H.Pulai Éva : Szécsi Margit

 

Emlékszem…

Pontosabban Nagy László feleségére emlékszem… A televízióban láthattam őket… És Berek Kati csodálatosan mondta el Nagy László verseit. (Eszembe jut, kőműves nagyapám milyen elragadtatással beszélt Berek Kati versmondásáról, amikor éppen együtt hallgattuk…) De abban az időben – hetvenes évek első fele –, Szécsi Margit Nagy László felesége volt, talán, nem csak számomra… Majd múltak az évek, és köteteit olvasva megismertem a költőnőt, akinek versei közel kerültek hozzám.
Annyira, hogy minden alkalmat megragadok, hogy „beszélhessek” Róla, vagy csak fellapozhassam köteteit…
És persze, emlékezetemben sokszor együtt látom őket.

 

Szécsi Margit
MOST ÜLÖK, VÁROK

Én, Szécsi Margit,
szerelmese csóknak és bornak,
egy nap az álmok földjére léptem,
hol gyönyör s éhség
egyetlen sóhajba forrad.

Most ülök, várok.

Szerelem büntet:
játék-kardomat mert lebocsátottam
érted, jaj lápon villó kikötő.
Világok úsznak
a sóhaj-szürke habban.

Most ülök, várok.

Szécsi Margit, 1981, Molnár Edit fotóművész képe
(Forrás: Fotóművészet; Molnár Edit vallomása)

„Pünkösd vasárnapján születtem, s az igaz beszéd tüzes ünnepéhez méltóan akarok a magyar szóval élni. Sokadmagammal a várakozásban megvirradva: mint hajdan, vagyok ma is elemi része a népnek. Tündér biztonsággal lebegve e golgotai por-zenitben: megsejtek és megítélni áhítok mindent, ami bennünket nem szeretni, de megalázni, felhasználni, idomítani akar – mindent, ami szárnyakat tarol. Hazám a porból való ének.” (Szécsi Margit)

 

Szécsi Margit
CÍMER

Se oroszlán, se olajág,
se cifra mező –
címeremben Uram, Uram,
se pénz, se erő,
de én hálok a világgal,
nem énvelem ő.

 

Szécsi Margit Budapesten született, 1928. május 28-án, 92 éves lenne… Budapesten hunyt el, 1990. november 23-án.
Pestszentlőrinci származású, édesapja asztalosmester volt. Édesanyja 2003-ban megérte 101. életévét.
Budapesten érettségizett. 1945–1948 között tisztviselő volt. 1948-ban népi kollégistaként a budapesti egyetem bölcsészkarán volt hallgató, de ebben a korszakában már verselt. A Fényes szelek nemzedékének tagja volt. 1952-ben férjhez ment Nagy László költőhöz, 1953-ban született meg fiuk, Nagy András, aki 2018-ban halt meg.
Első verse az Új Időkben jelent meg, ezt követték versei a Csillagban. A folyóirat munkatársa lett, de ezzel egyetemi tanulmányait félbeszakította. 1952-ben az épülő Sztálinvárosban fizikai munkás volt. Pécsett egy kultúrotthon vezetését vállalta el. 1955-ben jelentkezett Március című, első verseskötetével. (Wikipedia)

 

Szécsi Margit
A NYURGA MARGIT

A nyurga Margit elszökött,
csavargó vére részes ebben,
de ez nem tragédia,
s önmaga ellen mért verekedjen?

Pénzt, szerencsét, szeretőt,
ő volt, ki mindent el mert érni,
s mert még így is árva volt,
mindezt lapátra felcseréli.

Találkoztak még vele,
s aki látta, úgy látta: boldog.
Vörös tégladomb tövén
lesült cigányok közt vigyorgott.

Kurta, nyírott frizurája
lángolt a fényben, a szélben,
szépsége is tűzbe tűnt,
ült porosan, de kevélyen.

