Hajnalban Ádám arra ébredt, hogy dörög az ég, és a villámok céltalanul kedvük szerint csapkodnak. Ádámot ez egyáltalán nem érdekelte. Hanem valami más fontosabbat akart, azt viszont nagyon. Szerette volna, hogy Eszter megengedje neki, hogy legalább egyetlenegyszer hozzábújhasson a takarója alá.
Még rengeteg ideje volt, hiszen nyolcra megy Károly bácsihoz.
Egyébként szerette a bácsit és hálás volt, hogy bevitte őt a cégébe, hogy megtanulja a kereskedelem alapjait. Fiatal felesége, Eszter csak a háztartást irányította, időnként járt el a kávéházba a barátnőivel trécselni.
Ádámot jelenleg az a gondolat foglalkoztatta, milyen indokkal kérjen Károly bácsitól kölcsön ötszáz koronát. Lehet, hogy csak később fogja megadni, de lehet az is, hogy még ma átviszi a pénzt.
Még mindig az ágyban maradt, s Eszterről ábrándozott. Eszter tudta, hogy Ádám szerelmes belé, de eszébe sem jutott, hogy megcsalja Károlyt, dacára, hogy az urának már csak nagy-nagy ritkán jutott eszébe, hogy felesége is van. Házasságuk elején boldogan és gyakran turbékoltak, volt nap, hogy többször is.
De teltek-múltak a hónapok, s már a házasságuk második évének vége felé Károly számára nyilvánvaló vált, hogy Eszter meddő. Nagyon elkeseredett, mert amikor elvette a fiatal lányt, remélte, hogy hamarosan fiú utódot szül neki, aki majd idővel átveszi tőle a firmát.
Eszter sokat sírt, szomorú volt. és sajnálta, hogy a férjének csalódást okoz.
Egy nap, Károly úgy döntött, hogy elviszi őt a leghíresebb nőgyógyászhoz. A tudós doktor alaposan megvizsgálta az asszonyt, majd mindkettőjüket megnyugtatta, hogy a tudomány legújabb állása szerint valószínűleg segíteni tudnak a problémán, s Eszter jogosan reménykedhet, hogy szülni fog. A professzor javasolta, hogy az asszony keresse fel az egyik híres, női gyógyfürdőt. Persze Károlynak időnként meg kell látogatnia.
Eszter hamarosan Parádfürdőre utazott. Ott a személyzet kitűnő és finom a kiszolgálás. A reggel mindig alapos izomlazító gyakorlatokkal indult, majd súlyfürdő, azután persze iszappakolás következett. Ebéd után rövid gimnasztikai gyakorlatokat végeztek. Estére a diéta miatt a páciensek csak egy almát kaptak, s görögszéna teát.
Négy hét után Eszter úgy gondolta, Harkányban folytatja a kúrát. Károly időnként meglátogatta, abban a reményben, hogy a vágya végre valóság lesz. Eszter azonban már alig hitt az orvosoknak. S pláne nem hitt a fürdő körül feltűnő kéretlen tanácsadókban, füvesasszonyokban, hiszen mindegyik arra esküdött, hogy az ő gyógyítási módja a legjobb. Azonban mégis megismert egy idősebb bábát, özvegy Bögyös Emőkét, akit meghallgatott. Bögyösné azt javasolta, hogy a legjobb, ha Hévízre megy. Az ottani fürdő kiváló a hölgyeknek. Ő maga is leköltözik Keszthelyre, ahol a vejének van egy gyógytornaterme, ahol meddő asszonyokat is kezel. Bögyösné – mivel megkedvelte Esztert – egy családi titkot is elárult neki. Nagymamája tudta, és neki is elmesélte, hogy a gyerekre vágyó nőnek, karácsonykor bele kell köpni a kútba, természetesen keresztet kell vetni, s gyakran templomba járnia, és az oltárnál gyertyát kell gyújtania. A legfontosabb, hogy a párnája alá tett Szent Antal képével aludjon. Másik titok: ha a nő ölébe vett nyúl simogatás közben ottmarad az ölében, akkor jön a gyermekáldás. A felsoroltak teljesítése esetén Eszter is biztosra veheti, hogy teherbe esik.
– Nézze, kedves Eszter, már maga az is bizonyíték, hogy a nagymama, és a mama is meddő volt, de most látja, ahogy én itt vagyok, s éppen beszélgetek magával –, tette hozzá Bögyösné.
Esztert azonban a bamba nyúl becsapta, s erről levélben Károlynak is beszámolt.
Amikor Károly megkapta Eszter levelét, nagyot káromkodott. Azt gondolta, a feleségének agyára ment már a gyógymódok örökös keresése. Rögvest megírta, hogy azonnal jöjjön haza. Már eddig is értelmetlenül sok pénzt dobott ki. Majd kap tőle havi hatvan korona költőpénzt, az elég legyen neki a kávéházban a hölgyek termében szórakozásra.
Ádám hirtelen arra riadt fel az ábrándozásából, hogy már hét óra. Tudta, hogy Károly bácsi nyolcra már az irodájában lesz, ezért gyorsan felöltözött. Kiment, s beszállt az első várakozó konflisba, s az hamarosan kattogott vele a macskaköves Váci út felé. Mikor odaértek, megkérte a kocsist, hogy várjon rá, s bement az irodába. Átölelte a bácsit, elmondta amit szeretne. Károly bácsi meghallgatta az unokaöccsét, miközben leszámolta az ötszáz koronát, s az arca felderült, somolygott a bajsza alatt, és azt mondta, hogy ő is volt egyszer fiatal és még cinkosan rá is hunyorított.
Alig tíz percet várt a konflis, megjött Ádám. Jókedvvel beszállt a kocsiba, s azt mondta, vigye el a Deák térre. Miközben az erős paci kissé öregesen kocogott, Ádám örült, de aggódott is, hogy nemsokára látja Esztert.
Hamarosan megjött a földalatti. Ádám egyre izgatottabb lett, tudta, hogy Eszternek erkölcstelen ajánlatot tesz, azt is tudta ezért ő örökre becstelen lesz a szemében.
Miután kiszállt a Bajza utcánál, elsétált Károly bácsiék házához. Kalapált a szíve, mikor becsöngetett. Eszter meglepődött. Ádám zavartan dadogta, hogy csak el akar köszönni, holnap már Hamburgba utazik sok évre. A hangja megremegett, bepárásodott a szeme a szégyentől, végre kibökte, hogy ő szeretné most őt igazán szeretni, és ajándékba ötszáz koronát tett az asztalra. Eszter hirtelen elsápadt, szemei dühösen szikráztak, mintha megütötték volna. A következő pillanatban azonban valami alig látható mosoly suhant át az arcán, s engedett a férfinak. Megsimogatta és átölelte, s magához húzta a pamlagra. A pénz az asztalon maradt…
Miután Ádám déltájt elment, Eszter bement a fürdőszobába. Élvezte, ahogy zubogott rá a meleg víz. Éppen készen volt, s fel is öltözött, mikor hallotta a kulcszörgést az ajtóban. Károly váratlanul jött meg, s ahogy belépett észre vette a pénzt az asztalon.
– Látod fiam, Ádám rendes gyerek, hamar visszaadta az adósságát.
Eszter hevesen bólogatott…
Másnap, kora reggel Ádámmal kigördült a vonat a pályaudvarról, még visszanézett a kupé ablakából, mintha várt volna valakit.
Már hosszú hónapok óta dolgozott Hamburgban, kedvelték a gyárban, de nem csak azért, mert a nagybátyja a főnök gyerekkori barátja.
Egy reggel táviratot kapott, amelyben Károly bácsi tudatta, hogy fia született. Mindketten, az újszülött és az édesanya is egészségesek.
Ádám rögvest válaszolt, s szeretettel gratulált.
Alig két hétre rá, egy pecsétes boríték érkezett, feladó nélkül. Egy arany cigaretta tárca volt benne, mellette egy kis kártyára ez az egy szó volt felírva: KÖSZÖNÖM.
Előlegezve Verő László* születésnapjára, aki úgy és akkor
ünnepelheti az évfordulóját, mint az Angol Királynő őfelsége.
– Semmi gond, meglesz – mondta Jóska a barátjának, aki egy
elektronikus irodalmi lapot felelősen főszerkesztett.
– Mondom, hogy viszünk, Laci – a frankfurti piacon vásárolunk a
legbüdösebb francia sajtból.
Lehetőleg a Béla bátyád szerezze be, mert az ő kifinomult érzéke,
ínyencsége garancia a sajt pedigréjére, mert sajnos mondanom
sem kell, a te paraszt ízlésed nem evidens – monda a főszerkesztő.
– Így igaz – ismerte el Jóska.
Béla a sajtot megvette, hazavitte és a hűtőbe betette. A sajtot az
üzletben ötszörös fóliába forrasztották.
Másnap Béla felesége már a hajnali órákban szekrényből a kertbe
vitte a ruhákat szellőztetni, és megrendelte a lakás újra festését.
Kijelentette még, hogy vagy ő, vagy a sajt, mert még egy éjszakát
nem fognak hármasban tölteni egy fedél alatt.
Gordiusi megoldás: Béla azonnal átszállította a bajkeverőt
testvérének, Jóskának, tudván, hogy az ő felesége már kiskorában
elvesztette a szaglóképességét. A sajtcsomagot óvatosan kihelyezte
az erkélyre, vigyázva rakta le, nehogy felébredjen, majd hirtelen
visszaugrott, és bezárta maga mögött az üvegajtót, de a zajra
persze, hogy felébredt a beste. Egy darabig morgott, fújt dühösen,
de végül sikeresen a szabadba harapta magát. Kopogott, zörgött az
üvegen, Jóska már igen unta a makacs bámulását, hogy legalább a
látványt távol tartsa, egyszerűen behúzta a függönyt.
