A minap vettem azt a szemtelen fáradtságot, hogy elmentem egy kulturális estre művelődni. Néha rám is rám fér az ilyen úri huncutság! Higgyék rólam, nem vagyok olyan buta parasztgyerök, mint aminek látszom.
Egyszer egy barátnőm megjegyezte: „téged sem az eszedért szeretlek!” Örültem a kijelentésének, mert sem a szépségemért, sem a pénzemért nem szerethetett. Valami más gyönyört nyújthattam neki, amitől belémájult. Mivel nem vagyok hencegő típus, azzal pediglen nem akarok dicsekedni.
Inkább arra vagyok büszke, hogy életem során sok boszorkány, szögedi, vásárhelyi, makai, békési édesítette, vagy keserítette meg az életem.
Le és ki is írtam a viselt dolgaikat, úgy, ahogy egy tisztességes parasztgyeröknek szükségeltetik ígyen cselekednie.
Írtam egy szentmihályi boszorkányról, nevezetesen Sánta Máriról is, de álmomban sem gondoltam volna, hogy az édösegyjó anyukája nálánál is ügyesebb boszorkány.
Bár, amikor nála jártam Tótkomlóson, sejthettem, hiszen csak igazi boszorkáknál van egynél több macska, valamint kakas.
Az sem kerülte el a figyelmemet, hogy a Tótkomlósi templom tornyának tetejéről valakik leszedték a keresztet.
Azt pedig okosan tették, nem úgy, amit a tótkomlósi legények tettek az 1950-es 60-as években.
A történet magja pediglen úgy kezdődött akkortájt, hogy Komlóson elszaporodtak a boszik. Fiatalok voltak, szépek, csábosak, de hihetetlenül veszélyesek.
A templommal szemben állt a kocsma, a kocsma előtti keresztúton pediglen holdtöltekor az összes boszorkány összegyűlt legényt fogni.
Azt a boszorkányt, akit a társnői kiakartak stafírungozni, felküldték a templom tornyán álló keresztre. Szinte bele is görbült tőle az a kereszt, de azért nem pottyant le onnan. Sőt, megadóan tűrte, hogy a kis boszi onnan lesse azt a mámoros ifjút, aki részegen kitántorgott a kocsmából. Míg a társnői a keresztúton varázsigéket mormoltak, a kis boszi kányává vált, az ifjú fölé repült, felkapta, s az ágyáig meg sem állt vele.
Reggelre az ifjú arra ébredt, hogy ő bizony egy ártatlan szépleányt rontott meg.
Hiába ment a templomba gyónni, a pap nem hitte el, hogy bizony a boszorkány rabolta el őt, semmiről sem tehet.
A pap ezer miatyánk után kirótta reá a penitenciát: szűzlány rontásáért a büntetése csakis házasság lehet.
A boszorkányok jót nevettek, s innentől kezdve minden egyes holdtöltekor, egy-egy tótkomlósi legény elrablásra került. Addig-addiglan, míg a legények megunták a legénylopkodást, s kieszelték, hogy járjanak túl a boszik eszén.
Aratóünnep estéjén, amikor az egész falu a bálban mulatott, pár markos legény odament a kocsmához, felkapták, s megfordították. A hátára pedig a régi ajtó hasonmását rápingálták, hogy a boszik ne vegyék észre a trükköt. A lóvátett boszik, innentől kezdve hiába várták, hogy kilépjen az ajtón egy legény, biza, annak híre-hamva se volt.
Ehhez a történethez pediglen mi köze Sánta Mári anyukájának? Nagyon sok! Ő volt az a boszorkány, aki az egészet kitalálta, s ő volt, aki először rabolt el egy falubeli legényt.
Nekem persze tagadja, de én biza tudom! Hogy honnan, nem árulom el, de ránk maradt egy tótkomlósi nóta, mely a fenti történetet hitelesíti:
Tótkomlóson a kereszt,
templom tornyán a kereszt,
minden éjjel, minden éjjel
egyenes.
De, ha görbe a kereszt,
a boszorkányt ne keresd,
a boszorkányt az ágyában
ne keresd!
Ott ül fenn a kereszten,
részeg legény reszkethetsz!
Mert, ha meglát a boszi,
legénységed elveszi,
legénységed biztos
elveszi.
Miért jutott eszembe ez a rege? Mert azon a kulturális műsoron ott ült Sánta Mári anyukája, s amikor meglátott, erősen megfenyegetett a mutatóujjával. Bizonyára rájött, hogy nem hittem neki, s félt, hogy megírom a történetét. Ímé, hát tényleg volt oka a riadalomra. Kipletykáltam az esetet, ahogy köll.
Előmottó: Alábbi írást, csak és kizárólag férfiembörtársaim olvassák, mivel asszonyembör ha olvassa, lehet hirtelen felindulásból történő szemvilágkikaparás áldozata lennék.
Elég furcsa, hogy a Nemzetközi Férfinapot pont olyan időszakra tették a nagyokosok, amikor az igazi parasztembör a levágandó kocája sonkáit méregeti inkább. Disznótorosra készül, melynél okosabb kulináris és egyéb élvezeteket el sem lehet képzelni.
Ezért hát engedd meg kedves férfitársam, hogy tanulságként leírjam neked azt a régi disznótorost, mely a Szeged melletti Szentmihályon egykor megesett.
Igaz, arrafelé agyonhallgatják a történetet, hiszen melyik szentmihályi kikapós asszony nem irigykedne, hogy nem vele történt meg. Persze a végkifejletet szívesen kihagyná a történetből.
Patkós Jankó, aki a szegedi Hangász utcában lábszomszédja volt Dankó Pistának, a híres cigányprímásnak, igencsak értett a kannarázógatáshoz, na, meg a Böske pendelyének emelgetéséhez.
Tudományát kiszélesíteni egyáltalán nem esett nehezére. Ennek gyakorlására ki-kijárt a szentmihályi Fehér-partra horgászni.
Hogy halat fogott-e, arról nem beszél a fáma. De arról igen, hogy Böske epésen megjegyezte nékie, miközben Jankó nadrágjából szedegette ki az odaakadt horgokat:
— Te, Jankó, mék vót az a harcsa, aki tégöd így mögakasztott?
— Jaj, te má, Böske, el nem tudod te azt hinni, milyön nehéz vót húzni-vónni azt a több, mint ötven kilósat, amelyike ráakadt a horgomra. A beste nem adta ám magát! Hiába vót mindön, beakadt az a nádizsombékba, s úgy mögpattant előlem, hogy a végén én akadtam horogra.
Persze, Jankó azt már nem árulta el, hogy azt a harcsát szentmihályi Pösze Marcsának hívták.
De hívták azt Julcsának is, Pannának is, meg ki tudja minek. A szentmihályi anyakönyv nem maradt ránk, melyben az összes akkori hajadon lyányka bejegyzésre került.
Kérded tőlem, tisztelt olvasóm, hogy miként került Patkós Jankó Szentmihályra? Elmesélem én, mert Nepomuki Szent János, aki rajtam kívül még ismeri az esetet, nem fogja. Azóta megmerevedett a nyaka a sok nevetéstől, amit akkor kapott. Magam komoly úriemberként nem tehetem, hogy kinevessem Jankót, így nyugodtan tudom a betűket róni.
Az pediglen úgy történt, hogy Szentmihályon egymásra talált két gerlice, s ha már egymáséi lettek, hívták a papot, megesküdtek örök hűségre egymásnak.
Nevüket rejtse jótékony tisztelet. Igaz a történet úriember módjára ért véget, de ki tudja ki milyen galádságot olvas ki belőle.
Szavam ne felejtsem, az Ámen után pediglen héthatárra szóló lakadalmat csapott az ifjú pár. Ahhoz pediglen meghívták a fiatal Dankó Pistát és cigányzenekarát bazseválni.
Dankó már akkor olyan szívszaggatóan tudta húzni a nótát, hogy a darvak zokogva hullottak alá. Ha pediglen vidám Dankó nóta járta, az összes szentmihályi baromfi együtt ropta a násznéppel.
Jankó pediglen a zenekar kannaveregetőjeként akkor düllesztette ki legjobban a mellét, s akkor sugárzott legszebben fekete szembogara, amikor a menyasszony feléje fordult a táncban.
De a menyasszony sem volt rest felfújni picinyke szájával azt a fátyolt, hadd lássa az a szép szál cigány legény, hogy az ő szeme is izzik, mint az őszi haraszt, amikor égetik.