Szécsi Margit zárt és sűrített poétikai alakzatokban, dal- vagy balladaszerű formákban fejezi ki mondanivalóját. Versei gyakran a népdalok, a mondókák, a betyárnóták versépítő eljárásait használják fel, máskor a városi folklór nyersebb hangjával vagy a szürrealisztikus líra szabad képtársításaival tesznek kísérletet. Mindenképpen aforisztikus fogalmazásra törekszik, az egymással szembeállított képek belső feszültségét használja fel. A hatvanas évek végén jelentek meg költészetében a látomásos és mitikus jellegű hosszúversek, ezekben a rapszodikus költői kompozíciókban már nem a népköltészeti hagyományt, a “fényes szelek” nemzedékének “népi szürrealizmusát”, hanem a lírai és epikai formaelemeket vegyítő avantgarde poémák szerkesztésmódját és nyelvezetét követi. A versalak szerkezeti bővítése során a grammatikai formáknak – a felsorolásoknak, a párhuzamos és ellentétes szerkezeteknek – ad nagyobb poétikai szerepet. Az elégia hagyományos formáját is a kompozíció fellazításával, a montázstechnika használatával tette a lírai összefoglalás keretévé, s közelítette a költői rapszódia műfajához.

Nagy László tollrajza Szécsi Margitról

Angyalok strandja (1956) című kötetében már súlyos közéleti tapasztalatokról, a személyes és közösségi válság megrendítő élményeiről beszélt.

Szécsi Margit
ANGYALOK STRANDJA

Állok, zömök karácsonyfa,
szívem fölé hó-csillag száll,
bő bundámon hó-sivatag,
istenem, de behavaztál!

Szempillámon könnyű csengők,
hajszálaim fagyos gyertyák,
levegőbe-borzolódva
a ropogó eget tartják.

Fagyott, ezüst talpon lépek,
a hó-utat felkapálom.
Mennyei bőrben ki nem fér,
ember-nyomokra vadásszon.

Boldogok kik itt futottak,
bár kihűlt nyomukra lelnék,
már kigyúlt a nyár vigalma,
már ölel a drága vendég.

A dobogó angyalnyájak,
a dobogó angyalnyájak
itt a földön és szívemben
mintha térdrehullanának!

Zsíroskenyér az ebédjük,
nincs egyebük csak a holnap,
testükön az elorzott nap
fényküllői bujdokolnak.

Ingyen úsznak és hevülnek,
fény-dárdás szemmel szeretnek,
lábuk alatt barna kölykök
meztelenül hemperegnek.

Trikójuk mint fény-bordákra
ráfestett tenyérnyi dzsungel:
sárga-csíkos karcsú tigris,
pálmafák zöld förgeteggel.

Kék vásznon a mell-középen
megfeszült, mosolygó Éva,
vérszín almát tart kezében,
talpa alatt Hold karéja.

Ím a végső hódolatra
térdepelnek a szivenlőtt
nap előtt a tűzimádók,
csatolni a szíj-cipellőt.

A dobogó angyalnyájak
a dobogó angyalnyájak
itt a földön és szívemben
mintha térdrehullanának!

Itt laknak, s míg apjuk, dédjük
titkos lábnyomán tipornak,
szem-ernyőzve innen nézik
tornyait a babylonnak.

Útjait, mint óceáni
sávokat, temérdek bálnák:
lomha mélykék autóbuszok
ezüst-homlokokkal szántják.

Ring a szörnyeteg-gyomorban
zsúfolt ősvilág, benyelt nép.
Pára sűrűdik, lapulnak
kis, kötőtűs cekkerecskék.

Alma-mellek tolakodnak,
lökődésben térd üt rózsát.
Testből-testbe vándorolnak
tűzfejű elektron-csordák.

Szeplősre-lesült anyácskák
gyerekkel s virággal ülnek,
hőségtől az akácbimbók
kinyílnak s termékenyülnek.

A világváros fölérez,
csápjain csillangó-bolyok:
zöld, vörös, arany reklámok,
aranyfogú ujság forog.

Suhognak a forró szoknyák,
sötét taxik dudája rí,
terjednek a szívárványos
olaj síma szőnyegei.

Meggyleves forr. Duzzadt szívek
a fullasztó éjszakában
bukdácsolnak föl-le, föl-le,
haloványodnak csodásan.

