Tiszai P Imre - Panteon
Vezetéknév
Tiszai
Keresztnév
P Imre
Biográfia
"tegnap" stigmák égtek rám, számon csókod mart égőn fájón sebzett vágyódást tested font rám őrlődőn kínzó stigmákat s mert én csak "bennünk" élek, némán mindent eltűrök büszkén
7 év 2 komment

 

 

temető, koporsó, korhad, gyertya,

virág, lopnak, büdös, sír, (rí),

vállvonás, izzadó, pap, lakat,

éjfél, röhögök, ijedsz, cseréljünk

 

 

 

 

 

 

7 év 9 komment

Helyszínelési jegyzőkönyv:

„Az elhunyt férfi, 65 éves, 178 cm magas, 92 kg testsúllyal túlsúlyos, haja normális, ősz, roncsolt külsérelmi nyomok nincsenek, a zúzódások már elhalt szövetek roncsolódásait jelzik…”

 

petruchio2011@freemail.hu: — alig működik a chat, telítve a net?

kathrina@gmail.com: — vagy megint rossz a géped :DDD

petruchio: — mi nem rossz még nálam? (((

kathrina: — a legrosszabb Te magad vagy ((

petruchio: — kösz… tudsz ám simogatni Kicsim

kathrina: — az életem adtam volna érted, elbasztál mindent

petruchio: — tudom, az a 24 órát kéred még? mielőtt vele élsz enyém az utolsó napod? a férjed tudja már, hogy lelépsz?

kathrina: — majd megtudja, ha eltűntem. Tiéd az a 24 óra, megesküdtem a fiam életére, hogy úgy lesz… és egyébként is, szeretlek és veled akarok még egyszer boldog lenni. Akkor, amikor te kéred, ahogy megígértem.

petruchio: ÁMEN

 

Helyszínelési jegyzőkönyv:

„… az agy metszeti vizsgálata során mind a cerebrum mind a mesecephalon területén meszesedés életkornak megfelelő szintje diagnosztizálható. A  cerebellum elhalt sejteket is tartalmaz, ami korábbi strókra utal…”

 

— Szia Anya. Nem gondoltad meg magad? Ott lehet velem ő is? Ne kocsizzon oda potyára.

— Persze, hozhatsz bárkit, csak azt a senkit ne. Hová tetted az eszed, lányom, hogy nem tudtad már régen elzavarni? A férjed merre van?

— Anya! Ezerszer megbeszéltük, hogy ez nem téma. Az én életem és én döntök, kit szeretek. Szerettem őt, nagyon, de véget vetettem mindennek, mert kilátástalan lenne vele az élet. Rá nem alapozhatok, rájöttem. Nekem olyan kell, aki mellett biztonságban vagyok. És megtaláltam őt, ráadásul a korával sem lehet bajod, hat évvel fiatalabb, mint én. A férjem valahol iszik, de bánja fene. Már nem érdekel a sorsa. Szia Anya, akkor holnap délután ott vagyok, ahogy szoktam azzal a busszal megyek. Vigyázz magadra. Szeretlek.

 

Helyszínelési jegyzőkönyv:

„…a mellkas megnyitását követően szemmel láthatóan megállapítható az elhalálozás közvetlen oka: az arteria coronaria dextra et sinistra coronariától kifelé irányban szétszakadt, a coronaria dextra szétesett, így a szív jobb kamra és jobb pitvar vérellátása megszűnt, a szívműködés drasztikusan leállt….”

 

— Szia. Nincs sok időm, mert ez a barom jöhet minden pillanatban. A holnap rendben van. Én fél hét körül érkezem, legyél ott hétre. A kocsival beállsz az udvarra, anyut bemutatom, aztán miénk az éjszaka.

— Szia. Rendben. A férjed?

— Iszik valamerre.

— És ő? Nem zaklat már? Nem szeretném, ha megjelenne ott.

— Dehogy. Tud viselkedni, és tudomásul vette, hogy ő már a múlt.

— Múlt? Biztos? Én úgy érzem, még létezik neked. Valahol még a szívedben van. Tévedek?

— Nézd! Ő mindig ott is fog maradni. Ezt elmondtam neked, de veled fogok élni és szeretlek. Ő már csak emlék. Tiéd a nappalom, éjszakám, lelkem és testem.

