Tavaszi szél kontyol friss, sarjadó fákat,
menyegzői ruhát feslenek az ágak.
Bomló levélrügyet becéz madárének,
árnnyá nőtt nagyságuk, ad majd menedéket.
Félszeg napsugárnak simogató karja,
gondtól tépett lelkem, arany szállal varja.
Boldogságot csempész kérges szívfalamra,
csillagfény gyöngy-könnyet csókol ajakamra.
Csendes álmaimnak tüzét szítja lánggá,
az életritmusát, földi mennyországgá.
Kék pillangó szárnyal ég magasán velem,
bársony szárnya selymén, megkésett szerelem.
