Ma értem ide régi hazámból, régi-új házamból is. Eltiltott tőled a világ rendje? Alul maradtam? Izgalmasabb nem hinném, nélküled a világ? Nehezen. Bandukolva. Az útra léptem. Kászon* átvezet. Mint az őslényeknél, megcsontosodott, púppá nőtt nyakcsigolyám csúfítja testem. Rám hiába vártál, ezt érzed. Nem tudom megszeretni, ahogy végül választása sincs ember is megszereti magát? Taposómalomban rendezi el, őrli porrá vágyainak templomát. Vágytalan, elengedő, életet élővé lesz, megtanulja elfogadni a szürkén is elémagasodó hétköznapok sorát, csodaként viselni fájó tudatlanságát: a szerepéből kinőtt ostobát… Juss az otthon, juss a tehetségtelenség ( tehetség), míg áldozattá nemesül, önfeladássá nő benne az adakozás. Rátalál aztán valakire, akit magában hiába keresett, ilyen formán sosem talált?
Kászon: Kászon vizének, Kászon „pataká”nak hívták nagymamám kertjének végében folyó vizet, patakot. Ott fogtam gyerekkoromban az első halat. Vissza is dobtam..
——————————————
Anna, ide-oda… csend-zaj… lent-fent. Káosz. Sehol egy kis rend.
Magyartalan. Szórendileg, tartalmilag.
Levél. Annak is van formája, sőt…üzenete, hisz nemhiába írunk levelet…”valamit” üzenni akarunk… akár lehet „belső-monológ”…de ez nem érte el a célját, mert se út, se kapaszkodó.
Gondolat, ami nem tisztult le…
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:48 :: Marthi Anna