— És a szíved?

— Az is. Egy pici zug az övé. Semmi más.

— De az a zug előttem rejtve marad örökké. Igaz?

— Igen. De róla kell most beszélnünk? Holnap éjszaka bizonyítom neked, hogy csak te létezel nekem. Örülsz?

— Igen. Te is meg leszel velem elégedve.

— El is várom. Nagyon. Parlagon heverek már régóta. Igazi szexet akarok. Szeretlek. Amikor már anyunál leszek holnap, hívlak. Te ne hívj! Szia.

— Rendben, szia.

 

„Miért ébredek fel mindig hajnalban? És miért ölelem magamhoz ezt a rohadt kispárnát? Hiszen itt van mellettem ő. Izmos férfitest. Jó hozzábújni, de ha elalszom mindig ezt a rohadt párnát keresem, vele ébredek. Erről le kell szokni. Fél négy. Még visszaalszom. Nem is aludtam szinte semmit. Nagyon jó volt minden. Nem gondoltam, hogy így bírja. Kellett volna előjáték is, nagyon megszoktam már, de majd visszaállok a normális életre. Villog a telefon? De jó, hogy levettem a hangot. Mi ez? Sms? Úristen, ez ő. Mi a fenét akar ilyenkor? Tudja, hogy vele vagyok. Baj van? Na, nézem.”

— úton vagyok hozzád, tudom, hogy hajnal van, de van egy távolsági busz, ami megáll az elágazásnál, gyere ki oda, egy ***frissítés, üzenet folytatás*** óra múlva… a 24 órát egyetlen órára cserélem, csak annyi legyen, de most és azonnal, tíz perc mulva ott a busz, nincs ***frissités, üzenet folytatása*** vita, tudom, hogy megteszed, várlak —

„Rohadj meg, te szemét. Mindig ilyen voltál. Tudtad mennyire szeretlek és kihasználtál, parancsolgattál. Őrült vagy. Mi a fenét csináljak hajnalban? Két kilométer az az elágazás. Hogy a fenébe jutok el oda? A picsába, mindjárt elbőgöm magam. Fel ne ébredjen, nem akarom elveszíteni. Szemét vagy ’szerelem’, mint mindig. És ha elviszem a BMW-t? Vezettem már párszor, épp olyan, mint a mercsónk. Mire felébred már vissza is jöttem. Semmit nem fog észrevenni. Na, gyerünk! Sztrecsnadrág, póló, mezítláb, jogsi, igazolványok, halkan, nyugodtan… Automata zár nyitva, kaput óvatosan ne nyikorogjon, nyitva is hagyom. Ha van isten, akkor anyám se ébred korán. Induljunk. De jó, hogy ilyen halk, mint egy villanymotor, csak gurulás, a saroktól belelépek a gázba.”

 

Helyszínelési jegyzőkönyv:

„… vélhetően a több évtizedes megszokás vezetett ahhoz, hogy a forgalmi-rend változás szerinti jobbkézszabályt a menetrend szerint közlekedő autóbusz vezetője figyelmen kívül hagyta és szabálytalanul a neki jobbról érkező BMW személyképkocsi elé hajtott. Az autóbuszon utazók közül egy személy szenvedett halálos sérülést. Ebben közrejátszott az is, hogy a leszálláshoz készülődve a lépcső alsó fokán állt, és a BMW az ütközésnél rányomta az ajtót. A kihívott mentők nyolc percen belül a helyszínre érkeztek, de csak a halál beálltát állapították meg. Az autóbusz műszaki mentésre szorul. A személygépkocsi forgalomképes, a helyszínt elhagyhatja a helyszínelést követően. Forgalomterelést 42 percig egysávra irányítással megoldottuk. Jelen jegyzőkönyvet felvette:……..”

 

— Asszonyom, tolasson hátra, és ha úgy gondolja, távozhat. Három nap múlva fáradjon be a gépkocsi tulajdonosával a városi kapitányságra, megkapják az igazolást a biztosító felé a vétlenségükről. Remélem, hamar rendezik a kárukat. Tanúként a későbbiekben idézést fog ön kapni, Kérjük, hogy segítse a munkánkat. Tudja, hogy egy ember meghalt?

