Kedves Zsaklina, esszének kevés volna, inkább a naplódba javaslom.
Két kávé – két fanyar mosoly. Ennyi maradt a barátnőkkel való együtt töltött idő után. Az egyik mosoly így „szól”: „Lekonyult a jácint, mire hazaértünk. De megvettük, mert jövő hétvégén drágább lesz, így fel lettem köszöntve februárban – márciusra!” A másik mosolyt ez a mondat fanyarította: „Pizzát sütöttem vacsorára…, azt ígérte a férjem, pizza-szeletelőt vesz nőnapra!” Veszíti a fényét ez a március 8-a, régimódi ünnep – vélik, elcsépelt dolog – amit már senki sem tart fontosnak, csak egy 8. nap.
Arra gondolván, hogy egy férfi, egy talpig úriember, fejet bólintva, apró figyelmességgel nők napját köszönt, jól érzem magam. Arra gondolva, hogy egy csoport ittas férfiféle, utcákon bolyongva, házból-házba betévedve, vacak kifogásokkal, hogy hol maradt a „gyűrött” szegfűszál, kíván boldog nők napját, rosszul érzem magam. A velük járó kellemetlen rossz lehelet, elkerülhetetlen, még ha nem is veszel percekig mély levegőt, mindkét arcodon nyálas nyomott hagyva – szaga maradandó. Hát, nem tudom, akarom-e, vagy sem ezt a közelgő ünnepet. Nem mintha én a pizza-szeletelőtől többet kérnék, a jácintom se húzza ki jobban magát, mint a barátnőmé, de kikérem magamnak! Nő vagyok! Nem biztos, hogy ünnepre érdemes és méltó, de nő, akinél nem attól születik a nőiesség, hogy három férfit kényelemre szolgál, aki fejet hajt minden döntésük előtt, kit lelkiismerete gyötri egy délutáni pihenéstől, vagy akinél az őszinteség és a hűség magától értetődő. Nem! Nem és nem!
De ha esetleg jelentkezne egy, csak erre az alkalomra csinosan öltözött férfi, tekintetét kis izgalommal töltené, és tisztelettel valóban elhitetné velem, hogy alázattal fejet biccent női mivoltom előtt, … ha, mondjuk, benne lenne a kézfogásában, az hogy elismeri: életeket hoztam e világra, hogy éjjeleken át remegve imádkoztam értük, hogy szülőkért aggódtam, barátokat vigasztaltam, hogy hol törékenységemet, hol bátorságomat kellett villogtatnom… Ha esetleg szempillantásából azt sugallná, elismeri azt, hogy elsőnek kelek és utolsónak fekszem, hogy egy szóra ugrom, és ha kicsit talán néha nehezemre is esik, nem mutatom. Jelentkezhetne az a férfi, aki mosolyával díjazná, hogy a semmiből néha három fogás is van félóra alatt az asztalon, hogy mindenki tiszta ruhában jár, és foltozni is tudok, ha kell. Örülnék, ha csillanna értem becsülettel a tekintete, mert beosztom a havi pénzt, hogy másodszor járom az elemi iskolát, hogy elmeséltem, ha kellett többször is a Jancsi és Juliskát, hogy megtanultam félreállni, elhallgatni, ha kell, és a távirányítót is elfelejtettem kezelni, hogy eljárok horgászni, és kódolva tudok gyereknyelven beszélni. Hozzon már valaki azért rózsát – vigyázva, hogy minden szirma vörösen tündököljön – mert eltitkolok minden fejfájást, mert a szülői értekezleten bármit mondanak, büszke maradok, és órákig képes vagyok fújni egy horzsolt sebet, vagy azért, mert megtanultam gyermekfülbe igazat suttogni úgy, hogy ne fájjon. Szeretném, ha nekem meghajolna egy úriember, mert kenyeret sütök, mert nincs receptkönyvem, csak szeretetből készül az étel, hogy lelkemben a gondoskodás lakik, és szívem tele félelemmel, hogy magamra vettem fél világ aggodalmát és emellett jajszó nélkül utcát seprek, paradicsomot nevelek, vasalok, és vízkövet oldok, és mosolygok és mosolygok…, mert ha nem mosolygok, félek, kinek kellek!? Kinek kell egy ideges, szomorú és fáradt nő!? Kit érdekel egy kedvetlen feleség, egy búbánatos barátnő, egy komoly gondterhelt kolléganő, egy ideges szomszédasszony, egy türelmetlen anya… fiúk, férfiak, kinek kell!?
Isten éltessen minden NŐT! Nőként elismerek minden könnyet és mosolyt, amit ez nem fakaszt, minden új életet, amibe szívdobogást szül egy anya, minden szívet, amelyet nő éltet dobogni, minden kalácsot, melyet mama keze dagasztott, és minden általuk vasalt inget, egy halom aggódó pillantást a búcsú mellé, át nem aludt hajnalokat és átdolgozott nappalokat. Fejet hajtok a feleségek rejtegetett féltékenysége előtt, jobbom nyújtom a magányos asszonyoknak, kezet rázok az elvált nőkkel, és szemükbe nézek az özvegyeknek, dicsőítem a férjes asszonyokat és anyákat, minden nőnek és minden nőt, mint nő. Mert ez a teremtés, ha megismeri a férfit, elfelejti a félelmeit. Leüti a pókot, egeret fog, nehezet emel, sebet köt, ápol és dupla munkát vállal, mert van kiért.
A 8. napon is, kihúzom magam, és színt kenek arcomra, hajkefével kifésülöm a hajam, és csinosan indulok útra. Nekem minden nap nőnap, mert az vagyok. Amíg a felkelő Nap reggelt fakaszt, amíg a sötétet világosság váltja, úgy élek, hogy az enyém a perc, az óra és a nap. Napok heteket szülnek és hetek hónapokat, így lesznek nőiességemtől színesek az évek. Így kellek én férjnek, fiaimnak, barátaimnak, embertársaimnak, és így kellenék a férfiaknak, mert hű maradok nőiességemhez, és ezer bőrbe bújva megmaradok az, aki vagyok – nő.
Gyermekkorom nagy álma, a hatalmas csíkos sátor. Micsoda hangulatot hozott a faluszéli tisztaságon! Kis tarka zászlókat lenget a szél, a hihetetlennek tűnő kézzel felállított hatalmas cirkuszi építmény, hangos zenével csalogatja az embereket, nagy élmények átélésére hívogatva, mély nyomokat hagyván mindannyiunkban. Mentem én is, ha csak tehettem, gyermekként és felnőttként is, ugyanazzal az izgalommal.
Vattacukorral a kezünkben, pónilovas fényképezkedés után, külön ere a pillanatra született, les-ábrázattal, kicsit mereven vártuk a műsort.
Te figyelsz, amikor cirkuszban vagy? Figyelj! Figyeld meg a műsorvezetőt — miután három nyelven hangosan elmondja, hogy az oroszlán veszélyes, hogy az artista csendet kér, és a kutyusoknak nagyon kell tapsolni —, ahogyan lehajtott fejjel, hátradobja frakkját és a szétnyíló sátorszárny mögé húzódik, maga után húzva valami ismeretlen érzést. Szinte kapaszkodni kell a levegőben a semmivel utána, reménykedve hátha valami kiérződik abból, ami őt elnyeli.
Én nem magától az oroszlántól félek, a tekintete dermeszt meg, látván belezárva mindazt, ami őt arra kényszeríti, hogy természetellenes dolgokat műveljen. És ha figyelsz, akkor gondba ejt a kis kutyusok üres tekintete, nincs benne semmi, csak szaladnak, ugranak, vakkantanak — cukor — rohanás, bukfenc, ugrás, lihegés — cukor. A mutatvány! A kígyó oly hidegen hagy, mint amilyen hideg valóban is a teste-lelke.
