Boér Péter Pál - Panteon
Vezetéknév
Boér
Keresztnév
Péter Pál
Biográfia
Nagyváradon születtem, 1959-ben. Nem mondhatnám, hogy kesztyűs kézzel bánt volna velem az élet, de még a szorítóban vagyok! Családtagjaim hiperoptimistának tartanak, azt hiszem nem véletlenül. A humort – ezen belül a szatírát, abszurdot – és a romantikát egyaránt kedvelem. Empatikusnak, toleránsnak gondolom magamat. Egész életemet Erdélyben éltem, élem. Anyám révén erősen kötődöm a székelységhez, de Ők már csillagösvényen járnak Apámmal. Nagyon érdekel a teológia, filozófia, nyelvek, irodalom, és sok egyéb. Fiatalon kezdtem verseket írni, ám a rövid próza vált a nagy kedvenccé. Köteteim: 2010 – “Nagyító alatt” – novelláskötet 2011 – “Le a láncokkal” – novelláskötet 2012 – “A nonkonformista” – novelláskötet 2013 – “Engedélykérés”- novelláskötet 2013 – “Megtisztult ablakok” – regény 2016 – "Fenyőágon füstifecske" – regény 2017 – "Ködös idill" – két kisregény 2018 - "Szabályerősítő" (Válogatott novellák) - e-book Írásaim jelentek meg a Bihari Naplóban, a Reviste Familiaban, a Comitatus folyóiratban, a Várad folyóiratba, a Brassói Lapokban, a Reggeli Újságban, a “7torony” irodalmi magazin antológiáiban (2010-2016), a Holnap Magazin antológiájában, a Holnap Magazin nyomtatott mellékletében, az Irodalmi Jelenben, a kolozsvári Tribunaban, a bukaresti rádióban és máshol.” A világháló adta lehetőségekkel élek: Lenolaj irodalmi és kulturális műhely A Hetedik Héttorony irodalmi magazin MagyarulBabelben CINKE Holnap Magazin PIPAFÜST Szabad szalon Penna magazin Bukaresti rádió AlkoTÓház Weblapom: http://boerpeterpal.blogspot.com/
1 év 5 komment

Lengyelország déli részein egyre jobban elszaporodik az európai teve. Természetesen Afrikából hozták be negyvenhét éve, de az európai szabályok szerint már őshonosnak tekintendő. Mint érdekesség, nem egy vagy két púpja van, hanem általában három. Az egyedek maguk válasszák ki a púpszámot, van olyan is, aki meglehetősen sok púpot növeszt, de átlagosan háromnál meg szoktak állni. Akad néhány egy és két púpos példány is. Rendkívül jól szerveződöttek, maguk alá gyűrték a lótenyésztést. A lovak húsa sokkal rosszabb ízű az övékénél, kétszer olyan gyorsan futnak, hihetetlen izmokat növesztenek hátukra, hasukra, végtagjaikra. Napi ötven liter vizet isznak. Ők nem a konkits tevék közé sorolhatók és nyolcvan kilogramm szénát, zöld füvet esznek. A egész alsó Lengyelország az ő ellátásukért dolgozik. Annak idején huszonhárom ezer példányt hoztak belőlük, már megkétszereződtek, sőt a meg négyszereződés felé tart számuk. Ezt szerveződésüknek köszönhetik, ugyanis minden hónap elején százalékosan kiválasztanak maguk közül egy jókora csoportot, akik önként és dalolva mennek a vágóhidakra. Kezet fognak az ott dolgozókkal, mosolyognak és maguk hajtják púposan fejüket a bárd alá. A végbevitelt annyiban tekinthetjük érdekesnek, hogy az ötven liter kijelzőig nem meg a full. kiírás, viszont ha többet isznak, középső púpjukban tárolják, tehát aki hetven litert legurít reggel, annak még van húsz liter tartaléka és természetesen a következő nap is megkapja az adagját, így tulajdonképpen állandó víztöbblete van, akkor iszik amikor akar, saját magának le tudja ereszteni. Bár az ötven liter fölött egy csöppet sem tud meginni és az alatt sem, pontosan be van állítva a karosszériájuk. A lovak soha nem látott szörnyű helyzetbe kerültek, az egész ló társadalom depressziós, pszichiáterekhez járnak, rendkívül borús, neurotikus a hangulatuk. Nehezen viselik a másodlagosságot. Miután a tevéknek is négy lábuk van, az ügetőkre is őket fogadják. A sebességtöbbletet nem lehet hanyagolni és a testsúlyuk is egészen más, így akár a lovak kétszeresét is hozzák. Rengeteg beadványt adtak a lovak mindenféle fórumra, mégsem sikerül emmi nek ük Nem számít mennyi ideje voltak itt, mit csináltak, mit teljesítettek, az egészet a múltnak tekintik, mintha ezer éve már nem is lenne itt ló és ami van, azok is paraziták lennének. Lassan csökken a számuk, a tudósok egybehangzóan két, négy évben látják a lovak teljes eltűnését. Szomorú ez kérem egy magát nemesnek vélt társadalomra. Gyengék, a jobbik legyőzöttjei. A tevék a renbonati egyezményen a syababaddiktatúrában fektették le elsőbbségüket, jogosultságukat és azt, hogy soha, de soha nem hagyják a gyökereiket, mindig afrikai tevék maradnak. Négyezer-négyszáz tevegeneráció múlva is. Ahol teve él, mindenki a tevék alattvalója. Ezt természetesen más fajok felé nemcsak, hogy nem harsogják, de nem is tudatták velük. Ők megszervezték önnön elsőbbségüket minden és mindenki fölött. Bizony kérem, az összes elnökségi és igazgatósági széken már teve ül, púposok böfögnek és kérődznek szerte szét. A világ mindinkább tevésedik. Egyébként a fő gondnokaik a birkák, akik szálloda méretű gondozói rezidenciákon dőzsölnek. Úgy osztották be magukat, hogy egyikőjük sem dolgozik napi két óránál többet. A nappalok többi részét átlegelik. Megkeresték a legjobb lengyel legelőket, a legzamatosabb fűvel és nyakalják. Van egy mondás, több nyak, többet legel, fejek vannak a nyakak végén. A tevék csak látszólag, a gondozottjaik egyébként a kiszolgáltatottjaik. A tevék apránként mindenhol ott voltak, már mozdulni sem lehetett egy teve jótállása nélkül.Európában sokak előtt nem volt egyértelmű, hogy miért is kell eltevésedni. Az emberek kiválóan megmagyarázták a dolgokat, úgy hogy végül alkotmányba foglalták, minden teve az embernél. Egy idő után a tevék már nem mentek a vágóhídra, hanem az embereket küldték, akik elképesztő talán, de nem mentek önként, sőt le kellett fogni őket, ordítoztak a letaglózás előtt. Döbbenet kérem, semmit nem tudnak megtenni a közösért. Az persze igaz, hogy általában egy ember nem érzi tevék, birkák, kecskék szolgájának magát. Általában ez így van, de ez a helyzet egyedi, itt kérem minden és mindenki a tevék szolgája. Néhány év múlva már nem ment egyetlen ember sem önként a vágóhídra. A tevék nem adtak ki senkit maguk közül, már nem mentek a százalékosan leválasztott csoportok sem, nem lehetett elképzelni, hogy vágóhídra küldenek egz tevét. Tevével ilyen borzalmat nem művelnek. Nos kérem, mikor már egész Európában teveuralom volt és sehol semmit nem tudtál úgy elintézni, hogy néhány tevepatronálód ne lett volna, ekkor történt a nagy járvány, amely az ember szempontjából lakatlanná tette a kontinenst, majd jött egy másik, amely a kérőzők szempontjából is. Akkor majd egy harmadik, amely a madárállományt is lenullázta. Most tevék jönnek, mennek Európában amerre akarnak, legelik a füvet. Ők nem finnyásak, bármilyen füvet lelegelnek, nem olyanok mint a birkák, amelyek közül mindenki a legzöldebbet szerette volna, a tevék mindent megesznek. Egy gomba megtámadta az összes épületet. Az emberi társadalom épületei kilencvenkilenc százalékban megsemmisültek. Ekkor kapta meg a hatalmat a tevebolha, őt hallják most köhögni, állandó torokfájásban szenved. Minden fontosabb funkciót átvett, természetesen a tevék beleegyezésével. Az egész kontinenst ők irányítják. Ugyanis a tevék nem szeretik a bürokráciát, ki nem állhatnak gyűléseken fél napokat, napokat részt venni, ők egy szabad társadalom. Akkor és odamennek ahová akarnak, ott és azt tesznek Európában amit akarnak, ez a föld az övéké. Bár valaha éltek itt mások is, de Európa létét megítélésük szerint megjelenésük óta kell számítani. Még néhány generáció és az a kevés ember aki maradt is, önmagát a tevéktől származtatja majd. Természetesen a bolhákat akkor mellőzik, amikor akarják, az utolsó egyedig, most kényelmesebb a helyzet. Amikor megváltozik, visszaveszik a hatalmat, de így most, amikor ők szám szerint fölényben vannak, senki nem fenyegeti létüket, nincs miért zavartatniuk magukat. Éljen Európa, már kiírták a pályázatot új névre. Azt fogják tanítani, hogy ez volt előbb, ha egyáltalán volt Európa, akkor az esetleg egy mítosz lehet. Az ember sokkal erőtlenebb és alacsonyabb rendű a tevénél. Éljen a mosolygós törvényszerű mások leigázása. Örökkön örökké éljenek a tevék, minden és mindenki atyjai!