— Igen, látom, amikor kihozták a buszból a mentősök… és látom, hogy fekete fóliában vitték el.

— Asszonyom, ne legyen lelkiismeret furdalása, nem ön tehet róla, ön vétlen.

— Igen én vétlen vagyok, még ha ott a túlvilágom most mosolyogva néz rám és azt mondja: „Gyilkos lettél mégis”.

— Asszonyom, ne mondjon ilyet. Ezt nem szabad. Javaslom, hogy keressen fel egy pszichiátert. A költségeket a biztosító fizetni fogja. Ez az eset nem hagyhat nyomokat az életében. Egyébként idős férfi volt, az életét már leélte tulajdonképpen, mégha akkor sem kellett volna ez a tragédia.

— Pszichiátert? Én valahol az vagyok, csak titkolom — nevetett fel keserűen. — Idős? Vannak esetek, ahol a kor nem számít. Egyébként mindenki reinkarnálódik valamikor, valamilyen formában. Kiből ember lesz újra, kiből egy szál tulipán, kiből meg patkány. Valahol mindenkiben benne a jelleme vagy jellemtelensége bármilyen módon is létezik. Viszontlátásra rendőrúr. Kevés ilyen munkát a jövőben.

 

„Rohadj meg, te nem tartottad be az ígéreted, csak azért, hogy bosszút állj, hol a huszonnégy órám? És hol a többi időm? Mindegy ’kispárna’, várj rám ott fenn, itt még dolgom van és boldog akarok lenni, de ott fenn csak a tiéd vagyok… örökkön örökké. Érted? Megérted? Semmi angyalkázás mert a tököd szétrugom! Várj rám, szeretlek.”

 

Helyszínelési jegyzőkönyv:

„… végső soron megállapítható, hogy a halál nem az ütközés következménye. A véralvadás és az egyéb fizikai tünetek egyértelműen igazolják, hogy a szívinfarktus percekkel megelőzte az ütközés időpontját. Rejtélyes, hogy miként tudott talpon maradni, és a szeme miért volt nyitva, fókuszálva. Ezen tények analizálása későbbre halasztva, felmerülésük nem érinti a halál okának megállapítását.”

11 hónap 2 komment

 

 

Oly korban élek én e földön,

mikor a csecsszopó anyja mellét marja

még pár csepp sovány tejért,

hogy a holnapba ne éhen álmodja magát,

ne kínban írja kezdetektől gyermekkorát.

 

Oly korban élek én e földön,

mikor anyja húsából etetné gyermekét,

ne haljon éhen, de csontra fogyva

már élő-halott, mozdul még, dolga van,

reményt álmodik, hinni akar a holnapban.

 

Oly korban élek én e földön,

mikor az út mellett anyák állnak,

mikor stricikké válnak a munka nélküli

apák, mikor az utcán fejet lehajtva járunk,

mert tehetetlenül a csodákra várunk.

 

Oly korban élek én e földön,

mikor a fűtetlen szobákban szerelmek

fagynak nulla fokra, a combok tárulnak,

megszokott mozdulatok, aztán boldogtalan

éjszakába bújnak, tetszhalott álomtalan.

 

Oly korban élek én e földön,

mikor József Attilát mondani snassz,

Ady csak egy paraszt, Radnóti meg zsidó,

mikor magukat dicsőítik a most gazdagodtak,

kik vagyonból harapva köteteket kiadnak.

 

Oly korban élek én e földön,

mikor mercsóból lép elő a nyolctagú család,

és sorjáz a szoc-segélyért, aranylánc

a nyakban, kosz a gyerekeken, nem számít,

az úrnak fusson a szekér, és legyen ami kábít.

 

Oly korban élek én e földön,

mikor nagyon halk a jó szó és süketek

a fülek, talán látod, hallod, felfogod,

de a rossz hangulatod egy whiskyvel

szétcsapod, menjen a gond – békével.

 

Oly korban élek én e földön,

mikor a halottak a legboldogabbak,

élni büntetés ennek a hárommillió

koldusnak, vajon mikor néz le ránk Isten,

mikor tüntet el minket a végtelenben?