Gáz sivít: valaki meghal.
Gyászinduló s harmonika.
Buda hegyei nyüzsögnek,
a tipródás is muzsika.

Föltúrnám a nagy világbolyt,
ha nem tudnám: édesebben
hív az élet e partmenti
szegényes angyal-negyedben.

Ha akarom: itt a központ,
föld-közép, földön föld-csillag.
Föld alatt futó gyökérből –
fénypaloták innen nyúlnak.

De itt alszik már az élet,
csak lábnyomait ha látom.
A lét ingyen csengettyűi
meghaltak e délutánon…

Legel, körme holdakat lép,
a szegények tehénkéje.
Egyszerre a homlokából
két sudár csont nő az égbe.

Kék agancsfa, terebélyes,
az égsátort elborítja,
gidák és azok gidái
ott kinőnek rajta ringva.

A dobogó angyalnyájak
a dobogó angyalnyájak
itt a földön és szívemben
mintha térdrehullanának!

Szemük fehér, kerek csillag.
Ring a csillagfa derengve.
Hull, hull az égi tejzápor
a szomjazó emberekre.

…megdöbbentő igazsággal keltettek életre Derkovits Gyula vásznai. Szécsi Margit a valóság kendőzetlen ábrázolását, a látomások nyomasztó valóságtartalmát és az igazságkeresés makacs vágyát tekintve őbenne találta meg mesterét. Szembefordulását a hivatalos politikával a szellemi elődjének tekintett festő proletármodelljeire hivatkozva fejezte ki:

 

Szécsi Margit
VERS DERKOVITS PROLETÁRANYA C. KÉPÉHEZ

Fog-sejtjeimből a meszet
elszívtad. Hajam kevesebb,
mint aranyfüst, kis koponyádra
leszállt, mert készülsz a világra.

Ha jobb ételre tellene,
az is csak néked kellene,
s fém-rácsos rend előtt papucsban
– miattad állok rongy mamuszban.

Hallgass, piciny szilaj parancs!
A bévül-bolyhos vérnarancs
nem nékünk gördül – még haját se
kapjuk, nemhogy ízét – szagát se.

Csitulj, testemben csöpp alak!
Mikor én téged kaptalak,
ne gondoltam volna a kéjre –
fáradtan inkább csöndes éjre!

De bár a sors mind ostobább,
ne félj, nem leszek mostohád.
Étel- s csókkövetelő szádat –
szeretlek, akár az apádat.

Kicsinykém, csöpp sírás-falat
s esendő férfi, áldalak.
Tőletek vagyok oly hatalmas,
minden szegényért anyafarkas.

Nagy László: Szécsi Margit
Új heraldika kötetborító grafikája;
Nagy László rézkarca

„Szécsi Margit törékeny teste, szipkát tartó keze és felénk néző arca (a rézkarcnak ugyancsak volt már grafikai előzménye) vezeti be az Új heraldikát.” (Szakolczay Lajos; magyar napló, 2006 augusztus)

A költő vívódásaiban mindig az ifjúság biztosabb világképétől és boldogabb emlékeitől remél megtartó erőt. A privatizálódott érdekek sivár világával azokat a tartalmas emberi kapcsolatokat állítja szembe, amelyeket ifjúságában alakított ki Nagy Lászlóval, Kondor Bélával s a “fényes szelek” nemzedékének más alkotó egyéniségeivel. Emberi ideálja elsősorban a Kondor Bélához írott versekben ölt alakot, a korán eltávozott festő Szécsi Margit erkölcsi eszményrendszerének központi hőse és szentje lesz. Az ő tragikus alakjában találja meg a forradalmas ifjúság szimbólumát, a szuverén emberi személyiség érvényes példáját, de korai halálának is jelképes értelmet ad: a közös ifjúság nagyra hivatott erőfeszítéseinek szomorú megtörésére utal. Ez okozza, hogy a festőnek emléket állító versek (Az ítélkező, Kedves Samu!) összefoglaló módon fejezik ki a költő csalódásait, ugyanakkor a közös eszmények megőrzésének készségét.