1 év 4 komment

– Hoppá, Vízfejű szomszéd, vágja magát ketté! Jaj, ne ugrándozzon olyan nagyon magasra, mert el fog esni és ne próbálkozzon, én nem tárgyalok senkivel, ezt jegyezze meg. Ha nem bírná, pirkadjon magára a pitymallat! Szeretem a duhaj életet, ihaj, csuhaj, ripityom. – Hagyjon már engem vén marha, tönkre gezemicézi az életem innen a szomszédból. Alig látok magából valamit, de a hangja bezzeg meglehetősen hallható. Valamit vet a fejembe, kimegyek vele a tőzsdére és veszek egy nagy vastag, jó zsíros, ejnye már mit veszek… Zsíros bank beutalót. Ez olyan, mint annak idején a szakszervezeti jegyek, azokban a régi időkben. Mit csinál öreg, mit csinál? Pörgeti maga körül a tornyot? Elegem, van lassú berezgő, mert ez a becsületes neve. Nem akarok tovább itt turbékolni, legalábbis nem fülén és nem olyan zenével, ami a magáé. – Magamba roskadok és elvonulok örökre. Majd leszek egyedül, mással nem tartjuk a kapcsolatot, soha többé nem küldök üzenetet magának. – Mi van öreg, mi van? Meg különben is le van sajnálva, a szomorúságával gyantába csomagolva. Nekem ebből az egészből elegem van, feltekerem a potencia métert, s majd élek így, szomorú magamban. Nem arról beszélt folyton, hogy szeretet nélkül kiég minden, és ha nem figyelünk oda egymásra akkor semmik vagyunk? Most meg minden lett magába, vén alamuszi. Mert valami furcsaság történt bennem és körülöttem, megjegesedett minden, már nem érdekel a vakvilág sem, meg a szürke kis gombfocik, amik ide-odarepülnek, mehetnek a kendőzetlen értetlenségbe. Nehezen követem magam, lebomlott bennem a szeretettelenség, a kicsapongás, minden és most egyedül vagyok. Már nem megyek egy életen át innen, s ha kell hagyom magam megfagyni. Nem kapcsolhatja be senki újra az értetlenséget bennem. Már nem csak magamat értem meg, magát is. Belépett, begubózott abba a másik nagy galambdúcba, mint ahogy ezen az oldalamon én is. Csak turbékolok, turbékolok, de egyre kongóbb hangon. Már az az érzésem, hogy magától nagyon szép leveleket kapnék néhány hét múlva, de néhány év múlva sok néhány hét hív minket. Mi négyen élünk, hiszen maga parancsikált és kicsinált engem, de jól elvoltunk itt. Nagy hirtelen valamit választott, amit már be sem lehet látni. Én meg saját érzelemmentes körforgásaim furcsa előéletébe pottyanva most tele vagyok szomorúsággal, szeretettel, megértéssel és bánattal. Már így élem le életem hátra levő részét ebben a csendtől is kongó, nagy lakatlan jóságbundában. Így élem tovább életem javát. Gomolyodó pitypangok szállnak, levesbe való tészta kel és én innen a dúcomból az adó-vevő rendszeren mindent jól elkapok. Kár magáért, megértem. Világos, hogy egy utolsó alak voltam magával. Értem, hogy jobban kedveli a semmi morajló zaját fejében. Hagyjuk kérem, én összetörtem, maga összetört, mi összetörtünk. Most repedezetten megy valahová tovább ez a két élet. Adj békét Uram, adj békét! Kihúzom dúcom konnektorát és vésztartalékon hagyok mindent. Nézem a sok szépet, mit adhattunk volna egymásnak. Már nem adok senkinek semmit, magamnak sem. Tegnap még rózsaszín illatok hullámoztak a maga irányából, mert az illatnak van ám színe, most nagy kopár semmi szigetet látok ott is. Itt is az van. Legyen kurbli a köbön, mondtam még néhány napja, ma már a dunnarepesztés is meghaladja a vágyak netovábbját. Magányosan süvítsünk tova, hiszen tornyaink, e két dúc már rég az időben suhan. Legyen elérhetetlen szépségű, ronda frivol nyár és megkopott külsejű levénült akkord. Öljük egymást, mert azért tudom én, hogy nagy elhatározásában maga sem hagyott teljesen faképnél engem. Hátha valaha még találkozik a messze hordó üzemanyaghordónk, ha nem, üdvözlet magának innen, oda és hiába hősködünk. Két szomorú galamb él szomszédságban a nagy üres térben. Legyen szép napja és élete! Meg kell mondanom, én mellényúltam, maga is, higgye el még kétszázezer éven keresztül tudnám mondani, egyébként káros az egészségre és azt mondják helytelen olyan sokáig önerőből turbékolni. Turbékoljon öreg, turbékoljon ott a maga szigetén, én majd itt. De valamikor már be kéne fejezni. Azt mondja a kijelző, hogy a vadászpuskák csöve engem vizslat, ha nem vigyázok, bemérnek. Miért kell ilyen szomorú valósággal szembenézni. Az utolsó öt másodpercben kikapcsoltam. Menjenek, menjenek békével, az Úr legyen mindannyiukkal, azokkal is, akiket életemben soha nem láttam. Viszont az ötezred másodpercet előbb utóbb elbeszélem, hogyha ilyen meggátolhatatlan buzgósággal beszélek tovább. Én nem tudok haragudni magamra, ezért most befogom a számat. Éljen, éljen maga és én a két immáron vén. Hát ezt elszúrtuk öregem. Két szomorú, érzelmeiben megtört galamb nyökög tovább. Legyen egysejtű egysejti bádogbőrű bekecs. Indulunk, induljon más. Hajrá, hajrá! Abbahagyom juszt is. Négy vadászpuska élesedett. Ha elhallgatok, megint nyugalom lesz. Ég veletek, ég velem, magával különösen öreg, itt a szomszéd toronyban.