8 év 2 komment

*

 

Isten, nézd a gyertyákat, hogy fénylenek,

halld a gyermekek önfeledt örömét,

halld, hány hálás szív dobogja az igét,

örülj! Imára kulcsolódnak kezek.

Aztán nézz szét az árnyékok között is!

Furcsa lesz látni a sok tolókocsit,

Teremtményeid ők is, csak egy kicsit

mások. Valamit elrontottál mégis?

 

Nyomorékokat teremtettél? Miért?

Kisdedek sem érdemlik a jót, szépet?

Nekik az életet fukarul mérted?

Miért? Jézust feláldoztad. De kiért?

Csak a milliárdosok számítanak?

Nézd az utcák szomorú népét, nekik

mi a sorsuk, nekik az ég nem kéklik?

Nem zavar, hogy lassan már éhen halnak?

 

Templomaid fényben úsznak, pompáznak,

papok hája reng, az oltáron kincsek,

zárt ajtók, utcán fagynak a szegények.

Figyelj, ők most még reménnyel rád várnak!

Lásd be, teremtésedben voltak hibák!

Ne légy rest, tegyél a világban rendet,

teremts hát emberhez méltó életet!

Jéghideg létben megfagynak az imák.

8 év 1 Komment

*

az álmok ma ébren fájnak,

ha álmodunk – utazunk

egy olyan világban, ahol

csak ketten vagyunk,

az a mi világunk,

              amikor álmodunk –

 

az álmok ma ébren fájnak,

álmunkban kis házunkban

megbújunk – más világ az,

egy fruska és egy kamasz

örül egymásnak,

              amikor álmodunk –

 

az álmok ma ébren fájnak,

hunyd be hát szemed,

add kezembe kezed,

és sétáljunk az alkonyban,

az „első” pillanatunkban,

        mit tovább álmodunk –

 

az álmok ma ébren fájnak,

valóságra várnak,

rád és rám – az időre,

mikor eljön a pillanat,

és a holnapunkat

     együtt – ébren álmodjuk.

8 év 5 komment

*

 

 

 

 

 

Fiatalon még mindent elvisel az ember. Akarat, erő, hit van — önmagunkban. Szép a világ, még akkor is, ha néha úgy látszik, hogy kezd az ég beborulni. Vagy feltámad a szél magától és szétzavarja a felhőket, vagy mi támasztjuk fel azt a szelet. Furán hangzik ugye? Na, akkor egy történet abból az időszakból — és nem is mese. Nem „írtam át”, igaz az utolsó szóig.

 

      Friss házas voltam, már a fiam is megszületett. Albérlet és élet az én fizetésemből, amihez a GYES jött még a feleségem révén. Technikusi végzettséggel ülhettem volna, irodában (számviteli vonalra volt érvényesítve), de az „átkosban” (visszasírja a fél ország azokat az időket) a fizikai munkát jobban fizették: többszörösen. Így vetődtem én a szocializmus építése során egy papírgyár hollandi malmának igen kemény világába.

      A hollandi malom a papírgyártás első állomása, ahol a nyersanyagok (facsiszolat, kaolin, hulladékpapír, enyv és még pár vegyszer: például a fehérítéshez) törése, keverése történik. Ezt zagyképzésnek hívtuk. Ez kőkemény munka. A nedves, tekercsekbe hajtogatott cellulóz darabonként fél mázsás is lehetett, de minden egyéb is bálákban volt, vagy éppen „emberes” zsákméretben. Gyorsan kellett dolgozni, mert a gépsor várta a nyersanyagot. A hollandi malomból a folyós, pépes anyag egy hosszú rázószitára került, ahol a fölös víz elfolyt (ebbe egy ügyes vákuum-rendszer is besegített), majd nyomóhengerek között kígyózott a végtelen — több méter széles — papírszalag. A hengerek egy részét belülről fűtötte rendszer — szárította a papírt. A gépsor végén hatalmas hengerekké csévélődött a selyempapír, csomagolópapír, írópapír: sokféle, az alapanyagoktól, technológiától függően.

