Elsőkét fog. Kezdetben fehérek.
Később sárgák. Majd
mindkettő lukkal,
majd az egyiket, a másik tartja…
végül egy fogó, aztán egy tompa,
szabálytalan puff.
Kuka.
A főorvosi szék mellett balra…
Fontos ez?
Mi az eleje majd a vége ennek az egész
vershalmaznak?
Te, Ti döntitek el? Joggal?
A romlandó mulandóságot a fogakban…
meg másban, és engem,
ebben az átkozottul kényelmes közben,
amibe be(le)kerültem, pedig nem kértem,
csak így alakult!
Ma reggel is megmostam – az összesen túl –
a két koronát, meg a köztük lévő,
a pont hozzájuk sárgított hidat.
Várom, hátha – valami – jobb lesz, vagy
rosszabb;
tudva: minden híd leomlik egyszer,
s minden derék eltörik.
Az enyém is.
Ha vizsgálják, ha nem.
Ez van. Meg, hogy egy mosolyt kérek.
Most.
Viruljon a sok fogsor,
s ha már az enyém nem,
akkor mi van?
„Így jártál. Szegény!”
Ravatal – Start. Majd.
(Bicske, 2018 április 29.)
Bicskén, a tataiútötvenen súlyosjeges tömbök ülnek…
a nyár hátán… a tél él… az ablakokban
– csak – jégvirág hajt. Hideg van. Nagyon.
Az Isten látja. Néha – ha kedve tartja, akkor – kimenekíti a
sóhajokat a fényre… oda, ’hol zöld a fű,
még a gaz is
…
a tataiötvenben, Bicskén… most… összesúg egy fogas,
s pár cipő: „már így marad! Az ember csak kárhozat”;
emlékek szenvednek s hullnak szét
a ház körüli betonon. A kapu előtt – ott, ’hol a vágy
boldogan nyögött, mert nem érdekelte,
hogy mit hall, s mit nem meg az út, az utca –
a remény köhög; talán… már holnap… új kezek, lábak jönnek,
hogy elbontsák a tél nyomait… a kút – az is lehet – majd zokog,
ám a terasz fölött, a csatornák élein az összes cinege
pont úgy szidja kukacait,
‘kikből nem lett lakoma
…
a háztető, ‘mit a múlt épített s javított széppé:
a jeges helyett világszínt kap… a szobák elnémulnak,
ahogy az összes rongyosra járt hajóparketta is…
hogy akkor, ‘mikor új szemek jönnek,
ne ijesszék őket, s az álmokat
…
ez a nyár a tél alá menekült.
A tataiötvenben, Bicskén – most – csontigterhek hálnak.
Az Isten néz. Látja az embert, aki tegnap hallotta,
de leszarta, hogy „hagyd! Az semmi,
ami nem belőled fakad…”
Ma reggel minden a kávéillat fölé ragadt.
Az idő furcsa szagot kapott, s a kétség
hangosan ordította: „Jaj! Jaj…”
Hiába? „Jaj”!? Nem érdekel! Ágy, de szekrény sem.
Fázom. Elég! Mennem kell.
Nem holnap. Még ma. Most! Azonnal… oda,
ahol egy évszak sincs.
Hogy milyen voltam?! Ki voltam?!
Az Isten eldönti. Ha akarja… bárhogy… már nem zavar.
(Bicske, 2018. június 23.)
Nem látok ibolyát én sem.
Nem hallom a kakukk hangját.
E tavaszt most hozzád mérem,
maradjon titok, hogy hangyák
napoznak a falak résin,
hogy már melegebb az árnyék;
hogy a napunk délidejin
tegnap már víg volt a játék.
Maradjon titok a virág.
Az illat, a gazosabb föld.
A tarka, a boldog világ,
s mit a toll miattuk kikölt;
a pálinka, mint ünnepjel,
a tél, s alatta a bitó,
a bánat, minek már fény kell…
az ablak, a már ki nyíló.