A lakadalom végén a hálás vőlegény az egész zenekart meghívta a házukhoz a téli disznóvágásra.
Mivel az pediglen messze volt, így esett meg — mint fentebb írtam —, Patkós Jankó egész nyáron a Fehér-parton harcolt a ficánkoló harcsákkal.
Amikor pedig eljött a disznóvágás, meg is jelent a zenekar. Húzták a nótát a pörzsölésnél, a kolbász-hurka töltésnél, de még a disznósajt préselésénél is jelen voltak. Az esti torra már mind a segédek, mind a háznépe igencsak elázott az ágyaspálinkától, meg a homoki vinkótól. Akadoztak a nyelvek, homályosan láttak a szemek.
Észre sem vették, hogy a kannarázogató romagyerek, s a ház asszonya jobb híján, a Füstölő-házba bújt be.
Nem is lett volna az baj, hiszen kíváncsi szemek nem látnak be oda. Azonban itt most nagy kalamajka keletkezett. A ház ura ugyanis a füstölőt összetévesztette az udvari latrinával, s dolgát végezni befordult oda.
Amint befordult, úgy ki is tántorgott onnan, mert a homályban felfedezni látta az ő hites feleségének meztelen körvonalát, s egy férfialakot. A sikongatásokból, nyögésekből pediglen megállapíthatta, hogy nem a sódart akasztják ott a füstölő rúdra.
A benn lévők a nagy etyepetyében semmit nem vettek észre.
Annál inkább a felszarvazott férj bosszúját! Az ugyanis fogta magát, s alátüzelt a füstölő háznak.
Meddig aszalódott ott a szerelmes pár, ki tudja. A mulatozók is csak annyit láttak, hogy kicsapódik az ajtaja, s Jankó szűzanya meztelen rohan át az udvaron, ki a kapun, neki az országútnak. A dühödt férj pediglen szitkozódva, átkozódva, vasvillával kergeti.
Amint Jankó Nepomuki Szent János szobrához ért, akkor döbbent rá, hogy biza, nem Szegedre vette az utat.
Szerencséjére addigra üldözője elfáradt, s az sírva, átkozódva rogyott le a szent lábához.
— Mit vétettem én, ó, mit? Ezt a cafkát mindig jól tartottam, mindent megadtam neki, amit kért. És tessék, most megcsalt.
Nepomuki Szent János alig bírta lenyelni a nevetését, melyet a látványtól kapott, s így szólt a felszarvazott férjhez:
— Az asszonyok már csak ilyenek. Ők nem csak férjet akarnak maguknak, hanem férfit is. Ha nem vagy jó férfi, megcsal, ha tetszik, ha nem.
Megértette a szent beszédét a férj, s nem törődve Jankóval, hazakullogott, s úgy lekapta az asszonyt, s oly alaposan megdöngette, hogy attól kezdve más férfi már nem is kellett annak. A döngetés módját nem árulom el, találja ki mindenki vérmérséklete szerint.
Az eset valódi károsultjai azonban a szentmihályi hajadonok lettek, mert Jankót többé nem látták a Fehér-parton horgászni.
A mostani szentmihályi lányok sem beszélnek róla, hiszen reménykednek, hátha Jankó újra felbukkan.
“Venyigénk fürtjei már mind lefosztva ím”*
Álmos csendben bánatosan ing az óra.
Méla Nap süt a párát lehelő tóra.
Az álmok és a dús gerezdek
hová tűntek?
Üresen kongnak akár az estek.
Fáj a kertek fonnyadó magánya,
készülnek a hamvasztó halálra.
Talán még néha vidám borozások
hangja száll, túl a korhadáson.
A parton főznek még a halászok,
a kondérban rotyog a halászlé,
de fázik már a barát, s a násznép.
A menyasszonynak lobog a kontya,
fonnyad virága,
s holnapra már elfelejti,
milyen volt a csókja,
s az esti nászdal, mit neki dúdoltak.
Venyigéink lassan elszáradnak,
dideregve ülünk a teraszra.
Hej, őszi esték, de elmúlt a nyarunk,
őszbe tekeredik a lobogó hajunk.
Szelíd lesz a nóta, fáradt a zsongás.