      Szóval, rabszolgasors ez. És főként fizikai munka, ész nem sok kellett hozzá. Ennek megfelelően az ott dolgozóknál se a műveltség jelentette az értéket, hanem a fizikai erő. Emlékszem, hogy eleinte a bunkóság kiborított, de aztán néhány kontaktérvelés (verekedés) után feladtam „népnevelői” hajlamaimat. Nem voltam gyenge gyerek (kajakos múlt stb), de nem vehettem fel a versenyt száznegyven kilós, szalonnán „edződött” hústornyokkal.

      A munka periodikus volt. Egy-egy kádtöltés között negyedóra, húsz perc pihenő. Ilyenkor a remitenda kiadói anyagokból választottam valami olvasni valót (sok betiltott kiadvánnyal is találkoztam ott — mai eszemmel bánom, hogy nem „loptam ki” belőlük). Egy sarokban, a hátam a falnak vetve olvasgattam. Sokszor csatlakozott hozzám Benő is. A fiatal srác a dolgozók esti gimnáziumában tanult, beteg szüleit jóformán ő tartotta el. Csendesen viselkedett közöttünk, a hollandi malomban cingárnak számított, de szívós és kitartó volt. A félrevonulásunk miatt nem egyszer lettünk a gúny tárgya. Röpködtek a „buzik”, „tudósok”, „nyálasok” jelzők. Én már meg sem hallottam, de Benő nem egyszer nekiugrott valamelyik állatnak, persze vérző orral, vagy éppen véraláfutással a szeme alatt kullogott vissza. Esküdözött, hogy valamelyiket megöli. Nyugtattam, de bennem is dolgozott a revans-vágy.

      Aztán egy hirtelen ötlet révén már kész is volt a tervem. Megfigyeltem, hogy a portán szabályos időközönként — naponta váltva — négy portás teljesít szolgálatot. Egy fiatal fickó lazán, inkább „szemmel szúrta ki”, kinél tart táska-vizitet (ilyenkor ki kellett nyitni a táskánkat és mindent egy asztalra pakolni belőle), egy középkorú nő — ő is találomra motozott —, és két öreg. Közülük a kopasz, nagyfejűt szemeltem ki. Ő szigorúan, az előtte libasorban elhaladók közül minden harmadikat kiszólította ellenőrzésre. Egy hónapig figyeltem a metodikáját — és mindig ugyanazt csinálta. Jól meg kellett figyelnem, mert hát néhány remitenda könyv, folyóirat nálam is „hazavándorolt”, vagy éppen a dohánygyárakból származó selejt cigaretta — nem egyszer fél méteres egy-szálként — pótolta a füstölni valót. A Daru volt a slágerünk. Tudta a kopasz szokását mindenki, ezért szinte szervezetten folyt a lopás — avagy, ahogy akkor mondták: a népgazdaság megkárosítása — büntetlenül.

      Tervem erre épült. Benőt beavattam. Megbeszéltük, hogy a hollandi malom legundorítóbb barom-agyúja közelében leszünk kimenetelnél, és látva, hogy ő hányadik, úgy alakítjuk a helyzetet, hogy harmadikként kerüljön a kopasz portás elé. Előtte még egy életveszélyes feladatom volt: a nagy, zsíros aktatáskájába kellett „lopott” holmikat csempésznem. Ráadásul, ha már lúd, legyen kövér alapon, nem hétköznapi dolgokat. Valamikor pár hete fekete egyenöltözékű, sörtehajú elvtársak szigorú felügyelete alatt több száz tiltott könyvet kellett bezúznunk a szemük láttára. Természetesen, addig ügyeskedtem, hogy pár példány azért érdekes módon a kád másik oldalán landolt — ahová bejutni is művészet. Mai szemmel nézve az irománytól nem pusztult volna el a szocializmus, de akkor szenzáció számba ment a könyv, és persze betiltották. Két példányát — amíg a delikvensünk zuhanyozott — a táskába csempésztem. Elnevettem magam, mert bizony lapult már ott némi tisztítószer, papírárú, amit nem a boltban vett.

      Benővel izgatottan, figyelve a sor haladását a portánál, látszólag ráérősen ődöngtünk. Aztán amikor láttam, hogy a kiszemelt „kollegánk” második lenne, nekilódultam, beugrottam elé a sorba:

      — Bocs, lekésem a buszt.