 

Szécsi Margit
AZ ÍTÉLKEZŐ

                   Kondor Béla halálára

   Íme íme íme íme
ki közeleg az örök haza felől
nem kell őnéki fekete hintó lakkos hintó kerekes hintó
jaj hogy neki már szárnyai szárnyai szárnyai vannak!

Eljő, bejő az örök város felől
a mulandóság fölé
dáliáink szomorú feje fölé
szürke házaink fölé a gyülekezet zokogásai fölé
hogy megnézze ki az aki igen énekel érte!

Kapj föl immár
kapj föl immár
a te világos szárnyaidra
kapj föl immár!

Kicsoda énekel neki
kicsoda énekel neki
az aki nem énekelt életében
íme holtában énekel neki
de nincsen-e őneki hangja maga-magáért?

Szerettetek-e engem?
Szerettetek-e engem?
A játszások közé a porban labdát ütögetni
a ti eleven porotok közé
befogadtatok-e engem?
Adtatok-e a kezembe karéj kenyeret
hajamra szagos olajat
vérhullató szívemre fehér törülközőt?
Adtatok bizony tüzes lobogósat
hogy abban forgódjam sajogjak örökkön örökké!

Íme száll hogy száll hogy száll
szárnyai a beíratlan lapok
a befestetlen lapok
fehérek igen fehérek mint a leveles lehetőség
repülő fehér terebély-fa
A nyugodalom városa felől
így közeleg fölibénk az Angyal

Kapj föl immár
Kapj föl immár
A te világos szárnyaidra
kapj föl immár!

Íme a világ vőlegénye
énekel száll énekel és száll
Kondor úr csillag-borosta-álarcban az égen
énekel száll énekel és száll
jók a te kezeid a világ megművelésére
énekel száll énekel és száll
jó a te lelked a világ-szerelemre
énekel száll énekel és száll
az arany a piros a fekete festék
elporlad a szívünkre száll
mivel fested be az ég boltozatát
énekel száll énekel és száll
ki mondta hogy a befelé-fordított képek látványa
nem fáj!
hogy sír hogy sír mi pedig magunkért sírunk
énekel száll énekel és száll

Ringyó a világ nem anyád
ágyára stricit mórikált
a recsegők a ripacsok
az ekecs-uracsok karát
– de imádni lágy szövevényeit
lányos útjait érhuzalainak ezüst csillogását
pupilláinak tarka külvárosát
megindító karácsonyfa-haját
imádni ifjúi magát
mi tudtuk csak ifjan s hiába
a befelé-fordított képek emléke
a nem-kellő szeretet kötege
az kísér bennünket az éjszakába!

Világosság Világosság
Gyújtatlan gyullad oltatlan aluszik
a régiókba a felszínt fölemeli
Gyújtatlan gyullad oltatlan aluszik
ahol a gyilkosság is látható lesz
Gyújtatlan gyullad oltatlan aluszik
ahol a vasutas a poéta mártír-koronában
Gyújtatlan gyullad oltatlan aluszik
ahol a jóra-való restség bűnhődik a fényben
Gyújtatlan gyullad oltatlan aluszik
Kicsoda bírja el a Szövétnek világosságát
Gyújtatlan gyullad oltatlan aluszik.

Kapj föl immár
Kapj föl immár
A te világos szárnyaidra
kapj föl immár!

Elér fölér a legmagasabb magasságba
fölér
Kiterül kifekszik akár a szárnyas gép lebeg
szerkezetei tündöklőek
tiszta gyémánttal gyémánt rudakkal gyémánt
lapokkal szegecsekkel veretes alkatrészek
ligeti forgók óriáskerekek surrogva zúgnak
zengve zendülnek súrlódnak pendülnek
sóhaja a Vezúv óriás füstmadara
füst meg szerkezethatalom az égen fehéren kéken
ott delel s éjjel is dél van
Megrendül a Menyország

És alá alá
mivégre tekint ő alá
bánatai földjére a gyarló földre
a szeretett földre gyarló bánatainkra
mit adott neki a föld mit adhat neked a föld?
Kenyerünk Angyalunk Forradalmunk
fogai közül a kést lassan leejti
pengve száll az alá akár az énekeletlen ének
nyitott tenyerünk előtt megáll
az a kés a miénk
az a kés a miénk már
a miénk az a kés Tiéd az ének az ének
a te világos szárnyaidra
kapj föl immár!