Jóska pontosan tíz percet pihent, mikor a ház elé szirénázó
mentőautó érkezett az alattunk lakó idős asszonyhoz. A szélütés
jeleit mutató nénit beszállították frankfurti egyetemi klinikára. Ott
az őt körbevevő orvosok nem értették, hogy a beszélni képtelen
páciens mért mutogat botjával makacsul a plafon felé.
Béla és Jóska másnap elindultak az ezer kilométeres útnak. A
biztonság kedvéért a sajtot még egy vánkosbörtönbe is
bebugyolálták és úgy gyömöszölték be a lakómobil
hűtőszekrényébe. Egy ilyen börtönből még egy Monte Cristo se
tudna kiszabadulni.
– Most gyere ki te piszok! – mondta Jóska és rácsukta az ajtót.
A hegyeshalmi határátkelőn gyenge volt a forgalom. Kurt Weber
már türelmetlenül várta, hogy megjöjjön a váltótársa, mert a
finom, soproni asszony végre megígérte, hogy feljön hozzá a bécsi
lakására.
Órájára pillantott. Megvolt még, – ugyanis kollégájával
történt, hogy egyszer a lekezelt útlevelet átnyújtotta a belépőnek, s
mire kezét visszahúzta az óra már nem volt a csuklóján. Röviddel
később már a ´Piroschkagulasch` étterem vécéjében folyt az ádáz
alkudozás rá, egy üzbég lánykereskedő és egy török átutazó
történelemtanár között.
Kurt Weber rendbe rakta az asztalát. Maradék szalámis zsemléjét
Burkusnak, a határőr kutyának adta, ki maga sem tudta, hogy
melyik oldalon is szolgál tulajdonképpen, ezért mindkét államtól
beszedte járulékát. Nem firtatták az altisztek, mert gondolták,
hátha valami nagykutya van a háttérben.
Időközben belépésre begördült Jóskáék lakókocsija és a vezető
lehúzta az ablakot. Ekkor történt a katasztrófa. Weber első
pillanatban terrortámadás tervére gondolt a zalai gáztartályok ellen,
amely megbénítja átmenetileg az egész Dunántúl életét, beleértve
a légtéren áthúzó vadászgépek navigációs képességét is. A bűz első
hulláma, ami a kocsiból áradt, azonnal megbénította az agyát,
elvesztette az eszméletét, de szerencsére a vegyi gáz riadót kiváltó
jelzőre zuhant.
A szirénák sikoltozására leállt a forgalom és kitört a pánik, csak
Burkus zabálta kétpofára csámcsogva a menázsiját. Megérkeztek a
gázmaszkos terrorellenes kommandósok. Oszlopok, autók
fedezékéből szökdeltek elő, egymást fedezve a lakómobil felé. Az
elvakító, hangsokkoló gránát belövésére nem volt szükség. Mikor az
első harcos elérte az objektumot, hirtelen beugrott az autóba,
feltépte a hűtő ajtaját és ráfogta géppisztolyát a félelemtől remegő
sajtra. Most már nem volt olyan hányaveti, rémülten pislogott a
fegyver csövébe.
A kommandó parancsnoka hamar lefújta az akciót. Lepecsételtette
a hűtőszekrényben lévő küldeményt, ami majd csak a szerkesztő
házában, zárt ablakok és behúzott függönyök mögött nyitható fel.
Megkésve kerékpáron becsörömpöltek a tévedésből riasztott
wienerneustadti sporthorgászok is, ugyanis azt hitték, hogy a héten
ismét feltűnt a Fertő tóban a Loch Ness-i szörny húga, holott csak
Egon, a pénztelen vállalkozó úsztatta a gazdag, de ronda
menyasszonyát.
Pest felé szinte eseménytelen volt az út leszámítva a boglári
sikertelen rablótámadást, amit visszavertek. Az elkövetők magyarul
beszéltek, de érezhetően francia akcentussal. Jóska a biztonság
kedvéért a visegrádi kertészmérnök barátjával, aki Zamárdiba
nősült, behegesztette a hűtőszekrény ajtaját. Mire elérték Pest
határát, már lerázták az őket követő francia autót is. Laci a háza
előtt várakozott egy szerelőbrigáddal, akik szakavatottan
kiszabadították a szállítmányt és eltűntek, mivel a pénzt már jó
előre felvették.
A sokmenüs vacsora fejedelmi volt. Végre szervírozásra került a
sajtok vénséges vén anyakirálynője. Jóska még nem próbálta ezt az
egzotikumot, egy darabig csak nézte, majd kedvet kapott hozzá.
Nem is volt rossz, de neki ez túl előkelő. Inkább marad a
parasztkolbász és a hagymánál.
Sziszi cica őfensége – ki tulajdonképpen a ház úrnője –
közömbösen nézte végig a vacsorát és mikor meglátta Jóskát,
lemondóan csóválta szép kerek fejét.
– Na, ez is itt van – gondolta, – most megint jó hangosan kell
vernem saját mancsommal az ablakot, mikor éjjel kegyeskedek
bekívánkozni a könyvtárszobába.
Sziszi tulajdonképpen a Verő családot, mint személyzetet tartja, és
kegyesen eltűri a beléjük nevelt hódolatot – igaz, sok türelmet,
megértést és munkát igényelt a betanításuk. Alapjában véve
kedveli is a családot – különösen a jól táplált főkomornyikját,
Lászlót –, de tartózkodik tőle, hogy kinyilvánítsa szimpátiáját, mert
még elkanászkodik. Jóindulatúlag elnézi hibáikat, mert tudja, hogy
ők csak oktalan emberek.
– Most meg, hogy odavannak ezért az illatos dologért, ami ugye
nem rossz, de nem is vadásztak rá sok-sok órás türelemmel. Ezek
még biztos nem is próbálták a frissen fogott vakondot, meg mérget
veszek rá, hogy még nem ettek idei másodköltésű verébfiókát –,
gondolta és nagy kegyesen visszavonult a könyvtárszobájába.
________________________
* Verő László költő, irodalomszervező 2006-ban alapította a
7torony irodalmi magazint.
– „Bánat szívvel kérünk Urunk” – hangzott fel a legfrissebb zsoltár poéta Lajcsi ajkán. Na, már ha a kántor vadszamárordítását annak lehet nevezni. De hirtelen káromkodott, mert visszacsúszott a búbos kemencéről; csak ő tudja, mit akart ott. Éjfélre már tetőfokára hágott a hangulat a halotti toron. Hogy néhány férfi berúgott, az rendben van, de még a siratóasszonyok is tréfálkozva nyalogatták a fehérnépnek való bodzapálinkát. Ráadásul a mélyerkölcsű füvesasszony, Kanna Juli rámosolygott Lajcsira: – Tényleg vicces fiú az a kántor. Ezen csodálkoztak, mert a bábaasszonyt eddig csak egyszer látták kacarászni, mikor is a Moravec tanyán négyfülű gyereket segített a világra.
Most már azon sem lepődtek volna meg a gyászolók, ha egy vőfény-viselt legény elordította volna magát: – Eladó a menyasszony!
Az elhunyt Makóné, született Tőgyes Ilon, biztosan megbocsájtotta a vidám virrasztást, de hát édes istenem, reggel futott be az évek óta várt vonat a hazatérő hadifoglyokkal. A faluban sok portán sírtak, de az örömtől.
Másnap reggel, Makó Gyuri kába fejjel ébredt. Megpróbálta felidézni a tegnapi estét, de egy idő után lemondóan legyintett. Meghúzta az agyserkentő borosüveget, aztán vakarózva kiült a priccs szélére. A kuvasz vakkantott és a gazdája lábához feküdt. Onnan morogta a kandúrt, aki egy libafejjel bíbelődött a sparherd mellett. Anna, az elhunyt nővére, meg éppen levette a bádogüstöt a tűzről és leforrázta az utolsó libát, amit mára még a piacra szánt. Négy már pucéron didergett a zsákban. Az asszony elmerengett egy kicsit, mielőtt nekiállt a kopasztásnak. Nem csoda, hiszen hajnal óta talpon van. Egy éve, hogy megözvegyült és átköltözött sógorához, a nagybeteg Ilon húgát ápolni. Annyira azért nem hiányzott neki a halvérű férje, hogy ő is utána pusztuljon, mint Pucojj, a flegmának vélt házőrző. Szegényt még karóval se lehetett elzavarni gazdája sírjától. Anna aggódó szeretettel ápolta húgát; éjszakánként majd lefordult a hokedliról, ha a fáradtságtól elbóbiskolt. Néha elképzelte – tán az ördög sugallta –, hogyha Isten magához szólítaná Ilont, hozzámenne Gyurihoz. Hiszen még csak Szent Mihálykor lesz hatvanéves, mikortól is az igazi, felhőtlen asszonyélet kezdődik! Legalább Gyuri jóváteszi hajdani bűnét, mikor a fészerben majd negyven éve elvette lányságát. Aztán meg alig szokta meg az öröm ízét a gazember, mégis húgát, Ilont vette el, aki éppen akkortájt nőtte ki a gyereklány pendelyt.
Dorka, a délről menekült kiscseléd szorgos volt, és segítette volna Ilont gondozni, de Anna nem engedte a beteghez, mert észrevette, hogy Gyuri úgy bámulja a lányka simogatni való zsengéit, mint kóbor kutya a lacikonyhát. Sőt! Meg is markolássza, ha kéz közelbe kapja. Meg amit nem látott; néha oda is tévedt a vén kujon keze, ahová csak az esküvő után volt szabad a férjnek. De mit tehet egy kiscseléd, ha két kézzel viszi a húslevessel teli fazekat? Anna mindvégig a beteg mellett maradt, míg végül is a rák megunta, s lehúzta a függönyt. Utolsó szolgálata az volt, mivel itatnia már nem kellett szegényt, felkötötte húga állát.
Most sietett, hogy hétre kész legyen, mert ilyentájt hajt Béla a piacra, és őt is elviszi pakkostól. Éppen az utolsó libát rakta a zsákba, mikor meghallotta a disznót Béla kocsijáról. Nem csoda, az a szegény, dühében túlröfögte a szekérzörgést, hisz’ ki megy önként a henteshez?