Közelgő tél konok szele ront ránk.
* idézet Guillaume Apollinaire Vendémiaire c. verséből.
Na, kérem alássan! Ha kérem, ha nem kérem, de bizony Ősz koma egyre-másra be-bekukucskál felénk az ablakon is, meg a hegyek-dombok-mezők fölött is. Onnan is tudni ezt, hogy duruzsolnak a darazsak a szőlőszemeken. Azok a duzzadt szőlőszemek pedig lassacskán úgy kicsattannak az egészségtől, hogy szinte belecsurognak a puttonyba, hordóba.
Ha pediglen ott beerjednek, előbb-utóbb borrá sűrűsödnek, s a szomjas vándorok eszét élesítik, vagy bolondítják meg, attól függően hány hektót iszik meg a koma.
Egykor régen, amikor még az ősapámnak a dédapja hátulgombolós nyoszolyalakó volt, már akkor is a szekszárdi dombokon termett a lé, s mikoron beérett, folyt le a torkokon. Aztán volt, aki a kocsmaasztal lapját bámulgatta alulról, volt, aki meg olyan erőssé vedlette át magát, hogy csak másnap gondolkozott el azon, vajh, ki löccsintette képen borral, vagy ki ütötte ki az évek óta szuvasodó zápfogát a kocsmában?
Kakasdon is történtek hasonló balesetek, ami nem csoda, mivel Szekszárdtól két köpésre, no meg egy kurjantásos ugrásnyira lakozik a falu.
Kakasdot meg nem véletlenül hívják Kakasdnak! Ott bizony a férfiembör nagy kakas a hálószobában is, na mög a kocsmában is.
Aztán, ha sok bor folyt le a torkokon, a kakasdi kocsmában dőlt el mindig annak a sorsa, ki lesz azon napon Kakasd legfényesebben kukorékoló kakasa.
Tudom, sokan szörnyülködnek e vad virtuson, de hidd el nékem olvasóm, ha a kakasdiak nem lettek volna ily bögyösen rátarti kakasok, akkor nem ők szabadultak volna föl annak idején elsőnek, s nem ők váltották volna ki magukat az örökváltságból.
Ennek okát a történelemírás úgy hagyta örökül ránk, hogy Nagy Erzse fia, nagy és nemes tekintetű Bezerédj István uram, mint Tolna vármegye örökös és nem örökös képviselője harcolta ki a szögényparasztságnak ott, az 1830-1840-es években.
Ezen históriai állítás hamisságát igazolni nem áll módomban, de annak titokban maradt háttértörténetét alátámasztani tudom. S ha már az ősapámnak a dédapját megemlítettem, meg kell azt is említeni, hogy ezen ősrokonomnak volt egy pletykaszájú dadája, aki a kisded korban lévő ősömet mindenáron be akarta adni pelenkáztatásra Bezerédj uram által építtetett kisdedóvóba, Hidjára. Ott mesélték el néki a való esetet, mivel, hogy a dada nem járt kocsmába, hanem besurranó ivó volt ősöm pincéjébe, máshonnan nem hallhatta. Való igaz, hogy zugivás közben pediglen nem lehet sok pletykát összeszedni. Ezt magam is erősen bizonyíthatom! A kisdedóvóban már akkor is volt olyan dajka, akinek eljárt a szája, s igaz történeteket pletykált el a másik dadának. No, szóval, innentől jutott nekem is tudtomra, mi történt akkoriban.
Bezerédj uram pediglen nem csak arról vált híressé, hogy az ország első óvodáját saját pénzén megépítette, hanem arról is, hogy oly ékesszólóan tudta magát előadni, aminek köszönhetően még a „magyar Démoszthenész” megtisztelő titulust is ráragasztották.
Életében egyszer mondott csődöt az ékesszólása, az pediglen a kakasdi útkaparóban történt egy szüreti terméskóstoló—esten, még dicső képviselő korában.
Az útkaparóba pedig azért esett be, mert a szőlőtáblákról kijőve, pont a kocsma előtt sántult le a hintaja kereke. Ha meg lesántult, épp jó helyen, mert amíg a kocsisa becammogott Szekszárdra új abroncsért, addig Bezerédj uram vígan iszogathatta a szekszárdi óbort. A kocsmáros pár petákért osztogatta a nedűt, hiszen Kakasdon az volt a szokás, hogy sohasem szabadott meghagyni a maradékot a hordóban, mert kellett mindig a hely a friss borocskának.
