Virágot álmodtam… látod… megint,
s ha felébredek szemétbe lépek.
Mocskát eldobja az ember, s legyint,
Virágot álmodtam… látod… megint;
nem bánom, ha bárki ezért megint,
a világgal bátran szembenézek.
Virágot álmodtam, látod megint.
S ha felébredek? Szemétbe lépek.
nem tudlak
nem tudlak
ölelni szavakkal
nem tudlak csókolni
összevarrt ajakkal
miattad mindennap
tavasznak öltözöm
s lám éji sötétben
megfagyaszt börtönöm
rab lepkeszárnyam
csörgeti láncomat
hajnalkönny áztatja
rám száradt maszkomat
nem tudlak
nem tudlak
ölelni szavakkal
nem tudlak csókolni
összevarrt ajakkal
Hatvanhét évem rongyait
reményvesztetten varrom,
ajkam ijedt imáit
takarja kényszer-szájmaszkom.
Szavaim néma koldusként
száradnak lassan csenddé,
minden napba belehalok,
és válok védtelenné,
s válok végtelenné…
Tavaszi szél kontyol friss, sarjadó fákat,
menyegzői ruhát feslenek az ágak.
Bomló levélrügyet becéz madárének,
árnnyá nőtt nagyságuk, ad majd menedéket.
Félszeg napsugárnak simogató karja,
gondtól tépett lelkem, arany szállal varja.
Boldogságot csempész kérges szívfalamra,
csillagfény gyöngy-könnyet csókol ajakamra.
Csendes álmaimnak tüzét szítja lánggá,
az életritmusát, földi mennyországgá.
Kék pillangó szárnyal ég magasán velem,
bársony szárnya selymén, megkésett szerelem.
Gyümölcsoltó Boldogasszony nap van,
sok embernek lesz ma keresztfája…
A gyilkosuk? Néma, láthatatlan-
s halált hoz, e vírus koronája.
Száz fortéllyal jött közénk az álnok,
lépte nyomán félelem és pánik-
kártyavárként foszlanak az álmok,
s ő kacagva istenséget játszik.
De a földnek jégbilincse enged,
erőre kap a szendergő csíra,
s ha arcod elé szájmaszkot kell tenned-
te reménnyel írjál a papírra.
Gyümölcsoltó Boldogasszony nap van,
új életet ringatnak az ágak,
minden ember bízik a tavaszban,
s a szeretet oltóágat vágat.
Anyám! Megtagadtad létezésem,
eldobtál, mint olcsó zálogot.
Egyéves gyermek mondd, mit vétett?
Odafent magad vádolod?
Anyám! A pillangó már elröppent,
vele gyermekként szőtt álmaim,
ezernyi könnyes ébredések
lapultak vérző szárnyain.
Anyám! Sötét van! Nagyon félek!
A Hold fésüli ezüsthajam.
Mázsás terhektől meghajoltan
feszül vállamra hatvan nyaram.
Sav marta szívem vedd öledbe,
ringjanak a bent rekedt szavak.
Anyám, ugye, a sebzett lelkek
a végső úton megbocsátanak?
Ha te virág, én a harmat,
ki csókjával betakargat.
Ha te író, én a papír,
minden betűd rajtam zafír.
Ha te hegy vagy, én a szellő,
titkos csókot lopó felhő.
Ha óra vagy, s nagymutató,
én az idő, mely suhanó.
Ha te játék, én a szered,
működésem jól ismered.
Ha te tenisz, én a könyök,
szíved falán könyökölök.
Ha te kotta, én a dallam,
halálomig dúdol ajkam.
Ha te lámpa, én a fénye,
ráfolyok az éjsötétre.
Nőnek a cseppkövek, lassul az árnyék,
alkonyi csendem csipke fehér,
jéghideg éjeken meghal a szándék,
rőt avarágyon ágyaz a tél.
Kopnak az álmaim, látod öregszem,
őszül a táj is, ha csurran a fény,
futnak az évek, hiába kötekszem,
egyre sötétebb a mogorva éj.
Szirmukat ejtik a nyári virágok,
halnak a rózsák, ha csókol a dér,
riadtan nézem e fagyos világot,
s bőrömön érzem, hogy vackol a tél.
Lusta, lomha már az árnyék,
nyújtózik az udvaron,
őszi napfény égajándék-
szétfolyik a házfalon.
Gyöngyházfényű pókvitorlát
hintáztat a kajla szél,
elérve a templomtornyát-
őszt harangoz, s útra kél.
Aranyhajú fűzfaágat
némán ringat, nézd a tó,
nádra száradt már a bánat,
s elnémult az altató.
