszönöm, hogy szóltál! – mondtam volna, de belém akadt a szó, és csak annyit tudtam kinyögni, hogy: És kösz…
Az ablakon kinézve megláttam az űrrepülőtérről oda vezető úton a katonai járművek hosszú sorát. Felénk tartottak.
– Menj hátra a raktárba! – hadonászott Szofi egy pohárral. – Majd Carlos kitalál valamit, ha előkerül.
Átugrottam a pulton. Mielőtt becsuktam volna magam mögött a raktárajtót, hallottam, hogy Szofi még azt morogta:
– Ha egyáltalán előkerül… Bolond egy bolygó!

Újra azon a végtelen folyosón rángattak előre. A sziréna még mindig üvöltött. Nem értettem, miért nem kapcsolták ki?
Mi történhetett?
Az persze fel sem merült bennem, hogy…
Megint ugyanoda tartottunk.
Kísérőim átvergődtek velem az ajtón, majd tovább lökdöstek, letuszkoltak egy székbe. Néhány pillanat múlva váratlanul csend lett. Hihetetlen csend. Becsukták az ajtót.
Hogy az ezredest minél jobban kiakasszam, még úgy, lehunyt szemmel, egy vigyort erőltettem az arcomra, és csak utána nyitottam ki a szemem, hogy lássam, miképpen reagál.
De nem ő ült velem szemben az asztalnál, hanem…
– Te teljesen meghibbantál? Megszereztem neked a hadsereg legjobb ügyvédjét. Te meg? Még csak szóba se állsz vele. Mit képzelsz? Én minden el tudok intézni? – nevetett felém Remitor, hajdani iskolatársam, régi barátom.
– Te… Te mit keresel itt? – nyögtem ki alig hallhatóan.
– Kit vártál? Bartoldit? Őt leváltották. Tudod, agyára ment ez a „doreni légiók” ügy. Hatalmas összegeket költött rá. Elképzelni sem tudod, hogy mekkorát. Ráadásul nem jelentette, hogy vagy egy tucat embere eltűnt a Dorenen. Pontosan még azt sem tudjuk, hogy mennyi. Most én kaptam meg az ügyet, és nagyon gyorsan szeretném lezárni. Mint a hírszerzés új vezetőjének – ez egyelőre még szolgálati titok –, tudnom kell, hogy mi az igazság? Szóval…?
– Mit szóval?
– Azt tudom, hogy a doreni légiók nem léteznek, soha nem is léteztek. Engem csak az érdekel, honnan indult el ez a legenda, ez a híresztelés, ami miatt a hadseregünk vagyonokat költött el. Nem szeretnénk még egyszer ugyan azt a hibát elkövetni.
– Nem léteznek a légiók? Akkor mi volt ez a riasztás? – kérdeztem.
– Csak valami haloflotta – felelte. – Néhányszor már megjelent mostanában. Megjelent, aztán eltűnt. Megint megjelent, megint eltűnt. Valamelyik szektor hadserege szórakozik velünk, de majd kiderítjük, hogy melyik. Ne! Engem ne akarj beetetni ilyen véletlen egybeesésekkel! Én nem vagyok Bartoldi. Ennek semmi köze a légiókhoz. Mert nem léteztek, soha sem léteztek. Érted? Ez csak egy legenda.
Néztem Remitor arcát. Miközben beszélt, néha – minden rendszeresség nélkül – kitágultak az orrlyukai. Ideges volt. Azt is tudtam, hogy miért. Ismertem jól. Ezt az ügyet nem rá szabták. Ennek a megoldásához kevés volt a sziklaszilárd logika. Ehhez több kellett. Vagy talán nem is több, hanem valami egészen más.
A széken ülő Hardmauer képe ötlött elém. Nevetett. Én is felnevettem…

Léptek hangját hallottam. Lelapultam a ládák mögött. Nyílt az ajtó. A résen egy barna golyó nyomult be: Carlos feje. A félhomályban(,) apró fekete gombszemével ide-oda pislogott. Persze nem látott.
Méltatlankodva megszólalt:
– Gyere már elő! Ez egy mentőcsapat. Nem téged keresnek.
A kocsma már tele volt. Mikor Carlos mögött kiléptem a raktárból, egy pillanatra mindenki rám bámult. Néhányan köszöntek, aztán nem törődtek velem többet. Senki sem kérdezett semmit. Mindenkinek megvolt a saját baja. Az ültetvények majd felét betemette a „béta”. Morinékat pedig még mindig nem sikerült kiszabadítani.
Cromwill is beállított. Légi felvételeket hozott a környékről. Azokat a hadsereg készítette, még hajnalban, mikor elült a vihar. (Hogyan szerezte??) Az egyiket a kezében lobogtatva odajött hozzám, és az orrom elé nyomta.
– Fura, mi? – kérdezte. – Az a nagy zöld folt ott, a mocsár. Ott nem esett. Pedig körülötte mindent befedett az ón. Nézd csak meg! Szinte szabályos hatszög. Az valamiért kimaradt. De van ennél érdekesebb is. Ez a kis hatszög. Itt van a közelben. Tudod, hol van? Nem? A te házad. Valamiért az is kimaradt.
Egymás kezéből kapkodták ki a képet, mindenki látni akarta.
– Hát ez hihetetlen!
– Ilyet még nem láttam.
– Érthetetlen.
Végül Szofi szólalt meg:
– Tudjátok, engem mire emlékeztetnek ezek a hatszögek? A barrakudák szemgödreire… Bolond egy bolygó!
Mindenki a plafonon lógó barrakudára kapta a tekintetét.
– Tényleg olyanok – mondta csodálkozva Carlos. – De, ez mind semmi, mert… – kezdett volna bele nagy hévvel egy történetbe, de azt már sohasem tudom meg, hogy melyikbe.
Samteil, aki az ablaknál állt, felüvöltött:
– Ezt nézzétek!

Aludtam. Álmodtam is valamit, a barrakudákról. Mi másról? Valami olyasmi történt, hogy körbefogtak (még senki sem látott egyszerre kettőnél többet), Cronwill meg csak állt ott a „szigonnyal” a kezében, vigyorgott, és nem lőtt közéjük.
A padlón tértem magamhoz. Már ismertem a járást. Álmosan ténferegtem a két őr előtt. Vajon mit mond most Remitor? Most, hogy Hardmauerrel ismét beriadóztattam (vagy beriadóztattuk) a csatahajóját.
Megint ugyanoda mentünk, abba a terembe. Ajtó, mögötte a nagy hodály. Határozottan lépkedtem előre az íróasztal előtt álló szék felé. Aztán megtorpantam.
– Maga még a barátjában sem bízik? – nézett fel rám őskori iratkötegei közül Bartoldi ezredes. – Még neki sem mondja el, hogy mit tud? Jöjjön már közelebb! Üljön le!
Szóval átvágtak. Bartoldit mégsem váltották le. Csak csel volt az egész, beetetés. Tudtam, hiba volt az újabb riasztás. Azzal csak azt bizonyítottam, hogy valamiféle közöm van az egészhez. Persze hivatkozhatok egy újabb véletlenre is, de…
Bartoldi önelégülten mosolygott. (Akiknek ezt később elmeséltem, azok nem hitték el. Állítólag rajtam kívül még senki sem látta, hogy elhúzta volna a száját.)
– Kap egy utolsó lehetőséget. Ha most megmondja, hol rejtőznek a légiók, akkor minden vádpont alól felmentetem, fontos stratégiai érdekekre hivatkozva amnesztiát kaphat. Ha nem, akkor irány valamelyik szkafibánya. Válasszon!
A szkafibánya az… az… Inkább, hagyjuk!
Addigra már nagyon belefáradtam.
– A légiók nem léteznek. Nem is léteztek soha – szóltam. – Ennyi!
Értetlenül bámult rám. Egy szót sem tudott kinyögni.
– Ezt még megbánja! – sziszegte.
Én meg válaszképpen legyintettem egyet.
A folyosón, miközben visszafelé vezettek, azt latolgattam, maradt-e még esélyem, hogy ennek a világnak a szabályai szerint rendezzem ezt az ügyet.
Úgy véltem, nem maradt. Akkor már semmi másra nem számíthattam, csak egy nem létező, általam kitalált tábornokra, és az általa vezetett kitalált légióikra.

Kitört a lázadás!
Először mindenki azt hitte, hogy a végeláthatatlan sorban özönlő gépek azért érkeztek, hogy megtisztítsák az utakat, meg hogy segítsenek kimenteni az ónpáncél alól mindent, ami még használható. Morton érkezett azzal a hírrel, hogy Morinékat még mindig nem tudták kiszabadítani, a katonaság pedig nem hajlandó segíteni, mert azt mondják, hogy „nekik nem az a feladatuk”.
Cronwill és Morton elindultak a kormányzósági hivatalba panaszt tenni, Santiel pedig hét másik telepessel Morinék házához ment, hogy leváltsák az ottani csapatot, akik hajnal óta küszködtek a megroppant kupolával.
Aztán beállított egy fickó délről – a déli lakott övezetből (csak Carlos ismerte) –, aki azt állította, hogy annak ellenére, hogy ott nem is volt vihar, minden tele van katonákkal. Összevissza vonulgatnak a hatalmas gépeikkel az ültetvényeken, tönkreteszik az utakat, már több híd is beszakadt alattuk. Idefelé jövet átrepült az ónmezők felett, és látta, hogy több helyen is megbontották a páncélt, mintha valamit keresnének alatta. A térképhez ment, és megmutogatta a helyeket, hogy hol.
Többen találgatták, hogy mit is kereshetnek. Ők csak találgattak. Én rögtön rájöttem.
Éppen Elenával beszéltem telefonon (csoda! működött!), amikor Cronwillék visszaérkeztek.
– Nem engedtek be bennünket. Bergent, azt az idióta kormányzónkat állítólag letartóztatták. Mindenkit ki akarnak hallgatni.
– Kihallgatni? Ugyan miről?
– Nem fogjátok elhinni! A doreni légiókról.
– Nevetséges – mondta Carlos. – Én itt voltam a háború alatt is. Nem járt erre semmiféle légió. Az csak egy mese. Valami más után kutatnak ezzel az ürüggyel.
Tudtam, hogy nem ürügy. Azok a helyek, ahol a hadsereg kutatni kezdett, kivétel nélkül mind olyanok voltak, melyeket én, mint a doreni légiók lehetséges búvóhelyeit, jelöltem meg a jelentéseimben.
Odakint újra feltámadt a szél, hordta a port. A kocsmaajtó nyílt, csukódott, megint nyílt, csukódott… Carlos dühöngött:
– Tele lesz minden „alfával”.
Egyre többen érkeztek. A távolabbi ültetvényekről is odasereglett mindenki. A kétéltűek elállták az űrkikötőből odavezető utat. Egy újabb katonai szállítóoszlop érkezett. Parancsnokuk megunhatta a várakozást, és a hatalmas gépek átgázoltak az útjukba eső járműveken. Erre azok tulajdonosai feltörték Carlos raktárát. Hiába rimánkodott. Fegyvereket kerestek – mert állítólag régen, titokban azt is árult –, de csak barrakudavadászathoz használatos szigonyokat találtak. Azokkal felfegyverkezve (porszűrők és szemvédőfólia nélkül) kirohantak az úthoz, és lövöldözni kezdtek a katonai járművekre.
Carlos egy székbe roskadt. Cronwill, aki még az utolsó pillanatban is megpróbálta megállítani őket, vállat vont, és a pult mellett remegő kézzel szorongatta tovább üres poharát. Szofi pedig fejét ingatva azt dünnyögte: „Bolond egy bolygó!”