Bezerédj uram becsületesen segített is ezen törvény betartásában. S mert Kakasdon volt, tudta azt is, hogy Kakasdon van egy másik törvény is. Meg kell választani azon este a kakaskirályt. Kakaskirály csak az lehet, aki aznap legszebben kukorékol a kocsmában.
Bezerédj uram, minden további nélkül neki is állt, hogy új címet akaszthasson a meglévőkhöz. Gondolta, ha az országgyűlésen szét tudja tiporni az ellenzéket csavaros beszédeivel, itt a kakasdi parasztok nem fognak nála jobban kukorékolni!
Két hekto borocska megívása után, ki is szúrta magának a legpeckesebb bajszú ivó komát:
— Adjon kendnek a Mindenható jó bort és jó menyecskét! — üdvözölte a kiszemelt áldozatát.
— ..gának is! — volt a tömör válasz.
— Hát, kend nem tud beszélni? — hüledezett a képviselő.
— Minek? — kérdé a koma.
— Hát, hogy megérthessük egymás szavát!
— A meg má mire jó?
— Hogy tudjam, mit képviseljek az országgyűlésben.
— A bűrit! — válaszolt a koma flegmán.
— Hogy, hogy a bűröm?
— Hát, úgy, hogy kendnek van kutyabőre, képviselje azt!
— Miért, kendnek mije van?
— Adósságom! Azt meg né képviselje, mert akko az csak szaporodni fog!
Megakadt a szó, s nyomban benn is rekedt Bezerédj uramba, s akár hogy erőltette, ki nem csusszant több belőle.
Tudta, hogy a kakaskodási csatát elvesztette. Mire a kocsisa visszaért oly józan volt, hogy meg sem látszott rajta a bor.
Napokig néma maradt, senki nem hallotta a hangját. Bezárkózott a dolgozószobájába, s ki nem mozdult onnan egészen a következő Országgyűlésig.
Ezután mit cselekedett, feljegyezte a krónika, nem kell nekem ahhoz kommentet fűzni. Ímé:
„Az első nemes földesúr, aki 1836 után jobbágyaival örökváltsági szerződést kötött, s megkönnyítette jobbágyainak a megváltakozást. Amikor az 1844-es országgyűlésen a közteherviselés ügye hosszas vita után megbukott, a következő megyegyűlésen adózásra kötelezte saját magát. Ezt az eljárását Széchenyi a >pisztoly idő előtti elsütésének< nevezte.”
Egy kommentár azért engedtessék meg.
Akkoriban még éltek nemes urak. Vajon, most mi a helyzet???
Köztudomású tény, miszerint már születésem óta nem vagyok normális. Szerencsére ezt kevesen tudják. A nálam gyengébb észjárásúak nem látják, a nálam okosabbak pediglen nem akarják megsérteni gyenge lelkivilágomat, s inkább jót mosolyognak magukban, de a titkomat megőrzik.
Legutóbb például szentmihályi Sánta Mári és köztiszteletben álló barátnői rávettek arra, hogy idén velük nyaraljak Bükkszéken. Ennél nagyobb bolondságot elkövetni, kész szégyen! Igaz, jobban jártam, mint a magyarok a foci EB-n, mert ott a belgák ellen 4:0-ás arány keletkezett, de nálunk a nő-férfi aránya 4:1-re sikerült. Tehát, a becsületgól be lett lőve. Próbáltam én az arányokon változtatni, ám a barátaim, amikor megtudták, hogy négy hölgy lenne a társaságunkban, heves tiltakozásba kezdtek. Volt, aki arra hivatkozott, hogy neki elég az otthoni elnyomatást tűrnie, nem kell neki plusz teher. Volt, aki meg arra, hogy tuti nem fogja tudni az EB-t látni, hiszen a hölgyek között a „Barátok közt” izgalmasabb néznivaló.
Az utóbbiaknak nem lett igazuk, mert a felesleges vitát megoldotta a bükkszéki kocsma. Ott is lehetett a meccseket nézni. Sajnos az elnyomatás kérdésében igazuk volt, mert már az odaút során degradálódtam GPS-nek.