1 év 8 komment

Amikor először munkanéző egyedem, begyedembe esett, még nem gondolta, hogy ő habcsók. Elsősorban azért nem, mert tényleg nem az. Ő matematika gőzgép, sajtkorong, szép metszet, víziszonyat, gombolyag, bélyeggyűjtemény, tutajtulajdon egyben és akkor mégsem mondtuk el a valóságot. Ez az egész nem fedi tökéletesen őt, sőt le sem lehet írni. Körbe sem írható, egyszerre gyönyörűség, fájdalom, kín, mosoly és röhej. De még rengeteg tulajdonsága van kérem szépen, amit nem mondtam, azok is ő. Már a nevére sem emlékezett, sőt arra sem, hogy eljátszaná volt-e neki neve. Egyébként ezt jól tette, mert nem volt. Mindenki úgy nevezte, ahogy akarta. Egyesek bükkfának, mások kikericsnek, megint mások trombitaszólónak, katonának, lövészszázadnak nevezik. A lányok simogatásnak, katonák, kikaparom a szemedetnek, férjnek, mi van, most meg mit akarsz? Előbb ide, most akkor Mohács. Önről semmiféle széles szólamokat nem hallgatta meg és belémerült. Most nem az a fontos, hogy hogy hívnak, mi a nevem, egyáltalán vagyok. Vagyok kérem szépen, ez vitathatatlan tény. Be kell úszni a szólamok hangjának villámai közé. Némi recsegést és Mézga távlatokat sejtet egy rádió, majd kileheli a lelkét. Ő már nincs, ő volt sokáig. Na most nincs, és soha többé nem is lesz. Ez a soha többé, ha belegondolunk, rengeteg, harminc, negyven vagy kétszáz év. Több. Engedtessék meg kiáramlok önmagamból, már nem szeretném elmagyarázni, hogy kicsoda, micsoda, miért és hogyan, de még mindig nem habcsók, sőt egyáltalán nem is hasonló. Vajon miért firtatom? Ez nekem is fárasztó. Jó sok számtenger viharzik át a szemeim előtt. Már megint, már megint, már megint! Miért nem mennek végre tüntetni? Elnézést, a magánéletem nem tartozik senkire. Vigyorgunk egy nagyot, aztán meg ki tudja. Még az is lehet, hogy az is. A bekecsembe ömlött sejtburjánzás mellett is őt keresem, a habogósat, aki nem hadaró, de tudja a csoda, hogy mit is akar. A semmisség is semmiség a szemében. A mérgezett bogárkupac, messze távol irtottjai mögött mind a hátukon fekszik és a lábuk az égnek áll, testük kicsit meggörnyedt. Ej habogó, habogó, én vagyok a habzsoló. Megiszol fél kiló kenyeret, amitől kérges lesz a tenyered. Ugyanakkor jó állású állás sok diplomásnak, meg még mindig, nem tudom, hogy van ez habroló és miért nem úgy van. Most hátraviszi a szél Jancsi és Juliska vas orrú bábájának kemencéje elé és belöki. Örül, hogy sosem jegyzett életében, ami valószínűleg nincs, ez a legkellemesebb pillanat. A lángok között rádöbbent, hogy nyugodtan hátradobhatja magát, mert semmit sem érez, nem fájnak, a lángok nem bántják. Hát majd ő rúg egy nagyot a képükbe, ha nincs is lába hadd kunkorodjon annyit, még azon is túl, amit bír. Egyszer több különböző helyszínen léptetik fel, mindegyike tökéletes. Az óceán alja, a Plútó köves piciny tája, aztán itthon, nálunk a Holdon, a szomszéd jeges kráterében, A hóbányában és a sóbányában is, a világ legjobb sűrűjében, valamint lerövidített, alacsony, a hízott hörcsög odvában még azon mélázik, hogy kicsoda ő, hogy hívják, mit keres, milyen magas, él vagy nem és hogy örökre fog-e. Van, vagy nincs neve? Rettenetesen bonyolult kérdések. Most hatvan oldalnál több, hatvanegy oldalnál kevesebb dolgozataikat adják le kérem az igazgatóságon. Kielemzik és odaítélik a legjobb címet. Aki a legjobb abban, hogy megmondja, hogy valójában kicsoda, micsoda ez a habcsók, aki nem habcsók. Aztán a díjakat kisorsolják és az első díjazott majd valamikor megoszthatja a nagyérdeművel. Akkor lehull a fátyol és majd megtudjuk, hogy miről is van szó. Talán Ödönről, aki vezérigazgató néven született, sajtburger lett belőle, vagy ehetetlen giliszta, átigazolt a toronyugró válogatottba, kisegítette a Jürgen nevűeket önmagukból, aládúcolt két alá nem támasztott állítást, de végül, nem tudom, hogy utolsó sorban-e, befőzte a szép kezű vasdorongok dorongját és megházasodott. Talán róla van szól az egész…