– Aztán ha végzel, hozz tűzkövet a masinába! – mordult fel Gyuri, miközben már jó ideje próbálta a ceignadrágját begombolni. De hasztalan, mert, a tegnapi tor miatt, még remegtek az ujjai. Az asszony csak bólintott, s már kifelé tántorgott a vállán a zsák libával, mikor a pitvarban utolérte Gyuri kurjantása:
– Egy pakli Levente is kell! – de erre már nagyon csúnyát gondolt Anna a zsák alatt.
– Küldjed Dorkát, hisz tojást visz a papnak! – lihegte vissza, de csak a cselédlány hallotta, aki éppen kifordult az istállóból.
– Megyek tüstént néne – mondta, és feltette az öregasszony zsákját hátra a disznó mellé. Még becsukta a kapuajtót, majd bement a cselédkamrába, utcait váltani. Gyuri, ahogy meglátta a belibbenő lányt, olyan heves forróság lepte el, mintha katlanba dugták volna. Szíve a torkában zakatolt, mint egy megvadult gőzmozdony. Boldogan érezte újra a legénykedvét, épp ugyanúgy, mint negyven éve, két perccel a nászéjszaka előtt. Berontott Dorkához, aki éppen réklit váltott. A lány nem sikoltott; megbénult a rémülettől. Hagyta, hogy a vadember az ágyra döntse, és pontot tegyen az í-re. De Dorka hiába várt, mert elmaradt az ékezet. Ahelyett Gyuri egy nagyot hördült, s tátott szájjal rámeredt.
Már halott volt. Most nyoma sem volt a szemében a huncutságnak. A lánynak lassan visszatért a józan esze. Hogy a nadrágját Gyurira húzza, érthető módon nem ment, mert férfibüszkesége még mindig delet mutatott. Dorka váratlanul elmosolyodott. Eszébe jutott, hogy ha hirtelen betoppanna a templompribék Kanna Juli, tán elájulna itt neki. Mindenesetre levette a szekrény tetejéről Gyuri vasárnapi tűzoltó sisakját, és a halott ágyékára tette. Na, most már jöhet bárki. Jött is! A körorvos. Gyuri mára kérte barátját, hogy ugorjon be rendelőbe menet a reumája miatt. Aztán Anna futott vissza a szekértől, mert a komódon hagyta a bugyellárist. Nagy volt a meglepetés! Pláne mikor Dorka elmondta, mi történt. Anna döbbenten állt, de csak addig, míg a doki le nem vette az oda nem való fejfedőt. Az asszony nagyot csuklott, s felzokogott, mert igazán csak akkor döbbent rá az őt ért vesztességre. Az orvosnak meg kicsordult a könnye a nevetéstől, miután felsóhajtott: – Ilyen halált kérek én is Istenem. A nők, erre még csak nem is válaszoltak.
A temetésen még a nap is kisütött, hamar felszárította az éjjeli esőt. Gyuri tűzoltó sisakja most már méltó helyen a koporsó közepén, rózsáktól körülvéve csillogott a fényben.
Amikor láthatóan a „keleti blokkból” érkezett három fiatal megérkezett, hosszú sor állt a lerobbant négyemeletes háznál. A bejárat előtt eléggé vegyes társaság várakozott. Színesek, arabok, toprongyos francia urak is, persze. „Chambres” volt kiírva egy kopott falon, ahol a fogatlan neonlámpán a – h és m – betű reménytelen várt pótlásra. Talán még De Gaulle és Patton generálisokra is ilyen kancsin kacsingatott, ha azok karöltve erre kószáltak volna netán. A fiúk csatlakoztak a sorban állókhoz, olcsó szállást remélve. Csak két hetet akartak még itt Párizsban kihúzni, mert októberre már egy zaftos szerződés lapult a zsebükben. Akkor Luxemburgban szórják majd egy varietében a kultúra morzsáit, persze jó pénzért. Mire sorra kerültek, hál ’Isten a kulcsos táblán még sok szög himbálódzott kacéran. Jogosan vélték úgy, hogy a concierge-nek van szabad helye.
– Szobát szeretnénk hármunknak – mondta az egyikük, Imre a hölgynek, aki nem is csodálkozott.
– Tous les trois? – kérdezett vissza, hogy jól értette e?
– Tényleg van pénzük három lányra? Vagy csak egyet, és úgy a másik kettő meg…- de nem fejezte be, mert Imre közbeszólt.
– Nem madame, mi csak harmincadikáig, reggeli nélkül szeretnénk itt lakni.
– Tévedés uram, ez itt nem olyan hotel – mosolygott, pontosabban kacarászott. Megértve a választ, a három fiú elsompolygott, de nagyon hamar.
Később az autót letették a belvárosban, a La Fayette áruháztól nem messze, és a környéken kerestek szobát. Keresés közben a másik kettő szidalmazta Imrét, hogy mi a fenét bóklásznak ők itt hárman a drága Párizsban. Holott, szépen kihúzták volna a szeptembert a nyaralóban, amit Koppenhága mellett béreltek a tengerparton, miután lejárt a három hónapos szerződésük a varietében. Imre meg csak ismételgette, hogy a huszonötödik születésnapját akarta itt, az imádott városban megünnepelni. A nyaralóba, fellépése után minden este, kikocsizott egyetlen szerelme Vivi, de a sok öröm után egymaga szerette volna felfedezni a magyar bohémek nyomát a párizsi kocsmákban.
A Rue de Provence-ban végre találtak egy roggyant hotelt, borzasztó előkelő névvel: „Hotel American.” Kiderült, hogy esténként a vékony szobákon áthallatszik a kuplerájok megszokott esti, romantikusnak éppen nem mondható zaja.
A fene egye meg, miért kötelező Párisban koplalni? – kérdezték maguktól pár nap után, mikor tréning után a napi egy liter tej és egy kenyér fejenkénti porcióját elfogyasztották a boulogne-i erdőben. Nagyon unták már az örökös kártyázást a fűben. Imre bevallása szerint unta, hogy már két napja elfogyott a bora, s csak öt darab cigarettája van.
Egy nap a legidősebb fiú, Imre bátyja, ügynököket ment látogatni, és már kora délután allelujával, szerződést lobogtatva rontott be szűkös szállodai szobájukba.
A hely, az osztályon felüli varieté-étterem a Boulevard Haussmann elején volt. A nemzetközi zenekar egy tükörfalu színpadon muzsikált emeletnyi magasságban, csak előttük volt egy parányi hely a produkciónak.
Másnap a zenekari próbán – mikor Imre az asztalnyi helyen felmászott harmadiknak, hogy bátyja fején egy kézen álljon –, már félt lenézni is.
– Te jó Isten! Ha innen leesek, s nem a színpadra, hanem egy méterrel arrébb le a parkettre, biztos agyonütök egy- két nézőt – futott át az agyán –, s a patron becsukhatja pár napra a boltját, s legközelebb csak hasbeszélőt vagy énekest fog szerződtetni.
Szerencsére, este hatalmas volt a sikerük. Előleget kaptak! Másnap aztán elmentek – étel, ital, és hölgytársasággal – az Eiffel-toronyban lévő, nem olcsó étteremben. A taxiban, amivel a varietébe mentek, Imrére hirtelen depressziós félelem tört rá, s elgyengült. Eddig minden túl jól ment. – Mivel érdemeltem én ki ezt a sok jót a sorstól? – kérdezte magától. Keze remegett, fázott, verejték csöpögött a homlokáról. Mint alvajáró, úgy öltözött a kosztümbe. A kudarc nem maradt el.
– Leestem – konstatálta, de nem a parkettra, hál´ Istennek. Visszamászott, mert alapszabály, hogy a trükköt azonnal meg kell ismételni. Azonnal ismételt is a zuhanással együtt, ami persze nem volt betervezve. Néma, dermedt csönd az étteremben. A portugál zongorista keresztet vetett, a magyar gitáros a Miatyánkot mormolta, a török dobos Allah segítségét kérte biztos, mert elnehezülő kézzel abbahagyta a dobolást.
Hazafelé a történtek ellenére már kedélyesen, szinte jó hangulatban bandukoltak. Imre, mint alvajáró emlékezett csak, hogy társai vigasztalták, de vicceltek is, hogy biztos a nők meg ilyesmi, de mindenki örült, hogy nem lett emberhalál a dologból.
Másnap fellépésre ismét a varietéba mentek, de mindjárt gyanús lett, hogy a képeik, plakátjaik nincsenek a műsorfalon. A patron az irodában kifizette egész havi gázsijukat, s azt mondta, hogy hatalmas attrakció a szám, de nem kockáztathatja a vendégei életét. Hát ebben igaza volt.
Imre pár nappal később eladta a fotógépét. Ezt a szegény gitár követte, de már sírdogálva. Anyagi helyzetüket megoldandó, a Jordan banktól szerettek volna a luxemburgi szerződésükre hitelt kérni. A banktisztviselő barátságosan kivezette Imrét, aki a csoport nevében intézkedve megmondta – a szerződésüket lobogtatva –, hogy miért akar direkt az igazgatóval beszélni.
Imre Párizstól szépen akart búcsúzni. Utolsó este Händel Vízizenéjét intonálták a Tuileriák kertjében, ahol már úgyis rengeteg szökőkút lakott. Még Medici Katalin építtette a XVI. században és a szerencsétlen Marie Antoinette is itt töltötte az utolsó hetét, mielőtt a guillotine alá tette a királyi buksiját.
A Szajna-parti oldalon a kőfal tetejét még elérte, mert nagyon kapaszkodott a masszív jugoszláv esernyőjével. Beakasztotta a fal felső peremébe az ernyő fogóját, így már fel tudta húzni magát, s bemászott a kertbe.
– Na, azt nem hiszem, hogy az itt járt magyar írók utánam tudták volna ezt csinálni, s a koncert emléke majd elkísér halálomig – gondolta.