Az idő összefolyt. Legyengültem, mert keveset mozogtam. Az étel is a szokásos katonai (pocsék) koszt volt, ahogy annak idején a kadétiskolában hívtuk: romboló, cirkáló, meg csatahajó, vagyis kis konzerv, közepes konzerv, meg nagy konzerv.
Néha elvittek abba a terembe. Hol Bartoldi ült az asztal mögött, hol Remitor, hol meg mindketten ott tébláboltak. Sok mindenre fény derült. Szavaikból kivettem, hogy a mocsárban talált csontvázak Bartoldi eltűnt embereié voltak. Még azelőtt küldte őket a Dorenre, mielőtt én odaérkeztem volna. De ez az egész már egyáltalán nem érdekelt.
Néha a sziréna is vijjogott. De Hardmauer még mindig csak gyakorlatozott. (Ez a gondolat viszont mindig felidegesített.)
Hiába sürgettem.
– Még nem állunk készen – morogta, és csak ült tovább abban a rohadt székben.
Közben bemagoltam (kitaláltam) mind a három légió névsorát. Igen! Mind az ezerszáztizenöt katona nevét. Erre a névsorra még most is emlékszem. Bármikor felmondom:
Az első doreni légió első százada:
Aldani
Anderson
Anker

Vagy mondjuk, a harmadik légió második százada:


Bahnov
Baker
Bennet
Bojtor

Éppen a tisztek névsorával kínlódtam, amikor… az üvöltő szirénázáson át (ki tudja, mióta harsogott)  eljutott hozzám Remitor hangja:
– Fel tudsz állni?
Megpróbáltam, de visszazuhantam a légágyra.
Végig vonszoltak a folyosón, de akkor nem volt abban semmi trükk, már annyira legyengültem, hogy nem bírtam megállni a lábamon.
Láttam, hogy Remitor szája folyamatosan mozgott, hozzám beszélt, de abban a hangzavarban egy szót sem értettem.
Miért nem kapcsolják már ki?!
Egy helyen szétnyílt a fal.  Betettek egy „belsősiklóba”. Remitor mellém ült, és elindultunk. Közben elveszhettem az emlékezetemet, csak a fékezésre tértem magamhoz, amikor előrebuktam az ülésen.
Az irányító teremben ott üvöltözött a Bartoldi Trónja csatahajó egész vezérkara.
A sziréna még mindig süvöltött, ők pedig azt túlordítozva vitatkoztak.
A terem egyik falán, egy képernyőn, éppen Hardmauer tábornok olvasta fel ultimátumát. Bizonyára már többször lejátszhatták, mert senki sem figyelt oda.
Én meg hiába próbáltam a szájáról leolvasni, hogy mit is mond.
A másik falnál a csillagtérkép mellett, egy szimulációs makett mutatta a csatahajót, amely körül, mint a döglegyek, cikáztak Hardmauer rombolói.
És akkor megjelent az az apró, rozsdabarna pontocska. Nőni kezdett. Egy monitoron megjelent a kinagyított képe. A vénséges vén cirkáló lassan haladt a csatahajó és a körülötte nyüzsgő rombolók nyomában. Az irányzótisztek értetlenül bámultak a roncsra.  És amikor az álcázás levált és szanaszét repült, az al-Tair 4 vörös fényében pedig ott tündökölt egy TL4-es cirkáló, akkor hirtelen mindenki elhallgatott, csak a sziréna vijjogott tovább… csak vijjogott, vijjogott értelmetlenül.

A fegyveres lázadás, Doren történelmének legnagyobb eseménye, csak néhány percig tartott. A barrakudavadászathoz szerkesztett szigonypuskák lövedékei lepattogtak a megállás nélkül továbbvonuló katonai járművek páncéljáról. Miután a raktárban talált ládányi lövedék elfogyott, lassan mindenki lehiggadt, és igyekezett eliszkolni a helyszínről, még mielőtt a kormányzósági hivatalt megszálló egységekből odaindult csapat megérkezhetett volna. Ez csak néhányuknak sikerült.
Bennünket, akik még ott voltunk a kocsmában, összetereltek, és bekísértek a kormányzóságra. Ott egy tiszt előadta, hogy ő most mit is tehetne velünk, de ő nem olyan, hogy… majd mindenkit elengedtek. Kivéve engem!

Azt az átkozott szirénát végre kikapcsolták, csak az irányítópult falán villogtak tovább a piros lámpák. Bartoldi meg Remitor felváltva előttem hadonásztak. Nem érdekelt, mit is mondanak. Bartoldi többnyire csak fenyegetőzött, Remitor meg folyton-folyvást valamiféle ismeretlen hatalomról faggatott. A falon lévő képernyőn Hardmauer tábornok talán már századszor ismételte végig az ultimátumát. A tisztek mind gyakrabban vakkantottak közbe:
– Már csak négy perc!
– Már csak kettő!
– Egy perc tizenhat másodperc!
Bartoldi idegességében a tenyerét csapkodta, majd eltorzult arccal legyintett, és az ujjával intett az egyik tisztnek:
– Vigyék!
Vittek. Szó szerint! Remitor mellettünk lihegett, és csak magyarázott:
– Értsd meg! Ez valami hatalmas pszichés erő. Erősebb minden cirkálónál, minden hadseregnél… Bármikor elpusztíthatja az egész emberiséget.

Később kiszámoltam, pontosan hatszáztizenegy nap telt el, hogy újra benyitottam (betántorogtam) Carlos kocsmájának ajtaján.
– Bolond bolygóóó!! Hát te vagy az? – visított fel Szofi, amikor meglátott. – Akkor mégiscsak… – pillantott fel jelentőségteljesen a mennyezetre, arra a helyre, ahol régen, a barrakuda díszelgett.
Az asztaloktól is felugrált mindenki. Egyszerre beszéltek: kérdezgettek és magyaráztak, üzeneteket adtak át, és azon nyomban „üzleti ajánlatokkal” bombáztak… szinte alig értettem valamit. A lármára Carlos kopasz feje is előbukkant a raktárajtóból.
– Na gyere csak be! – kiáltotta.
Kimentett a tömegből.
– Szörnyen nézel ki! – vizslatott. – Olyan fehér az arcod, mint egy mocsári hullának – ingatta a fejét.
– Gyere! Hazaviszlek. Közben meg elmesélek mindent.
Elindultunk. A kocsmából többen is kirohantak, integettek utánunk.
Már az első kanyarra sem emlékszem, elaludtam.
A ház előtt riadtam fel. Az ajtaja tárva-nyitva. Odabent szétszórt holmik, tátongó szekrényajtók, félredobott üres fiókok. Betörtek? Vagy valamit nagyon kerestek?
Carlos berángatott egy nagy ládát:
– Nehogy éhen halj! Majd elintézzük!
Körbenézett a romhalmazon, és elvigyorodott:
– Holnapután este átküldöm Szofit, hogy segítsen rendet rakni. Addig pedig pihenj! Értetted? Pihenj!
Néhányszor körbejártam az üres házat, kapcsolgattam a villanyokat, benéztem a lányok szobáiba, végül a miénkbe, aztán rádőltem ágyra.

Dühös voltam Hardmauerre. Nem így beszéltük meg. Először is: miért adott nekik az ultimátumban három óra haladékot? Szerintem harminc perc bőven elég lett volna. De talán még húsz is.
Ráadásul még mindig ott voltak. A futárhajó, melyet Bartoldi „bocsátott rendelkezésemre”, már landolt a Dorenen, de a műszerei még mindig jelezték őket. A terv szerint már cirkálóstól, rombolóstól, légióstól el kellett volna tűnniük a Doren mögött.
Arról nem is beszélve, hogy a romboló, melyre át kellett volna szállnom, nem érkezett meg a megbeszélt időre. A megbeszélt időre? Egyáltalán nem érkezett meg.
Csak vártam, vártam. Ott bujkáltam másnap hajnalig. Nem az űrrepülőtér központjában szálltam le, hanem messze kint a „leprás” sivatagban, a szerelőcsarnokok között, ott, ahol Carlos „ügyfelei” szoktak. Bemásztam az egyik hangárban álló teherhajó nyitott szerelőnyílásán, leheveredtem a szétdobált alkatrészek és a munkára várakozó hegesztőrobotok közé, és elaludtam. Mikor felkelt a nap, gyalog elindultam a „város” felé.
 

1 hónap 2 komment

„Tudom, nem szabad hallgatnom a hangokra, s jobb, ha a látomásokkal és lidérces álmokkal se törődöm. Csak tűrök, tűrök tovább a fekete vakondjáratomban.”
(Italo Calvino)

ENTERRADO

Ne áltasd magad! Ez nem „egy este átfutom” olvasmány.
Nem tudom, miért ezt választottad. (Tulajdonképpen nem is te választottad.) Ha azt hiszed, hogy ez egy szépirodalmi mű, akkor tévedsz. Ha meg azt, hogy ez valamiféle science fiction, akkor is tévedsz. De nem is krimi, és nem is egy kalandos történet (annak túl gyenge).
Talán az a legfontosabb, hogy nem neked íródott. Te csak úgy véletlenül belecseppentél ebbe az egészbe. Igaz? Hát persze. Így van! Ha tetszik, ha nem. Ezért nem is értem, miért kukkolsz bele. Úgyhogy… Tedd le! És…
Na mi van? Még se? Felesleges. Úgyis rövidesen feladod. Három-négy oldal után majd biztos elveszted a fonalat. Utána meg írod a bölcs-hülye, finnyáskodó megjegyzéseidet: olvashatatlan, logikátlan, követhetetlen. Pedig csak lustaságból (vagy a fáradtságtól) te vagy felületes. Vagy nem értesz hozzá? Nem?
Nem kell mindenhez értened. Én sem tartok előadást az 51. századi treloni festészetről. Tudod, miért? Mert ahhoz nem értek. És te?
Sejtettem… Sejtettem. Te értesz! Te azt csak hiszed! Még csak a 31. században járunk. A Trelont még fel sem fedezték. Csak kiprovokáltam, hogy egy pillanatra azt hidd: létezik, és azt képzeld: értesz hozzá. Nem! Az 51. századi treloni festészet nem létezik. Továbbmegyek. Ha jól belegondolok, néhány perce még te sem léteztél. Téged is én találtalak ki, és odadobtalak a 21. század elejére, abba a sötét őskorba. Addig létezel… amíg… Jó! Kapsz még egy kis időt. Persze nem túl sokat, éppen csak annyit, hogy ezt elolvasd. Aztán eltűnsz te is. Aztán veled együtt eltűnik sok minden más is: csillagok, tardióták, emberek, vermálisok… meg az 51. századi treloni festészet gondolata.
Persze, ha az 51. századba, vagy még későbbre képzelnélek, akkor egész más lehetne a helyzet, mert…
Csak képzelgek? A képzelgés…
Figyelj! Figyelj, mert szó szerint idézek:
„A képzelgés a lélek valódi, szabad élete. Mivel az értelem a képzelgéssel folyamatosan teremti az új valóságot, a régit kénye-kedve szerint át is rendezheti. Ezzel a saját teremtéssel, ezzel a kontármunkával, a már létező valóságot, ha úgy akarja, tisztíthatja, rongálhatja vagy akár véglegesen el is tüntetheti. Ámen.”
Ez az Első Pillanat Fényének Könyvében van leírva: első rész, ötödik fejezet, harmadik bekezdés.
Na tessék! Már javítanom is kell, mert közben már meg is változott: „majdnem véglegesen eltüntetheti”.
Szóval a képzelgés… a képzelgés…

 

A vaksötétben éppen azt próbáltam elképzelni, amint Hardmauer tábornok, a harmadik doreni légió parancsnoka görnyedten ül egy széken, a térdén könyökölve arcát két tenyerébe temeti, és anélkül, hogy felnézne, utasításokat osztogat.
Előtte a Rivet–4 csillagszektor egyik darabkájának mozgó, háromdimenziós térképe lebegne a levegőben. Tudtam, ha úgy akarnám: a tábornok felpillantana, látná a száguldozó bolygókat és holdakat, és látná a vele szemben álló négy, karót nyelt tisztjének szemében a rémületet. De nem így akartam. Ne nézzen fel, csak mondja a magáét!
– A hajórajból elsőnek a Rigel Titka cirkáló gyorsítson fel, csak miután már egyszer megkerülte a Dorent, akkor csatlakozzanak hozzá a rombolók! Majd…
Mintha tűt szúrtak volna mindkét szemembe. A falakból éles fehér fény áradt. Kintről felkapcsolták a világítást. A légágy eltűnt alólam, én pedig lehuppantam a padlóra. Résnyire szűkült szemmel bámultam az ajtó felé, melyen egy ismeretlen tiszt lépett be. A Xanadu–4 szektor hadseregének egyenruháját viselte. Bemutatkozott. A nevére nem emlékszem, csak az arcára. Fiatal volt, idegesítően fiatal. A hadbíróság őt rendelte ki mellém védőügyvédnek? Na, ezt kifogtam! Elkezdte a szokásos mondókát, ilyen-olyan paragrafusokat idézett, de nem figyeltem rá. Csak feküdtem a padlón, és még mindig Hardmauernek, a képzelt tábornoknak kimondatlan, képzelt parancsain rágódtam…

 

