Pásztor Attila - Atyla Szerző
Vezetéknév
Pásztor
Keresztnév
Attila - Atyla
Ország
Hungary
4 év 7 komment

Bartók Béla és Juhász Ferenc tiszteletére

 

 

 

Volt egy öregapó, szakálla, mint a hó,

őszülő ereje sziklákat roppantó.

Fél-karja rettenet – hegyeket görgető;

pillantása néma – csontokat zörgető.

Volt néki, volt néki kilenc szép szál fia,

testéből sarjadzott kilenc szép szál fia,

kik anyától lettek éjféli órában,

– egyszerre születtek holdfény hamujában.

 

Nem nevelte őket semmi mesterségre,

szántásra-vetésre, csordaterelésre,

hanem csak növelte hegyet-völgyet járni,

bolygó ösvényeken szarvasra vadászni.

 

Volt egy öregapó, szakálla, mint a hó.

Egy szem’ sugarával világot pusztító,

más’ szemsugarával világot teremtő,

harmad’ sugarával jövendőt jövesztő!

 

Az erdőket járta – hajtotta révület,

fiait vezetve sem szánta éhüket.

Sűrű setétségben, hajnalok hajnalán

szótalan követték hegyláncok nyomdokán.

Hajtotta mindegyre bagoly suhogása,

holló ébredése, kakas rikoltása!

Hajszolta fiait bivaly erejével,

s pörölt a sebekből szivárgó rőt vérrel!  

 

Kerek Ég asztalán szótalan követték,

kínok folyt könnyeit szívükbe rejtették!

Edződtek vergődve szörnyű kősziklákon

– homlokra feszülő tövis egy se fájjon!

 

Kilenc szép szál fiú csak vadra vadászott,

irdatlan Ég alatt ingük is elvásott.

Szívükre kérget szőtt fájdalom s ígéret:

nem féltek már Halált, sem a Sötétséget!

Csak vadra vadásztak, meg sosem pihentek,

sűrű rengetegben pallós hídra leltek.

S tettek fogadalmat – sejtvén a jövendőt –,

felejtsék apjukat, az érchegyet döngetőt!

 

Pallós hídra leltek, csodaszarvas nyomra,

nyomokban fény csillant – mintha forrás volna!

Forrása csillagnak, csillagrendszereknek!

Szarvas-ének bődült – nyomába eredtek!

Íjakat feszítve irdatlan Ég alatt:

követték mindegyre, miként az atyjukat…

 

S utat tévesztettek rengeteg ösvényen,

meg is megszomjaztak a nagy sötétségben.

Szarvas nyomból ittak, szarvasokká lettek,

agancsok ághegyén gyertyák díszelegtek!

Fejükön korona, csillag koronája

pislákolt – nagy Égnek ezeregy forrása.

 

                            *

Az ő édesapjuk várással nem győzte,

haragját szem’ közé, homlokára tűzte,

s elindult keresni kilenc szép szál fiát –

legkedves’b s legidős’b fiút a legkivált!

 

Hűvös forrás mentén ért keskeny pallóhoz,

ahol a rőt kakas háromszor rikoltoz,

míg a nap sugára holt lelkeket ébreszt,

s hol a ködfal vára tűnő semmivé lesz!

 

Odaát szarvasok kilencen figyelték,

a puska ravaszát ágak mögül lesték.

Apjuk már fél térden – sárba ereszkedvén –

célzott egy fiára – ina sem reszketvén.

 

Ina sem reszketvén fia szóval szóla,

Igével – homlokán fenn a Nap korongja:

„Ránk te sose célozz, kedves édesapánk!

Tűrtünk mi eleget s tűrt az édesanyánk!

Menj haza békével, amíg megteheted –

hetedhét országod óvja meg Istened!

Ha nem – bizony tűzünk szarvaink hegyére

s onnét hajigálunk téged rétről rétre!

Hegyekről hegyekre kősziklához vágunk!

Ízzé-porrá leszel, amit nem kívánunk!”

 

 „Édes szeretteim, kedves gyermekeim!

Gyertek vélem haza sarjadzott véreim!

Jó anyátok vár már, a fáklyák is égnek,

Az asztal is készen – egyedül tinéktek!

Az asztalon serleg, aranyszínű borral…

Aggó szívünk telve – telis tele gonddal!”

 

Leghívebb, legkedves’b csodafiú-szarvas

szóval így felele: „Jó atyánk, ránk hallgass!

Te csak eridj haza jó édesanyánkhoz,

nevelő dajkánkhoz, tűzhely hamujához!