A kút a zene ütemére nagy erővel köpte a reflektorfénnyel megvilágított vízsugarakat. Az utolsó akkordokkal rakéták suhantak az égre, majd ágyúdörgéssel ölelkezve zuhantak a mélybe.
Másnap hajnalban az országúton az első benzinkútnál eladták a kocsi tetőről a csomagtartót negyven frankért. Tankoltak, reggeliztek és bepréselődve egy nagy utazókofferrel az autóba, elindultak kényelmetlenül, de jó reményekkel Luxemburg felé.
A sapkás vadászsólyom© Illusztráció: Takács Zoltán
Keller Árpád irodáját még madame Pompadur is örömmel használta volna elfogadó budoárnak. Igaz, a lakberendező és a belső építész is egy vagyonba került, de megérte. Kocsa Jolán, a titkárnője se kerül kevesebbe, ha beleszámítja az éjszaki szolgálatért járó jutalmat is. Még jó, hogy mostanság ritkán veszi igénybe, hisz már ő se minden héten férfi.
Azért meg kell adni, a hölgy igazán méltó volt a vezérigazgatójához. Az sem volt baj, hogy csak a nagybetűket ismerte, mert nem volt gond Kellernek, hogy Jolán egy segédtitkárnőt kapjon.
Erre a posztra a legméltóbb volt Pál Emőke, a nagynevű nyelvészprofesszor.
Kellernek a szédületes karrierje úgy kezdődött, hogy annak idején, elnyerte a „Csapágy és Libavér” konszern vezérigazgatói posztját, ötvenegy százalék majoritással, egy pókerpartin. Ez csak akkor lett jogerős, mikor a vesztes – a kedvenc pártja, a „Tiszta Mellény” sajtó- és privatizációs főnöke, savanyú arccal aláírta az okmányokat. Nota bene: Neki négy dámája volt, a piszok Kellernek meg négy ásza.
Az új főnök első ténykedése az volt, hogy rögtön profilt váltott a nehézipari létesítményeiben. Csak és kizárólag vadászsólymoknak való sapkát gyártatott méretre, szemvédővel.
Mire a konkurencia észbekapott, már késő volt. Egyre-másra húzhatták le a rolót, vagy pedig csatlakoztak hozzá, mint lány- vagy fiúvállalat. Az a régi gyártulajdonos hajlamára volt bízva.
Csak Jolánnak nem volt önálló döntési joga —, azt elvégezték mások rajta.
De végre egyszer elérkezett az ő napja is. Mikor egy sikertelen tárgyalás után a japán üzletfeleivel iszogatott Keller, már erősen magas hangulatban bordalokat énekelt, míg a japánok szövegnélküli, teadicsérő rigmusokat dünnyögtek, miközben Jolánka lengén libegett a fotelek között. Az egész gálaöltözéke, amit viselt, az a karórája volt. Aztán hirtelen virágos kedvében felszökkent egy székre — mintha a fán ülne — a kuvik hangját utánozni.
A hatás fenomenális volt. A japán partnerek úgy mosolyogtak az ő távol-keleti rejtelmes módjukon, mint egy mandarin. Jókedvükben egymás combjait csapkodták, de volt, aki a saját hátát is.
Keleti szakértők szerint ez náluk a legnagyobb tetszésnyilvánítás ősi formája. Később Jolán turbékolt még egy kicsit, de ezt már négyszemközt a küldöttség vezetőjének lakosztályában. Persze, hogy Jolán kettőszázötven milliót kuvikolt a konyhára. — Kapott is Kellertől egy szürkepapagájt.
Természetesen másnap aláírták a magyar-japán gyár egyesítését, ahol a Matyón hímzett sólyomsapkákat Toyota dizájnos, japán napszemüveggel látják el.
Egyik reggel, mikor Keller bement a fellegvárába, a főkomornyik rögtön sejtette, hogy a Vezér ma ballábbal kelt fel. A sajgó ülepén tapogatta főnöke lábnyomát, de azért bicegve bejelentette Bende Gábor urat, régi osztálytársát és barátját, aki már két napja várt audienciára az opálszobában.
Na! Éppen Gábor miatt volt rossz éjszakája Kellernek.
Nehéz lesz annak a mimóza szépléleknek megmondania, hogy nem tud tovább várni a pénzzel. Dacára, hogy az egyetlen, igaz barátja, aki még emlékezteti a régi szép diákkorra, amikor hatalmas reménnyel, ifjonti lelkesedéssel, szent ideákkal indultak a világot szebbé, tisztábbá tenni, olyanná, amelyben élni érdemes. De az ilyen kedves marha, nem tud haladni az újjal, holott ezt kívánja a korszellem.
Már a gimnáziumban is egy álmodozó alak volt ez a Bende. Keller meg már akkor olyan tehetség volt, hogy a fényképre másolt Braille-írást is olvasni tudta az ujjaival. Gábor meg csak verseket firkált, ezek senkit sem érdekeltek, meg különben is, kinek van ideje manapság olvasni?
Most úgy fog csinálni barátjával, mint a sebész -, határozta el magát. Fájdalmas, de célravezető lesz. Visszatette az üres konyakospoharat a hét altitkárnő közül a Hatoskának a dekoltázsába, aztán magabiztosan, de a foga közt szitkozódva, átsietett a vendégéhez. Közben, még kutyafuttában átgondolta az érveket.
Hiszen eddig is csak a felét fizette vissza annak a bomba üzletnek — szinte ajándék —, amit átadott neki potom tízmillióért, amikor egy közepes vécé is annyiba kerül évente, beszámítva, hogy a létesítményt, ingyen használja a személyzet, n. b. a szakszervezet nyomására.
— Nézd Gáborkám! — mondta később, miután üdvözlésként átnyújtotta neki az első két ujját, és helyet foglaltak a krokodilbőr fotelben.
— Biztos te is tudod, hogy rohadt idők járnak a sapka brancsra. A hétszázmilliós befektetést, csak a Jóisten tudja, mikor fogom visszafizetni. Lásd be, már sürgősen kellene az ötmillió. Biztosan megérted, hiszen mindig jószívű és érzékeny gyerek voltál. Megértem, hogy most azonnal nem tudod kirántani a zsebedből azt az ötöst. Mivel te vagy az egyetlen igaz barátom, várok vele egy hónapot, de ha nem fizetsz, kénytelen vagyok a lakásodat elárvereztetni. Tudod, milyen nagylelkű voltam, mikor átadtam neked azt a remek vegyesboltot. Szinte ajándékképp, tekintettel a gyerekkori barátságunkra.
Igaz is — gondolta Bende, a költő és boltos. Lehetett nála ceruzát, krétát, cigarettafűzőt, rágógumit, verseskötetet és óvszert is venni, a rengeteg árucikk közül. Csak legyen a kedves vevőnek ideje a hatalmas áruhalmaz közt válogatni. A bér is nevetségesen alacsony volt. Szinte csak jelképes összeg az a hetvenezer havonta.
Helyiség nélkül.
Persze, az nem is kellett, ugyanis két keréken lehetett gurítani a boltot, és még az az előnye is megvolt, hogy esőben be lehetett tolni az árkádok alá.
— Tudod Gáborom, én se lopom a pénzt —, s huncut mosollyal rákacsintott.
Már éppen felállt, jelezve, hogy vége a kihallgatásnak, mikor az első titkár jelentette, hogy a pedikűrös előállt a csillagkörmös szalonban. Keller kifelé menet még búcsút intett, de az ajtóból még visszafordult.
— Kézcsókom a kedves feleségednek —mondta, s azzal halkan becsukódott mögötte az ajtó. Az úri komornyik csak aztán használta a köpőcsészét.
A kopott Kandúr bekapta az utolsó Márton napi libatöpörtyűt, és nagyot húzott a kupából, amiben jóféle portugieser volt. Azért is szerette, mert mindig, mindenhez lehetett inni. Asmodi barátja adta neki, a jószívű ördög, akit itt a pokolban ártatlanul meghurcoltak.
Miután rehabilitálták, jutalomból kinevezték pincemesternek. Az öreg kecskének, Berta néninek, kadarkával szokott kedveskedni, mert a tanti gyerekesen örült az új etikettnek, amin elnézegethette magát kedvére…
– Azannya! – csettintett elismerően a kandúr, miután visszatette az asztalra a kupát. – Ez aztán jól esett. – Összébb húzta magán a kifakult macskabundáját, amiben már megszületett.
Pedig a pokolban jól fűtöttek; csak hát a reuma ne kínozná, amit azon a szerencsétlen éjjel, a Harsányi hegy szántásánál szerzett.
– Biztos megizzadtam ott, a fene egye meg – fújt maga elé. Újra lendített egyet a hintaszéken. Szeretettel ránézett Bertára, akivel együtt húzták az ekét, míg Asmodi csalódásában bele nem vágta a hatalmas vasat a völgybe. A szerencsétlen, szomorú eset miatt majdnem őket is kirúgták innen a pokolból, s nemcsak Asmodit, a gazdájukat.
Szegényt – koholt vádak miatt – a pokol leghülyébb ördögének tartották számon, mert hagyta magát átverni egy banyától. Pedig ez nem úgy volt! – Akkor éjjel csak egy igaz szerelem tragikus fináléja játszódott le a hegyen.
Berta a kockás plédbe bugyolálva lapozgatta a „Pokolbéli Krónikák” régi számait. Időnként gúnyosan felkacagott –, ami inkább mekegésnek hallatszott.
– Mit nevetsz Berta néni? Még a kadarkát is magadra döntöd.
– Hát azt, hogy milyen marhaságot írt ez a bulvárlap annak idején – mondta, és bele-belekuncogva a történetbe, fennhangon olvasni kezdte a cikket: – Egy nagyharsányi boszorkány átverte a szerelmes ördögöt, aki a lánya után ácsingózott. Késő éjjel elhitette vele, hogy már pirkadat van, mikor az ólban elkukorékolta magát, a hajnalt köszönteni. Az ördög erre szégyenében, hogy nem sikerült kakasszóig a hegyet felszántania, a harkányi iszaposon át visszament a pokolba. A macska és a kecske, akik segítették, szégyenükben a Drávának mentek. A Banya persze jót röhögött a lóvá tett ördögön.