„…ünnep volt, ha megjelent a színpadon, vagy mikor kifogyhatatlan energiával ontotta nagy verseit, verskatedrálisait, mert a dalok mellett az volt az ő igazi műfaja.
Nem írta, hitem szerint építette ezeket a verseket, amilyeneket ma nem ír már senki. Építette méltóságból, felelősségből, hitből és dacból, mint egy haragvó angyal.
(…)
Törékeny alakja, királynői tartású, Kleopátra-frizurás feje a Kassák-klubban vagy a Fehérvári úti táncházban szinte hozzátartozott a táncolók forgatagához. Sokszor meghívott vendég volt, de gyakran csak jött, szerette nézni a táncosokat. Egyenrangú, bátor nő volt, nem akármilyen férfiak mellett: Nagy László, Kondor Béla, Csoóri Sándor, Juhász Ferenc, Ágh István és a nagy előd, Kassák Lajos alkották többnyire társaságát. Szép volt a csibészhercegnő a költőkirály mellett, kiegészítették egymást. Szécsi Margit nyersebb, vagányabb verseket írt, mint Nagy László, ő a külvárosból jött, munkás ősökkel.”
(Forrás: Tóth Erzsébet: Vagány csillagon, Versmondó / 2003.augusztus / XI. évfolyam 3-4. szám 8. o.)

Szécsi Margit
CSAK SUGÁRRAL

Az ember lecsúszásában a kapkodás
a legfélelmesebb.
A tavalyi fakéreg alázatosan
lepördül mint testről a seb.
Gyökereket, szikrázó ereket a vén fa
korával elszántan kiolt,
lombjait emeli még az ifju mennyre,
végső, sárguló mosolyt.
Ó lenne, bár lenne oly komor köntös,
fenséges egyenruha,
hogy vas redői elbonganák
helyettem: nem küzdök soha,
nem dőlök be az emberek ostoba
önáltatásának: kígyó-puhán
nem kúszok, nem vonaglok
tétlen-futó életem után,
megállok… Ti nők, ti nők, ha még
vállatok pompás-kerek,
gúnyból, pici-fullánku rosszindulatból
ti még nem értetek;
s vénülő nyanyák: úrhölgy-bakák,
kiket már meglegyint
az elmulás, kő-hideg szemem reátok
még irtózattal tekint;
S hát ti, régi diákok,
pohosak, kopaszodók!
A hús-adó állás szine elé
csöndesen lelohadók!
Mi közötök, de mi közötök
a befuccsolthoz, aki
másoknak ragyogtatásával
óhajtott hódítani!
Isten kő-csillagai vernek,
barátaim egyre hiúbbak,
féltékeny nőcskék macerálnak,
rajongóim kimúlnak,
kezemből a munkát kivették,
– megállok egyenesen,
testem vizsgálom: nehogy halálom
gyatra közlátvány legyen.
Dehát olyan szégyen szegényen érkezni
a halál csúcsaira?
Ime, kiszállok vélt érdekeimből,
rajtam időtlen ruha,
elhagy a szalón-vérpadok
fordított tér-iszonya.
Még izom-szíjas, barna lábaim
elvisznek egy darabig,
de már addig e sok-bokru tüdő
csak tűzzel táplálkozik,
csak világossággal ez a kőszem,
a szív csak énekkel él.
Szaglászó kutya nem leszek
gazdagok vermeinél.
Hajlongva is mindüket utáltam,
halkságom volt: gyűlölet,
kultúrátok csupa cafrang,
könnyező sírfelület.
Megkaptam ami kellett,
hadd legyek most már szabad,
hadd ünnepeljem nyíltan
rámtörő bukásomat.
Tisztább attól vagyok
amitől egyre szegényebb.
Mert nem én zuhanok,
hanem amit álmodtam: az élet.