De az artista reményt csal szívembe, ő talán nem is annyira cirkuszi, mert ő az, aki akarja, akit senki nem hajt, cukrot sem kap, és ostor sem csattog körülötte, igazi a lendülete, igazi a bátorsága, mint ahogyan a kötél és a magasság is az, kijár neki a csend. A bűvészek a „csalók”, elhitetik — akivel el tudják —, hogy csodákra képesek, elhitetnék velem is, de már gyermekkoromban lekéstek erről, soha sem hittem nekik, és inkább mesebeli varázslókról álmodtam, minthogy elhiggyem a bűvész úr mutatványát.
Az elefánt miért bólogat? Tudjátok-e!? Az idomár nyájas mosolya mögött lopakodva leskelődik a hamis állatszeretet, és tapsra éhesen állatszolgáira mutogat, mintha azt mondaná: „köszönöm, köszönöm”, és így hamis szerénysége tiszteletet csal. Ott a cirkuszban ülve, akár gyermekként, vagy már felnőttként, hol a páholyban, hol valahol a hideg fapadon leghátul mindig, míg ugyanazt várod, egy életet érthetsz meg, ha figyelsz. A cirkuszt nem hiába találták ki, a cirkusz egy valótlan világ, de a valóság szüleménye, ahonnan mindig ugyanarra várva, azzá válva — megérkezik a bohóc!
Nagy csíkos, színes, kisebb vihart is elbíró sátor — ez az élet, a belépőjegy is kiteszi az összeget, ha nagy a család. A páholyosok sokat fizetnek — így kiváltságosak —, aztán néha a fapados is „felül” suttyomban, de megtörténik az is, hogy valaki elölről — miközben mindent lát, elillan a bátorsága —, félelmében inkább hátra ül. A távolabbi hideg fapadon a fények sem vakítják el úgy az embert, és jobban átlátja az artista lendületének ívét, miközben anélkül, hogy kérnék a csendet, eláll a légzés.
Artisták… Micsoda emberek! Mégis az üvegszemű, üres tekintetűek kapják a legtöbb tapsot, sok van belőlük. Az oroszlán az oroszlán, ő a rejtegetett szelídsége mögött gyilkos vágyakat bújtat. A hideg kígyó sokak lelkét megdermeszti, és életeket tesz tönkre, lazán, lassan miközben áldozatai is hidegen hagyják. Áh, a bólogató elefántok, aranyos lények, nagyok, nyugodtak és rejtett mosollyal csak szemet hunynak. Őket senki sem bántja, tartanak tőlük, pedig nem veszélyesek, nem ölnek, csak nagyok.
A bűvész mindenki életébe egyszer belefér, aki kihúzza a kártyát, amire gondoltál, hahaha, csak rájössz, miután már sok-sok mutatványának bedőltél, hogy hazugság minden, egyszerű szemfényvesztés. Majd messziről nézve — amint már rég másokat ámít a kis piros szemű fehér nyuszival — fájdalom zsibbasztja azt a kis üresen maradt zugot szívünk csücskében, mert olyan fess, ahogyan az ügyes kezeivel (másokat is) ámulatba ejt. A bemondó jön-megy, állandó szerepe van, figyelmeztet, utasítást ad, hogy mi következik, és kérdezem én, akkor miért lepődünk meg újra és újra a látottakon!?
Talán még a legelső cirkuszi élményemkor öltöttem fel a csodás bohócruhát!? Fantáziámban életre keltettem vicces lelkem. Megszületett a gondolat ott régen: bohóc akarok lenni! Az lettem. Engem mindig szeretnek a gyerekek. Esek, kelek, nevetek. Mindenki nevet, ott akarnak lenni, ahol én, ott a móka. Saját magamból űzöm a viccet…, és másból is, de amint veszni érzem mosolyát, örömét, bocsánatért esedezem. És hogy lehet egy bohócot komolyan venni? Miért kellene egy bohócot komolyan venni!? Mert a bő kockás nadrágba minden belefér, a sok-sok zseb teletömve csodákkal, a nagy gallér, elegánsan nevetséges, és feltűnő az ügyetlenségből született „talpraesettség”. A lényeg egy bohócnak, hogy közömbös ne legyen. Csodálkozás, meglepettség, öröm, ravaszság, jóság… óóó mi minden van az arcára festve!? Egy bohócot csak egy másik bohóc zavarhat. Higgyétek el nekem! Az már harc. Énekelhet hamisan, fütyülhet némán, szólnia sem kell, ő szórakoztat. Ha grabancán csíped, felhúzott szemöldökkel csodálkozva lépked, és hajlandó neked örömet szerezni. A vége mindig hahota. Könnyű legyőzni egy jó szándékú mókamestert. De van neki nadrágpántja, és bojtjai is, kendője és krumpliorra, tehát — ne feledd — más, mint TE.
Láttál valamikor bohócot, hogyan indul aludni? Elmondjam én, mint régi öreg bohóc, milyen az!? Minden ruhadarabból simogatva, nagy önszeretettel csomagolja ki sovány testét. A bohócok nem kövérek, soha! A bojtjait gondosan helyezi biztos helyre, holnapra, miközben leellenőrizve meghúzgálja a gatyagumit. Sose tudni! Habár ha cserben hagyja, egy jó bohóc azt is megoldja! Lekerül este a paróka, ami alatt gondosan összefogott hajkorona levegőt kapva életre kel. Éjjelente kis díszes dobozban alszik a krumpliorr. A zsebeket nem üríti ki, mert az nagy munka, azt ritkán engedheti meg magának, mert alvás előtt már nagy a fáradság, a test minden porcikája fáj… és jaj a lélek! Sok-sok víz kell ahhoz, hogy kilátsszon a bohóc lelke. Remegő kézzel mossa le a mosolyt, az orca színét, az ívelt csodálkozó mégis vidám szemöldököket, és az emberi arca, egyszerre csak meztelenül ijeszt önmagára. Bohócként állítom, vannak esték, amikor nincs mosakodás, akkor a felkent festék csak kicsit megkopik, és reggel talán kevesebb a gond, viszont a lélek levegőt nem kapván, könnyet csordít, és a bohóc kénytelen aznap vérpiros mosolyát lefelé görbítve felrajzolni, egy-két fekete könnycseppel az arcán — ilyenkor csodálkozni szoktak az oroszlánok, artisták, kígyók, kutyusok és bemondók: „Mi lett veled? Te nem ilyen vagy!?”
Szomorú ábrázattal, határozott léptekkel elindulva, rutinosan megigazítom a krumpliorrom, és vidáman azt mondom: „gyerünk, kezdődik a cirkusz!”
Kedves Zsaklina!
Írásod első felét elláttam jegyzetekkel, javaslatokkal. Dolgozz még rajta, és utána küldd be újra.
Üdvözlettel:
Ady Ágota
Változtathat-e valamit az, ha utánanézek a hajazás szó értelmének, miközben nálam sajátos értelme van e szóformának, létezik, életet jelent? (mivel összevontad a kérdő mondatot az általad ismert és használt értelmezéssel, és az egész végére raktad ki a kérdőjelet, olyan, mintha azt kérdeznéd, létezik-e, életet jelent-e. Javítsd értelmezhetőre, hiszen ezzel a pár mondattal kezdődik az írásod!) Külön értéke és értelme (szóismétlés) lett a mi családunkban a hajazásnak, (Ide pont kellene vessző helyett.) ismert, használt szó, és mindenki érti, alatta ugyanazt érti (szóismétlés) – generációról generációra.
Édesanyám családját a haj jellemezte, szinte ismertető jelként (egybe írandó) hordjuk a sűrű és minőséges (az milyen? Talán minőségi, vagy jó minőségű?) „fejfedőt”, mint paripa a sörényét, büszkén, fáradhatatlanul különös gondviseléssel (a többszörös jelzős szerkezet indokolatlan és még képzavaros is.) bánunk hajkoronánkkal.