Ahogy Berta befejezte az olvasást, elhallgatott. Emlékeiben visszaszállt arra az éjszakára, mikor egy csodálatos szerelemre pontot tett a végzet, és gazdájuk jó időre elvesztette az életkedvét.
Annak idején Asmodi, a derék ördög, mint komédiás egy macskával és egy kecskével járta a vidéket. Ahogy megérkezett Nagyharsányba, beszállásolta magát a vénséges vén boszorkány kunyhójába. – Hová is, ördög létére?
Idáig mindig úgy szokta Asmodi, hogyha már egy falu apraja-nagyja látta az előadást, szedték a sátorfájukat és továbbálltak egy házzal. De most itt, mintha láthatatlan lánc kötné béklyóba, nem tudott elszakadni a háztól. – Nem csoda. – Már az első pillanatban, ahogy meglátta Harkát, a banya lányát, őrülten beleszeretett. A szűz angyali arca, kecses alakja és a mélyfeketén izzó perzselő szeme, megbabonázta a szegény ördögöt.
Na igen, nem kunszt, ha az anya boszorkány. – Ráadásul egy vénséges vénasszony. Már az is bűbájosság, hogy hogyan tudott szülni olyan előrehaladott korban.
Harka már a második éjjel viszonozta a nyalka ördög eszeveszett, őrült szerelmét. Ahogy teltek-múltak a napok, már biztosak voltak abban, hogy a sors egymásnak teremtette őket. Harka javasolta szerelmének, hogy szökjenek el. De ezt Asmodi nem tartotta tisztességesnek. Inkább annak módja szerint, tisztelettel, illő módon megkérte a boszorkánytól a lánya kezét. A máminak nem volt ellenvetése, mert a lánya elárulta neki, hogy Asmodi nem egy ágrólszakadt szegény ördög, hanem nagyon is tehetős, mert sokat félretett, mint komédiás. A szerelmesek boldogan ábrándoztak a jövőjükről, s csak néha pihentek meg egy lágy csóknyi időre. Időnként azért szünetet tartottak, hogy levegőt vegyenek, mint a gyöngyhalászok.
A boldog Asmodi, Harka őszgyümölcs, chardonné ízű csókjáért még az üdvösségét is odaadta volna, ha lett volna ilyen egyáltalán egy ördögnek.
A szerelmesek tervezték, színezték a jövőjüket, amit békésen, tisztességgel, munkában élnek majd át a szeretett szőlőhegyen. Ezen az istenáldott helyen, ahol a nyári hőségben is gondoskodik enyhe szellőről a Dráva felől. Ott biztos, hogy még az unokájuk unokái is jó bort fognak termeszteni. Esténként a jövendő anyós is részt vett a tanácskozáson.
– Harka hófehér ruhában, liliommal fog állni az oltár előtt – törölgette a szemét az örömanya a meghatódástól.
– De hát az nem megy mama, hiszen ördög vagyok! Igaz, maga boszorkány, de attól még megtűrik a templomban, de hát én már rosszul lennék a szenteltvizes tartótól is. Jó lesz egy esküvő pap nélkül – mondta Asmodi, és már kezdte unni a huzavonát.
– Csak az oltár előtt, vagy sehogy! Punktum!
Asmodi méregbe gurult, de Harka kivette kezéből a kisbaltát, ami a tűzhely alatt volt az aprófának. Az anyós nagyon megijedt. Hirtelen eszébe jutott valami, s félrefordulva elvigyorodott.
– Na jól van fiam. Egy feltétellel. Ha felszántod hajnali kakasszóig a Harsányi hegyet, akkor tied a lányom, még esküvő nélkül is.
– Meghibbant ez a boszorkány – gondolta Asmodi. – Tudhatná, hogy egy ördögnek ez semmi. Vagy tényleg hülyének néz?
Másnap este, mikor nekiállt Berta és a kandúr a Harsányi hegyet felszántani, még éjfélre sem járt, már teljesen befejezték a munkát.
– Sikerült! – ölelkezett össze a két boldog szerelmes.
A Kandúr és Berta komótosan tisztogatta a szerszámokat, azalatt Asmodi a fűben heverve Harka haját simogatta gyengéden, és időnként lecsókolta szeméről az örömkönnyeket. Ahogy így kényeztette szerelmét, hirtelen, az alvó házak felől felhallatszott hozzájuk az öregasszony kukorékolása. De csak azért, mert a kakasa – mikor egy fáklyával belevilágított a banya a szemébe – ahelyett, hogy ijedtében elkukorékolta volna magát, egyszerűen elájult.
Asmodit megdermesztette a boszorkány gyűlölete, és az ócska trükkje. Hogy’ gondolta, hogy egy ördögöt átverhet? Vagy talán mégis igaza van a vénasszonynak, hogy nem akarja a lányát hozzáadni?
A szegény, szomorú ördög rádöbbent, hogy mibe is csöppent, evvel az eleve kilátástalan szerelemmel. Elment a kedve az egésztől. Sejtette, hogy később, úgyis előjönnek a megoldhatatlan problémák – rögvest, már az első kis ördögfióka keresztelőjénél. Ezért megtört szívvel, zokogva elbúcsúzott kedvesétől, és eltűnt az állataival egy bűzös mocsaras vidéken, a föld alá. Innen egy forrást tört fel, amit Harka emlékére, később Harkánynak kezdtek nevezi a népek.
Asmodit meg ahogy megérkezett, Belzebub parancsára rögtön börtönbe vetették, mert szégyent hozott az ördög névre. Csak később adtak Asmodinak fényes elégtételt, amikor megjelent a fáklyával megijesztett kakas memoárja. Abban leírja a szárnyas a tiszta igazságot. Így már kiderült, hogy Asmodi saját magától hagyta ott a hegyet, pedig már éjfél előtt készen voltak a szántással. Így de jure és de facto is, a lány Asmodit illetné. De az ördög egyszerűen csalatkozott az emberi tisztességben. Hogy Asmodi eszén túljárt volna az a banya, az egyszerűen történelemhamisítás. A kakas leírja még, hogy ő azon az éjjel nem kukorékolt. – Ez igaz; csak azt nem említette, hogy azért tartotta zárva a csőrét, mert ijedtében elájult. Ehelyett szépítette úgy, mikor írta, hogy ő ott sem volt, mert egy fiatal jércével hetyegett a szomszédban. (Ez is jó példa arra, hogy a memoáríróknak és a történészeknek is, kihagy néha a tolluk.)
Később Harkának eszébe jutott Asmodi búcsútanácsa, hogy menjen férjhez egy borászhoz. Úgy is történt. Az ifiasszony beadta urának a nászéjszakáján a legendát, mire a férj rögvest kimászott a duzzogó Harka mellől az ágyból. Reggelre járt, míg bekörmölte a családi krónikájába. Így került át a köztudatba, és a legenda gyökeret eresztett, így ennek termését formázták, színesítették a rákövetkező századok.
Ezt a forrásmunkát találta meg egy kései utód, egy elveszettnek hitt, poros kódexben.
Később aztán elhatározta, hogy újra éleszti a legenda hőseit. Megrajzoltatta őket, és hat különböző bor címkéjére rányomatta, hogy feledésbe ne merüljön az Ördög-szántotta hegy legendája. Így kezdte forgalomba hozni a hat különböző címkéjű és fajtájú bort. Így aztán Asmodi, Harka és édesanyja, a Boszorkány, a Kandúr, és nem legutolsónak Berta néni elvetődtek a világ négy tája felé. Sőt…
Asmodi váratlanul megkapta a pokol legmagasabb rangú kitüntetését. Belzebub fejedelem nem okolta meg, hogy miért. Az ő titka maradt, hogy a titkos rádión rejtjelezett, szenzációs hírt kapott a mennyekből. Az üzenet rövid volt: A világ teremtése óta Asmodi az első és egyetlen ördög, aki szívesen látott vendég a szentek között.
Igaz, hogy még csak vörösboros etikettről nézi a vidám, zsoltárt daloló szárnyas társaságot a mennyei kocsmában.
Az ördögszántotta hegy
A legenda folytatódik
ADUPRINT kiadó 2009
Kertész Vazul zászlós halkan káromkodott, mikor a tiszti járőr elvette tőle az öt tábla szalonnát. – Ő volt a marha – szidta magát –, mit sétálgat a két front között egy tömött zsákkal a hátán, mintha a fiumei promenádon hetyegne? Miközben kísérték, megsiratta a zsák bőrt, amit Slomo Grünovicsnak adott érte cserébe. Amikor bevitték az őrségre, Szentirmay őrnagy rögtön két hét fogdát sózott rá. Na, nem azért, mert pünkösd óta hallgatnak a fegyverek, és barátkoznak az eddigi ellenségek, hanem azért, mert a muszka oldalról jövet kapták el. Az őrnagy sejtette, hogy a raktárból lopott bőr változott át szalonnává az oroszoknál. Szentirmay frontszakaszán csend volt, de hivatalosan még tartott a háború. Más századoknál, néha még eldördültek az ágyuk, ha egy-egy megvadult, túlbuzgó tisztnek nem
volt elég a hároméves öldöklés. Pedig az oroszok már a békekötésről tárgyalgattak. Elég volt a muzsikoknak is a háborúból, és ahogy hallják, a hátországban polgárháború van, és meglehet, hogy – Isten óvja – a Cáratyuska sem atyuska már.
A K. und K. Vezérkar véget akart vetni a keleti front demoralizálásának, ezért elküldte a rettegett hírű katonai ügyészüket, Gusztáv Emánuel von und zu der Taunus-Wartung ezredest.
