Marthi Anna : Múzsátlan

 

Képzeletem már nem jön velem.

Oda.

 

Összegyűjtögetem levelenként

a csendet, őszi kosárravalóm,

hervadt fodrú, felsírt, kisírt

valóm. Zordabb ne légy, adj

pihenést. Pihegő lélekőr a jó is.

 

A pillanatnyi

lehetséges

szó szerinti

halott.

 

Valahol egyszer magamra lelek.

 

Ez ugye háttal állva készül el most,

a Napnak.

 

Már letörölted a palatábláról nevem?

 

Mehetek illúziókat tépni? S ha nehéz,

jöhet még keservesebb is, hát nekiülök,

eltépkedem, mit már cipelni nem ildomos

rágondolni sem, csak tépkedés közben

látom amint fonnyadó kezeim közt

búsan ül, magába roskad egy papírdarab,

lehajtom szamárfülét e versnek, erre

sincs szükség már, lopva még eszembe

jutsz.

 

Nem kívánok magamtól búcsúzni,

 

befejezetlennek hiszem,

 

ami nem kezdődik el

másban.

 

Milyen humoros.

 

Be sem fejezett

érzelmeimmel

viaskodok,

s hiába

engedem el –

maradnak.

 

A világ nincs HÁT

baj,

 

álmom

mégis eltűntél.

 

Sok szomorú óra vár.

Sápadttá, sovánnyá nevel.

Szemfényvesztés lenne, ha

ismét szelíden hívom rejtekéből,

simogatom megmaradt, sima lapomat.

Múzsám elhagyott. A papír érintkezik

érzéseimmel, végighúzom ujjaim.

Betűk helyett könnyek folynak,

ma nekem mindent szabad.

Szabaddá lettem ismét.

A fehér lap misztérium.

Régóta álmodtam bele, most

visszakérte az Úr. Hiszen

megértem, gyönge szálon csüng

a szerelem, röpte most

szárnyszegett madár, és csak

gubbaszt, akárha kályhamelegre

ítélte volna a tél, magában beszél.

Romlik szeme, másképp csipog,

csőre koppanása –

három pontra korlátozott…

 

*

 

U.I.: A sör habjában ne láss felhőt,

nem bújik többé oda egyetlen apró mosolyom

sem.

Legutóbb szerkesztette - Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1318 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak