Égig ér az angyalváró ének,
könnye hull az áldott Csendes éjnek.
Kint hazugság, szájmaszkos karácsony,
bent remény – Fényajkú gyertyalángon.
Lángol a sírkert, lobog a fénye,
millió mécses ír ma az égre.
Millió mécses csillag a földön,
viaszcsepp könnye pecsét a csöndön.
Lángol a sírkert, lobog a fénye,
krizantém szirmot fest ma a vére.
Krizantém szirmot, őszi virágot,
gyermeket, szülőt, rokont s barátot.
Lángol a sírkert, piros ma minden,
lobog a mécses: úgy fáj a „nincsen”.
Te szárnyaló, te nagyszerű idő,
ki színt temet riadt virágokon,
kiért az álom és a vágy kinő,
ha szárnyaló, a nagyszerű idő,
kiért az őszi ének oly dicső,
kinek csalárd egén csodálkozom.
Te szárnyaló, te nagyszerű idő,
miért temetsz riadt virágokon?
Aranyhaja lobog még a nyárnak,
pipacsvér fest szerelmet a mának.
Huncut szellő lombot borzol itt–ott,
s felfedi a féltve őrzött titkot.
Tűzd hát Kedves ághegyre a Napot –
Csókolj! Csókolj hajamba holnapot.
Virágot álmodtam… látod… megint,
s ha felébredek szemétbe lépek.
Mocskát eldobja az ember, s legyint,
Virágot álmodtam… látod… megint;
nem bánom, ha bárki ezért megint,
a világgal bátran szembenézek.
Virágot álmodtam, látod megint.
S ha felébredek? Szemétbe lépek.
nem tudlak
nem tudlak
ölelni szavakkal
nem tudlak csókolni
összevarrt ajakkal
miattad mindennap
tavasznak öltözöm
s lám éji sötétben
megfagyaszt börtönöm
rab lepkeszárnyam
csörgeti láncomat
hajnalkönny áztatja
rám száradt maszkomat
nem tudlak
nem tudlak
ölelni szavakkal
nem tudlak csókolni
összevarrt ajakkal
Hatvanhét évem rongyait
reményvesztetten varrom,
ajkam ijedt imáit
takarja kényszer-szájmaszkom.
Szavaim néma koldusként
száradnak lassan csenddé,
minden napba belehalok,
és válok védtelenné,
s válok végtelenné…
Tavaszi szél kontyol friss, sarjadó fákat,
menyegzői ruhát feslenek az ágak.
Bomló levélrügyet becéz madárének,
árnnyá nőtt nagyságuk, ad majd menedéket.
Félszeg napsugárnak simogató karja,
gondtól tépett lelkem, arany szállal varja.
Boldogságot csempész kérges szívfalamra,
csillagfény gyöngy-könnyet csókol ajakamra.
Csendes álmaimnak tüzét szítja lánggá,
az életritmusát, földi mennyországgá.
Kék pillangó szárnyal ég magasán velem,
bársony szárnya selymén, megkésett szerelem.
Gyümölcsoltó Boldogasszony nap van,
sok embernek lesz ma keresztfája…
A gyilkosuk? Néma, láthatatlan-
s halált hoz, e vírus koronája.
Száz fortéllyal jött közénk az álnok,
lépte nyomán félelem és pánik-
kártyavárként foszlanak az álmok,
s ő kacagva istenséget játszik.
De a földnek jégbilincse enged,
erőre kap a szendergő csíra,
s ha arcod elé szájmaszkot kell tenned-
te reménnyel írjál a papírra.
Gyümölcsoltó Boldogasszony nap van,
új életet ringatnak az ágak,
minden ember bízik a tavaszban,
s a szeretet oltóágat vágat.
Anyám! Megtagadtad létezésem,
eldobtál, mint olcsó zálogot.
Egyéves gyermek mondd, mit vétett?
Odafent magad vádolod?
Anyám! A pillangó már elröppent,
vele gyermekként szőtt álmaim,
ezernyi könnyes ébredések
lapultak vérző szárnyain.
Anyám! Sötét van! Nagyon félek!
A Hold fésüli ezüsthajam.
Mázsás terhektől meghajoltan
feszül vállamra hatvan nyaram.
Sav marta szívem vedd öledbe,
ringjanak a bent rekedt szavak.
Anyám, ugye, a sebzett lelkek
a végső úton megbocsátanak?