Érthető, hogy a két segédtisztje a rövidség kedvéért csak Gusztinak hívta, kísérőkatonái meg disznónak. – Persze, csak egymás közt. A háború rosszul kezdődött a főnemesi csemete számára, pedig kitüntetéssel végezte a bécsújhelyi katonai akadémiát, és a jogi egyetemet is. A malőr még tizennégyben történt, mikor Kőszegen búcsúestet tartottak a vezérkari tisztek. Az orosz frontra induló vonatuk már gőz alatt virrasztott az állomáson. A kaszinóba véletlenül a fiatal hadbíró azt találta mondani, hogy Hötzendorf gróf, a vezérkari főnök, ami a harcászatot illeti egy dilettáns ökör. Nem csoda, hogy úgy röhögtek körülötte a fiatal kadéturak, hogy akaratlanul is levizelték egymást. A bíró mentségére legyen mondva, hogy mindez hajnalban a zsúfolt pissoirban hangzott el, és
már legtöbben nagyon részegek voltak. – De valahogy eljutott a gróf fülébe. Nem csoda; mögötte várt, hogy szabad legyen a kagyló… Ezek után természetes, hogy
évekig újabb és újabb frontszakaszra helyezték, mert felettesei nem kedvelték a denunciáns alakokat, és a kapásból meghozott halálos ítéleteket. Guszti ezredest nem zavarta a közutálat. Sziklaszilárdan eltökélte, hogy vasfegyelemmel és elrettentő büntetéssel, de megmenteni a Monarchiát, és kiírtja soraiból a hazaárulókat. Majd ad ő az egész ellenséggel fraternizáló lusta bandának, akik csak a császár menázsiját zabálják, és a zsoldját lopják! Tizenhétben, a 3 vezérkar is hasonló sugallattal küldte a rettegett hadbírót újabb inspekcióra a krasznovi frontszakaszra.
Kertész Vazulnak amilyen pechje volt, éppen másnap járt volna le a két hete, amit a bőrös- szalonnás ügyért kapott, mikor behívatták a hadbíróhoz. Ahogy belépett, majdnem röhögött mikor meglátta az ügyészt és a védőt a szürkeszemű ülnökkel. Mit fontoskodnak még ezek? – gondolta, de elment a jókedve, mikor felemelkedett a bíró és kihirdette, hogy Kertész Vazul zászlóst megfosztja a rangjától és a rögtönítélő bírósága kötél-általi halálra ítéli. Indoklásul
még hozzáfűzte, hogy az ilyen nem érdemli meg a golyót, mert még szalonnalopással is bezsírozta – illetve beszennyezte a tiszti mundért.
Vazul megbénultan, bambán állt, mint aki eszét vesztette. – Hiszen bőrt loptam –, motyogta hülyén. Szentirmay őrnagy a pisztolytáskájához kapott, de egy pillanatra rá lehiggadt, és közömbösen nézett a hadbíróra.
Mikor Kertészt visszazárták a cellába, vagy jó darabig kábán ücsörgött a priccsén és azt hitte, hogy megőrült. Ez csak egy rémálom! Minden pillanatban azt várta, hogy belép a barátja, az örökké vidám Serfőző hadnagy, és röhögve megkérdezi, hogy mit szól a vicchez, hogy sikerült az átverés? De helyette csak este nyitották rá a cellaajtót. Akkor sem a hadnagy, hanem Grünwald, a tábori rabbi és Wagner, a szakács. Résztvevő arccal leültek a földhöz rögzített padra.
– Rágyújtasz? – kérdezte Kertészt a rabbi.
– Rá hát!
– Egészségtelen – akarta Wagner mondani, de aztán észbekapott. Lefogadta volna, hogy nem a tüdőrák viszi a barátját a sírba. Holnapra a kaszárnyaudvaron az akasztófát sem unalmában ácsoltatja az a disznó Guszti, és a kötél sem csak dísznek fog lógni a kampóról. A szakács megrázta a fejét, és zsebéből egy díszes kártyát vett elő; – Vazulkám, utolsó lakomára tudnék neked ajánlani egy tápláló kecskeméti sóletet, aztán rántott libamájat körettel. Na persze meg hozhatok hozzá egy szép idei vitamindús salátatálat. Szentirmay meg átküldet valakit a muszkákhoz, és vehet Goldziehertől egy üveg karmeli vörösbort. Biztos ad neki, ha megmondja, hogy akasztásra kell…
– Inkább pálinkát hozz, mert meghülyültem. Vagy csak a világ?
Erre Grünwald sem tudott válaszolni.
Közben a századirodában, mikor végre Szentirmay egyedül maradt, egy százszavas rejtjelezett táviratot küldött a katonai elhárítás ezredesének, báró Erőskehőy-Schwarzenberg Eduárdnak. Egyébként a nagyhatalmú tiszt, civilben a bácsikája volt. Még megvárta a sürgöny 3 visszaigazolását, majd megkönnyebbülten hátradőlt a fotelben, és töltött magának egy nagy pohár konyakot.
Délre járt már. Az akasztófát lebontották, mert a hadbíró nagylelkűségi rohamában golyó általi halálra változtatta az ítéletet. Szentirmay őrnagy idegesen pislogott az órájára. Később megjelent két katona, köztük a megbilincselt kezű, enyhén részeg zászlós. A rabbi mellette talán vicceket mesélhetett Vazulnak, mert a delikvens csak bambán vigyorgott. – Talán mégis küldött neki karmeli bort a muszka Goldzieher?
Alig mentek pár métert, amikor megjelent egy szakasz vöröskeresztes egészségügyi katona, egy katonaorvos vezetésével. Szentirmay elébük ment, majd pár szót váltott az orvossal, aki széles karlengetéssel barátságosan integetett a hadbírónak. Mikor az ítész hozzájuk ért, két markos ápoló hirtelen egy fehér zubbonyt húzott rá, de olyat, hogy a túl hosszú ujjait hátul kellett összekötni. Mikor elmentek a hadbíróval, nem idegeskedtek; megszokták az elmebajosok dühöngését…
Illusztrációk: Takács Zoltán munkája
A baba nagyot csapott pufók kezével a tejbegrízes tálba. A nagypapa letörölte képéről a tejbegrízt.
– Azé’ nem kéne annyira elkényeztetni ezt a gyereket –, dünnyögte a menyének.
– Mi köze hozzá, vén hülye? Inkább törődjön a maga dolgával.
Az öreg nem válaszolt, csak halkan maga elé dünnyögött, hogy tán igazsága lehet a menyének. Kivett egy almát a kosárból, egy ráncosat. Az jó. Azt könnyű harapni.
Kibicegett az udvarra, majd az utcán a portája előtt lezökkent a kispadra, s alig látó szemével végignézett a poros, kora tavaszi utcán. Lassan elszunyókált. Álmában a muszka állásokat rohamozta, mikor egy hatalmas csattanásra riadt. Először azt hitte golyót kapott, de csak az arra járó komája húzott botjával egy jókorát a padra. Nem messze a templom legelőjén, két hisztériás fejőstehén vitustáncba fogott.
– Alszunk? Alszunk öreg? Mint egy csecsszopó? – ordította, majd teleszívta a tüdejét, és kihúzta magát, s büszkén körbenézett, mint egy kőszáli sas.
– A fene egyen meg Jani, egy frászt hozol az emberre – morgott az öreg, de azért arrébb húzódott, hogy barátja is melléje zökkenhessen.
– Öreg Józsi, becsináltál, hogy kidobtak? – mosolygott Jani a bajsza alatt, holott vagy tíz évvel idősebb volt, mint a barátja.
– Affenét! Már egy hete nem kellett gatyát cserélnem. Dacára, az a hideg szívű menyem vén szarosnak nevezett.
– Ne vedd szívedre –, s kihalászott a zsebéből egy laposüveg pálinkát. Megfontoltan húzott belőle egy keresztény slukkot, majd átnyújtotta a maradékot.
Józsi egy dicsértessékkel megköszönte, majd elkomorult az arca, mikor az üres üveget visszaadta.
– Te, Jani, én világgá megyek! –, és a nyomaték kedvéért magabiztosan biccentett a fejével.
– A Veresi füzesbe, tudod, innen tíz kilométerre van az a gazdátlan, romos ház. Odaköltözöm, s a maradék időmet, amit az Isten még nekem szánt, ott fogom békében eltölteni. Jani szeme felcsillant a hirtelen ötlettől.
– Mit szólnál hozzá Józsi, ha én is veled mennék?
– Józsi bácsi, mire kell magának az összes pénze? –, mosolygott rá kérdően a falusi postáskisasszony.
– Tán megint bikát akar venni?
Néhány paraszt mögötte halkan összeröhintett, mert emlékeztek rá, hogy az öreg két bikát vásárolt, holott csak egy tehene volt.
– Nagy természetű a tehenem. Mit tehetek? –, intézte el a kíváncsiskodókat. Később már hagyták. Különben is, az ő pénze.
– Tenyészbika helyett itt vagyok magának kisasszony, de ha tudni akarja, meglepetésre lesz a gyerekeknek –, biccentette meg csibészesen a sapkáját, s zsebébe gyűrte a köteg bankót.
Grűn boltja nem volt messze az állomástól. Közömbösen támasztotta az ajtófélfát és a porban fürdő verebeket bámulta. Unottan közéjük köpött, de eredménytelenül. Még véletlenül sem talált. A csivitelő társaság csak olykor húzódott arrébb, ha néha egy–egy lovas kocsi nyikorgott közébük.
– Shalom, Grűn úr!
– Neked is Józsikám. Tán lányoknak való szalagot veszel? – kérdezte, mint minden férfikuncsaftjától. A viccei dacára, szerették a faluban, mert jóindulatú, barátságos ember volt.
– Egy koffer kéne, de nagy legyen, meg egy szíj is, ami átéri –, mondta Józsi derűsen.
– Fagylajtot viszel benne a gyerekeidnek? – viccelődött Grűn.
– Nem, fülbevalót –, majd kifizette a tíz pengőt, s kiballagott az állomásra. Ott megvette a másnapi vonathoz a bilétát Budapestre.
A helyi csendőrőrszobán az őrmester dühösen káromkodott, mikor az asszony bejelentette, hogy az apósa már két napja eltűnt.