Meglepődtem, amikor először hallottam azt, hogy a Doren, ennek a bolygónak a neve, női név. Állítólag még az ősvilágból hozták magukkal az első telepesek. Szerintem szép név. Utána is néztem. Egy szótár szerint az jelenti, hogy „arany lány”, egy másik szerint viszont azt, hogy „ajándék”. Hát? A mi Dorenünk az nem ajándék. A mi Dorenünk az egy átok! Maga az átok!
A hajnali vihar szerencsénkre nem ért el a házig. Csak az ültetvény déli részét szórta tele az őserdő agaufáinak letört ágaival. Mire odaértem, a három robot már összeszedegette a nagyobb gallyakat, és éppen a száraz, szúrós leveleket söprögették.
No, eddig rendben. Tovább!
Egy óra alatt megtettem a szokásos délelőtti körutamat: kivittem az enranccsal megrakott ládákat az űrkikötőbe (pillanatok alatt elkapkodták), utána ittam egy élénkítőt Carlos kocsmájában (nem azt a moslékot, amit Carlos kever, hanem palackozottat, gyárit), vártam vagy húsz percig Cronwillre (persze, mint legtöbbször, most is feleslegesen), mert üzenetet hagyott, hogy beszélni akar velem. Mivel sejtettem, hogy miről, nem hívtam fel, hátha lehallgatják valamelyikünket. Közben, amíg ott ücsörögtem, kifaggattam az NTK4 teherűrhajó kapitányát, hogy mit szállít, és hova, meg hogy a többiek merre járnak, és miután mindent megtudtam, amit akartam, elindultam haza.
Elena, a feleségem azzal fogadott, hogy Cronwill keresett, és azt üzente, hogy: hétkor. Majd szemrehányó hangon megkérdezte:
– Megint? „Horgászat”?
– Igen! Megint! Kell a pénz. Nem? – morogtam, és elvonultam a fürdőszobába, hogy kikaparjam a porszűrő kapszulákat az orromból, és lemossam a védőfóliát a szememről. Utána megírtam a jelentést az ezredesnek.
A jelentés, mint az összes addigi, megint rövid lett. Tettem benne néhány homályos utalást a doreni légiókról, meg a bolygó egyik, ónnal fedett részén kimagasló furcsa dombokról, melyek talán hajdani űrhajókat rejtenek, befejezésül pedig csak úgy megemlítettem, hogy egy ismeretlen kereskedő feltűnően nagy mennyiségű élelmiszert vásárolt itt össze a Dorenen, és már el is szállította valahova, de hogy hova, azt nem sikerült kiderítenem.
Átolvastam, és meg voltam elégedve magammal. Még el is mosolyodtam, amikor elképzeltem Bartoldi ezredes képét, aki majd háromszor is átrágja magát rajta, és… és az utolsó mondat kivételével ebből sem kap egyetlen ellenőrizhető információt sem.
Törd csak a fejed, te szemétláda! – nevettem magamban, és elküldtem.
Délután gondosan átvizsgáltam a felszerelésemet, mert a „horgászat”, ahogy az itteniek mondják: nem papsajt! Hogy mi is az a papsajt? Na, erre a kérdésre még nem tudott nekem felelni senki sem. Szótárakban is kerestem, de hiába. Valami olyasmi lehet, ami nem veszélyes. A „horgászat” pedig veszélyes. Rohadtul veszélyes…
Vacsoránál a lányaim elfecsegték az iskolában hallott híreket: Morinék elköltöznek a szektorból, vissza oda, ahonnan jöttek; Thorinnak meghalt a nagymamája, kétszázhárom éves lett volna jövőre, de már teljesen vak volt, hiába építettek az agyába adaptert; Bork azt állította, hogy valaki egy világító barrakudát látott a mocsár közelében, de azt aztán nem hitte el neki senki sem, mert olyan nem is létezik.
Elena a barrakuda szó hallatán összeszorította a száját, és felpillantott arra a mennyezetre erősített gigászi példányra, melyről a gyerekek úgy tudták, hogy egy sterlandi kereskedőtől vettem, az űrkikötőben.

 

Cronwill kétéltűje már fél hétkor beporzott a ház elé (szállt az alfa ón, mindenfelé)… Mindig korábban jött!
A járműből fülsértő zajok hallatszottak. Tudtam, hogy az tulajdonképpen zene lenne, egy hairhani katonainduló, de nekem (ráadásul hajnalban) csak valamiféle fejfájdító kakofóniának tűnt.
– Kapcsold már ki! Felvered az egész bolygót – hadonásztam neki az emeleti ablakból.
Persze nem érthette. A jármű oldalának támaszkodva állt, mindkét keze mélyen az overallja zsebében, és vigyorogva bámult felfelé. A hairhani szektorból származott, ezt első pillantásra elárulta arcbőrének kékes árnyalata, amely időnként, ha felhúzta magát, egészen sötétté változott. Onnan fentről még furcsábbnak tetszett rövid lába, úgy tűnt, mintha bokáig az „alfában” állna.
Néhány éve, egyszer, amikor csak hárman voltunk a kocsmában, Carlosszal és Szofival, aki valamikor akkoriban érkezett ide… (Egy bőrönddel az egyik és egy gondosan becsomagolt súlyos fémdarabbal a másik kezében, besétált Carloshoz, és szállást keresett. A fémdarab kicsomagolatlanul még sokáig ott állt a falnak támasztva.)
Szóval rákérdeztem Carlosra, hogy Cronwill miből él?
Erre Carlos mit mondott? Na mit?
– Biztos ő is kém, mint te!
A kocsmapult másik végén Szofi erre akkorát nevetett:
– Bolond egy bolygó! – Hogy poharából a padlóra loccsant az ital.
Cronwill lentről kiabált valamit, de a „zenétől” nem értettem, hogy mit.
Mire elkészültem, addigra mindenki felébredt. Elena is, a lányok is az ablakból bámultak utánunk, mikor végre elindultunk. Azért imádkoztam, hogy Elena el ne szólja magát a lányok előtt, hogy hova is megyünk, mert elfecsegnék valakinek az iskolában, és holnapra mindenki megtudná, hogy „horgászni” voltunk.
A „horgászat” valójában nem horgászat, hanem vadászat. Barrakudavadászat. A barrakuda, melyről az a rémség a nevét kapta, állítólag egy ősvilági őshal volt, de a doreni barrakuda még csak nem is hal. Szigorúan védett állat. Vadászni tilos! Ugyanakkor a babonás űrhajósnépség vagyonokat fizet egy-egy elejtett, kiszárított példányért. Mindenféle történetek keringenek arról, hogy menekült meg ez meg az a kapitány valamiféle veszedelemből, miután összetörte a barrakudáját. Gyerekkoromból emlékszem az első ilyen mesére. Abban Martel kapitány, a Feklit 4-en, valamiféle olvadékony kőzetre tette le a hajóját. A kőzet rövidesen visszaszilárdult, az űrhajó meg benne ragadt. Erre Martel kapitány összetörte a barrakudáját, és huss, már repülhetett is, mert a kőzet közben újra felolvadt.
Ezt a bugyuta történetet később négyszer is hallottam, négy másik kapitánnyal és négy másik bolygóval.
A barrakuda csak a sötét doreni mocsarakban él meg, ha kiviszik a fényre, akkor néhány nap múltán kiszárad, lábai lehullanak, elporladnak, a teste pedig olyan keménnyé változik, akár a porcelán. Így mondják: porcelán! Azért, mert hihetetlenül kemény ugyan, mégis egyetlen jól irányzott ütéstől millió darabra hullik szét. A széttörés a barrakuda-szertartás legfontosabb része: a tulajdonosa valami olyasmire gondol, amiről azt szeretné, hogy megvalósuljon, és lesújt, összesepri a darabokat, és a lehető leggyorsabban eltünteti a hajóról, kilövi az űrbe vagy kidobja a szemétbe. Ennyi! Ja igen! Csak egyszer szabad lesújtani, ha nem törik szét, akkor a kívánság visszájára fordul, és…
Állítólag itt a Dorenen ezekben a babonákban senki sem hisz, de azért majdnem minden házban ott díszeleg egy-egy példány. (Biztos, ami biztos!)
Két óra száguldás után belevágódtunk a ködfalba. Egyre sötétebb lett. Már a fényszórókat is felkapcsoltuk, pedig még messze jártunk a szokásos helyünktől.
– Lehet, hogy megint vihar lesz – mormogta Cronwill.
– Nekem ez nem tetszik. Forduljunk vissza! – szóltam, de rám se hederített, csak hajtott tovább.
A bűz egy idő után már elviselhetetlenné vált, csavarta az orromat, csípte a szememet: ez azt jelentette, hogy megérkeztünk. Felvettük a szkafandereket. Sorsot húztunk.
– Na gyerünk! Legyünk túl rajta! – mondtam, lemásztam a kétéltűről, tettem néhány cuppanós lépést a dagonyában, és ott, ahol biztos talajt éreztem a lábam alatt, megálltam. Intettem Cronwillnek, hogy mehet, mire ő visszatolatott attól a helytől, vagy húsz méterre, leállította a motort, és kikapcsolta a fényszórót.
Csend lett.
Csak álltam ott a sötétben megmerevedve.
Én voltam a csali!
Csalinak csak ember jó. Próbálkoztak már mindenféle állattal, még kreklánnal, és földikutyával is, de azokkal egyet sem sikerült előcsalogatni. Maradt az ember. Vagyis én. Na, ezért olyan drága az a rohadt barrakuda.
Vártam a már jól ismert hangokat, ahogy fogait csattogtatva kúszik az iszap tetején, időnként megáll, lerázza magáról a rátapadt sarat, olyankor megnyikordulnak egymáson elcsúszó tenyérnyi pikkelyei.
Vártam, de csend volt. Nem mozdult semmi.
És akkor elvakított a fény…
Arra tértem magamhoz, hogy ide-oda gurultam Cronwill kétéltűjének rakterében. Előrevonszoltam magam az ülésre.
– Na végre! – ordított rám. – Mért nem jeleztél? Mért nem jeleztél, a büdös életbe?! Tudod, mit hagytunk ki? Egy világítót.
Válaszolni akartam neki, de annyira kába voltam, hogy egy hang sem jött ki a torkomon.
– Megbénított, mi? Na, ezért olyan drága. Ha elkaptuk volna, akkor holnap vehettél volna magadnak egy teherhajót. Erre te! Erre te… Többször nem jövök veled! – üvöltötte. –  Eddig te voltál a kabalám. Ahányszor csak jöttünk, mindig elcsíptünk egyet. Most meg, amikor a legnagyobb fogásunk lett volna, elcseszted!
Egy szót sem bírtam kinyögni. Szemem előtt hatszögletű vörös foltok lüktettek. Újra elaludtam (vagy inkább elájultam). Arról a napról ennyire emlékszem…

 

Az az állig begombolkozott, kezében a sapkáját gyűrögető, katonásdit játszó bohóc, aki állítólag a védőm volt, nem hagyott gondolkodni. Csak mondta, mondta…
Hardmauer tábornok még mindig ott ült lemerevedve a széken, tenyerébe temetett arccal. A csillagszektor térképén a Doren is mozdulatlanul állt, már percek óta, pedig előtte eszelősen rohangált körbe-körbe az al-Tair 4 körül. A háttérben álló zászlóaljparancsnokok körvonalai lassan elhalványodtak, és homályos, fekete, rezgő árnyakká váltak.
– Ezt mindenképpen meg kell tennünk! Halló! Halló! Figyel rám egyáltalán? – jutott el a tudatomig, hogy az ügyvéd engem szólongat.
– Hagyjon békén! – nyögtem, miközben agyam kétségbeesetten kapaszkodott a széken ülő Hardmauer tábornok képébe. A parancsnok teste újra kirajzolódott. A Doren is moccant néhányat, majd felgyorsult, és körözni kezdett. Mögüle hirtelen kibukkant az űrcirkáló.
Arra gondoltam, hogy amikor majd a műszerek jelzik azt a hatalmas tömegű szerkezetet, akkor itt (fogalmam sem volt, hogy hol) fogva tartóim egy pillanatra biztos megrémülnek, de ha a monitorokon megpillantják a kinagyított képet, akkor lehet, hogy kitör belőlük a röhögés. A Rigel Titka egy őskori jármű lehetett, vagy nyolc éve láttam egy dokumentumfilmben, melyben a régészek azt próbálták kideríteni, hogy honnan érkezhetett ebbe a szektorba, meg hogy kik is építhették? Persze eredmény nélkül.
Hirtelen eszembe jutott valami.
Elnevettem magam…
– Ez nem normális. Hívjanak hozzá orvost! – jutott el tudatomig a védőm hangja.
Nem tudom, kinek mondta, mert nem nyitottam ki a szemem. Döngve becsapódott az ajtó, majd csend lett.
Végre Hardmauer tábornok is felnézhetett a csillagtérképre… és ő is felnevetett.

 

Másnap reggel kezdődött az elszúrtad-korszak. (Valójában elcseszted-korszak, de így talán nem tűnik akkora égésnek.)
Már a kikötőben az egyik izomagyú elkezdte:
– Hallom, elszúrtad.
Utána Carlos következett a kocsmában:
– Na mi van, nagyvadász? Elszúrtad?
És jöttek a többiek:
– Jól vagy? Kár, hogy elszúrtad! (Szofi, a felszolgáló)
– Cronwill mondta, hogy elszúrtad. Sebaj! Majd legközelebb! (Cartini, a ZZTK teherhajó szerelője)
Megrémültem. Ez a hülye Cronwill mindenkinek elmondta? Csoda, hogy még nem tartóztattak le! Lehet, hogy már keresnek?
Felszórtam az üres enrancsos ládákat a kétéltű platójára, és hazaindultam.
De közben eszembe jutott, hogy biztos ott keresnek majd először, és letértem az útról a mocsár irányába. Na ide jöjjön utánam, aki mer!
Beletapostam a fékbe. Beugrott, hogy nincs nálam semmiféle felszerelés. Akkor mi legyen? Lassan, óvatosan néhány méterre behajtottam a ködfalba, éppen csak annyira, hogy a kétéltű rejtve legyen. Leállítottam a motort, és úgy emlékszem… (megesküdnék rá) a telefont is kikapcsoltam.
Azon töprengtem, hogyan tovább, amikor valahol a távolban felderengett valamiféle fehér fény. Jaj, ne! Megint? Benyomtam az indítót, de az a rohadt motor nem indult…
A telefon hangja riasztott fel. Elena volt:
– Hol kódorogsz már megint, ennyi ideig? Cronwill már kétszer is keresett. Biztos megint „horgászni” akar. Ja, és a lányok is hallották az iskolában, hogy elszúrtad.
Cronwill megőrült! Biztos, hogy megőrült! Vagy? Vagy titkol valamit.
– Na de én most kiszedem belőle, hogy mit – dohogtam, és elindultam hozzá.

 

Ja igen! Képzeletemben Hardmauer tábornok azon nevetett volna, hogy amikor a Rigel Titka cirkáló előbukkanna a bolygó mögül, akkor úgy nézne ki, mint ahogy annak idején a dokumentumfilmben láttam: egy rozsdás roncsként, oldalán hatalmas kerek, fekete lyukakkal. De érthetetlen módon az a romhalmaz váratlanul növekedni kezdene, nőne, csak nőne, és néhány perc után a belsejéből egy teljesen modern cirkáló száguldana elő, amely szétrobbantaná azt az álcázásnak használt burkot, azt az őskori tákolmányt, melynek darabjai hirtelen szanaszét repülnének.
– Ez most csak gyakorlat – mondaná mosolyogva a tábornok, mire tisztjei megkönnyebbülten felsóhajtanának.
Várjunk csak! Ez még mindig csak gyakorlat lenne? Egy pillanatra elbizonytalanodtam. Nem voltam biztos abban, hogy ezt én is így akartam.

 

A hírhedtté vált, balsikerű barrakudavadászat után két nappal, amikor megint Cronwillre vártam, csak vártam… egy újabb jelentést fogalmazgattam.
– Mi lesz, ha rájönnek? – szólalt meg Elena a hátam mögött. – Mi lesz, ha visszakövetelik a pénzt, amit eddig kaptál? Téged letartóztatnak, itt meg lefoglalnak mindent. Én meg a lányokkal hónapokig utazhatok valami rozzant teherbárkán, mire hazaérek Glavalra, a szüleimhez. Ezt akarod? Ezt? Válaszolj már valamit!
Mit mondhattam volna? Azt, hogy már késő? Azt, hogy már túl régóta játszottam azt a játékot? És már féltem kilépni belőle?
Vagy azt, hogy a Doren, az ónviharaival, pestises porával, büdös mocsaraival, barrakudáival még mindig jobb hely egy családnak, mint egy lakóűrhajó négyszer négy méteres kabinja?
Hogy ott éltünk már kilenc éve, és már doreninek éreztem magam?
Tudtam, hogy a Doren az maga az átok. És mégis… Itt éltünk már kilenc éve. Elegem lett abból, hogy ide-oda küldözgettek egyik bolygóról a másikra, mint egy csomagot. Néha arra ébredtem, hogy nem is tudtam, hol vagyok. Egy teherűrhajón? Egy cirkálón? Egy szállodai szobában? Titokban már azt tervezgettem, hogy megszököm a hadseregből, veszek egy rozzant bárkát, és a családommal együtt eltűnünk ebből a körzetből. Itt hagyunk mindent, és elrejtőzünk valamelyik távoli szektor nevesincs bolygóján. És akkor Bartoldi ezredes hívatott.
Sokáig (nagyon sokáig) azt hittem, hogy ez az egész őrület ott kezdődött abban a rémisztő nagyságú félhomályos teremben, melynek falait azok a titokzatos, megfejtetlen jelekkel telerótt acéllemezek borították, melyeket hajdan egy távoli bolygó romvárosának épületeiről feszegettek le. A hodály közepén egy íróasztal mögött ott ült, olyan távol, hogy szinte alig láttam, a szektor hadseregének leghírhedtebb parancsnoka, a hírszerzés vezetője, Bartoldi ezredes.
Jó ideje álltam ott szinte mozdulatlanul, némán. (Remitor, hajdani iskolatársam kioktatott, hogy meg ne szólaljak, amíg nem kérdez valamit, mert akkor mehetek küldöncnek a központi raktárba.)
– Jöj-jöj-ön má-már köze-lebb-lebb! – visszhangzott a terem, amikor felém kiáltott.
Előrementem az asztalig.
Láttam, hogy ideges. Tekintete ide-odacikázott a falakon, mindenhová nézett, csak rám nem. (Valamit megsejthettek volna?)
Rám vakkantott:
– Hallott maga a doreni légiókról?
– Nem – válaszoltam. (Én ne hallottam volna? Egy teherűrhajón nőttem fel.)
– Nézze át ezeket a híreket! – mutatott egy iratkötegre. (Ez nem vicc! Tényleg az volt! Igazi papírlapok összekötve.) És ott hagyott.
Elolvastam a titkosabbnál titkosabb jelentéseket. Annyi hülyeséget összegyűjtve még nem láttam. Bármelyik űrkikötő kocsmájában többet tudtak a doreni légiókról, mint amennyit a mi szektorunk hadseregének hírszerzői az évek hosszú során kiderítettek.
Állítólag a szektorok közti háború vége felé történt, akkor, amikor már annyira elfajult az önvédelmi hisztéria, hogy mindenki lőtt mindenkire, ellenségek egymásra, szövetségesek szövetségesekre, mindenkinek mindegy volt, hogy barát vagy ellenség, csak lőtt, lőtt, lőtt…
Egy beazonosíthatatlan bolygón – a jelentésekben hat különböző, nem létező helyszínt neveztek meg, én még ezeken kívül három másikról is hallottam – az oda összezsuppolt hadifoglyok fellázadtak. Fellázadtak? Ez a hivatalos verzió. Egyszerűen összepakoltak, és követelték, hogy engedjék őket haza. Az őrök is csatlakoztak hozzájuk, és velük együtt, három légiót alakítottak. Küldtek egy-egy táviratot minden hadviselő szektornak, hogy biztosítsanak nekik szabad utat. A lecsendesítésükre odaküldött tábornokot, Hardmauert elfogták, először úgy döntöttek, hogy kivégzik, de meggondolták magukat, kinevezték a harmadik légió parancsnokának, majd kikiáltották császárnak, és arra kényszerítették, hogy vezesse őket át a háborúzó szektorok között. Persze minden fél követte a szökevényeket. Egészen… Egészen a Dorenig. Itt aztán eltűntek. Soha többé nem látta őket senki. Akkor kapták „A Dorennél eltűnt légiók” nevet, de később már csak doreni légiókként emlegették őket.
Egyesek szerint Hardmauer csak egy haloűrhajókból álló rajt küldött erre, és valójában egészen másfelé vették az irányt, mások szerint viszont mindmáig itt rejtőzhetnek a Dorenen, talán a Huurtan-hegység barlangjaiban, vagy azokban az istenverte barrakudáktól nyüzsgő mocsarakban.
Üldözőik, hogy, hogy nem, összefogtak a szökevények ellen. Ebben a szektorban fegyverszünetet kötöttek, addig, míg elkapják őket. És mivel nem találták őket, idővel kitört a Béke! Ez a Béke még egy ideig ingatagnak bizonyult ugyan, de lassan mindenhol elcsitultak a harcok. A doreni légiókról azóta semmi hír. Csak azok a zavaros jelentések, melyek akkor ott feküdtek előttem az asztalon.
Hoppá!
Akkor, ott abban a teremben villant agyamba az ötlet: szököm, csak másképpen, mint ahogy eredetileg terveztem.

 

Bámultam a sötétbe. Nem értettem, hogy a tábornok (vagyis én) miért állította (állítottam) le a támadást. Azon merengtem, hogy tulajdonképpen fogalmam se volt arról, hogy hol osztogatja a parancsaimat (vagy parancsait?). Talán egy űrhajón? Valamelyik bolygón, egy rejtekhelyen? Talán éppen a Dorenen?
Fény! Huppanás! Éles fájdalom a jobb vállamban. Hardmauer alól is eltűnt a szék, és hanyatt vágódott a padlón. Néhány pillanatig még értetlenül bámulta, amint körülötte minden szétfoszlott, majd ő is eltűnt…
Ketten cipeltek ki a szobából. Toltak, húztak, rángattak egy végtelennek tűnő szűk folyosón. Azt nem tudtam, hova visznek, de azt sejtettem, hogy ki akar velem beszélni: Bartoldi ezredes. Ki más? Közben teljesen elhagytam magam, a két őr meg lihegve vonszolt tovább. Ez a játék csak arra volt jó, hogy körbenézhessek, megpróbáljak rájönni arra, hol is vagyok tulajdonképpen.
A folyosó nyílegyenes volt, és azonosíthatatlan, éppúgy lehetett egy nagyobb űrhajón, mint valami titkos támaszpont föld alatti pincéjében, sehol egy leágazás, kanyar vagy vezeték a mennyezeten, csak a tükörsima, sárgás fénnyel világító falak.
Akkor döbbentem rá, hogy képzeletemben Hardmauer tábornok miért is fújta le a támadást. Mert nem tudta se azt, hogy én hol vagyok, se azt, hogy ő hol van. Az idő meg csak múlott. Egyre kevesebb esélyem maradt. Mi lesz ebből? Száműzetés? Kényszermunka? Vagy még rosszabb?
Mellettünk kivágódott egy keskeny ajtó. Kísérőim áttuszkoltak rajta. Odabent kalapálás, lézervágók sistergése, lezuhanó fémlemezek dördülései fogadtak. Akkora füst volt, hogy alig lehetett látni. A padlón egy hatszögletű, izzó vasdarab feküdt, tele krikszkrakszokkal. Védőmaszkos szerelők bontották a falakat. Az őreim is, én is köhögni, krákogni kezdtünk.
A terem ugyanaz volt, ahonnan sok-sok évvel ezelőtt elindultam. Végre tudtam hol vagyok. Egy csatahajón, melynek az igazi nevére (nevére? számára!) már nem emlékeztem, mindenki csak úgy hívta, hogy: a Bartoldi Trónja.
Egy védőálarcos tiszt rohant oda hozzánk hadonászva:
– Mit keresnek itt? Ki innen! Menjenek! Menjenek már! Vigyék vissza!

 

A Dorenről küldött első jelentésemben kifejtettem, hogy szerintem ezen a bolygón valami nagy-nagy titok lappang, és hogy egyesek itt minden bizonnyal sokkal többet tudnak az eltűnt légiókról, mint amennyit elmondanak. Tulajdonképpen semmit sem sikerült megtudnom, és hogy őszinte legyek, nem is nagyon erőltettem a dolgot.
Az történt, amit vártam. Bartoldi parancsot küldött, hogy maradjak, mert mindent tudni akar. Egyelőre telepedjek le itt. Vegyek egy kisebb mezőgazdasági üzemet, robotokkal meg mindennel, ami kell, ők majd mindent fizetnek, a családomat pedig küldik utánam.
Az első év közepén azt az ültetvényt, amelyet rám, messziről jött balekra rásóztak, elérte egy „déli vihar”, és a gamma ón az egészet szürke fémpáncélba burkolta.
Ezt jelentettem Bartoldinak.
– Sebaj! Vegyen egy másikat! – válaszolta.
Utána költöztünk ide északra, az űrkikötő mellé. Közben szorgalmasan küldözgettem a jelentéseimet az ezredesnek, mindenféle feltételezett búvóhelyekről, állítólagos titkos bányákról, meg a mocsarakban látható furcsa, kanyargós árkokról. A fizetésemet pedig küldték továbbra is pontosan, a szerződésben meghatározott időben.
– Válaszolj már valamit! – csengett a fülembe még mindig Elena hangja. Egy szót sem szóltam, még csak meg sem fordultam, bámultam az üres képernyőt.
– Most adjam fel? Éppen most? Amikor már… – töprengtem.
Nem tudtam, honnan jött az ötlet, de írni kezdtem a névsort.
A harmadik doreni légió első százada:



Riv
Rivet
Riverson.
Itt megakadtam. Több nem jutott az eszembe. Megszámoltam. Harminchat nevet írtam össze.
Már-már el is küldtem volna, azzal a megjegyzéssel, hogy ellenőrizzék a többi jelentést, léteztek-e ezek a személyek, de… beállított Cronwill. Gyorsan kikapcsoltam a gépet, felugrottam a székből, és eléje siettem.
Vigyorgott:
– Na! Lehiggadtál? Mikor megyünk?
Ja igen! Már kibékültünk. (De az elcseszted-korszakot nem bocsátottam meg neki. Megfogadtam, hogy egyszer majd visszakapja!)
Amit előző nap elmondott, attól majdnem hanyatt estem. Volt engedélye! Barrakudavadászati engedély! Én ilyenről még nem is hallottam. Mint kiderült, aki tizenegy évet lehúz a Dorenen, az kérvényezheti az engedélyt, ami egy, azaz egy darab barrakuda kilövésére szól. De ez a megátalkodott persze erről nekem egy szót sem szólt. Eltitkolta, én meg majdnem idegbajt kaptam amiatt, hogy letartóztathatnak. Mindenki tudta, hogy van engedélye, az egész Doren (még Elena is), csak én nem.
Aznap másik helyre mentünk. A barrakudavadászat egyik íratlan törvénye szerint: soha ne menj kétszer ugyanarra a helyre! Ezt azelőtt sohasem tartottuk be. Ahogy Cronwill mondani szokta: mi vadászunk, és köpünk a szabályokra!
Még sohasem jártam arra. Először azt hittem, hogy csak én nem, de amikor már másodszor tévedtünk olyan völgybe, melyből csak tolatva, visszafelé jutottunk ki, akkor már sejtettem, hogy Cronwill sem. Ha lassan is, de elvergődtünk a ködfalig. Nem mentünk be túl messzire, talán száz méterre.
– Ma meglesz a világító – rázta lelkesen ökölbe szorított kezét.
A világító egy vagyont ér. No nem csak azért, mert akkor is tovább világít, ha a teste már kiszáradt, hanem azért, mert a fényének valamiféle érthetetlen gyógyító hatása van. Gyerekkoromban a saját szememmel láttam, ahogy egy szerelőnek a kisujját, amit levágott egy éles acéllemez, egy óra alatt visszaforrasztotta. Visszaforrasztotta? Visszanövesztette. De mindenki úgy mondta, hogy visszaforrasztotta.
Sorsot húztunk. Megint én lettem a csali.
– Na, mire vársz? Indulj már! – sürgetett Cronwill.
Lekászálódtam a járműről. Megdöbbenésemre szilárd talajt éreztem a lábam alatt. Már éppen szólni akartam, hogy menjünk beljebb, amikor a fényszóró fényében megláttam a…

 

3 hónap 2 komment

Csodálatos és könyörtelen, szeszélyes és szívtelen – írta Johannes Brøndsted Odinról, az északi germánok főistenéről.

A dán történész további jelzői sem hízelgőek: félelmet keltő, démonikus és szadista. A hagyomány szerint célja érdekében, hogy minden bölcsességre szert tegyen, és minden titkot megtudjon, a csalástól, a hitszegéstől, és a hűtlenségtől sem riadt vissza. Igaz, hogy amilyen kemény volt másokhoz, ugyanannyira önmagához is. A tudásért feláldozta egyik szemét, és még föl is akasztotta magát egy fára.

A vikingek azt mesélték róla, hogy éjszakánként kíséretével az erdőkben és a hegyek között vadászott. A csatamezőkön magas, félszemű alakként jelent meg, széles karimájú kalapban, hosszú köpenybe burkolózva.

Arisztokratikus és veszélyes isten volt; a királyok, törzsfők, varázslók istene.

És mégis…

Néhány éve kisebbik lányomtól, egy néhány napos, fekete cica az Odin nevet kapta. Miért pont Odinról kellett egy aranyos kismacskát elnevezni?  Most sem értem. Átnéztem az interneten a macskanév listákat, de ezt a nevet egyikben sem találtam meg.

Ez az eset talán még említésre sem lenne méltó, de egy könyvet lapozgatva meghökkentő sorokra akadtam.

Jorge Luis Borges, az Esquinas, azaz Utcasarkok című versében a következő mondatot írta:

„Lehet, hogy annál az épületnél van, ahova Maria Kodamával elvittünk egyszer egy fonott kosárban egy aprócska abesszin cicát, aki Odin névre hallgatott”.

Vajon mekkora annak a valószínűsége, hogy egy cicát Argentínában, Buenos Airesben, és egy másikat a földgolyó másik felén, Magyarországon, Veszprémben Odinnak nevezzenek el? Úgy sejtem – ha egyáltalán ki lehetne számolni –, eredményként valamiféle hihetetlenül kicsi, a hétköznapi életben értelmezhetetlen számot kapnánk.

Hát még akkor, ha tényezőként azt is belevennénk, hogy én mindkét Odin nevű macskáról tudjak!

Persze, ez csak egy véletlen egybeesés. De azt hiszem, Borgesnek biztos tetszene ez a történet, mert az ő felfogása szerint a világ összes macskája, az, amelyről ötezer éve az egyiptomi Básztet istennő szobrát mintázták, vagy Muezza, Mohamed próféta kedvenc macskája, vagy a szomszédunk Cirmosa, és a két Odin is, mind-mind ugyanaz a macska.

Úgy emlékszem, hogy már Schopenhauer is írt hasonlót egy macskáról, amelyik az udvarán játszott. Sajnos nem tudom pontosan idézni. Valami olyasmit állított, hogy őrültség lenne azt hinni, hogy az azon a napon látott macska, mindenestül és teljes valójában más lenne, mint az, amelyik háromszáz évvel az előtt játszott ugyanott.

Sokan gondolják így. Ezt a vélekedését talán az is nyomatékosítja, hogy közülük kettő, sok ezer kilométer távolságra, valamilyen megmagyarázhatatlan okból, ugyanannak a múlt ködébe veszett, titokzatos istennek a nevét kapta.

3 hónap Nincs Komment

Az unokaöccse hozta a hírt, aki a hajnali vonattal érkezett.
Rám zúdultak az emlékek. Fiatalkori, tengerparti sétáinkra gondoltam, melyek tulajdonképpen nem is séták, hanem véget nem érő viták voltak. Másnap mindig ott folytattuk, ahol előzőnapon abbahagytuk. Ez így ment hónapokon át, míg az örökös vitatkozásaink ádáz veszekedéssekké fajultak. Haraggal váltunk el. És most mégis… Azt üzente, látni akar. Nagyon beteg.
A felesége és a lánya fogadott.
– Nagyon várja. Menjen be! – mondta az asszony.
– Talán magánál van – szólt a kisírt szemű lány. – De… – kezdett bele, de nem fejezte be, csak legyintett egyet.
Beléptem az alacsony mennyezetű, elsötétített szobába, és a félhomályban elbotorkáltam az ágyig.
Ébren volt. Mikor meglátott nem ismert meg, vagy talán összekevert valakivel, mert Gabrielnek szólított. Mondtam neki, hogy ki vagyok, mire halovány mosoly jelent meg a szája sarkában.
– Köszönöm, hogy eljöttél! Valamit el kell mondanom. Más ezt úgy sem értené meg. Próbáltam őnekik is elmagyarázni, de hiába. Azt hiszik, a láz beszél belőlem.
Az ágy mellé húztam egy széket, és leültem.
Hallgatott. A szeme is lecsukódott. Azt hittem, hogy elaludt, és már indultam volna, amikor megszólalt.
– Ott voltam. Majdnem sikerült. De hát bűnös vagyok, a nagyravágyás bűnében éltem egész életemben. Hisz tudod.
Fogalmam sem volt miről beszél. Hirtelen olyan érzésem támadt, hogy úgy mondja, mintha csak egy negyvenvalahány évvel ezelőtti félbeszakadt beszélgetést folytatna.
– Igen! Nagyobb akartam lenni, mint rabbi Akiba. És majdnem sikerült.
Sokáig hallgatott, talán erőt gyűjtött, hogy folytassa. Közben Akiba nevének hallatán felderengett bennem egyik állandó témánk, a Paradicsom kapuja. Annak idején annyiszor idézte a Talmudnak arról szóló részét, hogy kívülről tudtam: „Négyen léptek be a paradicsomba: Ben Azai, Ben Zoma, Acher és rabbi Akiba.” Mit akar ezzel mondani?
– A fél világot bejártam, hogy megtaláljam a lépcsőt. És tudod hol volt. Itt a ház mögötti kertben. Végig itt volt. És én nem vettem észre – mondta lassan, alig hallhatóan.
Most meg miről beszél? Lehet, hogy nincs is magánál, csak lázálmában morgolódik.
– A kertben szunyókáltam, és amikor felriadtam megpillantottam. Azt hittem, hogy csak a fény játéka. A virágok felett lebegett, áttetsző fehér volt. Közelebb mentem hozzá, de hirtelen eltűnt. Így kezdődött. Másnap már két lépcsőfokot láttam. Az alsó szélesebb lett, elnyúlt a virágágyás hosszában. Márványnak néztem, fehér márványnak. A második lépcső olyan volt, mint, amilyennek előző napon az első, átláttam rajta. Ahogy teltek a napok mind valóságosabbá váltak. Megjelent a harmadik és a negyedik lépcsőfok is, meg az oszlopok. Mindegyiken aranyfénnyel ragyogtak a jelek. Tudod, hogy melyikekről beszélek? Azokról, melyeket nem szabad kimondani. Rettenetesen féltem, de az egész olyan hívogató volt, és óvatosan ráléptem az első lépcsőre. Elbírt. Nem látomás volt, hanem valóság. Álltam ott, a lábaim annyira remegtek, alig tartottak meg. És amikor felnéztem, megláttam a kaput. Nyitva volt. Mit nyitva? Kitárva. Én mégsem láttam be, mert valamiféle aranylón csillogó köd lebegett mögötte. Egész életemben azt kerestem, a helyét, a hozzávezető utat, és akkor ott állt előttem. Az járt az fejemben, hogy egy vagyok a kiválasztottak közül. Micsoda nevetséges képzelgés. Miért lettem volna? Mert az akartam lenni? Sietve elindultam felfelé. Nekem úgy tűnt, hogy rohanok, de mégis olyan lassan haladtam, hogy óráknak éreztem azt az időt, míg a harmadik fokig eljutottam. És közben…
Abbahagyta. Sokáig hallgatott. A csendben az járt az eszemben, hogy mindez csak egy haldokló vénember meséje, képzelgése, vagy egy olyan beteges látomás, melyet már sokszor átélhetett, és most nekem felidézi, mint egy valóságos emléket. Miért teszi? Negyven év után még mindig azzal áltatja magát, hogy annak idején neki volt igaza, és így akar meggyőzni? Ez az egész mese a rabbikkal meg a kapuval, olyan nevetséges. Még hogy beléptek a paradicsomba? Nevetséges. Nincs rá jobb szó: nevetséges.
Emlékszem, régen hányszor elmondta: Ben Azai egy pillantást vetett a Paradicsomra és meghalt, Ben Zoma is látta a Gyönyörök Kertjét, de beleőrült a látványba, Acher őrjöngve tépdesni kezdte a növényeket, csak rabbi Akiba tért vissza ép elmével. És most azt hiszi, hogy ő… Mit mondhatnék neki? Úgysem tudnám meggyőzni. Régen se tudtam. Most meg a végét járja. Úgy döntettem, ráhagyom, akármivel is hozakodik még elő. Mondja csak!
És mondta:
– A kapu szárnyai lassan záródtak. Rohantam volna, de minden mozdulatom egy örökkévalóságig tartott, mint a filmekben, a lassított felvételeken. A baloldali kapuszárny már becsapódott, és én még mindig csak a harmadik lépcsőfokon álltam. Mire a negyedikre értem, már csak egy kis rés maradt. Beledugtam a lábam, hogy ne záródjon be. Megragadtam a kapu szélét, rángattam, közben üvöltöttem, hogy csak egy pillanatra hadd nézzek be, de nem mozdult. Sőt! Lassan becsukódott. Teljesen becsukódott, pedig a lábam ott volt a két kőből faragott kapuszárny között. Akkor nem éreztem semmit. Könyörögtem, rimánkodtam, hogy csak egy pillanatra engedjenek be, egyetlenegy pillantásra, de mindhiába. Azt mondják, az udvaron találtak rám. Így történt. És most menj!
Még üldögéltem ott egy ideig, de többet nem szólt semmit. Lehunyta a szemét, és feküdt mozdulatlanul. Közben az járt eszemben, hogy milyen szánalomra méltó ez az egész hazudozás. Mit akar vele elérni?
– Alszik? – kérdezte a felesége, amikor kimentem. Bólogattam, bár nem voltam benne biztos.
A lánya felajánlotta, hogy elvisz autóval a pályaudvarra, mivel úgy is bevásárolni indul, és útba esik.
– Magának is arról beszélt? A kapuról, meg azokról a lépcsőkről? – kérdezte a kocsiban.
– Azokról – sóhajtottam.
– Nem tudjuk, hogy honnan vette. Amióta az a baleset történt vele, nagyon furcsán viselkedik. Persze régen is sok zagyvasággal foglalkozott. Tudja! A Kabbalával. A huszonegyedik században! Hát nem nevetséges?
– És a baleset? Arról nem szólt egy szót sem.
– Mi sem tudjuk mi történt. Ott találtuk ájultan a kertben, a bal lába teljesen szétzúzódott. A kórházban azt mondták, biztos egy nagy kő zuhant rá, vagy egy teherautó ment át rajta. De hát, ki sem mozdult a kertből. Meg azt is mondták, hogy ilyet még ők sem láttak: még a csontjai is péppé zúzódtak.