2 év 4 komment

Talán száz évvel ezelőttről maradt rájuk a terem, amiben harmincnyolcan nyomták az ágyat. Lajos bácsi, balról a hetediken, épp a terminális légzéssel kínlódott. Középen, egy asztalnál üldögélt Judit nővér, hol egyikhez, hol a másikhoz szólt. Máskor órákon át némán tette a dolgát. Valamit tudott, amit csak a bennfentesek, jól értesültek tudhatnak.

– Kapcsolja már ki azt a bömbölő wifit!

– Ez nem wifi, Kalocsai bácsi, azt úgysem tudnám kikapcsolni, csupán egy hétköznapi, harminc éves rádió. Régi slágereket játszanak, azt hittem, nem is hallják, szinte csak zümmög, olyan csendes.

– Bömböl! – Mondta felfújt arccal a kilencvenhat éves Békési bácsi. – Egyébként ki kellene üríteni a kacsát.

– Jól van, Imre bácsi, azt is megcsináljuk.

– Ne nagyon húzza az időt!

– Értem, megtelt, és gondolom, folytatni szeretné.

– Hogy maga milyen okos kislány, Juditka.

– Elég régen voltam kislány…

– Hány esztendős?

– Harminckilenc.

– A dédunokám lehetne.

– Akkor meg, na figyeljen! Most már némítsa el azt a bömbölőt! – Morgott Lendvai úr a középső sorból.  – Tűzszerész voltam, ha nem maga dobálná a számba a gyógyszert, és nem szívószállal innám rá a vizet, két perc alatt összehoznék belőlük egy olyan kombinációt, ami repítse a levegőbe ezt az egész kócerájt. Megértettük egymást?

– De meg ám, Jóska bácsi!

– Magának Lendvai úr! Szavamra, nem is sejtettem, hogy ilyen tapintatlan!

– Persze, persze, ne haragudjon, eszembe sem volt megbántani.

– Egyébként mi ez a nyekergés? – Suttogta az ablak alól Kovalcsik bácsi.

– Karádi Katalin.

– Jééééééé! A drága a Katinka, őt nagyon szeretem! Eressze a hangot! Nem! Hagyja így bömbölni! Egyébként megkérem a kórház vezetőségét, hogy javítsák meg az ablakot, mert süvölt rám a hideg, északi szél, lassan belep a hó és idefagyok.

– Nem lehet, Kovalcsik bácsi, augusztus elején, 43 fokban muszáj egy picit nyitva tartani az ajtót, ablakot, különben megsülünk.

– Tényleg? Akkor inkább fagyjunk meg, hagyja a francba azt a marha ajtót. Szóljon ennek a Lendvainak, addig ne robbantson semmit, amíg én itt vagyok. Utána azt csinál, amit akar. Mind átmeneti szállást kaptunk itt, a francba… Nem szeretek ilyen szavakat használni, ez olyan alpári, de most muszáj. Itt hallgatjuk egymást, most azt a szerencsétlen Lajost. Őszintén szólva, nagyon kívánom, hogy rövid ideig vesződjön a levegővétel kínlódásával, aztán majd meglátja a nagy sötét semmit. Jó is, hogy itt ez a zene, addig legalább egy kicsit hallunk valamit.

– Utána is fognak, sőt látni is, bár gondolom, nem pontosan így.

– Ja, maga még fiatal, meg vallásos, én meg már öreg vagyok.

– Ezért férne magára, hogy kicsit elgondolkodjon.

– Hoppá, a kis pisis még ki is oktat!

– Szégyellje magát!

– Bocsánatot kérek, Juditka nővér! Sajnos én lettem, pisis. A pelenkát ki kéne cserélni…

– Milyen jó itt nekünk – Susogta Dalai bácsi. – Már fizetni sem kell. Végigkutatták a kölykök az országot, de ilyet csak kettőt vagy hármat találtak. Bár picit nagy ez a kórterem, focipályának is megtenné, de itt ingyen elfeküdhetünk.

– Lehetne másképp is mondani…

– Ne mondja, Koós bácsi!

– De mondom. Haldokolni!

– Nem is haldokolnak.

– Néhányan közülünk, konkrétan mégis ezt a tevékenységet hajtják végre most is. Tegnap, meg tegnapelőtt is volt egy távozó, máskor több. Aztán úgy, apránként vagy szélsebesen, azt senki nem tudja előre, ránk kerül a sor. Nem maga a hibás, ne féljen nem bántom. Nem tudom miért, de olyan tompán látok, bár azt hiszem, itt telenyomnak nyugtatókkal… Ha igen, akkor hülyék! Ezért meg is lehet sértődni, de most gondoljon bele! Ha körülnéz, lát itt olyan valakit, akinek kedve szottyanna rohangálni vagy harsányan lumpolni?

– Nem sok nyugtatót kapnak, én annyit sem adnék. Mindig a doktor urak írják ki.

– A cseredoktor urak?

– Hogy mondta?

– Itt pár hétnél tovább nem marad meg senki, pedig jó kis nyugdíjas állás, a sok nyugdíjas között. Hoppá! Ezt a kopogást ismerem.

– Milyen kopogást?

– Lépteket hallok.

 – Magának rendkívül jó a füle, persze én is hallom.

– Na látja, Juditka kedves, a hallásom nagyon pörgeti magát, nem adja fel. Inkább lennék félig siket, de teljesen önellátó. Az ilyesmi nem tőlünk függ, ezt maga szokta mondani rendkívül bölcsen. Tényleg, vajon mit nem szeretnek ezek az orvosok? Utálják a fonnyadt öregeket? Nem szeretnek lustálkodni? A napi viziten és a gyógyszerkiíráson túl – bár azt hiszem azt maga végzi –, semmi dolguk. Újonc jön. Nem pontosan olyanok a léptei, mint a tegnapinak!

– Igen, de ő azt hiszem maradni fog.