Valamikor a hatalom és a gazdagság jelképe volt. Mára a haj státusa átalakult, habár sokan úgy vélik, a lélek tükre (az a szem, véletlenül sem a haj), az ember jelleme olvasható le róla (max. a vörös hajszín recesszív öröklődése, jellembéli tulajdonságok aligha, és kétlem, hogy „sokan úgy vélik”). Szerintem esélyt kell adni a gondolatjátéknak, megérheti (talán „megéri”…) a haj akár erő, akár lélek, akár hitbéli viselet (ezt egyszerűen nem értem), vagy Sámson titka, talán oka is lehetne a gyermekkönnynek, ami fájdalomtól csordul, ha a haját vágják? (Felszólítottad az olvasót – ez esetben engem -, hogy vegyen részt egy „gondolatjátékban”, felsorolsz pár lehetőséget, de egyiket sem bontod ki, majd a mondat végére kérdőjelet teszel, ami végképp összezavar mindent. Gondold át, majd javítsd, kérlek.)
Én hiszem, mert hinnem kell, hogy a haj emberi életerő, a lélek szabadsága, ereje és csillogása, magának az embernek a fényét tükrözi, úgy ahogyan a viselete – a frizura – mutatja, a szellemi tartását.
Családunk esetében a sűrű erős haj jelentése fontos, mert hittel tanítjuk gyermekeinket rá: méltóságot, erőt és a harmóniát – mondanám én – gyermeki biztonságot jelent. A legfontosabb ebben a hajhistóriában, hogy a vékonyszálú, ritka hajú emberek nem kisebb értékűek számunkra, mert ők mind azok, amik mi nem: a gyöngédség, a törődés az érzékiség, vagy a göndör rakoncátlan hajúak, akikre felnézünk, mert vidáman járják sajátos útjukat, és így kerek a világ, és még forog is! Ez a minimum, amit meg kell, hogy értsen a gyermek, ha szülőként végigsimítod haját, és ujjaid között selyemszalagokként pörögnek a hajszálak, amikor fésülöd, és szemedben visszacsillan haja fénye – érezze, hogy a haja kincs, szelleme, jelleme, lelke tükre, tisztasága, becsülete, ereje része. (Mindenki abban hisz, amiben akar… Nos, akkor térjünk a lényegre. Ha jól értem, a személyes történet az írásod alapja, aminek ez a meglehetősen hosszúra nyúlt esszé-szerű gondolatfutam a bevezetője. Akár jó is lehetne – a kontraszt miatt -, de túl terebélyes, és mire idáig ér az olvasó a szövegben, már eldöntötte, hogy esszét olvas. Ezért a műfaji és stiláris váltás finoman szólva meghökkentő és kizökkentő. Szerintem, az írás minősége szempontjából, mindenképpen üdvös volna a második részt előnyben részesíteni, lerövidítve a bevezetőt. A történet és az emlék is megérdemli. Kérlek, vedd fontolóra a javaslatot és javítsd a hibákat.)
Valamikor régen, mikor még bölcsőben aludtam, Anyukám esténként fölém hajolt, és két kis kezemmel hajába megkapaszkodva megnyugodtam. Kicsit sodortam, túrtam, húztam, és ujjaimmal fésültem, majd erőt veszítve csak úgy belegabalyodva álomba merültem, – tudom, mindezt meséiből – hajaztam. Azután jöttek az évek, és az én hajam nyújtott biztonságot. Még ma is van, aki hajazik esténként, miközben engemet is álomba nyugtat.
Anyám ősz haja gyöngeségét tükrözte-e, vagy bölcsessége igazolványa volt…, ki tudja, ki ad erre ma már választ? 2002-ben hajaztam utoljára. Minden reggel Kamenicára utaztam, így telt a forró nyár. Ott várt Anyu, sírtunk, nevettünk, vitatkoztunk, és néha dugva rágyújtottunk. Aznap is, mint mindig, rohantam fel a lépcsőn, mert Ő nagyon várt …, felkészülve. A mutatóujját gyanúsan egyenesen tartva, mintha intett volna szelíden szigorúan, szinte halálra ijedve. Leültem. Ő gondosan kicsit beteges léptekkel, a kiolvasásra szánt újságot tartva kezébe, helyet keresett, lassan laponként szétszaggatta a napilapot, lefedve vele az ágyat – rám nézett. Mintha anyai aggódással azt kérdezné: „Elég erős vagy kislányom?”, majd íj-ként villant a tekintete, és megtelítve szülői szigorral intett bátorságra. Sejtve a bajt, remegtem. Az újságlapok fölé hajolt, mint aki az összekevert cikkek között szeretne rendet tenni, hajolt, mint régen bölcsőm fölé. Két karjával váltakozva, markolt dús hajába és ütemszerűen szedte, és hullott, hullott, hullott… oda hullott az egész élet, az életem, mindenem, szálanként, mint szénakazal borította az ágyat, anyám haja. Nem kellett csupálni, csak szedni, finoman…, elvált az 56 év, de lehet magától potyogott, mint selyemszál, könny helyett, hogy ne ázzon a sok hír az újsághasábokon. Nekem úgy tűnt, az ágy megrogy a haja alatt, és anyám derékon törik ebben a végtelen harcban. Tudtam is én addig, mennyi a sok, mert a sok az annyi tud lenni, hogy emberi ész fel nem fogja. Kupacra rakta anyám a szálakat, melyekkel magához kötött mind odáig.
Hallgattunk. Könnyet nem ejtettünk. Néhány mély sóhaj elszállt, tova, talán még ma is utazik. Fáradtan székre rogyott, és már nem szúrt a tekintete, csak lesütötte szemét, mert odalett a méltósága. „Kezdjed!” – mondta halkan. Nem lehetett ellenkezni, ez nem az a pillanat volt. Istenem úgy szégyelltük magunkat, ketten, együtt. Ez volt az utolsó nagy közös élmény. Oda lett anyám haja. Leborotváltam. A maradékot. Az is több volt a soknál! Ült fáradtan, kerek kopasz fejjel, míg én gondosan összecsomagoltam a friss nyomdaillatú papírba az összes addigi Anyámat. Szürkés ruhakalappal hanyagul letakarva fejét kérdezte: „Megnézzem?”– és sunyi pillantást vetett a tükör felé. „Felesleges” – mondtam. Többet erről nem beszéltünk. Nagy emberi tulajdonság az, hogy a pillanatok alatt elveszített minden nélkül úgy tud tovább élni, mintha sohasem lett volna. Néha „kubikusan” állt az a kalap, néha egész nagylányosnak tűnt, aztán Anyám is eltűnt.
A sors szele hullámokba fonta ősz haját, hogy örökség címén rám hagyott csónakom vigye, hordja, sodorja, széles gomolygós és zavaros életem vizén, így vigyázva rám. Lágyan csapkodnak a hullámok, finoman fojtogatnak, miközben időről-időre, hogy levegőhöz kapjak, felszínre dobva engem, nem feledtetik Anyám hajának érintését, illatát, miként bizalmat cirógat – csak nekem – miközben én néha tényleg hiszem: bölcső ez a csónak, ringat engem Anyám fölém hajolva, miközben hajába kapaszkodva örökké így maradtunk – immár tizedik januárja, pont tizedikén.
…apropó… “Béke”
Nyáron születtem, a nagy viharok közepette, amikor jéggel lövöldözve szikrát szórt az ég. Amikor a meleg és a hideg harcba hív éjjelt és nappalt, hogy megfélemlítsen minden földi lényt. Születtem akkor, amikor a nap sugarai tüzes íjként szúrják szíven nehéz lépteink nyomát, és sárga az ugar, színes a rét, langyos a Tisza vize.