Mert a mi két szarvunk ajtón be nem térhet,

szabott küszöb előtt nem hajthatunk térdet!

A mi karcsú lábunk hamuba nem léphet:

patáink szikrája – ha kell – sziklát éget!

 

A mi karcsú testünk gúnyába nem járhat,

szájunk haló vízből inni nem kívánhat!

Hanem csak ihatunk a hűvös forrásból:

kútfőknek kútkövén az Ég harmatából!

 

                            *

Volt egy öregapó, szakálla mint a hó.

Hegyeket görgető, hegyeket megtartó

irdatlan ég alatt nagy Időt teremtő!

Magokból életet pusztítva növesztő!

Volt néki, volt néki kilenc szép szál fia,

testéből sarjadzott kilenc szép szál fia.

Nem nevelte őket semmi mesterségre

– szántásra-vetésre, csordaterelésre.

Hanem csak növelte az Ég alatt járni,

csillagok ösvényén szarvasra vadászni.

Szarvas nyomból ittak, szarvasokká lettek,

szülői házakba többé nem térhettek!

Parazsát tiporják családi tűzhelynek,

karcsú testük többé gúnyát nem viselhet!

Maguk útját járják, nem isznak pohárból,

nem isznak serlegből, bort sem fakupából!

Hanem csak ihatnak fény-tiszta forrásból,

s forráskút vizéből – kútfők italából.

 

 

 

 

5 év 10 komment

elhangzott Pleidell János (1915 – 2007) születésének centenáriumán

 

 

 

Fényből vagyok, fényből jöttem – vezérel az Égi Bárány…

Tengert mért nyitna előttem, lépte nyoma ha szivárvány?

 

Elhívott – játszó világba –, tövisek közé hogy hulljak,

hol szárnyszegett károgás ma árkot ásva temet múltat.

 

Fortély leskel… Kaktusz-szemmel pallost kovácsol az elme.

Megyek, égő keresztemmel – fojtana bár s megkövezne.

 

Magam vagyok szín és ecset, pusztába vetült némaság,

kit szorít a „nincs kereslet” és az „alig kerül barát”.

 

Létezem, mert lélek vagyok, szívem csillaghitet ápol.

Pingálom a Krisztus-napot – kitaszítva ős-hazából.

 

Küzdök, amint Ádám tette konok korok útvesztőin –

botladozva és nevetve ciprusaim, hegytetőim

 

satírozom, fényesítem – amerre vad busók járnak.

Lelkem papírra feszítem, álmaim lettek a vásznak!

 

…Ma már messzeségben járok – négy felhő a párnám csücske,

gondolatok szárnyán szállok, esthajnalt festvén ezüstre.

 

S függönyöd, ha meglebbentem, míg akvarellt, pasztellt nézel? 

Öröm lobban fény-kezemben, hiszen látom, hogy mit érzel…

 

 

 

5 év 4 komment

Manóvilág produkció… Horváth Endre zenéjére (hangjegyek szerinti ritmusban)

 

 

 

Fényben szikrázó világ

a tóban ringatja magát.

Pille-álmon a szűrt szivárvány

színei tűnnek át.

 

Békák hangja a nádason

röppen szöcske szárnyakon.

Zápor ásít a hegytetőkre,

dombot ha ködbe von.

 

Gomba nő a völgy ölén,

mint erdők csöndje a fák tövén.

Habja csillan ezüst pataknak

halacska pikkelyén.

 

Lomhán úsznak a fellegek,

szárnyat bont a madársereg

a lomb felett, ahol a fény dalol

s egy manó a fák alól!

 

Refr. I.:    Vigyázzunk a Földre!

               Rajta az erdőkre, mezőkre!

               Tavak kristály vizére és a

               tiszta, jó levegőre!

 

Táncra perdül sok gyerek!

A szellő ámul, a Nap nevet!

Manók őrzik e szép világot,

s dalok az ünnepet!

 

Refr. II.:   Vigyázzunk a Földre!

               Rajta az erdőkre, mezőkre!

               Tavak kristály vizére és a

               tiszta, jó levegőre!

5 év 6 komment

Henri Fantin-Latour festményéhez 1882

 

 

 

Kalapjában zörgő virág – száraz, szúrós a tekintet,

szívburok rég farsangi bált őriz – nyomát szerpentinnek.

Bódulat volt az az örvény? Leányságból kifordító?…

Önkényt szabhat ma a tömjén, de botlást nem ismer kígyó.

…Álarcban várt, mint Júlia – szerelemről mit se tudván.