 

3 hónap 4 komment

1969-ben egy pármai könyvkiadó vezetője azt vette a fejébe, hogy megjelenteti a híres bergamói tarot-kártya képeit, Bonifacio Bembo kártya miniatúráit. Úgy gondolta, hogy valamiféle kísérőszöveg mindenképpen kell majd a képek mellé, és annak megírására felkérte Italo Calvinót. Arra persze ő sem számított, hogy a helyzet majd a visszájára fordul. Mivel Calvino, mégiscsak Calvino volt, nem egy egyszerű, szokásos ismertetőt írt, hanem valami egészen mást. A kiadó meghökkenve vette tudomásul, hogy a megjelentetni kívánt reneszánsz kártyaképek váltak Az egymást keresztező sorsok kastélya című furcsa, a posztmodern egyik ikonjának kikiáltott mű illusztrációivá.

A mozaikszerűen kirakott lapok soraiból a kastély titokzatos vendégei saját történeteiket olvassák ki. Mi, az olvasók, pedig előbb-utóbb rádöbbennünk, hogy ezek legtöbbjét már ismerjük. Az egyik a trójai háború zanzásított változata.

Calvino azt sugallja, hogy a fentről, lentről, jobbról, balról, vagy akár lóugrás szerint elhelyezkedő kártyákból a világirodalom minden történetének sémája kiolvasható.

Próbáltam elkerülni, hogy Borgest ebbe is belekeverjem, de nem sikerült. Szóval: már a nagy tekintélyű Jorge Luis Borges is megírta, hogy az irodalomban csak négy mű létezik. „Az első, a legrégebbi egy erős városról szól, amelyet bátor férfiak ostromolnak, illetve védelmeznek… Helénéről azt mondták, miatta vesztek el a seregek…” Ráadásul még a Sir Gawain és a Zöld Lovag ismeretlen költőjének sorát is idézi, a lerombolt és üszökig, hamuig leégett városról.

Calvino játékában úgymond a sors szeszélye alakította ki a történetet. De vajon miképpen végződött volna, ha a véletlen a Város lapja elé vagy után, egy másik, egy szerencsés kártyát helyez?

Vajon a görögök abban a történetben is elfoglalták volna Tróját?

És a valóságban tényleg elfoglalhatták? Vagy az csak egy legenda? A kérdést olvasva bizonyára sokan felhördülnek, és azonnal Homérosz Iliászára gondolnak, csakhogy abban a műben egy szó sincs arról, hogy az akháj seregek valóban bevették volna a várost. A költő csak az ostrom néhány napjának történetét meséli el. Az előzményeket és az utána következő eseményeket, az egyes görög városok hagyományaiból, és krétai Diktüsz állítólagos személyes beszámolójából ismerjük.

Lehet, hogy másképpen történt minden?

A rapszódoszok a görög városokat járva, igyekeztek azok lakóinak kedvére tenni, vagy a jutalom reményében hízelegni, és arról énekeltek, amit ők hallani akartak, és a győzteseknek kikiáltott helyi hősöket dicsőítették?

Gondoljunk csak a kuruc kor, a 48-as szabadságharc, vagy a két világháború számtalan ismert hőstettére, melyek azonban mit sem változtatnak azon a tényen, hogy a sok megnyert ütközet ellenére, ezeket a háborúkat rendre elvesztettük. Egy amerikai közvélemény-kutatás szerint országuk lakosságának több mint harminc százaléka úgy tudja – természetesen a filmek hatására –, hogy a vietnámi háborút ők nyerték meg.

Már az ókorban is voltak történetírók, filozófusok, akik a görögök győzelméről szóló hagyományt kétkedve fogadták. A leghíresebb közülük a görög származású Dión Khrüszosztomosz, aki Trajánusz császár uralkodása idején élt Rómában.

Dión miután sokadszorra végig olvasta az Iliászt, olyan kérdésekre kereste a választ, hogy: „Homérosz miért nem beszéli el Helené elrablását? Miért nem ír a város pusztulásáról? Ha pedig csak a leghíresebb hősök halálát akarta megörökíteni, akkor miért maradt ki Akhilleuszé, Memnóné, Aiaszé, de még a háborút kirobbantó Pariszé is?”

Dión arra a következtetésre jutott, hogy Homérosz, aki tudta az igazságot, valamilyen oknál fogva mégis eltitkolta. Sem a háború kezdetét, sem a végét nem mondta el. Bár néhányszor tesz róluk említést, úgy tűnik nem volt hozzá elég bátorsága.

Tehát Homérosz az Iliászban elhallgatott ugyan dolgokat, de nem hazudott. És az Odüsszeiában?

Az Ithakában történteket és Pénelopé kérőinek halálát ő maga mondja el. A faló történetét, és a város pusztulását azonban a mesék közé rejti, és a hazudozónak tartott Odüsszeusznak, és a kiszolgáltatott, vak, koldus rapszódosznak, Démodokosznak a szájába adja.  Ezzel az ostoba küklopsz, az embereket disznóvá varázsoló Kirké, és a tengeri szörny Szkülla csodás története közé sorolja Trója elfoglalását.  Ezzel talán azt sugallta, hogy mindaz éppen olyan mese, mint a többi.

A hagyományoktól eltérő apró mozaikdarabokból Dión megalkotta saját Trója-történetét.

Szerinte Parisz nem rabolta el Helénát, hanem törvényesen feleségül vette. Ennek az alátámasztására elmondja, hogy amikor Helénát, még kislány korában Thészeusz Athén királya elrabolta, fivérei, Kasztór és Polüdeukész, amint a gaztettről tudomást szereztek, azonnal utánuk indultak, elfoglalták a várost, feldúlták egész Attikát, és hazavitték húgukat. Miért nem tették meg ezt akkor is, amikor Parisz elrabolta? Ezt többen azzal magyarázzák, hogy ők akkor már nem éltek. Ennek az állításnak éppen Homérosz mond ellent azokban a soraiban, melyekben Heléna a trójai várfalról lenézve, sorra felismeri a görög hősöket, és testvéreit keresi közöttük.

A törvényes házasságot megerősíteni látszik az a tény is, hogy Heléna apja Tündareosz sem indult lánya kiszabadítására, és a Trója elleni háborúban sem vett részt. Ezt néhány ókori szerző a király korával magyarázza, de voltak a görög seregben nálánál idősebb hősök is, mint Nesztór Pülosz királya, vagy Akhilleusz nevelője, Phoiniksz, Eleon uralkodója,

Ebből persze arra is következtethetünk, hogy a Parisz által elszállított arany, nem rablott kincs volt, hanem Heléna hozománya lehetett.

Menelaosznak, a megszégyenült, elutasított, bosszúszomjas kérőnek csak tíz év alatt sikerült akkora sereget összetoboroznia, mellyel megindulhatott Trója ellen. Akkor sem az ő hívó szavára gyűltek egybe a csapatok, hanem nagyhatalmú bátyjának Agamemnonnak követelésére. A görögök leghíresebb hősei nem akartak hadba vonulni. Amikor Agamemnon küldöttei Ithakába, Odüsszeuszhoz érkeztek, ő őrültnek tetette magát, felszántotta a mezőt és sót vetett bele. Palamédész a követek vezetője azonban Odüsszeusz gyermekét az ekefogat elé tette, mire az megállt. Ezzel elárulta, hogy csak tetteti az őrültséget, és kénytelen volt velük tartani. Akhilleusz elbújt Agamemnon küldöttei elől, női ruhát öltve a szküroszi király lányai között rejtőzött, ott találtak rá.

Dión érvül hozza fel azt a tényt is, hogy a görögök nem úgy tértek vissza hazájukba, mint egy győztes sereg, hanem mint a menekülők, kisebb-nagyobb csoportokban.

Azokat az uralkodókat, akik részt vettek a háborúban, rövidesen kiszorították a hatalomból, leváltották, száműzték, vagy mint Agamemnont, meggyilkolták. Dión szerint, Odüsszeusz szégyenében késlekedett a hazatéréssel tíz évig.

A görögök vereségére utal az is, hogy rögtön a háború után gyarmatosító expedíciók indultak Trójából. Aineiasz nagy hajóhada katonákkal és telepesekkel érkezett Itáliába, és rövidesen az egész félszigetet ők uralták. Helenosz meghódította a Thesszáliával szomszédos Épeiroszt, a mai Albánia és Görögország adriai partvidékét, és a molosszoszok királya lett. Anténór elfoglalta a venétek országát, az Adria menti legdúsabban termő földeket. Ezekkel a hadjáratokkal, gyakorlatilag bekerítették a görögök lakta területeket.

Mindezt egy lerombolt, üszökig, hamuig leégett város menekülő lakosai tették volna?

Visszatérve a Calvino sugallta gondolathoz, miszerint a trójai háború meséje csak egy sablon, és Borges azon kinyilatkoztatásához, hogy egy sokkal régebbi, ősibb történet görögösített változata, önkénytelenül eszünkbe villanhat a Rámájana cselekménye.

Az Iliászban és a Rámájanában is közös a nőrablás motívuma, és egy bevehetetlennek tartott város pusztulása. Lehet, hogy mindkettő ugyanazt a múlt ködébe veszett történetet rejti? Vajon abban az ősi történetben a kirakott tarot lapok melyik variációja bukkanna fel? Annak az ismeretlen nevű városnak a győzelmét, vagy pusztulását jósolná?

4 hónap 8 komment

Időnként küld egyet-egyet.
Az elsőt még gyerekkoromban, huszonvalahány éve kaptam. Persze, nem tudtam, hogy ő küldte, mert akkor még nem is ismertem. A képeslapon egy tíz évvel későbbi postabélyegzés dátuma állt. A vágott, fogazatlan bélyegen (ha egyáltalán bélyeg) egy felhőkbe vesző hegycsúcs elmosódott képe látható. Én legalábbis annak nézem. A kép körül cikornyás, olvashatatlan betűkből felirat fut körbe. Összevetettem már sokféle írással, de nem találtam hasonlót. Néhány szakértőnek is megmutattam, az egyik szerint az örmény írás korai változata, a másik viszont az állítja, hogy a glagolita eddig ismeretlen variánsa lehet. Egyikük sem győzött meg.
A lapon ennyi áll: „Szia! Megígértem, hogy írok, de nagyon kevés az időm. A kép egyébként éjszaka készült. Nem sikerült valami jól, de te úgyis rájössz, hogy mit ábrázol.” Rájöttem. Persze hogy rájöttem, vagy húsz év múlva.
A második képeslap talán tíz éve érkezett. A régi címemre küldte, ahol szerencsére meghagytam az újat is. A világháború idején adták fel. A postán nem nézték a bélyegzőt, csak azt, hogy olyan bélyeg van rajta, amelyik nincs forgalomban, és telenyomkodták portóval. A szöveg ennyi: „A kép egy nappal később készült, mint az előző. De te ezt úgyis tudod! Most futok. Majd írok.”
Néhány éve megérkezett a harmadik is. Ezen csak a címzést lehetett kibetűzni, mert elázott valahol. A bélyeg helye tisztán kivehető. Arra gyanakszom, hogy valamiféle különlegesség lehetett, és egy gyűjtő, vagy annak a postán beépített embere, leáztatta. Az üzenetből csak egy halványkék paca maradt. Nagyítóval átvizsgáltam, de csak néhány betű lenyomatát sikerült felismernem.
A harmadik képeslap után nyitottam ezeknek egy albumot. Persze, így az üzenetek nem olvashatóak, és a lapokra ragasztott fura bélyegek sem láthatóak. De kit érdekel? Az első képeslap alá, amelyiken egy fehérnek tűnő gömb van – úgy sejtem, az eredeti ezüstszínű lehetett –, először Comeneus írását másoltam: „Az étszaka, kire az boldogtalan nap az Város meg-vitelére következet volt, midön az Török tábor vendigeskedet, és az Keresztyénség ki ki az ü rendelt helyén vigyázásben volt, fel lobbant egy tüz, és ugy tetzet mint ha nagy világosság volna (a’ mint Gregorius Phranses, ki akkor az Városban jelen volt, és szemeivel látta, azt irja), ez az világosság az Város felet le-szállot, és azt az ö világosságával el-lepte.”
Később meggondoltam magam, és ráragasztottam az eredeti forrás modern fordítását: „Az ostromlók egy jelet láttak. Egy, az égből alászálló ragyogó fényt, amely egész éjszaka a város fölött lebegett, és sugaraival beragyogta azt. A fény láttán azt gondolták, hogy az Isten megharagudott a keresztényekre, tűzzel akarja elpusztítani őket, s nekik adja őket rabszolgának. De miután minden alkalommal visszaverték őket a falakról és a létrákról, és hamis hírek terjedtek el a táborukban, az itáliaiak és Iankosz felmentő seregeiről, akkor már azt mondták a fényről: »Az Isten a keresztények oldalán harcol, védi és támogatja őket. Az Ő akarata ellen ezért semmit sem tehetünk.«”
Hogy a második lap mit is ábrázolhat, azon évekig törtem a fejem. A fotón egy rémült tekintetű, szakállas férfi látható. Vállai furcsán állnak, mintha valamit tartana a kezében, ami persze nem fért rá a képre. Első pillantásra valamiféle papnak véltem. Ez a gyanúm később be is igazolódott, mikor egy múlt századi útikönyvben a következő sorokat olvastam: „Egy ma is élő legenda szerint, amikor a törökök betörtek a Hagia Szophiába, Bizánc nagyságának e méltóságteljes jelképébe, egy pap még éppen misét tartott. A kelyhet tartó pap mögött megnyílt a fal, és ő belépett az így támadt résen, mielőtt még az visszazárult volna. Úgy tartják, hogy ha Konstantinápoly ismét felszabadul, akkor a fal majd megnyílik, és kilép belőle a pap, kehellyel a kezében, és majd ott folytatja a misét, ahol 1453. május 29-én abbahagyta.”
Az elázott harmadik képen, közelről csak fekete-fehér foltokat látni. Először esti felhőknek véltem, de rájöttem, hogy füst, mégpedig az égő város füstje.