Nyár a szabadságok ideje, amikor kis városunkban sokan hazatérnek, látunk kedves régi arcokat, nézzük ismerősen a megjárt úttól poros vándort, aki a nagyvilág szín-kavalkádjától elvakulva, az idegen hideg szelét hozva, versenyt vív — velünk az itthon maradtakkal — az otthon melegével. Újból sokan elmennek… miközben kérdem én, miért kell minduntalan abban versenyezni, kinek nehezebb, és ki ítéli ezt meg reálisan… na, ne térjünk el a témától.
Minden ember valahol megszületik, vannak ősei, rokonai, hazája. Joga arra, hogy bárhol a nagy kerek világban tanulhasson, dolgozhasson és élhessen, ha alkalma és kedve nyílik arra. Kényszer és kíváncsiság is viheti messzire az embert, akár a szerelem vagy a remény. Remény, hogy ott valahol minden más. Szökni is lehet, néha kell. Miközben véletlenül sem hiszem, hogy megítélhetem azok helyzetét, akik bármilyen ok miatt hazájuktól távol teremtettek otthont, biztosan hiszem, hogy ennek is, mint mindennek két éle van: a kérdés, melyikkel vágja meg magát az ember. Aki talpraesett, szorgalmas és emberszerető természetű, azt nem kell félteni, akinek lelki világa gazdag és idővel, ahogyan elnyeri belső nyugalmát az új helyen, megteremtve a harmóniát maga körül, az külföldön is — belföldön van… de, vannak azok, akiknek sehol és semmi sem jó… Azoknak a Tisza akkor válik folyóvá, amikor más víz fodrainak csillanása vakítja őket, és számukra az ottani lehetőségek csak akkor válnak értékké, ha újból „hazatérnek”.
Másra hagyom, hogy elmesélje, milyen fejet hajtani ugyanazon csillagok alatt mégis idegenben, magyarul álmodni, dudorászni ott, hol másképpen sír a hegedű, ahol a szél nem viszi az akácillatot, és nem integet az ismerős postás. Azonban el tudom mondani, hogy milyen vásárolni üres üzletekben, milyen erő kell elmagyarázni növendék gyermekednek, hogy a „diller” nem szakma, imádkozni, miközben Isten másfelé jár, hitetlenül kézben fogni orvosságot, repülő morajlásra ébredve két karban pincébe cipelni gyermeket, megtanítani szirénára hazaszaladni, elmagyarázni a sztrájk szó jelentését és e tett értelmét. Elmondhatom a „semmiből ebédet” receptet, vagy hogy kell házikenyér helyett félelemből bátorságot dagasztani. Mesélhetek, mert tudom milyen az, amikor egy anya csak és kizárólag szeretetet tud nyújtani, mert nincs lehetősége még példamutatásra se, amikor ölelésen és simogatáson kívül mással nem tud szolgálni, nem tud kaput tárni, utat mutatni, messzire vinni, lehetőségeket ajánlani és célt kitűzni.
Neveltem gyereket az iskola, a kórház, a tudás, a türelem, a munka elértéktelenedett világában, ahol sport, szórakozási és tanulási lehetőségek nélküli nyelvi és valódi barikádokkal körbezártan, családon belül vért izzadva kellett megteremteni a hazug harmóniát. Igaz, vasárnaponként sétálhattunk a Tisza-parton, néha apa nélkül, mert ő lehet, éppen bujkált valamilyen behívó elől, vagy haza földjében termett finomságokat nézegethettünk a piacon, mert kifizetni nem volt miből, miután megvettük a havi 3 márkát, de jók voltak az áramszünetek — meséltük — milyen a nagyvilág, idő volt, és ha víz is, lemoshattuk közösen az autóról a garázs porát, hátha jelentik, benzinért lehet sorba állni, tudok igazi kávéaroma nélkül ébredni, olcsó cigarettától szétcsípett ízérzékkel sok kenyeret enni. Nem volt könnyű hű maradni hazához, városhoz, szülőföldünkhöz.
Időnként rám szakadt a valóság, és elerőtlenedve vonszoltam magam, egyik napból a másikba, arra gondolván, ha élettársam, családfőnk, eltartónk betegedne le, azt sem hagynánk cserben… mindenki nem mehet, mindenki nem maradhat. E gondolatoktól megerősödve egyezséget kötöttem, magammal és a testetlen kínnal — maradunk. Nyitott kérdés az, hogy ki dönt jól. Remélem, az intelligens embernyerő pozícióban van, mert alapból mindig a legjobbat húzza ki az adott helyzetből, ami a jó vagy a rossz döntése következményeként alakul ki.
Sírni, nem szabad! Könnyekkel, búval gyermekeket kínozni nagy bűn. Anya dolga, hogy gyermekét adaptálja jóra, rosszra egyaránt. Ha más nem adódik hát megtanítani a kék ég csodájára, ha nincs sok, akkor megértetni, hogy a kevéstől is van kevesebb, hazátlanul éreztetni vele, hogy haza igenis van, bárhol a világon elhitetni vele, hogy otthon anya vár… Kevéssel kezében, de vár, és ettől több egy gyermeknek nem kell!
Anyaként, sajnos vagy nem, e földhöz kötöttem őket, kis fejletlen szárnyakat eresztettek, rövid utakra repülnek, és gyorsan fészkükbe térnek. Nem ismerem a messzire ment anya kínjait, de ma büszke vagyok, mert a feltételek nélküli országban az én fiam, aki 1989-ben született egy laza beszélgetés alkalmával azt mondta: „Én senkivel nem cserélném el az életem!” Én pedig hang nélkül kiáltottam, boldogan:
„Sikerült!”
Kevesen tudják, hogy nem tudok helyesen írni. Nem sajátítottam el a helyesírást, úgy ahogyan „illett” volna, és ezért egyáltalán nem a volt tanáraim a bűnösek. A kék dolgozatokból pirosak lettek, amikre mégis ötösöket kaptam. Jóindulattal úgy magyarázom, hogy nincs „hallásom”, viszont ha ráérzésre megy a dolog, akkor nálam egészen más szabályok uralkodnak e téren.
Mindegy, mindig voltak nekem drága osztálytársaim, akikkel kompenzáltam, és ők nekem helyesen írtak, én pedig cserébe szavat adtam a mondanivalójukhoz. Mostanság eltűnődöm néha dolgokon és azon is, hogy legalább fejből, hogy nem tanultam meg az írás szabályait, ha már rá soha nem éreztem. A helyesen írásban is az érzelmek és a megérzések vezettek, a logikát keresem ma is, és mindaddig — hogy az „áll” szó magától értetődő a két láb miatt, vagy a „hall” szó a két fül örömére — nincs is gond. Mialatt a magyar nyelv elragadtató szótára az, ami engem izgalomba hoz, az a kimeríthetetlen szó-kombináció, amivel életre lehet kelteni érzékszerveink által tapasztalt dolgokat, a helyesen írott, választott, értelmezett szavakkal vergődök a saját világomban. Azám!?
A lélek érzékszervnek számit? Mert ebből ered nálam a gond, mivel ma sem tudom, hogy a szerelem szót egybe vagy külön írjuk-e? A szerelem az egy szó? Vaaagy… csak ketten kellenek hozzá — kellenének, mert akkor helyes — megélve. De ha a fülemmel hallom, hogy kettő „l”, akkor, ha a lelkemmel érzem, hogy szerelem, valami nem elég. Ja, hogy egybe írjuk, csak külön éljük meg, vagy idővel kettőt csinálunk belőle?! A te szavad és az én szavam, amit egybeírunk, ugyanazokkal a betűkkel, melyeket nem kettőzünk, de másként értelmezünk. Mivel, hogy nincs mit egybeírni, mert egy szó, de ha azt mondom szerelem, miért gondolok én egész másra, mint TE…? Nem egy szóról beszélünk? De akkor az már a szó értelme, annak pedig nyelvtanilag semmi köze a helyesen íráshoz.