Rózsának lángra gyúlni ma? Csepp szikra kell vágyak útján.

Táncolt – nem sejtvén a latrot. Festményt ígért s bók, halandzsa

mint Boccaccio-kori dalnok űzte őket holdudvarra.

Szoknya lebbent, és a bakfis rabmadár lett, kifeszített,

kalitkája ringó konflis – sikolyhoz fel ló nyerített.

 

Pár hónap telt, el is vetélt, félelmet fogant a magzat,

ónlavórban liternyi vért nem gyónhatta meg a papnak.

Kuruzsló tette a dolgát, kétszerre hatott a főzet.

Isten tartotta az ujját: anyasága felejtődhet.

Hű szeretőt, aki meddő s idomba zárja a düftin,

vigasztalja lámpaernyő, könny sorol szép gyöngybetűin:

Naplót ír – alighogy pirkad – fonalát sodorja álom,

rejtjel, ami újfent hírt ad, túl e színt-játszó világon.

…Maradjon-e rangban, címben? Hordjon legyezőt – kínait,

vagy a kincsekre legyintsen s oldozza fel gyűlt kínjait?

Legyen csalános apáca vagy nyílt sarkak utcanője?

 

Hol az álmok igazsága, s hol a lélek útvesztője?

Váljon aranykarperectől; zafír, nyakék se övezze,

vesszen csendes halászöböl-kastélyával Loire-mente?

Mi kórház volt háborúkban – falak itták a könyörgést,

seblobtól hol tébolyultan hallgatták az ágyúdörgést…

Charlotte harcolt. Szabadságért – hisz szerette Párizst, Bordeaux-t!

Pergőtűzben halt hazáért, becsülték, mint levélhordót.

Büszkeségét lánglelkében asztrálsíkon is tartotta,

díva lett a vörös sipkás, fürge lábú kisfiúcska.

S ma, mint kit rég felszarvaztak, ismét Operába készül,

hol zárt hónaljak izzadnak s fűzőktől a borda kékül.

 

 

5 év 10 komment

Marc Chagall festményéhez

 

 

 

Égre s földre tekeredve leng a szatócs bő szakálla,

villámot vonz fellegekbe, bolondgombát kalapjába!

Hamut szór vagy ruhát szaggat? Sirámokból merít erőt,

hízeleg, hol szállást adnak, de törvény sújt földművelőt!

Lába porzik, vasútszélen fügét lop fűzkosarába,

arany verődik zsebében…Ülne Krisztus szamarára?

Évszakot lép – panaszt tegyen: a Messiás hova késik?

Mózes hitet tört a hegyen, hisz Talmudra sem emlékszik!

 

Magva szerint: kiválasztott, „isten” előtt megkövezhet,

mert, ki Életet árasztott, nem lehet Ura köveknek!

Minek erdő, ősz falombja, május vágyott csicsergése?

Szaporodjék Síva dombja s mellé szüzek kesergése!

Savanyú a kapált szőlő? Egy – a Hatalom az édes,

Yehova Éj-útja hörgő holtak csontjától beszédes!

S ki mást pártol? Majmonidészt – s megkövetvén Nikodémuszt

idéz démonikus ítészt – Vénuszokról hintve rébuszt!

 

Képmutatás? Folyót rekeszt! A porhintést újra kezdi:

mosolya zárt börtönretesz, „glóriája” sábeszdekli.

Szó s Égi Rend: csillagoké. Árnyékvetők a planéták.

Sárgolyó a sárkányoké, de ki gyógyít vakot, bénát?

E kérdés szekérfordító igazmondást is követel!

Vér-ikont őriz Torinó s mire tanít az a lepel?!

Darwin elméje – kalitka, Lélek szabja meg az Utat,

evolúciónk szent titka: banánért majom sem ugat!

 

Az ördög ma vesztét érzi – fél világa virtuális.

Malmok kövét is kivérzi, jelszava: most ölj, de máris!

Míg pörög a keménykalap, Napszélt nem jósol a Tóra

s ahol állnak cirkuszfalak, szaporább – a diaszpóra!

Deklinált a vér, erőszak – Szószövetség csöve NATO

gyehennára csecsemőt rak: klónozott lesz Jack s Renátó?

Máglyát ki hord – egyre többet – hamvadhat-e szentelt ima?

Magvetőket s megvetőket égetne Vég-amnézia?

 

Tejúton, hol kecskét fejnek, Életfán levél sem terem.

Híre-hamva sincs keresztnek: ingyen-hurok a „kegyelem”! 