– A rosseb egye meg, hát nem tudtatok rá vigyázni? – de véletlenül felpillantott a falon függő feszületre, s zavartan keresztet hajított magára.
A vonat elindult Budapestre. Józsi kiszállt a tömött kofferjával az első állomáson, ahol már Jani várta. Ő már éjszaka nekiindult kertek alatt koromsötétben, egy dagadt hátizsákot cipelve. Délutánra járt, mire kiértek a bozótosba, anélkül, hogy valaki is látta volna őket. Mire komótosan kipakolták a cókmókjukat a romos tanyán, lassan rájuk esteledett. Jani meggyújtotta a petróleumlámpát, aztán békésen, megelégedetten a jól végzett munka után, nekiálltak szalonnázni. Jani időnként megdöntötte a demizsont jobb híján, Józsi kegyeletből, inkább a felesége kedvenc poharából ivott, amit vagy fél évszázada még Karlsbadból hoztak haza nászútjukról. Most újra úgy érezte, mintha az asszony mellette ülne, és ragyogó szemmel most huncutul kacsintana a szökéséért, majd váratlanul elmosolyodott.
– Jani, el tudod képzelni most a menyem képit? Talán éppen a konyhaasztalt nyalja dühében. Talán még a nyelvébe is megy egy szálka – vigyorgott a barátjára, s kiköpött, de bakancsával illendően elkente a földön.
– Igaz kamerád vagy Jani, hogy velem jöttél, – szőtte tovább gondolatait; zsebéből dohányzacskót kotort elő, komótosan cigarettát sodort magának, csak aztán szólalt.
– Egyedül rohadt, de még mindig jobb így szabadon élni, mint egy gyűlölködő családban, akik csak azt várják, hogy feldobd a talpad. Így, hogy ketten vagyunk, már jobb. Talán valamelyik éjjel elhozom a kutyát is. Akkor már hárman leszünk.
Jani egyetértően bólintott.
– Józsi, aszondod, jó, hogy veled jöttem. Te maradtál volna a helyemben, ha a szeretteid korbácsnyéllel vernének, csupáncsak azért, mert véletlenül leégett a pajta? Na, rendben; lehet, hogy elaludtam a szénában. A cigarettám meg lehet, hogy nem. De a fene egye meg, végül is a pajta még az enyém. – Az öreg összegörnyedt, tán az emlékek súlyától, s elkomorult arccal s a földre bámult. Ott éppen egy hanyatt esett bogár igyekezett kétségbeesetten talpra állni, de apró lábaival hiábavalóan kaszálta az eget. Jani odahajolt a sámliról, s visszafordította a szerencsétlent. A boldog bogár, köszönést felejtve, fürgén eliszkolt hazafelé. Hirtelen ötlettől felcsillant a szeme.
– Te Józsi! Mit szólnál egy disznótoroshoz?
– De a disznód még él!
– Holnap levágom a nyomorultat! – csillant fel Jani szeme.
– Éjjel hazamegyünk, és úgy csináljuk, hogy meg se nyikkanjon.
– Ez nem megy – nevetett Józsi.
– Nincs a világon olyan hentes, aki úgy vágja el a disznó torkát, hogy még röffenni se tudjon. Talán, ha éteres zsebkendővel lepnénk meg. Na persze, az em megy. Honnan szerzünk étert? – legyintett lemondóan.
A faluban a két öreg eltűnése hatalmas port vert fel. A helyi cserkészcsapat, az önkéntes tűzoltóegylet, a dalárda, és a falu apraja–nagyja, átfésülte az egész környéket.
Grűn úr volt a leghangosabb, mikor a bozótosban a botjával csapkodva néha véletlenül a lábára suhintott. Az iskolaigazgató aznapra tanítási szünetet rendelt el, s kivezényelte a tanulókat erősítésnek. Lassanként egy majálisba fordult az egész akció. Az asszonyok harapnivalót és italt hoztak a segítőknek, kik délután már nótáztak is. Mindenki nagyon örült a felhajtásnak, kivéve a rokonokat. Már csak az eltűnt pénz miatt is.
Három hónappal később a Magyar Királyi Csendőrség, a két öreg aktáját eredmény nélkül lezárta.
Csernai úr, a sekrestyés volt az egyetlen, aki tudta, hogy a két szökevény a Veresi füzesben éldegél. Hetente egyszer a sötétség beálltával kiosont a kertek alatt a házból, s kitalicskázott a heti proviánttal a két kamerádjához.
Annak idején a Nagy Háborúban, együtt jártak a tarnowi legénységi kuplerájba.
– Az ilyesmi kötelez…
Egy kora nyári éjszakán, kíváncsi csillagok bámultak le Csernai úrra, ahogy az óvatosan a pocsolyákat kerülgetve tolta talicskáját a berekben. Ahogy a bozótosban gunnyasztó házhoz ért, becaplatott, majd lerakta a válláról a zsákot, amiben hagyma, krumpli, szalonna, bor s miegymást szorongott. Agyistent se mondva szusszantott egy verset, majd leroggyant a háromlábú sámlira.
– Hogy van Józsi? –, de válasz nélkül is tudta, volt szeme –, hogy barátja éppen halállal társalog. Jani egy darabig nem válaszolt a sekrestyésnek, de aztán halkan, hogy a haldokló ne hallja odasúgta neki:
– Jó, hogy megjöttél. Igazán nem tudom, mit csináljak vele. Tegnap kezdődött az egész. Vért köpött. Erre a hátamra vettem, de olyan nehéz volt, rögtön elestem vele.
– Mi az, hogy elestél? – nyitotta fel Józsi a szemét, s erejét összeszedve fél könyékre támaszkodott.
– Még fel se tudtál emelni – hörögte. Homlokáról izzadsággyöngyök gurultak le végig az arcán, majd erőtlen visszazuhant a szalmazsákra.
Csernai, mint egyházi ember döntött. Nagy nehezen kicipelték barátjukat a ház elé. Kétszer is felborították talicskástól, míg sikerült beemelni.
Már nem messze nyikorogtak a falutól, mikor Józsi ismét magához tért.
– Mennyi pénzünk maradt? – kérdezte
– Öt pengő – válaszolta Jani
– Jó kis kaland volt. Kár, hogy vége. – Csibészesen rájuk nevetett. Köhögött egy sort, de a vérrel az állán már nem is törődött.
Jani csak izzadva tolta a talicskát. Majdnem beleszaladt az út menti árokba, mert öreg szeme bepárásodott. Azért ő is mosolygott, mert ha utánagondol, tényleg egy jó kis hecc volt, de közben nyelte könnyeit.
Csernai, a sekrestyés, egy idő után levette a kalapját.
Az illusztráció Takács Zoltán alkotása
Bartos, a neves válóperes ügyvéd visszakézből szájon vágta feleségét. Evvel csattanós pontot tett a veszekedésre. Klári az asztalhoz kapott, hogy az ütéstől el ne essen. A kávéra váró csésze, amiből a férj már vagy tíz éve issza a reggeli konyakját kis feketével meglöttyintve, rosszkedvűen koccant a cukortartóhoz
– A fene egye meg, hogy a mai napot is így kezdik.
– Megszokhattad már – dörmögte mérgesen a füleit vonogatva a cukortartó.
– Depressziós a pasas – magyarázta a csészének.
– A férj unja Klárit, Bartost meg a barátnője, mert nem akarja elvenni.
A csészének tényleg nem hazudott a haverja. Manapság ritka az ilyen bölcs, emberismerő cukortartó.
A válóperes ügyvédnek reggel meg különösen rohadt kedve volt. Egész éjjel azon töprengett, hogy mi a fenét tegyen? Ildikó tegnap avval csukta be mögötte az ajtót, hogy csak akkor jöjjön vissza, ha beadta a válást. Már két éve, hogy hitegeti hülye kifogásokkal; s lehetőleg gyorsan intézze, mert ő még fiatal, s talál magához illőt. Akkor végre nem kell neki, az alig csurran-cseppen, házi maradékkal beérnie.
Bartos, az éjszaka, az ágyban forgolódva Klárára pillantott, egy pillanatra mélységes sajnálat öntötte el. Eszébe jutott, mikor először utaztak le felesége szüleihez. Az öreggel borozgatott a pincében, Klári meg a konyhában, a meghatódástól pityergő nagyanyjának mutatta a friss orvosi diplomáját, s elárulta, hogy most már nemsokára nagyobb lesz a család.
Bartosnak összeszorult a szíve az emlékezéstől. Talán magát sajnálta, az elherdált, félrecsúszott éveit. Ki az a hatalom, aki az érzelmeket irányítja? Ki a hibás, ha van ilyen egyáltalán? Hová lett, ki vagy mi vitte el a szerelmet? Hová tűnt az idő, mikor esküvő után Párizsban ánizspálinkával mézezték az amúgy is édes egymásba-feledésben töltött hetet? S hol az a perc, mikor az Eiffel tornyot is csak a hotel ablakából nézték? A Louvre épületét is csak hazafelé csodálták meg egy remek képeslapon Bécs felé robogva. Most meg itt fekszik mellette az elnehezült, puha asszony, álmában is gondbarázdált arccal. Hiába a rengeteg sport, szauna, fitnesz, masszázs, síelés az Alpokban, mikor csak így szétlazulva látni, hogy ő is csak egy szürke, megfáradt, középkorú asszony.
– Bocsáss meg, nem akartam fájdalmat okozni neked – mondta később, mikor egy kissé lehiggadt.
– De hát az idegeim – tette hozzá, pedig már három csészével ivott, amiből már hiányzott a jelképes kávé is.
– Majd este beszélgetünk a válásról – simogatta meg bűntudattal a felesége még mindig könnyes arcát, majd hóna alá vette a táskáját, s behúzta maga után az ajtót. Klárinak jóval később, mikor a két gyereket is az iskolába indította a reggelijükre szánt ezer forinttal, már felszáradtak a könnyei.
A sportcentrum előtt hamar talált parkolót. Erzsike, a testi-lelki barátnője már várt rá.