Kétféleképpen érezzük, mégis egyformán írjuk, egybe! Aki formálta ezeket a szabályokat nem gondolt arra, hogy az író, ha szerelemről beszél, néha jól esne neki szótagolva értelmes két… jaj nekem, adott esetben több értelmes szót kapni!? De, hogy könnyebben véget vessek a filozofálásnak, a gólya, ha egy lábon áll, akkor is két „l”-lel írjuk, viszont az „ly” nem „j”. El kell fogadni, hogy helyesen nem érzésből, hanem tudásból kell írni.
Drága barátnőim! Vagy esetleg írhatom, hogy „és barátaim”, vagy az már gyanús? Elméletben mindannyian tudjuk mi a szerelem, de csak akkor tanuljuk meg, hogy hogyan helyes (írni) ha meg is történik velünk.
Isten arról gondoskodott, hogy még nem jön el, addig is tudatlanságunk kellemes tévhitben tart bennünket, élhetünk „boldogan” és azt hisszük, hogy tulajdonunkban van, érezzük, és elégedetten helyesen írjuk, és amikor megérkezik — már akinek — akkor, megtudjuk, hogy a boldogság az intimitás megélésének képessége, nem a szó. Elégszer nem tudom mondani, hogy mindenki hiszi, hogy érzi, még meg nem történik vele, azután már tudja. Ha van valaki, akiért érdemes, akkor a helyesen írt és érzett szó: szerelem, minden szabályt kielégít, és valósan érzed, érted, hogy a szót egybe írják helyesen, és nem kell világot váltani, se filozofálni, csak a megtanult írt szabályt, megérteni.
Február a szerelem hónapja, ünnepeljünk! A szerelmet nem lehet akarni, elkezdeni és abbahagyni, a szerelmet a szexuális vággyal sem kell keverni, szerelem nem igényel nemet, kort, időt, nemzetiséget, és elmúlásának ideje sem tervezhető. Magyarázták tudósok, művészek, pszichológusok, szó esett kémiáról, hormonokról, érzelmi intelligenciáról és mi mindenről nem, csak arra nincs még definíció, hogy miért szeretlek!
Így, hogy közeledik a Valentin nap, kedvet kap az ember, hogy megköszönje az óvodáskori izgalmas játékot egy kreolbőrű kisfiúnak, a kisiskolás korban megélt rejtett tekinteteket egy-két fiú utitársnak, mindazoknak, akik a lelki fejlődésem útjának ily formájában utasai voltak. Azokat a napokat ünneplem, amikor tomboló lélekkel a felhőkön sétálva, legszebbnek érezve magam, balett-táncot járva a szerelemmel hosszabbítottam napjaim. Ma ezen az ünnepélyen többen vagyunk, ismerlek benneteket egyenként, és így raklak össze Téged, hogy finoman koccintsunk, egészségetekre. Életem férfijaiból építettelek, benned minden megvan. Neked Valentin-napra írtam ezt a pár sort, hogy tudd, a szerelem él! Fáradtabb testben, a vágy ugyanúgy remeg és bizsereg, kívánva azzal a régi fiatalos lendülettel — a közelséged.
Selyemruhába öltöztetem lelkem, és február 14-én vállalom a szerelmet, mert összeforrt lelkünkbe könnyedén önállóságot lehel ez a felismerés. Mindig elengedsz, és mindig visszavársz, fogadsz, és jövök. Ez a szerelem egy képesség a boldogságra és ez az érzés több ember felé is táplálható, megint csak a szó definíciójában, de szerintem a valóságban is.
A szerelem nem kapcsolat, csak kapcsolódás, ami megtörténik szavak nélkül, anélkül, hogy anyag érintené az anyagot. A kapcsolat viszont nemi megszokás, ragaszkodás, bizonyos cselekvések folytonos gyakorlása, ami biztonsággal jár, de ne keverjük a szerelemmel, ami az EQ — az intimitás megélésének képessége, amiről nem beszélünk, nem mutatjuk ki, nem éreztetjük, tudván tudva, hogy ez nem jó hozzáállás, de elfogadva, hogy minden nap nem lehet Valentin nap, amikor a kapcsolatunkban — kapcsolódva küldöm Neked ezen ünnep legősibb üzenetét:
„A Te Bálintod!”
„Béke”
Múltak az órák, a napok, a hetek, óránkét híradót hallgatva, minden újabb elesett belügyi munkás hírének hallatára, telefoncsörgésre várva. Titokban. Napokig, hetekig semmi hír, semmi jel. Ember, gyermek, testvér, apa — számomra — fontos volt, hogy épen és egészségesen térjen vissza — haza. Hittem, habár tudtam, a fizikai és lelki épség kizárt! Azon a napon idegesítő csend és vészjósló nyugalom ülte meg a házat. Magam voltam és nem kívántam, hogy történjen valami, szerettem volna megállítani az időt. Megcsörrent a telefon…
És megindult a személyes harc az ismeretlen ellenség ellen. Hogyan kihúzni egy félig élő embert — egy sebesültet a háborús területről?! Telefonok, hosszú órák, fenyegetések, hiábavaló napok, könnyek, remény, méreg és közöny, de egyszer csak, úgy nézett ki — sikerült! Egy utolsó információ szerint Koszovóról, kisbusszal elindult hét sebesült Belgrád irányába. Köztük van. Később megtudva, minden egészségügyi kíséret nélkül — mert az útvonal a frontokon keresztül vezetett — elengedték a hét embert, kéz nélkül, láb nélkül, fájdalmak közepette, fegyvert markolva a megmaradt kezükkel.
Ott álltunk, ketten, a katonakórház sürgősségi kapujánál, vártunk. Nem beszélgettünk, időt nem érezve rázott bennünket a hideg, és vacogott a fogunk a meleg nyári délután kellős közepén. Mobil telefonunk akkor még nem volt, hivatalos vonalon jelentették — időnként — körülbelül merre tart a „véres csapat”. Csak arra tudtam gondolni, hogy sikerült, mostmár vége az álmatlan éjszakáknak és a végiggyötört nappaloknak. Vége a magánynak, vége a harcnak. Talán vége az ijedt, de jogos gyermekkérdéseknek, amelyek korrekt válasz nélkül maradnak. Majd együtt lesz a család. Hárman. De, vajon meddig hasad végig még ezután a mellkasom, ha telefon csörren a jövőben, meddig hallgatódzok éjjelente, hogy idegent ugat-e a kutya… nem kell várni a híradót, vége. Vége! És akkor mit sem sejtve mindarról, hogy mi vár rám, ránk, akkor még nem tudtam, hogy valójában ott állunk a kezdet kezdetén!
A hirtelen zűrzavarra állítottam le gondolataimat, arra lettem figyelmes, hogy egyszer csak sok fehér köpenyes szalad, és abba az irányba néztem, amerre ők igyekeztek. El voltam teljesen veszve! Piszokul féltem. Egy rozoga kis guruló alkalmatosság fordult be a széles beton lejáratra, ahhoz a nagykapuhoz, ahonnan kerekes ágyakkal szaladtak elő, halványzöld színű uniformisokban az elsősegélynyújtásra felkészült ott dolgozók. Megállt a jármű, és nyílt az ajtó… Legyökerezett lábakkal, tágra nyílt szemekkel álltam, álltunk és ma sem hiszem el azt, amit ott átéltem: emberfélék próbáltak lebicegni a két lépcsőn — a haza földjére. A hajuk poros, szürke, csomókba összeállva, mint egy — egész, mint egy — fejfedő, ami őket még rémisztőbbé tette, az arcuk… Istenem, azok nem arcok voltak, a hét embernek egy arca volt, azok nem tekintetek voltak, azok csak szemek, tizennégy szem, amely tizennégy felé vibrált.