 

 

Szécsi Margit: ÚGY NÉZTEM;
Sebestyén Márta Sebő Ferenc

 

„Egyenrangú, bátor nő volt, nem akármilyen férfiak mellett: Nagy László, Kondor Béla, Csoóri Sándor, Juhász Ferenc, Ágh István és a nagy előd, Kassák Lajos alkották többnyire társaságát.
Szép volt a csibészhercegnő a költőkirály mellett, kiegészítették egymást. Szécsi Margit nyersebb, vagányabb verseket írt, mint Nagy László, ő a külvárosból jött, munkás ősökkel. Verseiben a „cigány-Margitra” emlékezik, a csavargó gyerekre, a nádasokban bujkálóra. Senki a magyar költészetben nem írt annyi verset akkora gyöngédséggel a nádasokról, mint ő. De a gesztenyeimádó cirkuszi zenészben is őt érzem, aki ül Kondor és Nagy László mellett, és szájharmonikázik. Vagy csak fújja, fújja a füstöt, issza egy deci borát.”
(Tóth Erzsébet: Vagány csillagon, Versmondó / 2003.augusztus / XI. évfolyam 3-4. szám 8. o.)

 

Szécsi Margit
ÚJÉV REGGELE ELÉ

Majd elkövetkeznek arany
kürtjei és csillagai
a születésnek, a halálnak,
mikor a szőrös koldus is
tündöklő mocsokban tapos
s karórát szed szíverősítőnek
a nagy hajnalban, a roppant
bíbor mennyek alatt, midőn
a trombitákat összesöprik.

 

„Ámulva és boldogan fedezem fel újra, hogy a kortárs költők közül a legtöbb verset, verssort kívülről Szécsi Margittól tudom! Habár ez a szokás kiment a divatból, sőt kissé nevetséges is, hogy költők egymás versét mondogassák – de régebben (istenem, milyen régen! Úgy huszonkét-huszonnégy éve!) a költőtanoncok, a zöldfülű lelkesek egymásnak mondták föl, fújták kívülről, nem a saját versüket, nem, nem: azt inkább szemérmesen elhallgatták, hanem az előttük járókét, a választott példaképekét. A nyomdaszagra nekünk még érzékeny volt az orrunk, a versekre fogékony a lelkünk, s a pálya iránt tökéletes az odaadásunk. Sovány ösztöndíj még soványabb filléreiből, de mi voltunk az első vásárlói irodalmi lapnak, versesfüzetnek. Úgy éreztük (joggal?), hogy egyenest nekünk szólnak, íródtak a versek – s feltétlen rajongással tekintettünk az „öreg” mesterekre! Tudták-e? (Tudta-e az akkor huszonéves „öreg” Juhász Ferenc, Nagy László, Simon István – és a finom-törékenyszép Szécsi Margit? Mert nekünk, nekem ma is, ők voltak a csoda, a hétről hétre megszólaló költő!)” [Csukás István: Portré és vallomás Szécsi Margitról (részlet); PIM DIA]

Szécsi Margit:
ESÉLY

Drótokkal szegett hegygerincen,
lépkedünk porladó bilincsen
mert előttünk azok haladtak
kik e vasakból kirohadtak.
Járunk az ősatyák porában,
koponyájuk hóharmatában.
Nincs a kínok kertjének mása,
holtaknak nincs feloldozása.
De mi törtetünk okkal, érvvel,
megkötözött zsiroskenyérrel.
Mi, a világot megnyerendők:
kártyázni hívjuk a Teremtőt.
Nincs egyebünk a négy királynál,
íjjas-szíjjas lapos hadánál,
kétdimenziós pej-lovánál,
zsebünkben ott a négy világtáj.
A figurák derékba-vágva,
nincs gonduk életre-halálra,
kifestett báb-orcájuk békés,
merev mosoly, semmi emésztés,
íj-idegük is cipőpertli,
ezekkel kell minékünk nyerni.
Jövünk öröktől étlen-éhen,
sziluettünk is forr az égen,
jóllakatni hol az a hentes!
Fohászkodunk a fegyelemhez.
Lekuporodunk csöndben együtt,
a kenyérkét immár megettük,
életünk egy van, pénzünk semmi,
jaj, a szív szégyell visszamenni.
Ej, követeld az odvas fától
jussod, ki rádmaradt apádról,
az odakötött borju árát,
ha már a farkasok lerágták!
Szemközt a kopáros hegyoldal,
betenyerelve puszta hanttal
kiket növeszt növekvő árnyék.
Aki veszít: oda az átlép.
Nézünk átra, magaslatára:
hát temető az, s csupa páva!