Az ajtóban megjelent Dr Tivadar Jenő, gerontológus, aki egy kutatóintézetből érkezett.

– Jó napot, emberek! Mondom, jó napot, emberek!

– Doktor úr, ők válaszoltak, csak igen halkan tudnak beszélni.

– Na, valami hallási problémájuk van?

– Nem. Ez az életkor következménye, tudja. Nálunk az átlag, nyolcvan, kilencven között van itt.

– Az még nem jelent semmit. Puszta tiszteletlenség az egész! Tivadar Jenő vagyok. Maguk? Onnan a sarokból? Látom, hogy mozog a szája, de nem értem mit motyog.

– Lenkei Lajos…

– Nővérke, maga itt tolmács is egyben?

– Judit nővér a nevem. Igen, ha úgy tetszik mindenes vagyok. Ismerem a pácienseket.

– Ők az én pácienseim, tessék ezt megjegyezni!

– Megtörtént, doktor úr.

– Mi ez a mélabús nyekergés?

– Honnan hallja, doktor úr?

– Abból az irányból.

– Ja, az a rádióm. Régi slágereket adnak épp.

– Remek, tekerje fel a hangerőt! Egyébként, minek az ilyen depressziókeltő marhaság? Tegyen hiphopot! Legyen a kórteremnek feelingje!

– Még fél ingje sincs, kisöreg – szólt a hozzá viszonylag közel fekvő Dömötör bácsi.

– Én, öreg? Akkor maga mi?

– Az ükapja lehetnék, ahogy így elnézem. Hány éves, kisfiú?

– Doktor úr, Demeter!

– Dömötör!

– Milyen suta név.

– Ha maga mondja. Na, doktor úr, hány éves?

– Huszonnyolc!

– Épp ennyi idős a dédunokám és várandós. Ha Isten is úgy akarja, megérem az ükunokámat.

– Ne szemtelenkedjen, öreg! Érti? Maga tényleg egy vén csoroszlya! Nővér, hangosítsa már végre fel azt a rádiót!

– Lehetetlen, doktor úr, néhányan belepusztulnának…

– Nővér, maga szándékosan járat le a betegeim előtt?

– Bocsánatot kérek, doktor úr, de úgy gondolom, egyiküket sem ismerheti még a kartotékokból sem, csupán másfél órával ezelőtt érkezett. Nyomatékosan kérem, hagyja a rádiót így. Tudja, megvan a napi programjuk, rengeteget gondolkodnak. Mi azt mondanánk, nosztalgiáznak, de valójában olyan helyzeteket élnek újra, amelyekről azt gondolták, nem is emlékeznek már.

– De miért nem mozognak legalább egy kicsit?

– Mert kacsa, pelenka, ilyesmi szükségeltetik ahhoz, hogy ellegyenek. Páran segítség nélkül fel tudnak ülni az ágy szélére, némelyeket felsegítek, és ott vagyok mellettük, másokat párnákkal kitámasztok, amíg nem szólnak, hogy vissza szeretnének feküdni.

– Figyeljen ide, kislány!

– Elnézést, már elég régen voltam kislány…

– Szemtelen! Ki van rúgva, érti? Ki van rúgva!

Ekkor, Lajos bácsi, a hetediken, felfüggesztette a terminális légzését és elkezdett kiabálni.

– Kirúgás! Tapolcai úgy nyolc méterrel előrébb helyezte a labdát az öt és feles sarkától, kihasználva a játékvezető figyelmetlenségét, már zúdította is kifelé. Bőven a fél pályán túlra repült a labda, Szalkai levette, táncol, táncol, balra passzol, előre Cikóriának, aki két ellenfél közül visszapöccinti a középen rohanó Verebesnek. Ő egyenesen vissza Szalkainak, akit egy méterrel a tizenhatos vonalán belül Szuhai felvág és rohan tovább. A fejét sem meri fogni, úgy tesz, mintha nem történt volna semmi. A játékvezető láthatatlanul vakarássza a fejét, majd a tömör hurrogás hallatán kénytelen belefújni a sípba.

Maga Szalkai rendezi az akciót. Hátrál, majd nekifut, és védhetetlenül a bal felső sarokba repíti a lasztit. A kapusnak mozdulni sem volt ideje.

Ekkor Lajos bácsi befejezi a közvetítést és az életét is.

– Na látja, így gyógyít a jelenlétem. Ez az ember azelőtt fuldoklott vagy mit csinált.

– Terminális légzést, doktor úr.

– Most pedig ordibál, tehát meggyógyítottam!

– Á igen, meggyógyult. Valamikor, amikor kimondta a kirúgás szót, velem kapcsolatban, elindult benne egy utolsó gondola, és legyőzött minden gyengeséget. Sportriporter volt, most közvetített.

– Nahát, ügyes! Ezt csinálja meg minden nap néhányszor, örülni fognak a szobatársak.

– Már nem csinálja többször, doktor úr.

– Miért?

– Mert épp most halt meg…

 Az orvos elsápadt.

– Gézukám, ég veled!

Susogta Halmai bácsi a középső sorból, majd elhallgatott.

– Drága jó Istenem, szegény Halmai bácsi!

– Mi van vele?

– Jó barátok voltak, ő is meghalt.

 Az orvos egyre sápadtabb lett. Nem rúgom ki na, nem kell mindent mellre szívni. Én egy adatfeldolgozó intézetből jöttem, ahol vizsgálati anyagokkal és statisztikai adatokkal dolgoztunk, nem emberekkel. Ilyen rossz állapotban levő idősekkel soha nem találkoztam eddig, még az egyetemen sem. Egyébként valami hihetetlen ostobaság azt diktálta, hogy az emberi élet korhatára bármeddig kitolható, az egész akarat és megfelelő kezelés függvénye csupán.

– Tudja minek örülök, doktor úr? Hogy éppen tegnap volt itt Bálint atya, az egész kórteremből majdnem mindenkit megáldoztatott.

– Ilyen is van itt? Ez nem törvényellenes?

– Miért lenne?

– Kérem szépen, nekem ez igencsak furcsa…

– Amilyen gyorsan változott a terembelépéshez képest, úgy vélem, talán arra is van esély, hogy egyéb szinten, lelki értelemben is meggyógyuljon, majd felépüljön. Nem szeretnék túl nagy szavakkal dobálózni, különben is maga az orvos, nem én. Azért lehetőleg még egyszer ne mondja ki a kirúgás szót, mert… Egy kicsit közelebb hajolna?

– Ne közvetlenkedjen!

– Nyugodjon meg, a betegek javára teszem.