Elsőként egy huszonéves fiatalember próbált lecsúszni a betonra, míg remegett és sírt, de nem volt jobb keze, nem volt mivel kapaszkodnia, a ballal pedig görcsösen fogta a puskáját, az egyetlen barátját. A ruhája szakadt és véres volt, minden kilátszó testrészén friss seb tátongott. A tekintetében pedig segélykérő, vádló félelem és higgyék el, szégyen! Ott álltunk és bámultunk: aki egyik lábára sem tudott állni azt ketten vitték, nekik „csak” a fejük volt bekötve.
Hihetetlen volt az egész, arra gondoltam felébredek, megmosdok és örülök, hogy álom volt, de nem így történt. A hét sebesült ember valós volt, valós volt a vérük, a rémületük, a feltöltött fegyvereik és a kellemetlen szaguk, ami betöltötte a meleg levegőt. Az, hogy mi ketten ott álltunk megmeredve, de az orvosok, nővérek, az ápolók, a takarítók, a mentősök, mindenki ott állt megdermedve a látványtól. 1999-et írtunk! Minket is „valaki” magához ölelt, hidegen, elgyengülve, de szorosan. Felismerhetetlen volt. Remegett és száraz ajkai csak tátogtak, szó nem szólalt. A vér, a sár, a verejték, a kosz szaga töltötte ki orrom. Nem volt undorító, csak fájdalmas, miközben a Nap mosolygott, bárányfelhők úsztak finoman a kék égen, fecskék alacsonyröptükkel díszítették a látványt és valahol zene szólt… valahol…
… de mi kézzel fogtuk a halált, néztük, mert látni lehetett a fájdalmat, szagoltuk a háború bűzét! A kezdetek kezdete volt ez, a végnek a kezdete!
Ada — Belgrád. Mindennap. Külön kártya, ami éjjel-nappal nyitotta a kórház ajtaját — csak nekem… így kísérhettem, ahogyan a fehér gépezet beindult: a porosan-piszkosan bevarrt sebeket kibontották, kitisztították, újból varrták. A tört végtagokat rögzítették, operáltak, filmeztek, vért adtak, orvosságokkal, injekciókkal látták el őket, megfürdették, megborotválták a sebesülteket, hajat vágtak, fehér ágyakba fektették őket. Csöpögtek az infúziók, a nyugtatók, fájdalomcsillapítók és antibiotikumok kombinációi tódultak a vénákba. Napokig, hetekig, pszichológusok, neurológusok, sebészek, igyekeztek, hogy újjászülessenek.
„Újjá születtek!” Ami ott megszületett, az megölte azt — ami addig élt. Ami előtte volt, és ami utána történt — túléltem. Nem járt érte kitüntetés, egyel több csillag a vállamra, csak lélekrezzenések, képvillanások, látványfoszlányok és egy visszajáró rémálom, de cserébe megszületett a „béke”.
Szeretem azt a pillanatot, amikor először pillantom meg a tengert. Kikívánkozik belőlem a sikoly, még ma is ugyanúgy, mint gyermekkoromban. Tenger! Megmászni a hegyet, majd a hegytetőről látni a nagy vizet! Hallani a kabócák dalát, és ereszkedni lefelé, izgalommal követni kanyaronként a fel-felbukkanó tengert.
Nyaralunk, 2011.
Strand. A forró homok átmelegíti a csontjaimat, miközben nézem a sok „mezítelen” embert, analizálom őket, majd a tekintetem elszalad messze, ahol a kék eléri a kéket, és a láthatatlan vonal szétmetszi a tengert és az eget. Erről nevezhették el a végtelent, egy ilyen látványról, egy ilyen érzésről, így nézhet ki a végtelen, amibe belefér az összes emberi pillanat.
Először ötévesen indultam a nagy útra. Hetekig a pozitív izgalom uralta a házat és fontosnak éreztük magunkat. Senki közülünk nem mondta ki hangosan, de mindhárman tudtuk: tengerre megyünk! Kicsit büszkébben jártunk-keltünk odahaza, és néha egymásra nézve világos volt mindenkinek — vár bennünket a víz! Anyuval egyforma strandlejáró ruhát varrattunk, kalappal. Új papucsokat vásároltunk, mert…
Most is itt ülök, tüzel a nap, melegíti a lelkem, a testem. Most is itt a tenger, sós és nagy. Nyugodt. Csillog a víztükre, szinte belevakulok, és repülnek a gondolatok, vissza — majd negyven évet. Mellettem repülnek életem eseményei.
Mókás óriási hullámok csapkodtak! A mellkasomból kihallatszott a gyerekszívem dobogása! Le-fel ugráltam, én is — és mindenki sikoltozott. Apu erős keze szorította a karom, fájt de nem bántam, olyan jó volt a biztonság. Szerettem Apu kezét, nagy, erős de finom vonalú, ápolt, tiszta, hosszú ujjai, mint egy zongoristának. Vizes volt a koromfekete haja, és nagyokat nevetett. Órákig eljátszott velem, és soha nem éreztem, hogy „rám unt” volna. Hol apuci csillaga, hol apuci zúzája, hol apuci szíve, mája, pici lánya, apuci mindene voltam. A türelem megtestesítője volt.
A hullámok észrevétlenül nőttek, és mi önfeledten, pajkosan játszottunk, mint két gyermek a zsivajgó tömegben. Annyian voltunk, hogy egyszerre kicsi lett a tenger, megtelt. És az utolsó kép: Apu fura fintora, ahogyan arcon vágja a víz, majd a rémült tekintete… a karom kicsúszott az erősen szorító kezéből.
— Aaaaapuuuu — és teleszaladt a szám vízzel. Se súly, se tér, se idő, se irány, semmi, ami megfogható vagy elérhető lett volna. Egyszerre hideg, sötét és leírhatatlan hangos csend lett. Másodpercek? Percek? Fogalmam nincs! Még akkor is, amikor feladtam a harcot a vízzel, amikor már nem kapálództam, és nem próbálkoztam Aput hívni — ma is világosan emlékszem —, még akkor is, mikor már a sötétség ölelt, tudtam, hogy ő keres. Egy percre sem kételkedtem abban, hogy megtalál. Apu nem adja fel!
A következő emlékkép: éreztem, ahogyan bontja a hajam a tenger, szétoldja és játszik vele, ahogyan a víz részévé válok, a hajam elterült a mélyben, lebegett, mint én. Utólag megtudtam: Apu kétségbeesetten kutatva a víz alatt a hajamra talált, Apu a hajamnál fogva húzott a víz fölé. Borzasztó nap volt ez mindhármunknak, mindenkinek megvolt az oka arra a szörnyű csendre, ami a lelkünket uralta. Mindhárman tovább fontuk fejünkben a történetet. Kimarta a só a torkom, se beszélni, se nyelni, se sírni nem tudtam, de az én Apukám megmentette az életem.
Nekem ő (ma is) igazi hős!
Sok-sok évre rá én próbáltam őt megmenteni, de nem sikerült. Nyolc hónapig harcoltam a sorsa és a kegyetlen betegsége ellen: kaktusz, gomba, víz, különféle gyümölcsök és zöldségek a világ minden tájáról, étkezési programok, energiák, kuruzslók, gyógyszerek, orvosok, kórházak, műtétek, terápiák.