A tanácsod szerint vakká
váltam, minden fölött szemet
hunyva, tagadva a langgyá
váló reggelt, estet, szelet.
Teremtve van úgy is: mi az
– csak sejteni, mily’ rég óta –
’mi telet követ: a Tavasz…
szemek, szívek remény-odva.
(Bicske, 2018. április 14.)
Vajda János, “A tavasz jelei”
(itt olvasható: http://vers-versek.hu/vajda-janos/a-tavasz-jelei/
c. verse nyomán.
Fotó: Kátya Portoro
Megírhatnám jobban Istent.
Rikító betűkkel, lássák
ez elátkozott térben, ahol
hóvirág, ha van, ellopják,
s szószék, parnasszus
annak jár, aki fossza
a másét; giccs a szó,
a Szeretlek, s köpnek
a nem igenező
véleményre.
Megírhatnám jobban Istent,
ha motivál a pofon,
s nevetve „fordítom oda,
a másik felét”…
vagy, mikor tűröm
más arspoetikák
példának alkalmatlan
bőségét.
Megírhatnám jobban Istent,
s hogy mindenki oda jut,
ahova magát ítéli.
Jobban. Habár, ha rosszul is,
de írom, hogy elhitessem
magammal, hogy a végleges
szemlehunyás után,
nem a kétség lesz a
fő gondom, vagy a
milettvolnaha…
Megírom, írom Istent.
Én – az igyekvő, reális,
porondok örök boldondja –
kinek az ámen nem divat…
hanem sóhaj, kérés,
kegyelem; Isten: élet.
Magánytalan Ember.
(Bicske, 2016. március 14.)
Az van, amit vártál: sír, zúg minden molekula.
Mögötted. Egyenes és ellentétes
igazságok suttognak a valóságról. Sokk.
Találgatások ütköznek, s térnek magukhoz
vissza. Egy a közös mindben. A tudat.
Halott vagy.
Az van, amit vártál, de már nem lesz papírod,
s egy szó sem több, ’mi – s ’mit szerinted –
más nem értett,
vagy élt meg; egyszerre súlyos, és könnyed,
áldó-átkozó… rímes, vagy natúr.
Csak nekünk. Sorra szólalnak meg a kint és bent,
a „milettvolnaha”, a „tudtam”, az „éreztem”,
a „micsoda”, meg a „nemlehet”…
s bennem a talán, mint ide-oda vád, mert, talán,
ha azt mondom mindig, ha tiltakoztam is ellene(d),
hogy Igen! Rossz az Élet! Menj!
Talán.
Most úgy van, hogy – már – nem
haragszom.
Halál van. Dátum. Kép. Sok Gyászkeretes.
Tied.
A halottak könyvébe jegyzett, külön ki nem
emelt titulussal – zseni – lett neved:
Jagos István Róbert.
Folytatásnak más, S hogy éltél negyvennégy évet.
Mi van még? Könnyek. Nem akartad.
Szerelmed, gyermekeid, barátaid
árvaként sírnak. Nem szólsz. Nem cáfolsz…
… sehol vigyor… jól ismert… szeretett,
csak zsebkendő, s döbbenet, felrázna,
ébresztene.
Siratottként jársz-kellsz. Nevetés nincs,
csak tömény valóság, amit
ki kell(ene) mondani: Nyugodj… békében.
Az van, amit vártál? Az is, meg nem is?
Majd… elmondod. De nekünk
– nélküled is –
még maradnunk – dolgunk van – kell.
Élve.
Életben. Isten veled. Isten veled.
(Bicske, 2018. február 10.)