 Judit nővér, a lehető leghalkabban súgta az orvos fülébe.

– Tudja, ez egy családi vállalkozás. Ne értse félre, nem az enyém, hanem az egész rokonság támogatja az intézményt. Még van két hasonló az országban, és az emberekkel elhitetjük, hogy ténylegesen ingyenesek. Ugyan kapunk egy kevés állami segítséget, ami ahhoz elég, hogy a felszínen maradjunk. Tehát a kirúgás szó nem helyénvaló. Érteni méltóztatik?

– Értem, értem…

– Most pedig van még egy nagyon komoly kérdésem. Ilyen pár perces tapasztalatok után, maga is néhány nap múlva eltűnik, mint elődei vagy számíthatunk az együttműködésére.

– Maradok, főnökasszony!

– Kérem, ne hozzon kellemetlen helyzetbe a betegek előtt. Menjen, viziteljen le mindenkit, mérjen pulzust, lélegeztessen, simogassa meg a kezeket, fejeket, arcokat. Itt mindenki tudja, mire vár, de senki sem örül túlzottan. Megértette, doktor úr?

– Igen nővérke. Remélem tíz, húsz év múlva felnövök a bizalomra.

 

2 év 6 komment

Úgy tűnt, a rakás melletti tuskó örök tétlenségre ítéltetett. Az idő előzőleg csonttá fagyasztotta, ám egy napon, előbb meglágyult, majd lassan kiengedett a kérges szív, amiről az emberek azt hiszik, hogy nem is létezik. Pedig az a bölcs, sokat tapasztalt, igencsak érző, megérezte a telet. Sokat használták, rengeteg fejszecsapás alásuhanását fogta fel, csak úgy potyogtak mellette a szétvágott hasábok.

A föld aranyos lett, majd enyhén zöld, mint a kiskacsák. A tavasz, egy napon, a legnagyobb sebességi fokozatba tette magát, s egyetlen pillanat alatt terítette szét mindenhová a föld frissét. Másnap – talán mégsem huszonnégy óra alatt történt, de nekem úgy tűnik –, már minden tarkállott, a bimbók, csak úgy törték fel a rügyeket, s a sok zsenge, mindenféle szín betakarta, a kívül sem piros alma Földet. Úgy nézett ki a beteg, mintha semmi baja sem lenne.

A tuskó, fölszabadulása után több héttel, minden elkezdte nyelni a vizet. Az összevagdosott, kialvadt szívű vénség, meggondolatlan pillanataiban visszakívánta a recsegő fagyot és a havat, ami mindent befehérít, amíg egy nagy szélfútta kormosság szürkét nem csinál belőle. Minden út vezet valahová, de a nagy sárár után, megkopott korábban sem fenséges burkolatuk.

Valamikor, a nyár közepe táján, a vén tuskó abbahagyta a morgolódást. Megjött a tavasz… Hosszú nyarunk lesz az idén, sütkérezek, beeresztem háncsaimba a meleg szeretetét és a szeretet melegét, gondolta, és másnap arra ébredt, hogy ég, nem lángokkal, hanem a szívének egyre nehezebben viselhető Nap hevétől. Három hétig szenvedett. Amikor alább csendesedett, megkókadt minden az ózonpajzs nélküli védtelenségben.
Az akác háromszor virágzott, a bodza talán négyszer. A fiatal, mindenféle kisebb és nagyobb virág, nagyon nagyon összezavarodott. Vágytak a napra, sokáig akartak irulni, pirulni, de nem kisülni. A három-négy hetes nyár után eljött augusztus közepe. A lábon álló fű szénaillatot árasztott.

Nem tudta, mi tévő legyen, ilyenkor még nem őszülhet, hiszen a nyár három hónapig tart, nem három hétig. Villanásnyi tévedése után rádöbbent, hogy mégis itt az enyészet, és mire kettőig számolhatott volna, alászállott a tél-elő. Megzengette a térerőt és a kisültek után, a mindenbe beletörődni kénytelen rönk sem csodálkozott azon, hogy hetek óta újra csépelik.
Talán, novemberben eljön a nyár, decemberben a tavasz, januárban tél is lehet…

Ki tudja meddig követ jegeset, az Isten tenyerébe odagömbölyödött zöld világ? Tavasszal, nyáron, ősszel, télen vagy fordított sorrendben. Kevert kártyákkal odatessékelte a rönkön túli, legnagyobb tuskóvá vált mosolygós teremtmény, mert így szép az élet. Unokáink majd megtapsolnak érte!
Egy otthont kaptunk, szeresd, gondolta a tuskó, mert kétes, hogy itt lent kapunk-e másikat, vagy kiérdemeljük-e, hogy legalább favágótönknek állítsanak, oda a szétcsapdosott, szorgos időálló mellé.

2 év 6 komment

Abszurd

Egy edzőteremben csörömpölnek a súlyok. Az ajtó csapódását senki nem veszi észre. Nyakkendős, enyhén idegbeteg külsejű könyvelő aktatáskát szorongat a hóna alatt, nézelődik, majd odalép egy nagy, kövér emberhez.
– Elnézést, én befizettem…
– Magának is jó napot! Dobja le a cuccait és gyúrjon!
– Akkor majd izmos leszek?
– Naná, mi más lehetne?
– Maga hol tartja az izmait?
– Én kérem amott, látja?
– Igen, de az egy másik ember… Olyan, mint egy anatómiai izomábra, bár nincsenek rajta metszetek.
Levetkőzött.
– Jé, magának egyáltalán nincs izomzata!
– De van, uram!
– Hol tartja?
– Magán.
– Már értem, miért tapad a combjára a bőr! Srácok, az urat csontra fejlesztjük, a többi már úgyis megvan Tilinkón. Én is ott tartom az izmaimat, az övével meg a sajátjával együtt. Úgy legalább mindenki láthatja, mit ér az élet gyúrás nélkül. Apropó, fogadni mernék, hogy maga könyvelő!

2 év 6 komment

Abszurd

Alacsonyan szálló vajaskiflitől tágult vöröshagymányira Citera mindkét bájos szeme. Az ámulattól eltátott szájacskáján berepülő görbefalat, akarattalanul dörgölte végig nyeldeklőjét, s csusszant gyomrának töltelékéül. Így már töltött citera lett, és ezen még jobban elcsodálkozott. Tehát a repülő sült galamb létezik, gondolta, mert ahol ilyen foszló, könnyen falhatók szálldosnak, arra piros, ropogós egyebek is. Ráadásul, kopasztás előtt, azoknak teljesen használható szárnyuk is volt.