— Nagy lehet a baj, te lány, ha te így vigyázol rám! — mondta egyszer az én Apám. És én álltam és mondtam volna, de akkor még az volt a divat, hogy a halálos beteg embert ámítani kellett azzal, hogy majd meggyógyul… és én nem mondhattam, hogy Apuci, ez a hullám most túl erős, a tenger tombol, túl makacs, el akar ragadni téged tőlem, szorítanálak, ölelnélek de hiába — belefulladsz. Az én kezem túl gyönge, csalódni fogsz bennem, én nem mentelek meg, én nem vagyok hős…
És vitte őt a tenger, csapkodtak a hullámok, sodorta tőlem őt messzire a „nagy víz”, és szomorú tekintete még akkor is értem aggódott — én pedig, hogy ne lássa, befelé sírtam, befelé hullottak a könnyeim… marta újból a só a torkom, se nyelni, se beszélni, se sírni, és egyszer csak vége lett. A nyugalom, a csend ülte meg a pillanatot. Ahogy jött a vihar, úgy el is ment, miközben megszületett a bánat — ő lett az úr.
Hogy élem túl?
Az idén nagykorú lett a bánatom. Betöltötte létezésének a tizennyolcadik évét. Nem ünnepelünk, továbbra is búslakodunk, szomorúan emlékezünk, de ezt mosollyal tesszük. Mindig mosolyog a bánatom, mert minden emlék szép, meleg, és még ha az idő kegyetlenül múlik is, nem halványodik. És befelé peregnek a könnyeim, marja a só a torkom, miközben szeretnem kell a bánatom, mert ez maradt, hordom, mint gyermeket a szívem alatt, vigyázok rá — csendben, halkan sírdogálva, mosolyogva befelé.
És nézem a tengert, éget a nap, melegít a forró homok, csillog a víz tükre, töri a nap fényét. Messze nézek, ahol a két kék találkozik, nézem a vonalat — ahol összeér a víz és az ég — keresem a végtelen végét, hogy megleljem Apám szemeit, hogy megleljem a biztonságot. Finom nyugalom tölti el a lelkem, mert tudom, Apu engem mindig megtalál, és szorosan — mint gyermeket — átölel.
A saját szemüvegemen keresztül nézem a világot, és csak arról tudok vallani, amit azon keresztül látok. Így nézem az embereket: stílusok, megjelenések, modorok, szokások, hajviselet, öltözködés, más és más egyéniség. Sokat megtudhatunk a másikról, ha odafigyelünk. És, hogy nem a ruha teszi az embert?! A ruha igenis teszi az embert, de nem úgy, ahogyan sokan gondolják. Nem a sok és a drága ruha az, ami jellemet ad, az csak esetleg státuskérdés, vagy valaki pénztárcája vastagságáról árulkodik. Mert bizony, ma az ember pénzzel veszi meg a helyét a társadalomban — de ez egy újabb és egészen más téma.
Én szeretem a gondosan összeválogatott ruhadarabokat, lehet konzervatív, komoly, merész, divatos, vagy elegáns, sportos, fiatalos, hiányos, visszafogott és pazar, de az jó, ha érezni, hogy a viselője tudja, mit hord és pont miért azt a darabot, arra az alkalomra és abban a kombinációban. És hogy ez nekem miért fontos annak oka van…
Kosmaji utca 6. Kertes ház, zöld rácsos kapu, díszesre nyírt sövény, szőlőlugas, rózsák. Itt élt az én mamikám. (és mi). Kilenc évesen egyedül voltam otthon, amikor jött a postás, sürgönyt hozott, mamika nem jött haza többé a kórházból, csak részletekre emlékszem…
Mamikának hosszú vörös haja volt, kicsit hullámos, hajkefével fésülgette a tükör előtt, harsogott a fésű a sűrű hajában. Én ott kuporogtam a küszöbön és lestem, ahogyan minden reggel „kenceficélt”. Ezt mi így hívtuk, ő meg én nagy barátnők voltunk. Nadrágot hordott, tunikával. Nem volt „igazi” mama, ő mamika volt. A korát és a kort megcáfolva. Gyönyörű volt! A legszebb nő, akit valaha láttam!
Asztalos, zöld színű, Bagat varrógépén csodákat művelt. Jöttek és vitték az asszonyok a ruhakölteményeket és legtöbben csak azt mondták: „Tudod te, Iluskám, ahogy jónak látod, úgy csináld!” És ő vart és kreált, és élvezte, hogy csinosítja őket és minden darabban volt „valami” — szívvel varrt, ezt merem állítani — láttam! Simogatta a szétterített anyagot, gondolkodott, arca szép vonásai komolyak voltak, a szeme ragyogott, ujja hegyével rajzolta az olló vonalát, mint egy művész átszellemülve egész lényével. Ha szóltam volna, csak annyit mondott: „Psszt….”. És én tágra nyílt szemmel figyeltem, tanultam, ittam és faltam a jó ízlést. A levegő tele volt valami finomsággal, amit ott éreztem először és talán utoljára. A szabó-szobát betöltötte az alkotás pillanata, valami izgalom járta át a gyermek lelkem, ami felejthetetlenül szép volt és fontos. Éreztette velem az értéket, a létezést, a lényeget. Ma sem tudom szavakba önteni. Mamika varázsolt és szívvel-lélekkel varrt és tudta: milyen anyaghoz milyen anyag illik, széles öv, keskeny pánt, felvarrás, szegés, vagy rakás, fodor és „v” kivágás… pliszír, darázsfészek, mini, loknis, karcsúsított, zsák vagy szabott. Ott kuksoltam a küszöbön és füleltem, milyen alkathoz mi az előnyös, kockás, csíkos, pöttyös, flanel, selyem, szövet, bársony… reszli, vég, férc, stepp… sok-sok szó, sok-sok emlék.
Minden anyagból kaptam egy darabkát, és varrtam én is — babaruhát. Én nem főztem játékból, én varrtam igazából. „Tudod szívem — jobb keze három ujjával az állam alá nyúlt és megemelte egy kicsit a fejem, hogy ránézzek, hogy csak rá figyeljek — a csónak nyak…” — magyarázta. „Gyönyörű vagy kislányom…” — szeretgetett meleg tekintetével, és finoman kikanyarodva az állam alól az ujjaival megcirógatta az arcom… — „szeret a mamika”. Gyakran mondta hangosan ezt a bűvös szót és neki elhittem. Néha azonban nagyon szomorú volt és fájdalmas tekintetét ma is őrzöm.
A kuncsaftok jöttek, meséltek mindent, mindenről, mindenkiről. Vetkőztek, öltöztek… mamika térdelt előttük, ajkai között szorította a gombostűket, és körbe táncolta a hölgyeket úgy térden állva és hol itt, hol ott tűzte meg félkész ruhájukat. Úgy tűnt, jó volt ez így neki, mert szólt volna ő, mondta volna — de az ajkai szorították az ő különös gombostűit, amiket én mindig megcsodáltam: fedeles átlátszó műanyag kisdobozban színes kerekfejű gombostűk. A nők pedig elfeledve, hogy félmeztelen állnak, csak mondták a szívfájdalmaikat, panaszaikat, sírdogáltak, érdekelte is őket a készülő ruha! Ő pedig „hallgatta” őket, tűzte a ruhájukat, mérte, igazította majd eltávolodva tőlük a tükörbe nézett — gondosan igazolva a látványt mondta: „Jó!” — mintha csak neki lenne fontos. Gyöngéd mozdulattal és egy kedves mosollyal megérintve a levegőt nem vevő hölgyeményt, hozzátette: — „Öltözhet!”
Én ott guggoltam a küszöbön és lestem, néha észre is vettek: „Hát ez a szép kislány?! Az unokád?” Hosszú derékígérő kócos hajkorona, összerántott szemöldökök, piros körmök (mert mamika megengedte), fapapucs és a fapapucstól összevert varas bokák, nagymintás ruha rajtam. „Igen ő az én kis unokám, úgy hívják, hogy Szipirtyó!” — és hangosan felnevetett az én mamikám. Ilyenkor megcsillant az aranyfoga, mert az divat volt, és az én mamikám értett a divathoz!