      Aztán már léptem is tovább, hátra sem nézve, csak hallottam amint a portás felemeli a hangját:

      — Zajacz szaki, ne siessen már. Pakolja csak ki a táskáját!

      Benővel aznap nem siettünk haza. A Fenyőben két-két korsó sört bevágtunk győzelmi mámorunkban. Persze beszéltünk arról is, mi lesz holnap. Gondoltuk, hogy ezt nem fogjuk megúszni pár taslival, de úgy voltunk vele, hogy megéri. Szóval féltünk azért.

      Nem kellett volna. Másnap — szintén délutáni műszakban — a főművezető egyik irodakukaca már félháromkor rövid röpgyűlés keretében tájékoztatott bennünket, hogy üzemi szarkát fogtak tegnap a portán, aki egyúttal a szocializmus ellensége is. Az üzemi vezetés és az illetékes pártszervek vizsgálják az imperialista ügynök tevékenységét. Felhívta a figyelmünket az éberségre, mert az „ellenség keze betette a lábát” a hollandi malomba is.

      Benővel csak befelé röhögtünk, kifelé „csüngtünk az elvtársunk ajkán”.

      Érdekes módon megváltozott a légkőr a malomban, pedig mi senkinek se mondtuk el az eseményeket. Valahogy tisztelni kezdtek bennünket a többiek. Adtak a szavunkra. Sőt! Sőt, egy alkalommal még azt is elviselték, hogy egy József Attila verset olvastam fel nekik. Igaz az egyik megkérdezte a végén:

      — Ez az Attila az a kopaszas ürge, aki a múltkor a Táncdalfesztivál zsűrijében pontozott?

8 év Nincs Komment

*

az álmok törékenyek,

  akkor születnek, mikor a lélek

  felsír a magányban, vagy csak hallgat,

  mert a fájdalom megbénít, bilincset rak

  a létezésre és csak ringsz a semmiben,

        és az álmok könnyen összetörnek a lelkedben

 

az álmok törékenyek,

  fény-árny játékok csak, mit az alkonyi napsugár

  rajzol a falakra sejtelmes képként, rád vár,

  hogy életre színezd, szivárványt varázsolj

  könnyeid között, aztán megpihenj, csak álmodj,

        de az álmok könnyen összetörnek a lelkedben

 

az álmok törékenyek,

  egy fejsejlő dallam hív, táncunkba ringat,

  rám fonódó tested kóstolom, a vágyak

  bőrünkön ébrednek, sejtjeink szeretkeznek,

  az utolsó hang bennünk szól, bennem-benned,

        de az álmok könnyen összetörnek a lelkedben

 

az álmok törékenyek,

   ha a valóság sziklái ráomlanak – elpusztulnak,

   ma fojt a világ, talán megírjuk a holnapunkat,

   de bizonytalan a kéz, mert fél, vagy csak erőtlen,

   ha nem fogja kezed kezem, tudom, nincs lehetetlen,

       de az álmok könnyen összetörnek a lelkedben

 

az álmok törékenyek,

   egymásra ébredtünk, egy érintéssel váltunk valósággá,

   pillanatokat szőttünk együtt percekké, napokká,

   hittük, hogy holnapunk közel, valahová elindultunk,

   ahol egymásban megpihenünk, és tovább álmodunk,

       vigyázzunk az álmokra, ha elmúlnak – meghalunk

8 év 5 komment

*

 

A kamerát figyelte — a kamera pedig őt, lassan fordulva a negyvenöt fokos szögben, amire programozták. Az utóbbi nem adta jelét annak, hogy bármi gondja lenne a világgal.      

     Amikor belépett a „mini” Tescóba, és megcsapta a légkondicionált világ kellemes érzete, mély levegőt vett. Érezte, hogy az izzadtságcseppek az arcán eltűnnek, az ujjatlan póló a hátán szinte hideggé vált.   

     Kellemesen megborzongott.      

     Reggel épp olyan nap köszöntött rá, mint előtte bármelyik, azzal a különbséggel, hogy negyven fok feletti meleget jósoltak mára. Fáradtan ébredt. A negyedik emeleti panellakásban még éjfélkor is harminchét fokot mutatott a hőmérő: igazi pihenésről szó sem lehetett. De talán még nyugodt körülmények között is nehéz lett volna elaludnia.      