Jagos István Róbert. Isten nyugosztaljon. Ági… őszinte részvétem…
sokat fázom.
nincs ami kellően takarná,
hogy naponta
csalnálnak meg,
s feküdnék önként
idegen karokba…
hogy álmomban
kéjem tárgya
nem Gyula.
sokat bánok.
kevés tettem
nem átgondolt,
mert naponta hazudom
a boldogságot,
bár egyedül fekszem s kelek…
s csak a horkolásod
van
velem.
mindig várok,
ha fázom, s szégyenlem is
alig takart keblem,
mert sokszor
hazajössz, köszönsz,
majd elém állsz,
hajamba túrsz, s fejem
– egy éles cipzárhang után –
a combjaid közé nyomod…
mert imádod
amit s ahogy adok…
pontosan tudod, hogy
csak neked
fogadtam:
ami kell azt megteszem.
fázom.
lesz-e olyan, hogy,
amikor te fázol,
nekem sem tűnik fel…
a lábam közé
fejed helyett
a párnát szorítom,
mert maradjon titok:
szeretlek. szerettek.
(Bicske, 2017. október 20.)
Hajnalok rőt ágyán ébred a nap,
dagadt-kék felhőket cipel az ég.
Sár-puha állagú a tegnap-mag,
keservet tart templompad, imaszék.
Gyengén dülöng – meddig bírja – a hő?
Volt-színeit vedli föld, utca, tér,
ahol nemrég kéjben élt férfi, nő,
ott fogant meg, s születne már, a dér.
Újabban, ősz-vírust köhög a nyár,
fertőzöttként sínyli most, ami szép.
Bárlépcső, betérő lábakra vár…
ám, a vágy színpadán hangtalan lép.
Nem bánom hajnalok hűsebb ágyát,
szürkülő háztetőt, árnyat, falat,
sem a sors érdemelt nászát, gyászát…
évszakok, és létünk: Úr-akarat.
(Bicske, 2017. augusztus 25.)
Illusztráció: pinterest.com
A kezem – az ujjakat kivéve – egészen kulcscsontomig
olyan telt, mint a tiéd; combjaim között nincs hely,
összeérnek – nem, mert védekeznek – hiába
szabályozná őket photoshop,
pont olyanok, mint a tied;
fenekem, melleim extra mérete
több fantáziát mozgat,
mint hitem, szavam Istenről, Krisztusról…
ráfoghatnám a génekre, de nem az az ok,
inkább a fegyelem, figyelem hiánya magamért bennem,
ám – talán –
Viki így is szeret, mert én is szerettelek,
s imádja – ha csak eszembe jut, már
érzem, kéz nélkül is öleltél vele –
anya-szagom. Minden anyának van.
A tükröm azt mutatja, amit harminchét
évesen neked: testet, kicsit használtan,
de teherbírás szempontjából termékenyen…
ajkat, arcot, szemet, hajat, elől a
homlok és szőkeség határán, a középtől kicsit balra
egy forgót, ami miatt mindig szabálytalan
a profilkép…
mégsem zavar, sem fáj, mert pár őszinte-selymes
ujjbegy mindig helyreigazítja
….
mondhatnék még hasonlatot tényszerű raggal,
színnel… hogy a csuklómtól-vállamig… meg
fentebb az államtól-homlokomig mennyire
vagyok olyan, mint te… jól emlékszem
összesedre, mindenedre, aztán veszek egy
nagy levegőt, és legyintek… most nem az Istent
faggatom, csak téged:
miért, hogy én mássá lennék.
Mássá, mint az, akit miattad hordok magamon.
Olyanná, mint ahogyan régen láttalak.
Anyu. Nem utállak, csak mást akarok mutatni
kézen, vállon, arcon, hajon, és ráncon is.
Csúnya vagy. Szép testben
szeretni képtelen asszony.
Hallod? Gondoltad volna, hogy ez lesz?
Én nem, de
jobb, ha – te is – tudod..
(Bicske, 2017. augusztus 4.)
Fotó: Sióréti Gábor
… ne sírjatok. Hazudjátok rólam, hogy úgy élt,
hogy élni is hagyott; nem sírt, nem panaszkodott,
csak ment, lépett, vissza nem nézett… hogy elesett?