Akkor már csak ketten voltunk a kiállítóteremben. Én egy tárló előtt bámészkodtam, a lány pedig szemlátomást menni készült, a vendégkönyvbe írt valamit. Kifelé menet egy futó pillantást vetettem a könyvre, és a félreismerhetetlen betűk láttán megremegett a lábam. Ez nem lehet igaz! Utánarohantam.
– Várjon! Várjon!
Még a kijárat előtt a folyosón utolértem.
– Ismerjük egymást? – nézett rám meglepetten.
– Ezt te írtad? – toltam az orra elé a legelső képeslapot.
– Hűha! – nyögte. – Megint összekevertem a kódokat. Be fogják vonni az útlevelem…
Néhány másodpercig a címzést bámulta, rám nézett, végigmért, majd lassan, elgondolkodva azt mondta:
– Gyere! Igyunk meg egy kávét! Megmagyarázom.
Persze nem magyarázott meg semmit. Még mielőtt a kávét kihozták volna, felugrott az asztaltól, és az egyik falilámpához lépett. Nézegette jobbról-balról, majd visszaült.
– Ez érdekes – mondta. – Az egyik ismerősöm pont ilyen alakú égőt akar szerkeszteni. Már vagy egy éve kínlódik vele. Tehát mégiscsak lehetséges. Nem is hittem volna. Hát, ezt meg is írom neki.
A táskájából kihúzott egy mappát, abból egy borítékot, és egy levélpapírt tett az asztalra, majd némi kotorászás után egy tollat kapott elő.
– Töltőtoll. Láttál már ilyet? Úgy működik, hogy…
Elnevettem magam.
– Aha! Szóval, tudod – mormogta, miközben a borítékot címezte.
„Thomas Alva Edison”
– Most ugratsz? – kérdeztem, a névre mutatva.
– Ismered?
– Dehogy, csak hallottam róla.
– Nem is tudtam, hogy ilyen híres.
Belekezdett a levélírásba, vagy nem is írásba, inkább rajzolásba. A papíron hihetetlen gyorsasággal születtek meg azok az általam már jól ismert, túldíszített, kicifrázott, kacskaringós betűk. Közben folyamatosan hozzám beszélt:
– Fura vagyok? Szerintem a levél meg a képeslap olyan emberi valami. Nehéz megfogalmazni… Aki megkapja, biztos lehet benne, hogy az, aki a saját kezével írta, akkor csak rá gondolt. Valahogy más, mint amikor a testedet egy gép megjeleníti valakinek, és a jelenés elmondja az üzenetedet. Érted, mire gondolok?
Bólogattam. (Dehogy értettem.)
Gondosan négyrét hajtogatta a lapot, becsúsztatta a borítékba, majd a mappából elővett egy ugyanolyan bélyeget, mint amilyen a nekem küldött képeslapon volt, megnyalta (persze elfintorodott), és ráragasztotta.
– Majd Kubában feladom – mosolyodott el, és témát váltott: – Szóval… Érdekel a bizánci művészet?
Elmondtam neki, hogy engem nem is annyira a bizánci kultúra érdekel, inkább a város utolsó napjainak a története, abból is a rejtélyes, megmagyarázhatatlan események, és motyogtam még valamit a titokzatos csillagról, meg a falban eltűnt püspökről is, de félbeszakított…
– Nekem nagyon tetszett. Be is ugrom Bizáncba, megnézni.
– Isztambulba – javítottam ki, okoskodva.
– Dehogy Isztambulba! – nevetett. – Ott már jártam, háromszor is. Bizáncba!
Nem tudtam, hogy viccel vagy gúnyolódik.
– Én csak utazgatok. Éppen Kubába készülök. Van egy kubai író barátom, illetve nem is kubai, csak ott lakik, angol vagy amerikai. Most egy öregemberről meg egy nagy halról ír valami mesét. Nehogy azt mondd, hogy róla is hallottál!
– Nobel-díjat kap majd érte.
– Tényleg? Az a… az a díj, amit mondtál, az valami komoly dolog?
– Igen. A legkomolyabb – bólogattam.
Akkor már másodszor pillantott az órájára.
– Jól olvasom le? Öt óra húsz perc van? Nekem ez még mindig olyan furcsa…
– Igen. Annyi – mondtam.
– Mennem kell, mert megint elkések – ugrott fel az asztaltól. – Majd írok – mosolygott rám, és… és elviharzott.
A harmadik képeslapot elvittem a számítógépzseni barátomhoz. Ránézett, és két karjába temette a fejét.
– Hát, ez nem lesz könnyű, de megoldjuk – szólt a megszokott királyi többes stílusában. – Ja! És nem lesz olcsó. Kezdésnek hozz is mindjárt egy üveg whiskyt! De ne a legolcsóbbat ám!
Másnap hajnalban már dudált a ház előtt. Kikászálódott a kocsiból – rögtön láttam rajta, hogy éjjel nem aludt –, és a kezembe nyomta a képeslapot, meg egy pendrive-ot. Hívtam, hogy jöjjön be egy kávéra, de csak legyintett.
– Á! Megyek és lefekszem. Az anyagiakat majd rendezzük.
Mielőtt beszállt volna az autóba, még cinkosan visszavigyorgott:
– Ja! Helyes a kiscsaj!
Értetlenül bámultam utána.
A lemezen ötvenvalahány kép van. A számozásukból úgy sejtem, hogy azok csak a barátom munkájának legfontosabb állomásai. A legelsőn, a BI0001 jelzésűn az elmosódott írás látható. Az összes többi, a legutolsó kivételével, mind-mind a fénykép egy-egy kinagyított, átalakított részlete.
Már évek óta nézegettem azt a fotót, és nekem mégsem tűnt fel az az árnyszerű folt a jobb alsó sarokban, melyet a barátom persze rögtön kiszúrhatott, felnagyított, majd szétbontott, egymásra csúsztatott.
Azt addig is sejtettem, hogy a kép a magasból készült. Azt viszont nem, hogy az égő várost nem a szabadból, hanem valamiféle ablak vagy búra mögül fényképezték. Az íves üveg eltorzította a képet, és így olyan hatást keltett, mintha haloptikával készítették volna. És az az ablak nem is valami közönséges üvegből lehetett, hanem több rétegből állt. Az az elmosódott folt a fényképen tükröződés. Méghozzá nem is egy, hanem egy egész sorozatnyi, az egymásra ragasztott vagy préselt üveg rétegei visszatükröznek egy eltorzult arcot.
Barátom valamiféle programmal újraalkotta az eredetit. Ő volt. Nem értettem. Ha az ő arca tükröződik vissza, akkor ki készítette? De nem sokat törtem rajta a fejemet, mert az üzenet jobban érdekelt. Persze a legutolsó képen volt.
„Lehet, hogy ott olvasod majd, a tavaly kivágott diófa árnyékában. Láttam, hogy a fa már nem áll a kertben. Kár érte. Be akartam ugrani hozzád, de egy kicsit túlcsúsztam. A szomszédok mondták, hogy jól vagy. Ernest tényleg megkapta azt a díjat, Tom meg köszöni a biztatást. Mindketten üdvözölnek.
Majd írok.”
Az ablak előtt merengek. Kint a diófa még ott magasodik. A fáról csak akkor tudhatott, ha… ha már járt itt azelőtt is, hogy a lapot megírta volna.
Várom.

az omen
4 hónap 2 komment

Döntöttem: mindent, ami eddig történt, leírok majd egy novellában.
Aki azt hiszi, hogy ez az elhatározásom ilyen határozott formában született meg, mint ahogy azt a fenti sor sugallja, az téved. Hosszú, napokig tartó bizonytalan tépelődés előzte meg. Azon a reggelen, abban a pillanatban kezdődött, amikor a számhoz emeltem a piros kávéspoharat, és rádöbbentem, hogy fogalmam sincs arról: milyen nap is van. Kétségbeesve próbáltam szétválogatni bizonyos tényeket, melyek egy része az éjszakai álmomhoz, a többi pedig, kétféle (valójában három, vagy talán még annál is több) valósághoz, meg a képzeletemben alkotott (és önállósult) világhoz tartozott.

Már a második cigarettát szívtam, de az álmom még uralta minden gondolatomat. Fejemben összekeveredett minden: a város egy rég lebontott utcájának képe, a Nemo kapitányt ábrázoló fametszet, meg a lengyelek(?), amint éppen egy zászlót próbálnak felrángatni valami rúdra, vagy talán hajóárbócra, és Zoli idegesítő hangja, amint újra és újra azt mondja mögöttem:
– Otto Weddigen! Otto Weddigen! Otto…
Nem tudtam, milyen nap van. Megkerestem a mobilomat. Kiderült, hogy már szerda. (Te jó ég! Nem mentem be dolgozni. Ki fognak rúgni. Már kétszer hívtak. Miért nem hallottam? Ja! Mert még aludtam. Majd telefonálok, hogy hasmenés, vagy valami más… Ha nagyon hisztiznek, akkor valami orvosi papírt is szerzek. Abba kell hagynom.)
Sok volt. Ez a kettős élet ledarált. Kiszállok!

„Novellában? Még hogy novellában? Szerencse, hogy én találtam meg ezt a valamit. Ezt a… Nem is tudom mit?!
Azt írtad, hogy szerdán. Akkor már egy hete nem mentél be. Nálam is kerestek, (Honnan tudták a számom?) Százszor telefonáltam. Nem vetted fel.”

– Vége! – mondtam délután Zsuzsának.
– Pont most? – kérdezte. – Zolit tegnap bevitték a kórházba.
– Nem tudtam – meredtem rá. – Bemegyek hozzá. Melyik osztályon van? (Arra gondoltam, hogy a pszichiátrián, mint…)
– A belen. A mája… Tudod, már régebben is…
– Mondtam neki, hogy ne szedje azt a sok szart. De én hiába pofázok.
– Muszáj volt! – sziszegte összeszorított szájjal.
– A végén még ennek is én leszek az oka – morogtam, és ott hagytam.

Zsuzsát és Zolit már vagy harminc éve ismertem. A Savariai Orákulumban találkoztunk először. Ez egy okkultista klub volt. Akkoriban a város minden második utcájában alakult valamiféle titkos, világmegváltó csoport. Volt azokban minden, ahogy illett: fekete drapéria, koponya az asztalon, keresztbe rakott lábszárcsontok, padlóra festett pentagram, méteres gyertyák, az egyikben még a régi szabadkőműves szertartásokat is előásták. Én négy klubnak is a tagja voltam. Talán azért kötöttem ki végleg az Orákulumban, mert ott volt a legkevesebb önjelölt próféta, álkrisnás, álbuddhista, kanálhajlítgató bűvész, meg világvége-hirdető.