     A gondolatai csapongtak. Egyre inkább úgy érezte, hogy megfojtja a világ, és kiutat nem látott. Bele is fáradt a céltalanságba. Nem volt már fiatal. Régen elromlott házasság, néhány kapcsolat, inkább felszínes, mintsem igazi kötődés. Talán egy éve, hogy valóban lángra lobbant valaki iránt — aki őszinte szerelemmel viszonozta ezt. Ő is férjnél volt, mégis — sokszor megoldották, hogy találkozzanak és nem csak egy-két órára, de napokra is. Jó volt vele elaludni, és jó volt vele felébredni.      

     A kamerára nézett, az mintha gúnyosan nézné őt. Furcsa volt. És más is nézte. Az elhízott, tunya biztonsági őr ott állt a kínáló sor végén. Őt figyelte.       

     Zsebébe nyúlt. Elővette az aprópénzét — bankjegye már nem volt. Két nappal a nyugdíj előtt honnan is lenne. A havi negyvenhétezer forint hamar elfogyott. Rezsi fele az övé, az húszezer, telefon (kellett a kapcsolata megtartásához) tíz körül. Cigarettázott, és bizony még a maga által töltött napi tíz-tizenöt darab se volt olcsó.   

     Általában valami leveskockából forralt lét kanalazott, kenyérrel. Megszokta már. Húst talán két hónapja evett utoljára. Vigyorgott egyet: legalább az egyik rákkeltőtől mentes így. Hála Istennek, inni soha nem ivott. Volt, hogy hónapok elteltek alkohol nélkül. Most jól esett volna ebben az embert tikkasztó hőségben egy hideg sör, de arra már nem tellett a pénzéből. Megszámolta, a végeredmény kétszázhetvenöt forint volt. Ezen vesz egy kiló kenyeret és két kiflit, két napig már kihúzza vele.      

     A kamerába nézett ismét. Szokatlan, hogy nem forgott: csak őt figyelte. Ezen elmosolyodott. Tudta, hogy a programozás szerint nem mindig pásztáz. A biztonsági őr eltűnt a közeléből.      

     Lassan bandukolt a sorok között. Amíg lehet, élvezi a hűvöset. A kenyeres pultnál egy szeletelt kilósat választott ki, és mellé a két kiflit. Nézte a szép nagy töpörtős pogácsát, ami kilencvenöt forintért kínálta magát. Nyelt egyet. Szinte érezte az ízét.      

     A kamerába nézett. Az újra lassan mérte a fokokat. A pénztárak előtt látta a biztonsági embert. Egy vörösre festett hajú, pattanásos pénztáros lánynak sütötte el idétlen vicceit, aki fel-felvihogott. Ahogy kinézett, úgy lehet, más nem is látja benne a nőt, mint ez az idétlen, elhízott semmit-érő.      

     Elindult feléjük. Aztán egyet gondolt: még élvezni akarta a hűvöset. Átment az üzlet másik végére. Nézegette a tejek, sajtok, margarinok, felvágottak, csomagolt húsok hűtőjét. Kezdett éhes lenni. Jobb is arrább menni, valami olyat látni, ami nem étel.      

     A kamerába nézett — a kamera őt nézte.      

     Kezdett fázni a mezit lábra húzott szandálban, rövidnadrágban, ujjatlan pólóban. Elindult a pénztárhoz. Kezében az elhasznált nylon szatyrot lóbálta, amiben mindig benne volt egy füzet és toll, meg egy szakadozó cigarettás doboz, pár szál füstölni valóval, öngyújtóval. Az italos hűtőpultnál megállt. Két nagydarab fickó válogatott a sörök között, láthatóan már nem az első kortyokat pakolták a kosárba ma.      

     A kamerára nézett — az a másik sarkot pásztázta. Megállt. A biztonságit nem látta sehol. Úgy érezte, meghal, ha nem ihat egy hideg sört. A két behemót férfi mellett állva érezte, hogy a biztonsági kamerától takarásban van, a másik kamera pedig csak a hátát látja. Egy mozdulattal a nylonszatyorba csúsztatott egy dobozos sört. A márkát se nézte. Mindegy, csak sör legyen…      

     Mintha mázsás súlyt rakott volna a szatyorba, hatalmas terhet cipelt — talán nem is kezében, hanem valahol a lelke környékén. A kamerára nézett. Mereven állt — őt nézte. Izzadni kezdett, miközben rázta a hideg. Egy vevő megfogta a könyökét:

     — Rosszul érzi magát?      

