A hasad megböki valami. Jé, hét ágra süt a Nap és annak az egyike végigkarmolja és csiklandozza. Az előbb még zuhogó nyári zápor odébb is elállt.
A mindent beragyogó szivárvány, a láthatár széléről színeket dobál alá. Amott, a szürke háttérbe veszett, pirostól liláig színeződik, tenyered is elmarkol belőle egy csokornyit.
Nem akarsz átmenni alatta? Minek is tennéd? Ezen az oldalon ugyanolyan jó. Csak nézed, amint a hasadat kellemesen kapirgáló Nap ki tudja hányadik ágának örömgerjesztése, és az eső múltát jelző, valószínűtlen formájú, nem egészen íves szivárvány – szív várvány – alatt, a még néhány tinta és rózsaszín pacafüstszerű felhő igyekszik odébbállni.
A Nap, a színek és egymásba zárt, hegyes körmű hétágak repítenének a színmáz fölé. Majd megköszönöd magadnak türelmed, másnak az eső cseppjeit, a szegfűszirmokat és tenyérmelegítőt.
Megrázod fejed, mint az átvizesedett bundájú kutyák szokták, és széttárt karokkal próbálod magadba ölelni a küldőt és küldöttet. Akár egy sokszínű, kötött sapka, számtalan sima és egyenes fordítással bevitt fonálegységébe rohansz, készítesz magadnak egy színszendvicset.
Még mielőtt a szivárvány várványa is abbahagyná várásod, szívvel, futsz, hogy elköszönhess tőle. Intesz neki, gyorsan megvakarod a fülét, s már el is tűnt.
Talán máshol is szükség van a Nap mind a hét ágának vakargatására, felhőkre, színekre, zöld mezőre, záporra, fényre, szivárványra. A szív ilyen szivárványából nem csak neked jár.
