Fiatalon még mindent elvisel az ember. Akarat, erő, hit van — önmagunkban. Szép a világ, még akkor is, ha néha úgy látszik, hogy kezd az ég beborulni. Vagy feltámad a szél magától és szétzavarja a felhőket, vagy mi támasztjuk fel azt a szelet. Furán hangzik ugye? Na, akkor egy történet abból az időszakból — és nem is mese. Nem „írtam át”, igaz az utolsó szóig.
Friss házas voltam, már a fiam is megszületett. Albérlet és élet az én fizetésemből, amihez a GYES jött még a feleségem révén. Technikusi végzettséggel ülhettem volna, irodában (számviteli vonalra volt érvényesítve), de az „átkosban” (visszasírja a fél ország azokat az időket) a fizikai munkát jobban fizették: többszörösen. Így vetődtem én a szocializmus építése során egy papírgyár hollandi malmának igen kemény világába.
A hollandi malom a papírgyártás első állomása, ahol a nyersanyagok (facsiszolat, kaolin, hulladékpapír, enyv és még pár vegyszer: például a fehérítéshez) törése, keverése történik. Ezt zagyképzésnek hívtuk. Ez kőkemény munka. A nedves, tekercsekbe hajtogatott cellulóz darabonként fél mázsás is lehetett, de minden egyéb is bálákban volt, vagy éppen „emberes” zsákméretben. Gyorsan kellett dolgozni, mert a gépsor várta a nyersanyagot. A hollandi malomból a folyós, pépes anyag egy hosszú rázószitára került, ahol a fölös víz elfolyt (ebbe egy ügyes vákuum-rendszer is besegített), majd nyomóhengerek között kígyózott a végtelen — több méter széles — papírszalag. A hengerek egy részét belülről fűtötte rendszer — szárította a papírt. A gépsor végén hatalmas hengerekké csévélődött a selyempapír, csomagolópapír, írópapír: sokféle, az alapanyagoktól, technológiától függően.
Szóval, rabszolgasors ez. És főként fizikai munka, ész nem sok kellett hozzá. Ennek megfelelően az ott dolgozóknál se a műveltség jelentette az értéket, hanem a fizikai erő. Emlékszem, hogy eleinte a bunkóság kiborított, de aztán néhány kontaktérvelés (verekedés) után feladtam „népnevelői” hajlamaimat. Nem voltam gyenge gyerek (kajakos múlt stb), de nem vehettem fel a versenyt száznegyven kilós, szalonnán „edződött” hústornyokkal.
A munka periodikus volt. Egy-egy kádtöltés között negyedóra, húsz perc pihenő. Ilyenkor a remitenda kiadói anyagokból választottam valami olvasni valót (sok betiltott kiadvánnyal is találkoztam ott — mai eszemmel bánom, hogy nem „loptam ki” belőlük). Egy sarokban, a hátam a falnak vetve olvasgattam. Sokszor csatlakozott hozzám Benő is. A fiatal srác a dolgozók esti gimnáziumában tanult, beteg szüleit jóformán ő tartotta el. Csendesen viselkedett közöttünk, a hollandi malomban cingárnak számított, de szívós és kitartó volt. A félrevonulásunk miatt nem egyszer lettünk a gúny tárgya. Röpködtek a „buzik”, „tudósok”, „nyálasok” jelzők. Én már meg sem hallottam, de Benő nem egyszer nekiugrott valamelyik állatnak, persze vérző orral, vagy éppen véraláfutással a szeme alatt kullogott vissza. Esküdözött, hogy valamelyiket megöli. Nyugtattam, de bennem is dolgozott a revans-vágy.