Eleinte sokan voltunk. Aztán hál’ istennek sorban eltünedeztek azok, akik valamiféle könnyű pénzszerzési lehetőséget láttak az egészben.
Addigra pedig, amikor már elkezdhettük a kísérleteket, alig maradtunk húszan.

„Erre is rosszul emlékeztél. Nem az Orákulumban ismerkedtünk meg, hanem a Theatrum Chemikumban egy előadás előtt (ott volt valahol a Kiskar vagy Nagykar utca és az Ady tér között, már lebontották). Aznap, amikor az a… norvég vagy svéd arról prédikált, hogy »képzeletünkkel átírhatjuk a valóságot«, te meg felálltál, színpadiasan kivonultál, és bunkó módon jól bevágtad magad mögött az ajtót.”

Az ötletet loptuk. Ez az igazság. Ha ezt Zoli vagy Tibi (róla később) olvasnák, akkor biztos kikelnének magukból. Ők egy idő után elhitték, vagy elhitették magukkal, hogy ők találták ki. Pedig egy Marek nevű lengyel sráctól hallottunk róla először, akit az egyik este Eszter hozott magával, és akivel – „Polak, Wegier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki.”  – iszonyúan berúgtunk.
Az első ártalmatlan kis módosítást az én terveim szerint hajtottuk végre. Két évig tartott, mire eredményt értünk el.
Sikerült becsempésznünk Aurelius Victor könyvébe, hogy Septimius Severust nem Carnuntumban kiáltották ki császárnak, hanem Saváriában.
Nem. Nem változtatott semmin sem, csak bizonyított. A (lengyelektől lopott) módszer működött. Zoli és Tibi (akiről akkor még nem derült ki az a félelmetes dolog) pedig roppant tehetségesnek bizonyultak. (Zsuzsa már kevésbé, én pedig egyáltalán nem.)

„Én erre a lengyelre nem emlékszem. Talán azon az estén nem is voltam ott. De az az igazság, hogy Eszter nevű csajra sem… A »módszert«, ahogy nevezted, pedig biztos, hogy Tibi találta ki. Ez ziher! Vagy… Vagy mégsem?”

Én, mint az örök szkeptikus, egy újabb bizonyítást javasoltam. Az ötlet Zsuzsa fejében született meg. Megmondom őszintén, nekem ez a második terv nem tetszett. Szerettem Joyce regényét, és a beavatkozást ebben az esetben amolyan szobordöntögetésnek tartottam. Aggályaimra Tibi azt felelte, hogy a regénynek annyi kiadása és fordítása van, hogy egy ilyen kicsi kis módosítás fel sem fog tűnni senkinek sem. Hm… Tévedett.
Ment minden, mint a karikacsapás. Ehhez már három hónap sem kellett. És… és megjelent az Ulyssesben az a bizonyos passzus, miszerint Leopold Bloom édesapja, Szombathelyről vándorolt ki Dublinba.
Amikor a Főtéren álló Blum-ház falára elhelyezték James Joyce emléktábláját, mi is ott vigyorogtunk a hátsó sorokban. Akkor még egyikünk sem jött rá arra, hogy valami nem stimmel. Én is csak később… sokkal később. Amikor már…

Teltek az évek. Közben mindegyikünk élte a saját életét, és csak ritkán, ha valami probléma adódott, akkor találkoztunk. Néha olyan érzésem támadt, hogy Zsuzsa hol Tibivel, hol meg Lacival kavar, de… Ha visszagondolok, tulajdonképpen semmit sem tudtunk egymásról. Ha együtt voltunk, csak az új projektről beszéltünk, és semmi másról.

„Te szemétláda! Hogy szúrtam volna ki a szemed, amikor… Még hogy Tibivel meg Zolival kavartam? Veled kavartam! Veled, pedig akkor már… Féltékeny voltál? Nahát! Ez, jó!
A Joyce-tábla avatója után mondtál valamit Zolinak, amitől teljesen beijedt. De én megnyugtattam, hogy úgysem tudsz semmit. Mármint arról, hogy nem csak az a pár sor változott meg, hanem…”

Az „Ómen” tervével Tibi állt elő („Most már csináljunk valami hasznosat is!”). Mindannyiunknak tetszett. Mindannyiunknak? Addigra már csak öten maradtunk, és rövidesen Eszter is felszívódott.

„Már megint az Eszter? Ki a fene lehetett az az Eszter?”

Az az átkozott „Ómen” minden szabadidőmet lekötötte. Rengeteg utánajárással, elemzéssel járt, ami mind az én nyakamba szakadt, mert hát ők… ők, hárman… ők ugye a „kiválasztottak” voltak, és más volt a feladatuk.
Az ómen szó jelentése: előjel, figyelmeztető jel. Visszafelé olvasva és nagybetűvel kezdve: Nemó, ami szép magyar kiejtéssel egy Verne hős nevét adja. Figyelmeztetés lenne? Tibi szerint az író előre látta az elkövetkező két világégés tengeralattjáró-háborúit, csak hát nem figyelt fel rá a kutya se. „De ha egy kicsit belenyúlnánk?” Megpróbáltuk.
Eltelt egy év, és nem történt semmi. Elbizonytalanodtam. Lehet, hogy a többi csak valami szerencsés véletlen volt? Először Zsuzsa fogalmazta meg: „Valamiért más, mint az előzőeknél.” Zoli akkor még hevesen tiltakozott, meg a fejét rázta, mint egy eszelős, aztán néhány nap múlva csak kinyögte: „Itt valami tényleg nem stimmel”.

„Nem mondhattuk el. Már rég nem az »Ómen« eredeti tervén dolgoztunk. Ha tudtad volna, lehet, hogy már akkor kiszállsz, vagy ahogy Zoli mondta, megzavart volna az elemzésben.”

Egy napon megkerült Eszter. Mikor elmondtam neki, mivel foglalkozunk, elképedve hallgatott. Emlékszem, felugrott a székről, az ajkát rágva járkált fel és alá az asztal mellett, időnként rámeredt valamelyikünkre és… és csak kinyögte:
– Figyeljetek! Én tudom, mi a baj.
Tényleg tudta. Az a bizonyos lengyel fickó, Marek (talán Pakcinski, vagy Baraniecki, már nem emlékszem), akit mindnyájan ismertünk, és aki akkor régen azon a részeg éjszakán elfecsegte a trükköt, egy csoport élén hasonló kísérleteket végzett, mint mi. Ráadásul ők is ugyanabban a műben turkáltak. Azt vették a fejükbe, hogy visszaállítják az eredeti szöveget, amely egész másról szólt, mint az, amelyik később megjelent. Nemo kapitány a regény első változatában egy lengyel hazafi volt, akinek feleségét a cár katonái kancsukával halálra verték, gyermekeit pedig elvitték Szibériába. A lengyel Nemo az orosz hajókat pusztította tengeralattjárójával, éppen úgy, mint a később megjelentben az indiai herceg az angolok hajóit.
Tibinek ez sok volt. Először csak az asztalt csapkodta, aztán tört-zúzott mindent, ami az útjába került. Máig sem értem, miért rágott be annyira.
– Nem hagyom! Nem hagyom! Az „Ómen” az enyém! – ordította, és elrohant.
Fogalmam sincs arról, mit művelt azon az éjszakán, de… Persze lehet, hogy nincs semmi összefüggés a két esemény között, de…

„Ezt nem értem. Akkor sem voltam ott? Vagy ez tényleg csak egy novella? Megint az Eszter, meg a Marek? Pakcinski? Ezt a nevet mintha már hallottam volna. Meg Baraniecki? Ezek nem valami sci-fi írók? Csak kitaláltad az egészet? Vagy lehet, hogy én sem tudtam mindenről?”

Reggel Eszter telefonált, hogy visszautazik Gdanszkba, mert Marek autóbalesetet szenvedett, és kórházban van. Még aznap, talán tíz körül Zsuzsa is hívott: Tibit bevitték a pszichiátriára. Másnapra szabadságot kértem. Meg akartam látogatni, de nem engedtek be. Hiába faggatóztam, nem mondtak az állapotáról semmit sem. Hazamentem, és mondatonként átrágtam magam a könyvnek mind a kétszáznyolcvanöt oldalán.
Marekék módosítgatásainak alig maradt nyoma: egy Kosciuszkót, a lengyel szabadsághőst ábrázoló metszet Nemo kabinjában, és az a bizonyos lengyelnek tűnő, megfejthetetlen mondat: „Nautron reszpok lerni virh.”
Arra gyanakodtam, hogy talán a kronológiában beálló zavart is ők okozták. (Verne sokkal precízebb volt annál, minthogy ennyire összekeverje a dátumokat!) Nemo kapitány A rejtelmes sziget szerint 1868. október 15-én hunyt el, előtte néhány nappal pedig arról beszélgetett az egyik főhőssel, hogy 18 évvel korábban találkozott Aronnax professzorral. Míg a prof a másik regényben 1868. június 2-án szökött meg a Nautilusról. Tehát nem 1850-ben, mint azt az előző mű sugallja.
Beszéltem erről Zolinak, aki csak legyintet. Nem tartotta fontosnak. Azt mondta, hogy Tibi nélkül sokkal nehezebb lesz, de ha kell, akkor egyedül is folytatja. Kérdeztem tőle, változtassunk-e valamin. Mire ő azt felelte, hogy maradjuk az eredeti tervnél.
– Éljen Otto Eduard Weddigen! – mondta, de a hangjában semmi meggyőződést sem hallottam.

„Lehet, hogy nekem sem mondtak el mindent? Vagy tényleg csak egy novella tervezet része? Ez egyre zavarosabb. Tibit egyébként nem úgy vitték be a zártra, hanem magától vonult be, hogy nyugodtan dolgozhasson.”

Weddigen az első világháború egyik híres (vagy talán leghíresebb) német tengeralattjáró kapitánya (ahogy később mondták: ásza) volt. Ötven név közül választottuk ki az övét. Ezt a nevet szántuk Nemónak, az angol hajók rémének, hátha még a világégés előtt valaki felfigyel rá, hogy valóban létezik egy ilyen nevű kapitány, és akkor talán…
Tibihez nem jutott be egyikünk sem. Zoli állítólag még egy fehér köpenyt is szerzett, és abban akart belógni, de már a portánál kiszúrták.

Eltelt újabb három év, nem változott semmi. Úgy tűnt, Marekék is leálltak. Ja igen! Eszter azóta sem került elő.
Akkor éjszaka a neten rátaláltam néhány furcsa mondatra. Nem tudtam eldönteni, hogy…
A hidegháború idején az USS Marshall amerikai atom-tengeralattjáró az Antarktisz jegébe fagyva, egy idegen tengeralattjárót talált. Először azt hitték, hogy egy balesetet szenvedett szovjet hajó. Két hétig tartott, mire a kutatócsapat a közelébe férkőzött. A hajó oldalán a Nautilus felírat díszelgett, odabent pedig egy hajónaplót találtak, melyet 1804-től 1846-ig vezetett egy kapitány, aki a Nemo szignót használta. A tinta és a papír elemzése azt mutatta, hogy a tárgyak és az anyagok a 19. század elején készültek.
Valóság? Novella, vagy egy film tartalma? Semmiféle hivatkozást nem találtam. A szerzője, amennyire a szövegkörnyezetből kivettem, tényként tálalta. Mi csináltuk volna? (Vagy Marekék?)  Nem tudom megmondani miért, de Tibire gyanakodtam. Tovább kutakodtam, és… Másnap, azon a bizonyos reggelen, miközben a kávéba bámultam, már tudtam, hogy az események irányítása réges-rég kicsúszott a kezemből. Úgy döntöttem, hogy vége! Mert, persze, találtam mást is… Sokkal vadabb dolgokat.
Azt hiszem, leírtam minden fontosat…
Félek, hogy már az a novella sem jön össze…

„Mi ez a zagyvalék? Ez a… ez a  jégbe fagyott baromság? A frászt hozod rám. Lehet, hogy én is csak egy bohóc voltam ebben az egész történetben? Egy dróton rángatott báb, akinek fogalma sem volt arról, hogy mibe keveredett? De akkor ki irányítja itt a szálakat? Mert most már kétlem, hogy közülünk való. Vagy mégis? Ennyire sem bíztak bennünk, hogy elmondják? Ráment az egész életünk, és… és…
Megvárjam a rendőrséget? (Mentőre itt már semmi szükség.)
Jaj! Ezzel az irománnyal meg mi legyen? Itt hagyjam? Azt hiszik majd, hogy bediliztél.
Úristen! Minden ragad a vértől.
Miért tetted?
Megértem, hogy már ki akartál szállni. Megértem.
De akkor sem így kellett volna. Nem így!”

Bojtor Iván Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.