Hosszú szabóasztala sarkára hajtva fejét néha aludt egyet, majd csattogott és siklott a fekete szabóolló, aminek fogója puha ruhaanyaggal volt bebagyulálva, mert a keze reumás és fájós volt. Ahogyan a nagybácsim mondogatta „zacskós”, mert mamika „zacskót” húzott fájós kezeire, amikor tüzelt, hogy megvédje őket a szén makacs feketéjétől.
Amikor a városba készült, a szép ruhájába is mindig tűzött egy-két csodás, nem mindennapi gombostűt… nagy tükör… kencefice… fésülködés… alaposan megválogatott ruhadarabok és egy utolsó pillantás a gombostűkre, melyek, mint kitüntetés, díszítették az ünneplő tunikát.
És az én mamikám mindent másképpen csinált, mint bárki. Gondosan rendezte be a lakást, vágott virággal az asztalon, szép függönyökkel, a teát teakeksszel tálalta, a krumplipürét gombócokba formálva… az asztalnál csendet kért. Nőnapra segített verset írni anyunak, ha együtt aludtunk, mindig melegítettük egymás hátát. Mamika dohányzott. Finom mozdulatokkal, mint egy igazi városi hölgy, a kávé mellé rágyújtott. Hosszú vörös haját egy határozott de egyéni mozdulattal hátravetette, és akkor tudtam, mondanivalója van számomra…
Mostanság ha az óvodás képeimet nézegetem, valakit felismerek, valakit nem. A lányok szoknyában, ruhában vannak, csak nekem van világoskék nadrágom és halványszürke tunikám, fehér nagygalléros inggel és fehér övvel — mert nekem volt mamikám. És mamika csak egy volt, és én e miatt különös gyerek voltam, mert ő elmondta nekem, mi illik egy kis hölgynek és mi nem, még ha „Szipirtyó” is a neve.
Nekem is van varrógépem, színes fejű gombostűim. Én sem szeretem a művirágot, a nadrágot annál inkább, és sok mindent, amitől más vagyok, mint a többiek. Nekem is reggel az az első — mert mamika akkor azt mondta, hogy egy hölgy elsőként kel és mielőtt bárki látná, kiszépíti magát —, hogy „kenceficélek”. Tudok fércelni és rejtve „felvarrni”. Szeretek alkotni és élni annak a pillanatnak, amikor megérint a szépség és az öröm. Igaz én is elszomorodok olykor-olykor, de mindenáron hinni akarom, hogy van bennem egy kis mamika, egy csepp abból a különös nőből, aki megcáfolta a korát és a kort.
Tisza parti fák között nőttem fel. Lombhullató életet tanultam, szél fújta hosszú hajam, madárdal finomította lelkem, a lassú víz fodra cirógatta érzékivé bőröm, ahogy szaladva a szürke, puha homokban máig, így a Tisza mentén, ide eljutottam.
Tavaszommal ismertem meg a folyót, amikor bőséggel vitte tova a gyermekkorom. Hatalmas fáit éltetve biztosított nekem — mint a melegről érkező madaraknak — búvóhelyet. Velük fészket rakva, én örökké maradva, e víz partjának emberévé váltam. Néha-néha tavaszi dallamomba tört a hajóduda, megrettenve tőle, mint őzgida, ösztönösen lelkemre vigyázva, formálva életmódom — bátorodtam. Gyerekésszel, ha hibáztam, bocsánatkérően illatozó ibolyacsokrot szedtem, mint örömet Anyámnak, ha hosszúra sikeredett a folyó menti séta. Sétálva, rád is ott találtam, a szőke Tisza tükrében szőke hajad csillant, és akkor még halak raja vitte hírét, hogy szemed rabja lettem. Szőke volt a szemed is! Néha rád találok, ha elfáradok… és a hátadon, mint életmentő tutajon utazok, hogy álmomban a túloldalra lépve, mély iszapba süllyedve, új érzéssel talpam alatt — ébredjek. Azóta hidak szelik e folyó kanyarjait és kötik össze azt, amit nem hiába vágott ketté. Tavaszomat nyaram váltotta, miközben figyelmesen folyt a víz, medréből néha kilépve intett engem nyugalomra. Hemperegve forró homokjában, elfeledkezve tegnapról, szöktem fa mögé csókot lopni… Tisza viszi a titkomat. Hallom még a lombokat, ahogyan zizegésük szenvedélyem hangjával összeolvadva bontja leveleit, nyárfavirággal eltakarva engem, minden ítélet elöl, féltve szívem és lelkem, mert csak a Tisza vize, csak az erdeje tudja, mit érez az itt született ember.
Jártam én járt utat, de törtem én bozótokon át, hogy vizéig jutva, partján lerogyva, hűvösből figyeljem a forró nap sugarainak játékát, ahogyan Tisza színűre festi a langyos vizet. Elkábulva a tükörképtől, eltávolodva a valóságtól, a messzeségben átsikló komp vágta ketté a képzeletem. Édes ízű Tisza, te, aki mindig új cseppel mosod tisztára a korosodó életemet, Neked szólok most. Te, aki fáradhatatlanul hozod valahonnan az erőt és viszed valahova elnyűtt dolgaimat, te vagy a jó barát. Buktam egyszer-kétszer tágra nyílt szemekkel és vizedben nyugalmat leltem, csendes morajban, távoli hangokkal, elbújva mélyen, ahol elgyengült örvényed hosszú hajam csavarta kontyba, kagylódban gyöngyöt, mint kincset leltem. Így felszínedre törve, újra boldogan vettem a levegőt. Gyermekeim ringattad, óvatosan, féltve, kivárva, hogy uszonyuk és kopoltyújuk legyen, cserébe irántad való tisztelettel neked neveltem őket, úgy, hogy soha ne becsüljenek alá, hogy tisztelettel, de bátran gázoljanak beléd, érezve azt, hogy ők Tisza menti fiúk. Hagyott Apám csónakot maga után, evezzek így mind lassabban, ki-kikötve Anyám hagyatékával — ősz hajából font kötéllel — partjaid legszebb pontjain, amit és ahol a lélek nem feled. Vártam csendes hajnalt a Tisza mentén, amikor az őzek szökdelnek vissza otthonukba, búcsúztattam nappalt, lángban égő naplementével, éjszaka hallgattam a hangos erdőt, mert ugyan ember nem szól, de víz csobban, szárny suhan, ág reccsen… így napokat töltünk ma is kettesben, hogy ne tűnjön úgy, hogy senkim sincsen. Régen szomorú fűzfák intettek, hogy figyeljem, mit susog a Tisza, még nyárfa festi fehérre — aki rombol, az termékenyít — tanultam tőled.
Kiszáradt szemeim nedvesíted, hogy imádattal szívják az általad nyújtott élményt —, ami fölött már nem suhan el a zsákmányt leső erdei sas. A szürkés-zöld folyó emlékeket fest, őszi színek pompájában úszó erdősállal a nyaka körül. Vastag avarkabátomban várok itt egy hosszú tiszai telet, amikor a jég alatt a folyó majd elviszi fiatalos, nyári gondolataimat, és majd hó fedi e gondolatoktól született őszi mosolyt, én megvárom, míg „eltűnik” pihenni a Tisza, így, puha hófehér takaró alatt.
De addig — alig merem mondani — rám is vár még egypár tiszavirágzás, és meg is kellene békülnöm az emberalkotta híddal, mert már az elkopott kötéllel odakötött Apám csónakja is rozoga és hasznavehetetlen, csak a lelkem nyomja… miközben át kellene kelnem a túloldalra…
Szeretlek legmagyarabb folyó, szeretlek Tisza, mert tőled vagyok magyar, mert csak a magyar ember él békességben földdel és vízzel, összehangolva életmódját e lassú folyammal, merítve a mederből vizet, ha kiszívja erejét a fekete föld.
