kisslaki : Három bohém Párizsban

Amikor láthatóan a „keleti blokkból” érkezett három fiatal megérkezett, hosszú sor állt a lerobbant négyemeletes háznál. A bejárat előtt eléggé vegyes társaság várakozott. Színesek, arabok, toprongyos francia urak is, persze. „Chambres” volt kiírva egy kopott falon, ahol a fogatlan neonlámpán a – h és m – betű reménytelen várt pótlásra. Talán még De Gaulle és Patton generálisokra is ilyen kancsin kacsingatott, ha azok karöltve erre kószáltak volna netán. A fiúk csatlakoztak a sorban állókhoz, olcsó szállást remélve. Csak két hetet akartak még itt Párizsban kihúzni, mert októberre már egy zaftos szerződés lapult a zsebükben. Akkor Luxemburgban szórják majd egy varietében a kultúra morzsáit, persze jó pénzért. Mire sorra kerültek, hál ’Isten a kulcsos táblán még sok szög himbálódzott kacéran. Jogosan vélték úgy, hogy a concierge-nek van szabad helye.

– Szobát szeretnénk hármunknak – mondta az egyikük, Imre a hölgynek, aki nem is csodálkozott.

– Tous les trois? – kérdezett vissza, hogy jól értette e?

– Tényleg van pénzük három lányra?  Vagy csak egyet, és úgy a másik kettő meg…- de nem fejezte be, mert Imre közbeszólt.

– Nem madame, mi csak harmincadikáig, reggeli nélkül szeretnénk itt lakni.

– Tévedés uram, ez itt nem olyan hotel – mosolygott, pontosabban kacarászott. Megértve a választ, a három fiú elsompolygott, de nagyon hamar.

Később az autót letették a belvárosban, a La Fayette áruháztól nem messze, és a környéken kerestek szobát. Keresés közben a másik kettő szidalmazta Imrét, hogy mi a fenét bóklásznak ők itt hárman a drága Párizsban. Holott, szépen kihúzták volna a szeptembert a nyaralóban, amit Koppenhága mellett béreltek a tengerparton, miután lejárt a három hónapos szerződésük a varietében. Imre meg csak ismételgette, hogy a huszonötödik születésnapját akarta itt, az imádott városban megünnepelni. A nyaralóba, fellépése után minden este, kikocsizott egyetlen szerelme Vivi, de a sok öröm után egymaga szerette volna felfedezni a magyar bohémek nyomát a párizsi kocsmákban.

A Rue de Provence-ban végre találtak egy roggyant hotelt, borzasztó előkelő névvel: „Hotel American.” Kiderült, hogy esténként a vékony szobákon áthallatszik a kuplerájok megszokott esti, romantikusnak éppen nem mondható zaja.

A fene egye meg, miért kötelező Párisban koplalni? – kérdezték maguktól pár nap után, mikor tréning után a napi egy liter tej és egy kenyér fejenkénti porcióját elfogyasztották a boulogne-i erdőben. Nagyon unták már az örökös kártyázást a fűben. Imre bevallása szerint unta, hogy már két napja elfogyott a bora, s csak öt darab cigarettája van.

Egy nap a legidősebb fiú, Imre bátyja, ügynököket ment látogatni, és már kora délután allelujával, szerződést lobogtatva rontott be szűkös szállodai szobájukba.

A hely, az osztályon felüli varieté-étterem a Boulevard Haussmann elején volt. A nemzetközi zenekar egy tükörfalu színpadon muzsikált emeletnyi magasságban, csak előttük volt egy parányi hely a produkciónak.

Másnap a zenekari próbán – mikor Imre az asztalnyi helyen felmászott harmadiknak, hogy bátyja fején egy kézen álljon –, már félt lenézni is.

– Te jó Isten! Ha innen leesek, s nem a színpadra, hanem egy méterrel arrébb le a parkettre, biztos agyonütök egy- két nézőt – futott át az agyán –, s a patron becsukhatja pár napra a boltját, s legközelebb csak hasbeszélőt vagy énekest fog szerződtetni.

