Könnye hull az ólomszürke égnek,
a böjti szelek virág ruhát tépnek,
s míg a szirmok dideregve halnak
a csendes percek emlékeket csalnak:
a felderengő napfényes napok
feledtetik, milyen fáradt vagyok.
Feledtetik, hogy ráncot gyűrt a vám,
hogy szürke lett a szivárvány ruhám,
hogy lassú léptem fűszálat se sért,
hogy utam végén nincsen már miért.
Jöjjetek hát ezüst hajnalok –
hadd szóljanak a szívből jött dalok,
hisz anya voltam, tejszagú puha,
Istenadta, ünneplő ruha.
Még „Vak volt a hajnal,”
szürke, fénytelen,
mikor átfont ölelő karod,
lágyan betakartalak hajammal,
s rád csókoltam ezer csillagot.
Még „Vak volt a hajnal,”
szürke, fénytelen,
de bennünk lobogott a láng,
majd a lassan csituló vágyunk,
szerelmes csendet borított reánk.
„Vak volt a hajnal,
szennyes, szürke. Még
Üveges szemmel aludtak a boltok”*,
s az utca kövén,
mint varázstükrök
fénylettek a nyári zápor foltok.
* Az idézett sor, Tóth Árpád: Körúti hajnal című verséből való.
Égig ér az angyalváró ének,
könnye hull az áldott Csendes éjnek.
Kint hazugság, szájmaszkos karácsony,
bent remény – Fényajkú gyertyalángon.
Lángol a sírkert, lobog a fénye,
millió mécses ír ma az égre.
Millió mécses csillag a földön,
viaszcsepp könnye pecsét a csöndön.
Lángol a sírkert, lobog a fénye,
krizantém szirmot fest ma a vére.
Krizantém szirmot, őszi virágot,
gyermeket, szülőt, rokont s barátot.
Lángol a sírkert, piros ma minden,
lobog a mécses: úgy fáj a „nincsen”.
Te szárnyaló, te nagyszerű idő,
ki színt temet riadt virágokon,
kiért az álom és a vágy kinő,
ha szárnyaló, a nagyszerű idő,
kiért az őszi ének oly dicső,
kinek csalárd egén csodálkozom.
Te szárnyaló, te nagyszerű idő,
miért temetsz riadt virágokon?
Aranyhaja lobog még a nyárnak,
pipacsvér fest szerelmet a mának.
Huncut szellő lombot borzol itt–ott,
s felfedi a féltve őrzött titkot.
Tűzd hát Kedves ághegyre a Napot –
Csókolj! Csókolj hajamba holnapot.
Virágot álmodtam… látod… megint,
s ha felébredek szemétbe lépek.
Mocskát eldobja az ember, s legyint,
Virágot álmodtam… látod… megint;
nem bánom, ha bárki ezért megint,
a világgal bátran szembenézek.
Virágot álmodtam, látod megint.
S ha felébredek? Szemétbe lépek.
nem tudlak
nem tudlak
ölelni szavakkal
nem tudlak csókolni
összevarrt ajakkal
miattad mindennap
tavasznak öltözöm
s lám éji sötétben
megfagyaszt börtönöm
rab lepkeszárnyam
csörgeti láncomat
hajnalkönny áztatja
rám száradt maszkomat
nem tudlak
nem tudlak
ölelni szavakkal
nem tudlak csókolni
összevarrt ajakkal
Hatvanhét évem rongyait
reményvesztetten varrom,
ajkam ijedt imáit
takarja kényszer-szájmaszkom.
Szavaim néma koldusként
száradnak lassan csenddé,
minden napba belehalok,
és válok védtelenné,
s válok végtelenné…
Tavaszi szél kontyol friss, sarjadó fákat,
menyegzői ruhát feslenek az ágak.
Bomló levélrügyet becéz madárének,
árnnyá nőtt nagyságuk, ad majd menedéket.
Félszeg napsugárnak simogató karja,
gondtól tépett lelkem, arany szállal varja.
Boldogságot csempész kérges szívfalamra,
csillagfény gyöngy-könnyet csókol ajakamra.
Csendes álmaimnak tüzét szítja lánggá,
az életritmusát, földi mennyországgá.
Kék pillangó szárnyal ég magasán velem,
bársony szárnya selymén, megkésett szerelem.