Aztán egy hirtelen ötlet révén már kész is volt a tervem. Megfigyeltem, hogy a portán szabályos időközönként — naponta váltva — négy portás teljesít szolgálatot. Egy fiatal fickó lazán, inkább „szemmel szúrta ki”, kinél tart táska-vizitet (ilyenkor ki kellett nyitni a táskánkat és mindent egy asztalra pakolni belőle), egy középkorú nő — ő is találomra motozott —, és két öreg. Közülük a kopasz, nagyfejűt szemeltem ki. Ő szigorúan, az előtte libasorban elhaladók közül minden harmadikat kiszólította ellenőrzésre. Egy hónapig figyeltem a metodikáját — és mindig ugyanazt csinálta. Jól meg kellett figyelnem, mert hát néhány remitenda könyv, folyóirat nálam is „hazavándorolt”, vagy éppen a dohánygyárakból származó selejt cigaretta — nem egyszer fél méteres egy-szálként — pótolta a füstölni valót. A Daru volt a slágerünk. Tudta a kopasz szokását mindenki, ezért szinte szervezetten folyt a lopás — avagy, ahogy akkor mondták: a népgazdaság megkárosítása — büntetlenül.
Tervem erre épült. Benőt beavattam. Megbeszéltük, hogy a hollandi malom legundorítóbb barom-agyúja közelében leszünk kimenetelnél, és látva, hogy ő hányadik, úgy alakítjuk a helyzetet, hogy harmadikként kerüljön a kopasz portás elé. Előtte még egy életveszélyes feladatom volt: a nagy, zsíros aktatáskájába kellett „lopott” holmikat csempésznem. Ráadásul, ha már lúd, legyen kövér alapon, nem hétköznapi dolgokat. Valamikor pár hete fekete egyenöltözékű, sörtehajú elvtársak szigorú felügyelete alatt több száz tiltott könyvet kellett bezúznunk a szemük láttára. Természetesen, addig ügyeskedtem, hogy pár példány azért érdekes módon a kád másik oldalán landolt — ahová bejutni is művészet. Mai szemmel nézve az irománytól nem pusztult volna el a szocializmus, de akkor szenzáció számba ment a könyv, és persze betiltották. Két példányát — amíg a delikvensünk zuhanyozott — a táskába csempésztem. Elnevettem magam, mert bizony lapult már ott némi tisztítószer, papírárú, amit nem a boltban vett.
Benővel izgatottan, figyelve a sor haladását a portánál, látszólag ráérősen ődöngtünk. Aztán amikor láttam, hogy a kiszemelt „kollegánk” második lenne, nekilódultam, beugrottam elé a sorba:
— Bocs, lekésem a buszt.
Aztán már léptem is tovább, hátra sem nézve, csak hallottam amint a portás felemeli a hangját:
— Zajacz szaki, ne siessen már. Pakolja csak ki a táskáját!
Benővel aznap nem siettünk haza. A Fenyőben két-két korsó sört bevágtunk győzelmi mámorunkban. Persze beszéltünk arról is, mi lesz holnap. Gondoltuk, hogy ezt nem fogjuk megúszni pár taslival, de úgy voltunk vele, hogy megéri. Szóval féltünk azért.
Nem kellett volna. Másnap — szintén délutáni műszakban — a főművezető egyik irodakukaca már félháromkor rövid röpgyűlés keretében tájékoztatott bennünket, hogy üzemi szarkát fogtak tegnap a portán, aki egyúttal a szocializmus ellensége is. Az üzemi vezetés és az illetékes pártszervek vizsgálják az imperialista ügynök tevékenységét. Felhívta a figyelmünket az éberségre, mert az „ellenség keze betette a lábát” a hollandi malomba is.
Benővel csak befelé röhögtünk, kifelé „csüngtünk az elvtársunk ajkán”.
Érdekes módon megváltozott a légkőr a malomban, pedig mi senkinek se mondtuk el az eseményeket. Valahogy tisztelni kezdtek bennünket a többiek. Adtak a szavunkra. Sőt! Sőt, egy alkalommal még azt is elviselték, hogy egy József Attila verset olvastam fel nekik. Igaz az egyik megkérdezte a végén:
— Ez az Attila az a kopaszas ürge, aki a múltkor a Táncdalfesztivál zsűrijében pontozott?
Legutóbbi módosítás: 2012.12.16. @ 19:21 :: Tiszai P Imre