     — Nem… — válaszolta, és lépett tovább.      

     A biztonságis egy üres pénztár szalagjához támaszkodva a körmét piszkálta. Rá sem nézett. A kenyeret és a kifliket a szalagra dobta. Az üres kosarat a szalag alá, a többi, már ott lévő tetejére tette. Görcsösen szorította a nylon szatyrot. A pénztárosn? sürget?en nézett rá. A markában szorongatott pénzt a m?anyag tálkára helyezte…      

     … és…      

     … és… belenyúlt a szatyorba. Elővette a doboz sört. A kifli mellé helyezte. A kenyeret felemelte a szalagról, és a peremre rakta:      

     — Csak a kiflit és a sört viszem. Elnézést, majd visszaviszik a kenyeret.      

     Megkönnyebbült. Rámosolygott a fiatal lányra:      

     — Ne haragudjon. Nem akarok elhízni, és hát nagyon szomjas vagyok ebben hőségben.      

     A lány nem különösebben méltányolta a humorát, de ez őt nem érdekelte. Mosolygott. Mégse lett „bűnöző”.     

     Felemelt fejjel, jókedvűen lépett ki a hűvös boltból a tűző napra. Keresett egy fák árnyékában lévő padot. Leült. „Fonnyadt” szál cigarettát halászott ki a foszladozó dobozból. Meggyújtotta. Az első mély slukk után kipattintatta a sörös doboz fülét, és nagy kortyot húzott belőle. Az ízén elfintorodott. Ránézett mit is iszik…  

     Nem akart hinni a szemének… Aztán csak nevetett, fuldokolva nevetett… Sőt, ez már röhögés volt. Egy néni sétált el a pad előtt. Ijedten nézett rá, és megszaporázta a lépteit. Nem törődött vele, mással se, nem érdekelte ki látja és hallja. Csak nevetett, röhögött és a doboz feliratát nézte:     

     FREE ALCOHOL

 

8 év Nincs Komment

utolsó utam majd hozzád vezet,
ígérem utána csended leszek,
a csended leszek – a kék könnyek
fényében árnyékként létezek

8 év 1 Komment

*

 

hát itt ért véget az életem, nem volt ez semmi más,

mint egy furcsa állapot, egy érdekes kirándulás,

itt-ott a fiókok mélyén néhány anzix talán marad,

unatkozva lehet felötlik rólam egy-egy gondolat,

aztán már nevem után is kutatni kell – hogy is hívták?

legyintenek: – vele is kevesebb, jobb neki “odaát”,

végül megelégedetten hátradőlnek kik gyűlöltek

és kik tévedésből szerettek, azok is felejtenek,

nem fáj ez már, az emlékezet csak míg élünk létezik,

mikor eltűnünk, utána majd a semmi következik,

még jó lenne talán utoljára néhány szép dolog,

de az már időhúzás, az idő vissza nem forog,

 

most kell az erő, most kell lépni, kezed elengedni,

fénytelen szemmel nézni a világba, már nem félni,

nem gondolkodni, nem érezni, csak téged segíteni,

hogy megtaláld újra az utad, a boldogságodat,

a könnyek csak lelkemen folynak, az a téli alkonyat

mi magához ölelte szerelmünket – már rég elmúlt,

az a millió csillag az égen – emlékszel? – rég kihunyt,

csókod ízét érzem, de pusztult sejtjeim elengedik,

úgy mint ölelésed tüzét is, karod már nem fonódik

az éjszakában rám, emlékszel? mikor a reggel ébredt

álmos mosolyod simult rám, kinn madárka énekelt

talán rólunk, vagy csak az életnek örült, szép volt,

fáj, pokolian fáj elmenni, de az élőket

ne zavarja a holt

Tiszai P Imre - Panteon még nincsenek barátai.
Túlvilágon továbbélő szerzőink...