 

 

5 év 6 komment

Luis Haertas festményéhez

 

 

 

Álarc mögött macska-lélek,

megkopaszt, ha játszmákba nyúlsz:

zsebben hordja szerencsédet,

– szemfüles vad, éber hiúz!

Ereiben pénz csordogál,

mosolya kész – női szeszély,

vihog, dőlhet hat kártyavár,

– vénát nyúz a vak szenvedély.

 

Váltója a sebességláz,

ikont fest rá – pimasz grimaszt,

gyönyört, ha hoz a padlógáz:

bolydulhat egész Las Vegas!

Bűvészek bohóckirálya,

tehetség – ős! – Jolly Jocker,

élveteg vágy inspirálja,

por s hüvely, ha veszt, a pótszer.

Limuzinban gorgófőkkel

whiskyt vedel vagy osztrigát,

s hímringyót tart – közerkölccsel

terhelve pár csúf hárpiát.

 

Kikből lesz ily utca-démon,

kifacsart pornó-ereklye,

celeb, akin diadémon

csillog Bacchus s Pán keresztje?

Nézd – felülről ezt a bolygót,

mennyi rajt’ az idült mocsok!

Találni hozzá hasonlót,

hol a Gonosz ilyen konok?

…Megszállottak életútja

tróntól árnyékszékig vezet.

Bárki Rómát ha felgyújtja,

törlődik az emlékezet?

 

Önpusztítás vagy Vég szele?

Hőhalált sulykol a hírek.

Rákban bankár-világ keze,

bolond, akit megrémíthet!

Vakcinákkal vakítanak,

génjeinket szétszabdalják?

Tiltják, amit sugall a Nap,

– felfedné bűnök legalját!

Fortélytól pusztul szép fajunk,

kötele gúzs, font félelem,

ránk zúdul, mit letagadunk,

– kendőzi még a kény-elem.

Szemhéjon ránc, ólomfesték

s Lipót mezeje virágzik,

kéjben vonaglók az esték,

hol belváros alviláglik.

Tűnt fél-agyak torz vigyorán

suhan át, mi eszméletlen…

Villódzó sor, led-tartomány

nem kérdheti: mit vétettem!

 

Meteort vagy retro-poliszt

kíván magának az Ember?

Tanyánk vagy a makropolisz,

amit az Ég meg is szentel?

Nyíljon virág! Holtak helyén

sóhajtsanak fák, ligetek!

Fedjük fel a múltak kövén

betűvel írt álhiteket!

Isten van, hisz párban élünk:

Mi – férfi-nős Atyja-Fiak,

míg egyben tart csillagléptünk

Tejútján a fény-forgatag!

 

 

5 év 6 komment

egy árvácska monológja

 

 

 

Nyúlok, ha megszorít utcakő vagy márvány,

ott, hol a harmathoz vér tapadna járdán,

s nyílok, ha lelkek közt farkas-éh üvöltöz’

készülvén ólomtól loccsant agyvelőkhöz!

Csecsemőt siratok s temetetlen anyját…

Mért, hogy szép bolygónkat untalan felszabják,

s vétek, ha megvalljuk – utunk Igaz Élet!

„Rendünk” hisz olajos, ködlő semmivé lett.

 

Kidobott sárga folt? – virulni ma gáton!

Csillaggá hamvadni elnyűtt bőrkabáton,

s árván, míg bomba hull sírhantot kimérve…

Szélben – hogy porladjon vasmadarak népe!

Vajúdok! Fény felé illatozva s tisztán

mélyül a gyökerem – kész a „bakancslistám”:

Tövemre bárki lép, megtart a szivárvány.

Koronás kútfőkön túl – az Égi Bárány!

 

 

5 év 10 komment

Anyák napjára 2015

 

 

 

Fogunk s hajunk szála ritkul, emel még, de sajdul a kéz.

Szorgos napok rendje hígul s fokról fokra lépni nehéz.

 

A Holnap: mi lassan telik, egybe foly’ a tenyérnyi múlt,

álmaink’ angyalok lesik, vágyerőnk, mint mécs ha kihúnyt.

 

Rakódnak a szarkalábak, húz a fej, ha térd bicsaklik,

zsibbadnak a kopott vállak, míg az Élet eliramlik…

 

Így köszöntlek – szép csendesen. Hisz egy fiad ritkán vigad.

Ma örömtől könnyes a szem, amitől várt Halál riad!

 

Tartson Isten vagy feszítsen – mennyekből szól bennünk a húr!

Lábadhoz rózsát terítsen, s míg hajnalt sző: óvjon az Úr!