Megúnta az isten a harcot,
nem óhajt többé hadi-sarcot,
únja kuruccát és labanccát,
a szegények pörét s kudarcát,
rabjainak tetves gabancát –
az isten befejezte harcát.
Kíván nehéz halotti pompát,
teliholddal-tömött aortát,
kíván, kívánós egy Gigászra:
az elképzelhetetlen gyászra –
mint vemhes oroszlán az étkét:
kíván az isten világ-végét.

Kegyúrban a kegyes kegyelmet –
teremtődben ne kutass rendet,
az értelem bennünk világít,
Teremtmény, tarts ki éjszakádig.

Megúnta az isten a harcot,
kioltja az emberi arcot.
De mi az ember alkonyába
jöttünk mint hajnalhasadásba,
játszani jöttünk – a fegyvert még
apáink kezéből kiverték.
Mi, birtokosai a szónak
föltesszük legtisztább valónkat,
s úgy játszunk felvirított lappal
hogy lásd: mi van a kártya-pakkban.
Mi van? Ami lehetne. Ünnep.
Szív-királyok elevenülnek,
szüreti hősökkel a présház –
kondákkal hömpölyög a makkász,
festett fodor víz: tenger-rengés,
íme, a szép világteremtés,
zendül a zöld leveles erdő,
betyárral s szűzekkel kerengő,
folyó zuhog, csónak lavíroz,
szeretők készülnek a csókhoz,
s amitől elidegenültünk:
van s értünk van s virágzik telkünk,
indázik tök, töklevél támad,
szára növekszik pikulának,
ernyője napsütésben kendő,
termése dagadt marhabendő,
csíráznak boldog vetemények,
varjat űznek piciny cselédek,
fúj furulyát Kuoni Pásztor,
ittasulunk bodza szagától,
este a kertek alját lámpák:
bemozogják jánosbogárkák,
pihen a sólyom, sapka rajta,
meglódul a torony harangja –
csönd lesz, törlünk kenyérrel üstöt,
kezdenek hangolni a tücskök,
feljő a hold, a göncöl-csillag,
siheder ölel, anya altat,
feljő a nap, család megéled,
munkál a test, pihen a lélek,
arató izzad – vén csősz fázik,
rőzsén a tündér láng virágzik,
nagy havas tél van, nagy tavasz jön,
ibolyás a vitézi öltöny,
tubarózsa a nők kalapja,
s máris a sors kévébe-rakva –
iszunk, íjat ajzunk, cicázunk,
újévből új évbe bokázunk,
vért adunk festett vérű Ásznak,
Tell Vilmosnak, Stüszi Vadásznak,
szép vénségből szép ifjúságba
újulunk mint szív-ábrás nászba,
s kiterítjük eléd a kártyát:
Szent, szent, szent az élet, ha látják,
közös szemünktől szép a reggel,
szent az élet, Úrunk ne vedd el –

Már az első ütés megingat:
körünkből kiromlik egy Csillag.
S ahogy elzuhan odaátra:
a temetőn kigyúl egy lámpa.
Merülünk gyászba, nagy Vigyázzba.
Sötét a van, akár a nem-volt,
kezd világolni ami Megholt –
amennyi gyász, annyi a lángja.

Az élet képei lehullnak,
most dobjuk a tétre magunkat,
vesztő seregünk húnyni, fogyni –
most kezd a temető ragyogni,
a bánat gyémánttűzbe vonja,
lüktet, akár a karácsonyfa.