Példa arra nem volt. Üldöző – célt, hasznot,
kapcsolatot, sorsot, sorsokat, sokat, sokkot –
volt, nem préda… folyton szeretett…
szerelmet, gyermeket, Istent;
hite rendíthetetlen-kék, szava átgondolt,
arca szép, ruhája színre vasalt… volt.
Meséljetek. Bármit. Álmodjatok. Magatoknak,
magatokért, s ha megjelenve belerondítanék a
gazdagságba, vagy bármibe, ami nektek csak alvás
közben lehet, s válhat elértté, hát tagadjatok meg.
Az én álmaim sem a ti igaznak várt javaitokról,
hanem sajátjaimról – tengerről, kátyú, s benne
pocsolya helyett, távolról a közel vannak, ám nincs
közelebb menni hozzájuk időm dombok helyett…
tele hűtőről, nem csak díszes mágneseiről;
pénzről, pont elég helyett pénztárcába férhetetlenül,
kifogyhatatlanul – szólnak.
Ha meghalok, ne sírjatok. Úgysem hallom.
Nem is várnom. Kiért? Értem, miattam, aki hazudott?
Ha meghalok ne sírjatok. Tulajdon, erkölcs, de kereszt nélkül
távozom. Én se sírnék, magamban sem.
Joggal vagy nem? Áldva vagy átkozva?
Büntetésként, netán kegyelemként? Ki tudja?
Én, sem ti – csak rajtunk kívül sokan – nem tudjuk, de
megtudjuk majd ott, akkor, amikor az utolsó
levegősejt is a tüdönkbe szorul… a választ
… nem fent, sem lent. Egy, a – tudom, hogy
unjátok, mert Rá hivatkozom megint – Minden előtt
…
ha – utoljára mondom – meghalok: ne sírjatok.
Meséljetek, hazudjatok rólam mindenkinek.
Ezt akarom, mert akkor addig úgy élek, hogy elhiszem:
magamat szégyenbe nem hagyom, és ti nem…
majd… nem sirtok.
(Bicske, 2017. július 20.)
Lábjegyzet: sokunk vesztettünk már el életünkben valakit… egy kicsit, sőt nagyon ez ihlette a versem….
Illusztráció: HuPont.hu
Vers-délután Payer Imrével, Bak Ritával, és végül, de nem utolsó sorban Nagy Horváth Ilonával…
Vers-délután Payer Imrével, Bak Ritával, és végül, de nem utolsó sorban Nagy Horváth Ilonával…
2017 nyara se szegje kedvét azoknak, akik egy olyan vers-délutánra vágynak, ahol a kortárs költészeti elit képviselőinek egyedi, már-már zavarba ejtő verseire vágynak.
A megnevezett három szerző kellőképpen ki lesz faggatva
– sikerekről;
– nem sikerekről;
– költészetről;
És
Minden másról, ami Payer Imre, Bak Rita, és Ilona Nagy Horváth .
Talán sikerül ezen nyárba egy kis hűst, esetleg/vagy még nagyobb forróságot tenni három kivételes szerző gondolataival, verseivel.
Aki ezt minden eszközzel megpróbálja majd megteremteni, és aki őket faggatni fogja, az a sokszor szétesésre, és egyéb vicces reakciókra is képes Pilla, azaz én.
Bemutatom őket, hogy, majd a megjelenők még kiváncsibbak legyenek rájuk… akarják őket, és azon túl is, amikor majd végszót kotkodál a Hello Drink rekedt de nagyon is vendégszerető “program-kakasa”.
Ne húzzon határt az olvasók, és az őket kiszolgálók közé ez a várhatóan még a tavalyinál is forróbb nyár!
Találkozzunk!
Várunk szeretettel mindenkit!
(A szerzők nevében is)
Ezen délután szervezője, és moderátora:
Herczog Gyuláné Pilla
(Bővebb információ itt, üzenetben, vagy a herczog.gyulane@freemail.hu-n)