Citera nyelt, megivott egy nagy üveg káposztalevet, majd miután magára eszmélt, fél órán át Cola Ligth-al öblögette meggyalázott, szétkáposztalevezett – olyan egészen elkáposztásítottalanított – személyét.
Szemhéjai lecsukódtak, bűbájos volt álmában, hosszú szempillái szinte csiklandozták arcocskáját. Már tudta, jól gondolta! Szülei elrontottak mindent, mikor a munkában keresték az önmegvalósítást. Egész életét átszórakozhatja, bőven elég lesz, ha jó nagyra tátja, természetesen becsukott szemekkel, dús ajkú szájacskáját.

Ahol kiflik, mártírrá lett sült galambok, ott a pénz nevű egyebek is alacsonyan szállnak. Igaz? Olyankor jó lesz! Majd egy teniszütőt szája elé tart és alárakja a tenyerét, mert a pénz koszos. “Vajon szükség van rá?” Ezt az oktalan gondolatot azonnal kitörölte magából, mindenhonnan.

Már a kiflinyelés után azon tépődött, vajon honnan fogja előre tudni, hogy éppen mi repül majd alacsonyan… Felsikított, persze csak úgy álmában, pici gyerekhez hasonlón, előbb csuklásszerűen, majd valódi, pengeéles visítással. Hiszen hát, a röpködő kiflit is meglátta! Tehát, ahol majd zsömlék, apró húsgombócok, finom, sárga pépszerű, kicsit túlérett banán, datolya, málna, főtt tojás, kefir, joghurt és mások röpködnek, már tervszerűen nyithatja, csukhatós száját.

Borzasztó lelkesedéssel tolult fel benne az öröm, milyen jó, hogy be tudja csukni a száját, meg a szemét, meg minden mást. Különben megfájdulna a torka és kötőhártya gyulladást kapna…
Észreveszi, és már tervszerűen nyitja, nem csodálkozva, mert az elveszi a nyelés örömét. Mikorra nagyon-nagyon dúsgazdag-dús lesz, szembesíti az apját meg az anyját azzal, hogy ők, elődeik és millió más generációk, vagy mik – az ilyen szavakat sosem szerette, de sajnos léteznek –, ostobán viselkedtek az élhető élet élhetetlenségében!

Amikor  öreg lesz – mondjuk úgy harminc éves –, jó nagyra tátja a száját, hogy berepüljön rajta a fiatalság, és amikor olyan halálvalami környékezi meg, egy nagy adag röpködő életet nyel. “Miért használnak ilyen kifejezéseket, hogy meghalás?”

Nyitott szájjal szép az élet! Szája sarkában enyhén kicsordult a nyál. Felébredt, megdörzsölte szemeit, és nekiindult összekaparni magát, egy új szövőgyári nap röptetéséhez.

2 év 6 komment

A hasad megböki valami. Jé, hét ágra süt a Nap és annak az egyike végigkarmolja és csiklandozza. Az előbb még zuhogó nyári zápor odébb is elállt.

A mindent beragyogó szivárvány, a láthatár széléről színeket dobál alá. Amott, a szürke háttérbe veszett, pirostól liláig színeződik, tenyered is elmarkol belőle egy csokornyit.

Nem akarsz átmenni alatta? Minek is tennéd? Ezen az oldalon ugyanolyan jó. Csak nézed, amint a hasadat kellemesen kapirgáló Nap ki tudja hányadik ágának örömgerjesztése, és az eső múltát jelző, valószínűtlen formájú, nem egészen íves szivárvány – szív várvány – alatt, a még néhány tinta és rózsaszín pacafüstszerű felhő igyekszik odébbállni.

A Nap, a színek és egymásba zárt, hegyes körmű hétágak repítenének a színmáz fölé. Majd megköszönöd magadnak türelmed, másnak az eső cseppjeit, a szegfűszirmokat és tenyérmelegítőt.

Megrázod fejed, mint az átvizesedett bundájú kutyák szokták, és széttárt karokkal próbálod magadba ölelni a küldőt és küldöttet. Akár egy sokszínű, kötött sapka, számtalan sima és egyenes fordítással bevitt fonálegységébe rohansz, készítesz magadnak egy színszendvicset.

Még mielőtt a szivárvány várványa is abbahagyná várásod, szívvel, futsz, hogy elköszönhess tőle. Intesz neki, gyorsan megvakarod a fülét, s már el is tűnt.
Talán máshol is szükség van a Nap mind a hét ágának vakargatására, felhőkre, színekre, zöld mezőre, záporra, fényre, szivárványra. A szív ilyen szivárványából nem csak neked jár.

2 év 4 komment

Abszurd

A dombtetőn, a hölgy árnyékos oldaláról, egy ritkás, hosszú borostájú szerzet figyelte a felé közeledőt. Nagyon szép volt az a völgy, ahonnan araszolva döcögött felé valami olyasmi, mint a mesebeli kis gömböc. Gyakorlott szeme, messzelátó nélkül is észrevette a térden aluli lábakat, így megértette, hogy a felpuffadt zöld dió formájú teher gyalogtúrája nem önerőből történik, mert széttaposott emberi cipellők csoszogtak alatta.

Terhével eltakarta a mögötte húzódó erdősávot. Lassan, a jobbján magasodó löszfalat is eltakarta. Közeledett. A figyelő ember pedig a domb tetején állt.

A bandukoló, bár tökéletesen ismerte a helyet, minden magaslatról az gondolta, hogy felért a tetőre.

Persze, amikor az ember két centinyit lát csak cipője orra elé, érthető ez a jelenség. Nem adta fel, pedig terhe lassan már betakarta, s bár kőhajításnyinál is közelebb volt, a cipői sem látszottak már. Valahogy mégis felért. Szeretett volna megfordulni, vagy megpihenni, de ebben a helyzetben ez teljesen lehetetlen volt. Állt, tehát, mint mákszemnyi csiga a hatalmas csigaház alatt.

– Erő, egészség, jóember! Mit cipel a hátán?

– Én kérem semmit! Csupán csak ezt a mogyoró méretű, apró hátizsákocskát hajítottam magamra. Talán a hámját látja?

– Nem uram, maga egyre inkább világháborús víziaknára hasonlít, csak úgy nőnek ki puttonyából a lólábak.

– Hihetetlen! Ezt az egészet honnan veszi? Ismétlem, semmi sincs a hátamon, bár nem lehetetlen, hogy a kis unokám belecsempészte a sünfiókáját. Nagyon szereti, hiába mondom neki, hogy engedje szabadon. Az erdőszélen, a második házban lakunk, ott, látja?