 

 

5 év 8 komment

Adriaen Brouwer (1605-1638) festményéhez

 

 

 

Szél süvölt vad ordításban, ereket bősz harag pattint,

nagyivók közt villongás van, falra hányt a szó s az abszint…

Korcsmákban időt ki szalajt? Summások nyújtják az estét,

zsivány tetőz asztal-zsivajt, kibic-trükkjét hogy kilesték.

Szájzugban csepp fogpiszkáló rejtjelt ad, ha magas a tét,

nyerhet ma mind, ki favágó: duplázni a semmicske bért!

 

Sorslapot húz gazdag, szegény. Halomban csillog a zseton.

Csend izzik –, szerencse s remény parazsát szívja a breton.

Légy zizzen posztókalapra, párától lázas a zwikker,

van, ki ujjpercét harapja, másnak passz vagy dáma: pikk kell.

Fedezet nélkül ad bankot, szivart gyújt az új pénzváltó,

hogy bújtasson lárvaarcot – esélye cinkelt, a káró.

Terítése póker… S bezzeg, kibukik a hamis kártya,

eggyé válik Vég s a Kezdet: balta áll szemöldökfába!

Zenészé a hátsó ablak, vonókat ment a józanész,

s bődül, kit orvul „becsaptak”, vasökle a szívtől nehéz!

 

Füst oszlik, fel szemhéj szakad, csitulnak a vasütlegek.

Hold mögött a Kaszás halad lassítván a tűnt éjfelet.

…Hajnalt vár a deres szántás, rögre károgás telepszik,

kapufélt ölel a hányás, gőzében kilincs melegszik.

Gördül a nap – szürke restség –, tört tükrén jég, horpadt tócsa,

s tántorgó, öles részegség roskad lámpás otthonokra.

 

 

5 év 12 komment

Anton Azbe festményéhez

 

 

 

Dolgoztam lezárt bányákban,

szemfedőt hol szénpor csipkéz…

Vaklóként botlott a lábam,

– szívlapáttal lendült a kéz.

Tizenhatszor másfél tonna

nyomta csillés kamaszvállam,

egy volt a nő- s férfinorma,

– kardos ekevassá váltam.

 

Agyamba kerék sikoltott –

zsebet lyukaszt, annyi a bér:

„Köteled így magad sodrod,

s priccsre zuhansz pár centime-ér’.”

…Eljárt a szám… és a kezem?

Bosszantott tán fülledt zsivaj?

Láng futott izzó lelkemen

s csattant, mint vészt jósló vihar!

 

Söntés sarkán dőlve álltam,

s egy kalapos – megkísértett:

feszített íj lett a hátam:

szolgaságomér’ dicsértek…

Veres ember, Roth heroldja,

szava kecskék bolondsága,

hálóját húsz körmén fonta,

mintha lennék szúnyoglárva!

 

Nyelve pörölt, néha kivárt…

Fizetett tán két konyakot:

„Szabad elvű, miénk a Párt!

Ma vívjuk meg – a Holnapot!”

Lökte az észt, tárcája nyílt,

gombszemében bankó pergett.

Szívem rég szűz csillagra-nyílt,

papírcsomót balga kerget.

 

S folytatta: „Mint hal a vízben,

fickándozhatsz télbe-nyárba!

Szajkózd azt, mi Hitben nincsen;

forradalmunk úgy kívánja!

… Testőröket vár a Rendszer!

Posztot kívánsz? Bármit elérsz!

Öveden kés, töltött fegyver,

aki gyorsabb, nem éri vész!”

 

Ültünk – füstös szegelletben,

gyomrom’ facsarta az undor:

gyűlölet csapongott bennem

vásárra vitt Belzebúbtól!

Vakolni „csak” szívet kelljen,

hazugság hol hámoz-hímez?

Legyek láncszem Clán-rendszerben,

gyalázat kössön száz hírhez?

 

Szembeköptem, ahogy illett

s borítottam rá az asztalt,

a kocsmalég is kicsiny lett,

bár sok tekintet marasztalt! 

…Utcára löktek a minap –

tizenegy esztendőt tűrtem,

gerincem lett a vádirat:

„szent ügyük” amér’ csepültem!

 

Új Időnk van, hé, Emberek!

Isten barmán kódszám csillog,

s az, ki szabadságot temet,

ma fehér gallérban villog!

Birkaság – tűrt nyájtudatban

bámul s kész földig hajolni,

s kinek ajkán már lakat van,

álmatlan’ fog – robotolni?

 

Pásztor Attila - Atyla Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.