Szerencsére, este hatalmas volt a sikerük. Előleget kaptak! Másnap aztán elmentek – étel, ital, és hölgytársasággal – az Eiffel-toronyban lévő, nem olcsó étteremben. A taxiban, amivel a varietébe mentek, Imrére hirtelen depressziós félelem tört rá, s elgyengült. Eddig minden túl jól ment. – Mivel érdemeltem én ki ezt a sok jót a sorstól? – kérdezte magától. Keze remegett, fázott, verejték csöpögött a homlokáról. Mint alvajáró, úgy öltözött a kosztümbe. A kudarc nem maradt el.

– Leestem – konstatálta, de nem a parkettra, hál´ Istennek. Visszamászott, mert alapszabály, hogy a trükköt azonnal meg kell ismételni. Azonnal ismételt is a zuhanással együtt, ami persze nem volt betervezve. Néma, dermedt csönd az étteremben. A portugál zongorista keresztet vetett, a magyar gitáros a Miatyánkot mormolta, a török dobos Allah segítségét kérte biztos, mert elnehezülő kézzel abbahagyta a dobolást.

Hazafelé a történtek ellenére már kedélyesen, szinte jó hangulatban bandukoltak. Imre, mint alvajáró emlékezett csak, hogy társai vigasztalták, de vicceltek is, hogy biztos a nők meg ilyesmi, de mindenki örült, hogy nem lett emberhalál a dologból.

Másnap fellépésre ismét a varietéba mentek, de mindjárt gyanús lett, hogy a képeik, plakátjaik nincsenek a műsorfalon. A patron az irodában kifizette egész havi gázsijukat, s azt mondta, hogy hatalmas attrakció a szám, de nem kockáztathatja a vendégei életét. Hát ebben igaza volt.

Imre pár nappal később eladta a fotógépét. Ezt a szegény gitár követte, de már sírdogálva. Anyagi helyzetüket megoldandó, a Jordan banktól szerettek volna a luxemburgi szerződésükre hitelt kérni. A banktisztviselő barátságosan kivezette Imrét, aki a csoport nevében intézkedve megmondta – a szerződésüket lobogtatva –, hogy miért akar direkt az igazgatóval beszélni.

Imre Párizstól szépen akart búcsúzni. Utolsó este Händel Vízizenéjét intonálták a Tuileriák kertjében, ahol már úgyis rengeteg szökőkút lakott. Még Medici Katalin építtette a XVI. században és a szerencsétlen Marie Antoinette is itt töltötte az utolsó hetét, mielőtt a guillotine alá tette a királyi buksiját.

A Szajna-parti oldalon a kőfal tetejét még elérte, mert nagyon kapaszkodott a masszív jugoszláv esernyőjével. Beakasztotta a fal felső peremébe az ernyő fogóját, így már fel tudta húzni magát, s bemászott a kertbe.

– Na, azt nem hiszem, hogy az itt járt magyar írók utánam tudták volna ezt csinálni, s a koncert emléke majd elkísér halálomig – gondolta.

A kút a zene ütemére nagy erővel köpte a reflektorfénnyel megvilágított vízsugarakat. Az utolsó akkordokkal rakéták suhantak az égre, majd ágyúdörgéssel ölelkezve zuhantak a mélybe.

Másnap hajnalban az országúton az első benzinkútnál eladták a kocsi tetőről a csomagtartót negyven frankért. Tankoltak, reggeliztek és bepréselődve egy nagy utazókofferrel az autóba, elindultak kényelmetlenül, de jó reményekkel Luxemburg felé.

 

Legutóbbi módosítás: 2020.05.26. @ 18:30 :: Bereczki Gizella - Libra
Szerző kisslaki 251 Írás
Majd ötven éve élek Németországban. Véletlenül. Alapítástól itt vagyok. Jó, hogy jó társaságba kerültem.Tisztelettel, Kiss lászló kisslaci@t-online.de