– Én igen, de maga nem.

– Honnan veszi? Tökéletes a látásom, a sasé sem jobb!

– Amennyiben a hangyákat vizslatja, elhiszem. Nem sünóriás van a hátán? Van nálam egy irdatlan patkómágnes. Ott, negyven, ötven méterrel odébb tartom egy tokban.

– Mondja, ki a túró maga?

– Én kérem a lólábkilógástalanító vagyok. És maga?

– Hasonlít a szakmánk, én lólábtalanító vagyok.

– Na idefigyeljen! Úgy tűnik, van egy nagy közös lóláb, ami átvette az összes többi szerepét. Nyugodtan dőljön hátra, a földig ér, sőt be a völgybe. Megtámasztja! Várjon, itt ez a rönk, leülhet. Ha elmondja a nagy, megnőtt össz lóláb kilógásának titkát, segítek visszaszerelni.

– Uram, maga gondolatolvasó!

A kérdező rutinos ember volt, tudta, hogy valamibe, talán az egész lóláblógás megoldásába belenyúlt.

– Homályosan, derengően csupán azt mondhatnám, némi emberismeret és empátia többlet dagasztja jellemem, és persze a hihetetlen szerénység.

– Értem. Akkor el kell mondanom, igen, leszereltem őket és bár olyan kövérek voltak lábak nélkül, mint két óriásvakond, de a hámot, lószerszámot és minden egyebet cserélnem kellett. A hengergőzéstől már elfogytak, úgy néznek ki, mint két sovány vipera, vagy vízisikló…

Vajon miről beszélhet ez az ember, gondolta a furcsa szakmájú kiderítő mester. Ha jelét adja, hogy az egészből egy szót sem ért, baj lehet, sőt még abból is, ha félrekérdez. Tehát még hagyta egy picit.

– A lovaim…

– Igen bizony, a lovai.

– Segít visszaszerelni?

– Segítek!

Vajon mit akar ez visszaszereltetni, gondolta.

– Nézze, egy hónappal ezelőtt jutottam arra a döntésre, hogy a nyolc patás helyett, kéthengeres meghajtású szekerem lesz. A kocsik is gyorsabban mennek, nem? Ám ezek a lovak nemsokára spárgányira fogynak.

– Milyen lovai vannak?

– Márkásak kérem, szabvány méretű lábakkal. Most már be kell vallanom, hogy ez tényleg az. Ideraktam a hátizsákba – a nyolc aktív láb mellé – az összes pótalkatrészt. Ezek felcserélhetőek, bármelyik bárhová visszaszerelhető.

– Értem.

A kérdező válasza, ebben az esetben igazság közelinek látszott. A lólábkilógástalanító, megszokta a meghökkentő helyzeteket. Belül nagyon nagyra tátotta a száját, mert ilyenről még ő sem hallott, de ha kimutatja, a puttonyos visszakozik, és az egész lólábkilógástalanítás bedől a duga mélyébe.

– Hány csavarkulcsa van?

– Minden szerszámból van épp annyi, hogy ha segít egy fűrészbakra felrakni a lovaimat, húsz perc alatt visszaszereljük a lábakat.

– Első, hátsó lábak?

– Nem, kérem! Mondom, hogy mindegy, mert szabványlábak.

– Ember, nagyon jó ember, fogja meg a kezem!

– Már hogyan tudnám ekkora súly alatt? Alig látom a cipőfűzőjét.

– Nyissa ki végre a szemét!

– Jé, ez a hasam!

– Úgy van. A nagy lóláb összement, a kicsik is visszahúzódtak. A hátán, most tényleg maximum almányi hátizsák csücsül. Úgy látom, meggörbítette! Mondja, szokott felelőtlenül beszélni?

– Előfordul kérem tisztelettel…

– Mondta már azt, hogy így, vagy úgy görbüljön meg? Soha nem szabad ostoba vágyakat – mondhatni átkokat – árasztani sem másra, sem magunkra!

– Mondtam ilyet, kérem szépen, amikor leszereltem a lólábakat, mert úgy tudtam, ezeket nem lehet leszerelni.

– A hátizsákjából megint kilógott a nagy, központi teherviselő patkós. Vallomása után, maga is kiegyenesedett!

– Jaj de kedves! Nem tudom hogyan csinálta onnan, de megvakarta a hátamat is, ami már nagyon viszketett.

– Dehogy, kérem! A kilógó lóláb patkója, összementében végighorzsolta. No, megoldottuk a rejtélyt, magának már nincsenek kilógó lólábai, a lovairól nem szerelt le semmit, menjen szépen haza!

– Köszönöm, uram! Parolázzunk le, ha gondolja tegeződhetünk is.

– Törme Lék vagyok, barátaimnak csak Lék.

– Panda Bende vagyok, szólíts nyugodtan Panda Bendének.

A jövevény, sudár egyenesre kiegyenesedve, hetykén szedte lépteit a völgy felé és lassan távolodott.

– Egy újabb lóláb lógást ikszelhetek ki… De akkor mi a szöszt láttam, ha vallomása szerint nem lóghatott ki semmi? A pasas azt mondta, nem szerelte le a lovainak a lábát, tehát hazudott. A lóláb kilógásának oka a kettős hazugság… Egyszer azt mondta, hogy leszerelte, másodszor azt, hogy nem. Végül is, valami köztes megoldást alkalmazhatott, engem is jól átvert! Csak azt nem tudom, hogyan tűntek el a kilógó lólábak? Még tanulnom kell, fejlődni, hogy a bonyolultabb eseteket is meg tudjam fejteni, talán a hölgy napos oldaláról…

 

2 év 6 komment

Egyperces

Jó száz évvel ezelőtti hangulatot áraszt a terem. Minden asztalon egy-egy csokor mákvirág. Az ablakok közelében, az egyedüli vendég feni fogait és evőeszközeit étekéhez.
Kinéz, megszívja tüdejét a retro-illattal, majd nekilátna, de hajának szálai egyenként merednek a plafon felé, és teli tüdőből kiáltja el magát.
– Főúr!
A pincér, komornyikok komorságával közeledik, biccent, és megkérdezi.
– Parancsoljon, uram, miben segíthetek?
– Mondja, pincér, mi ez a sárga borzalom?
A pincér arca kisimul, boldogságot sugárzik.
– Szakmabelinek méltóztatik lenni? Még soha senkinek nem sikerült csak úgy, ránézésre megállapítani sajátos tenyészállataink színét.

Boér Péter Pál - Panteon még nincsenek barátai.
Túlvilágon továbbélő szerzőink...