„Gyulainé, édesanyám,
áldást kérnék, tekintsen rám!
Áldást kérek igaz szóval,
szívet-lelket biztatóval,
engedje, hogy Kádár Katát,
aratók szép szűz leányát –
édes mátkám! – el is vegyem
Szent Iván nap, tűz-ünnepen!”
„Eredj, fiam, más dolgodra,
vagy gúzst kötök sarkatokra!
Jobbágy fattya jut eszedbe,
s elém hoznád szégyenemre?!”
„Édesanyám, tekintsen rám,
áldást kértem voln’ igazán…
Szerelmünk rég megpecsételt
s kalászt szedő búval érlelt!”
„Áldásom lesz és kérheted,
válogass szép úrhölgyeket,
vagy maholnap megfogatlak
s katonának soroztatlak!”
Gyulainé Márton fia
– nád közt kell majd bujdosnia –
négy lovat kötött hajnalba’,
betyár lett az istenadta.
Bánatával, mit idő fon,
csikasz helyén hált zsombékon.
Erdőn-mezőn csillag várta,
úgy kísérte anyja átka.
S Kádár Kata jegykendője
egy nap fordult vérvörösbe –
pedig csókkal, gyönggyel varrta,
s gyöngyei közt könnyel adta.
Gyulainé egy szem fia
bevágtatott hét faluba
kérdve juhász, csikós szavát,
merre látták Kádár Katát.
„Kádár Katát?… Tóba lökték…
Szent Iván nap… Éjjel tették.
Követ raktak szép nyakába,
akkor látták utoljára…”
„Hol az a tó? Mutassátok
gyilkos habját, hol hullámok
kincsem őrzik, egyetlenem,
lelke-rabolt szép kedvesem!”
Nádsóhaj lett Márton szava,
meghallotta Kádár Kata:
„Sem nem élek, sem nem halok,
szellők szárnyán gondolkozok
vizek felett, habok alatt…
Ki az, aki boldog marad,
s ki az, akit elveszejtnek,
bár nem ártott embereknek!”
Gyulainé fia, Márton
ment a vízbe, át a nádon,
át a habon, át a fodron,
halott kedvest megcsókoljon.
Örvény, mélység nyílt előtte,
ködfal zárult s víz mögötte,
s Kádár Katát úgy csókolta,
mintha tavirózsa volna!
Holtak nevét Márton anyja
márványkőbe faragtatta,
egyiket az oltár elé,
másikat csak úgy, fal felé…
Sírjaikból virág fakadt,
két viola nyírfa alatt.
Együtt nőve hajladoztak,
esthajnalban illatoztak.
Gyulainé sarlót hozott,
pedig térde meg-megrogyott,
gyökerüket tőből tépje,
mielőtt még sírba térne.
S egy nap hangot, túlvilágit
hallott, miben kard világít,
benne Mártont, fiát vélte…
Átok hullt az irigységre!
„Kenyered is kővé váljon,
húsod csontodról lemálljon,
szíved zúzzák kőtengeren,
minden falat kínod legyen!
Kéneső hulljon fejedre,
ha csak gondolsz gyermekedre,
s derekad bárki ölelné
mosdóvized váljék vérré!
S lépted mikor hídra téved,
túlfelén rőt lánggal égjek:
szemed süljön, megvakuljál,
amér’ ily bús sorsra szántál!”
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 11:57 :: Pásztor Attila - Atyla