Feljött a sírokra a páva,
feljött, de nem szabadulásra.
Pecsétül az örök hazára
terjengve csillagzik a páva.
Pupillás tolla glóriába
kifeszül mint kézben a kártya,
karéjoz a világ porába,
besöpri szívünket a páva.
Mi is lámpát gyújtunk az éjnek,
ezer szemünkben ég a lélek,
világolunk halálra szánva,
vagyunk a temetőnek párja.
Eljő az élet éjszakája,
ifjú lámpáink arcra buknak –

Ragyogjunk, testvérek, magunknak.

Kardvasak gyúlnak hűlnek
Csonkon a csonkok hegedűlnek
Kiforr a seb és beforrad
Végtelen útján
A Holdnak

 

„Hol győzhet a költő, milyen csatatéren? S miféle győzelmei lehetnek? Nyilvánvaló, hogy csak a versben; és győzelem sokféle lehet. Mert győzelemnek számít és győzelem az is, ha válságos, felborult, felrobbant világát verssé fogalmazza; ha sajgó idegeit húrrá hangolja; ha költőönmagát csillagként kitűzi – ragyogjon. A keserű kijelentésnek ellentmondva: nemcsak magunknak. Bár talán tud róla, de hadd írjam ide: lépteit, küzdelmeit, verseit hű és biztató szemek kísérik és kísérték mindig is, a mi szemünk; ez az írás sem más, mint főhajtás a költő előtt; s egy régi drukker öröme a diadal fölött, amely íme, bekövetkezett! [Csukás István: Portré és vallomás Szécsi Margitról (részlet]

 

Elolvasható:

Szécsi Margit
KÖLTŐ A HOLDBAN
Összegyűjtött versek

https://mek.oszk.hu/01000/01076/01076.htm

 

Szécsi Margit és Nagy László, 1959

Magyar Napló 2015/2 IRODALMI MAGAZIN
2015.11.19.

http://magyarnaplo.hu/wp-content/uploads/2016/11/im_nagy_laszlo.pdf

 

Szécsi Margit:
VONZÁS

                 Nagy Lászlónak

Kellesz a kárhozathoz,
az üdvösséghez,
kellesz hangnak a némák
körmenetéhez.

Rozzant kocsmai székek,
üvegek, képek,
részeg seregek – minden
megindul érted.

Vonzod az éhes létet,
lényed a póráz.
Üdvösségre ki gondol:
szavadra pályáz.

Minden égbeli érckő
melleden villan,
fordul, énekre-lobban
félelmes kínban.

Ó majd kitűz az ország,
kénytelen vállal,
bajban elhenceg véled:
sajgó virággal.

Szécsi Margit:
SZERELEM

Acélkék rozsban háltam,
karod volt párna fejem alatt.
Csókok, s ledőlt rozsszálak
becézték barna derekamat.

Távol a töltés nyúlánk
fennsíkján olykor egy-egy remek
gyorsvonat elviharzott,
s fénye rajtunk is végigsepert,

s füttyszóra jólét, buja
szépség amint ott elrobogott,
a nehéz gazdagság súlya
alatt a talpfa felzokogott.

Habpárnák, ételek, ékszer
úsztak a fényes fergetegen,
és utak, micsoda tájak!
Nekünk csak egy volt, a szerelem.

 

 

Forrás:
A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE
1945-1975 MEK
Wikipedia
PIM DIA
Tóth Erzsébet: Vagány csillagon, Versmondó / 2003.augusztus / XI. évfolyam 3-4. szám 8. o.
MEK (Magyar Elektronikus Könyvtár – Országos Széchényi Könyvtár)
Fotóművészet
Nagy László: Szécsi Margit
Új heraldika kötetborító grafikája;
Nagy László rézkarca
Magyar Napló 2015/2

 

 

Legutóbbi módosítás: 2020.05.27. @ 14:54 :: H.Pulai Éva
Szerző H.Pulai Éva 1145 Írás
A H. a nevem előtt, csak egy megkülönböztető jel, hogy ne keveredjenek össze a hírösszeállítások a firkáimmal. *Pulai Éva