– Már megint megütött az, az állat? – kérdezte, mikor puszit lehelt az arcára. Klári nem válaszolt, csak legyintett. Most nem volt kedve beszélgetni. Erzsike gyengéden magához ölelte, s kivette a kezéből a tömött sporttáskát. Mire beértek az épületbe, s maguk mögött becsukták a bérelt kabinjukat, már mindketten mosolyogtak. Hiszen vagy két éve, hogy minden reggel végigcsinálják együtt ezt a testápolási programot.
Később a fitnesz klubban, mikor Klárika a hangos, vadütemes gépzenébe, táncba feledkezve izzadt, már nem gondolt a reggeli arculütésre. Hamar megbeszélték még Erzsikével a délutáni programot. Elhatározták, hogy majd ha Klári befejezi a rendelést, ebédelni mennek a „Búsuló Madám” – múlt héten nyílt étterembe.
– Azt mondják jó a konyhájuk
Szauna után, mikor már Józsika, az aranykezű masszőr dögönyözte a testét, visszatért régi jókedve. Józsika is helyeselte, hogy nem megy bele Klára egykönnyen a válásba. Egyértelműen a férj hibájából fogják kimondani. Kálmán, a másik gyúró, Józsika élettársa is így gondolta.
Klára pontosan tizenegyre ért a rendelőjéhez.
Az autót letette a garázsba, kikereste a bejárati tölgyfaajtó kulcsát, s most is – mint mindig – jóérzéssel pillantott fel a fehér porcelántáblára, férje ajándékára, amin szürke nagybetűkkel volt felírva:
BARTOSNÉ SZÖLLÖSI KLÁRA
SZEXOLÓGUS
HÁZASSÁGI TANÁCSADÁS
RENDELÉS: MEGBESZÉLÉS SZERINT
Ezer forint reggelire©
Annak idején, 1968. augusztusában léptünk fel először külföldön, mint artisták. Ahogy történt, pontosan úgy volt, ahogy leírtam.
Huszadikán este még béke és csend honolt a városban. Este, a műsor után Imre átruccant a „Lucernába”. Ez a budapesti Moulin-Rouge-hoz hasonló műsoros exkluzív hely. Első igaz nagy szerelmével, Verával, egy `luxus-kurvával volt találkozója. Elég korán hazament, de furcsállotta, hogy a háztetőn lassan feltünedező, pozíciót kereső katonákat.
Reggel korán ébredtek a térről feldübörgő zaj miatt. Az ablakból lepillantva látni lehetett a rengeteg embert és a páncélosokat, ahogy csikorogtak, forogtak, mint részeg megkergült óriási ősállatok. Egy csoport, véres nemzetiszínű zászlóval rohant üvöltve, ki tudja milyen cél felé? Néha kézifegyverek is beleugattak a káoszba. A mellékutcákban egy csoportot láttunk, ahogy vödörrel, pemzlivel fölszerelve, nagy igyekezettel, kátránnyal kenték az utcatáblákat, hogy az oroszok ne tudjanak eligazodni a városban. Hiábavaló, tehetetlen elkeseredés, düh szülte tenniakarás volt ez. Imréék megelégelték a bámészkodást. Mit keresnek még itt a téren a világ egyetlen nyelvét sem beszélve a magyaron kívül? Senki sem tudta, hogy mi fog történni a következő pillanatban. Legjobb lesz hazamenni a védett lakásba. Az átjárót időközben egy vasredőnnyel lezárták, így nem tudtak bemenni a lépcsőházukhoz. Azért mégsem időzhettek ott, míg kinyitják, feltolták az irdatlan zajt csapó vastákolmányt. Megdermedtek, mint a kíváncsi Lóthné, mikor Szodomát megpillantotta. Egy páncélos szörnyeteg állt elfőttük és két katona a fegyverét rájuk irányította.
Mája kvartyira — mondták, s szinte egyszerre nyúltak be a felső zsebükbe, hogy megmutassák a szolgálati útlevelünket, ahol oroszul is szerepeltek az adatok. Az őrmester a tank tetejéről azt hihette, hogy zsebükből talán valami bombát akarnak előrántani, mert az égre bámuló géppuskát villámgyorsan rájuk irányította.
Mindhárman felemelt kézzel álltak, s egyikük rögtön konkrétan beszart. A másik kettő balra-jobbra hasra vetette magát. A lövések elmaradtak. Ott álltak fenntartott kézzel, moccanás nélkül. Az őrmester komótosan lekecmergett a páncél-dögről, és a fegyverét lóbálva hozzájuk lépett. Átlapozta az útleveleket, vigyorogva megveregette Imre vállát, s azt mondta atyáskodva:
— Nye bojsza!
— Hülye viccei vannak ennek a ruszkinak — gondolta Imre.
A második napon már nem zárták el az átjárót, de az egység maradt.
A következő nap egy megriadt géppuska hirtelen felugatott a téren. Az emberek iszkoltak, menedéket keresve az árkádok alatt, mint a bogarak, ha a szakácsné váratlanul rájuk kapcsolja a villanyt. Imre görnyedten futott a többiekkel. Hátrányban volt, mert egy cekker jó prágai sört vitt az ölébe szorítva, s testével védve, mint anya a gyermekét. Az üvegekkel együtt remegett:
— Édes istenkém, csak nehogy valamelyikük golyót kapjon, akkor a betétnek is lőttek.
Később kiderült, hogy csak vaklárma volt az egész. A dühös gépágyú csak a Vencel téren a múzeum homlokzatát lőtte, de úgy, hogy csakúgy porzott, s hullott a vakolat.
A harckocsi parancsnoka már biztosan megunta a prágaiak kérdéseit, s csak azért lövetett, hogy végre elég legyen a felesleges vitáknak, ordibálásnak és csoportosulásoknak.
— Mit kerestek itt nálunk fegyverrel? — ordították. Csehszlovákia a Szovjetunió szövetségese, s nem az ellensége! Mi is testvérek vagyunk!
A százados azonban gondolta, hogy neki ugyan nincs testvére, csak egy hajadon unokahúga, de az is Leningrádban él.
Lassan, lassan megnyugodtak a kedélyek. A megszeppent galambok visszatértek guberálni. Ismét benépesedett a Vencel tér, a boltosok is kinyitottak. Az emberek siettek még vásárolni ezt-azt, mert csak a jóisten tudta, mikor nyitnak majd újra. Imre is nyugodtan hazasétált, hiszen már megvette a kenyeret, kolbászt, szalonnát, na meg az olyannyira féltett cekker sört.
A lépcsőházukban, ami egy passzázsba nyílt, ott gunnyasztott a már ismerős harckocsi. Legénysége friss uborkát evett, ügyet sem vetettek Imrére, csak az őrmester integetett barátságosan. Az első napokban nem tudta mire vélni az altiszt jóindulatát, de később, a bevonulásuk harmadik napján majdnem ráfizetett.
Egy délelőtt otthon éppen mindhárman tréningeztek az üres lakásban — mert a szovjetek bevonulása miatt, a háziak a kamasz fiúkkal váratlanul vidékre utaztak —, mikor csöngettek. Ajtó előtt vagy hatan-heten toporogtak. Valószínűleg a szóvivőjük — egy hisztériás nőszemély —, ráordított Imrére:
— Mért adtál sört az oroszoknak itt lenn a bejáratnál?
— Nem adtam, tévedés lehet a dologban, asszonyom — mondta Imre.
Ami persze igaz is volt. Imre jó somogyi angolságából a nő következtethetett rá, hogy nem egy igazi angol úrral beszél.
— Melyik országból jöttetek?
— Magyarok vagyunk.
— Jobb, ha hallgatsz! — és mellbe lökte Imrét.
Naná, hogy Imre rögtön becsukta az ajtót, természetesen belülről. Ismerem az ilyesmit — gondolta. Az egész világon így megy ez. Jó esetben először összeverik az embert, mert ő egy kollaboráns, kém vagy hazaáruló. Az első még csak meglök egy kicsit, a következő már megüt, a többieknek már csak a rugdosás marad. Aztán mikor, kiderül, hogy mégis tévedtek, azután már mit segít, ha még ha egyenként is elnézést kérnek tőle? Különben a nem kért látogatók tévedtek. Sajnos összetévesztették a háziúr fiával, ő is ugyanolyan tejfeles képű suhanc volt, mint amilyennek Imre is látszott. Egyébként, ha a katona sört kért volna, Imre adott volna neki, isten bizony jó szívvel, persze, ha maradt még neki is későbbre. Hálából, mert az első feszült délelőtt nem lőtte le őket a felfordulásban.
A triónak már mehetnéke volt. Pár nappal később bementek a varietébe, szerették volna a maradék gázsit felvenni, de azok ott azt mondták, hogy ez viszmajor eset. A fiúk nem ismerték azt az illetőt, de gyanították, hogy pénzre nem számíthatnak.
Otthon hármasban haditanácsot tartottak. Tovább nem maradhatnak, hisz reménytelennek látszott, hogy a Prágai Varieté még ebben a hónapban újra kinyisson. Ha mégis, biztos nem látják szívesen a műsorban a magyar művészeket. Ráadásul pénzük fogytán volt, nincs más hátra, haza kell menniük.
Imre nagyon sajnálta. Sajnálta otthagyni az öreg Károly-hidat, és az annál jóval fiatalabb Verát. Pedig milyen szépnek ígérkezett életük első külföldi szerződése! A premier utáni napon szépen írt a műsorról a „Večerník Praha”. Gondtalannak ígérkezett az augusztus. Csodálatos dolog, ha az embernek pénze és ideje is van azt elkölteni. Éjszaka az előadás után Imre majd mindig a nyakba vette az óvárost, s a kocsmákban kereste a vidám Svejk, és a tragikusan eltávozott Hašek nyomait. Bretschneider detektív úr is bizonyára már az égi Kehelyben füleli Palivec kocsmáros vendégeit, hátha valakit bekísérhet a mennyei áristomba, őfelsége gyalázásáért…