Maya barátnőm, aki a kocsit vezette, azonnal kezembe nyomta a térképet, s a navigálás feladata rám hárult. Ha véletlenül későn szóltam, merre kanyarodjunk, jött is az „áldás” a szájából.
Amikor pediglen Bükkszékre értünk, galád módon kirekesztődtem a konyhából. A hölgyek sütöttek-főztek, s nekem szó nélkül kellett az eredményt elfogyasztani. Azóta is fogyókurás recepteket tartalmazó internetes oldalakat böngészek.
Takarítanom sem kellett, amit égbekiáltó igazságtalanságnak éltem meg. Kénytelen voltam kiülni olyankor a teraszra és kéjesen kortyolgatni a jó kis egri borocskákat.
E súlyos elnyomatásra Maya barátnőm rátett még egy lapáttal, amikor ő kellett ahhoz, hogy megismerkedjek Margit néni bugyogójával.
Három évvel ezelőtt jártam már Bükkszéken. Személyesen találkoztam Margit nénivel, aki a Fürdő utca 5 szám alatt lakott. Talán még útba is igazított, ha valamit kerestem a faluban. Ám arról, hogy Margit néninek híres bugyogója van, fogalmam sem volt.
Margit néni azóta az égi mezőkről figyeli Bükkszék életét, s talán ezért van, hogy a helyiek bátrabban beszélnek a bugyogójáról.
Mi úgy ismerhettük meg, hogy az üdülőből elindulva a faluba, oly szélességben elfoglaltuk az úttestet, hogy azon minket megkerülni, még egy szúnyognak is becsületére vált volna.
Természetesen ilyenkor szokott történni, hogy másnak is kedve támad arra járni. Mögöttünk egy biciklis úriember meg is szólalt:
— Kérhetnék egy kis kerékpárnyomot? — bőszült ránk atyánk fia.
Maya kisasszony sem volt rest a válasszal:
— Én meg kérhetnék egy kerékpárt?
Az úriember nyomban leugrott a biciklijéről. Értette, hogy alföldi utakhoz szokott bokánk már cipóra dagadt az itteni lejtős úton. De nem ám, hogy odaadta volna a járgányt. Nem, hanem inkább mellénk szegődött gyalog. Jobban mondva a hölgyekkel kokettált erősen.
Szó szót követett, s mint kiderült, a falu életét jól ismerő úriemberünk a helyi legendákban, pletykákban jártas személy.
Természetesen a hölgytársaságnak mesélte el Margit néni bugyogójának történetét, ezért elnézést is kérek, hogy én körmölöm le papírra.
De ímé a mese magva:
Mint írtam, Margit néni a Fürdő utca 5 szám alatt lakott, s Istenke szép hosszú élettel áldotta meg. Hagyományos népi viseletet hordott, emlékszem földig érő többráncos fekete szoknyájára.
Akkor is hasonló szoknya volt rajta, amikor a falu apraja-nagyja összes előljárójával együtt csinnadrattás születésnapi műsorral lepték meg az otthonában.
A helyi iskola diákjai is szép, kerek műsorral készültek. Miután a diákok előadták magukat, jól nevelt gyerekek módjára leültek a háttérben, s tovább figyelték a köszöntőket, amiket már a felnőttek adtak elő. Egyszer csak, Margit néni arra lett figyelmes, hogy a gyerekek izegnek-mozognak, s egyre jobban tekergetik a nyakukat. Mintha a szoknyája alá akarnának kukkantani.
Amíg a műsor folyt, addig Margit néni nem szólt semmit. De, amikor befejeződött, csak furdalta a kíváncsiság az oldalát. Odament az egyik gyerkőchöz, s rákérdezett:
— Kisfiam, miért akartatok ti a szoknyám alá nézni?
A megszeppent gyerek irulva-pirulva, nagy nehezen kinyögte:
— Apukám mondta, hogyha itt járunk Margit néninél, nézzük meg a bugyogóját is, mert az nevezetes látvány Bükkszéken.
— Igen, a bugyogómat akarjátok látni? — csattant fel az öregasszony. — Akkor gyertek, megmutatom én nektek!
Azzal karon ragadta a lurkót, s kivezette az udvarra. Az ünneplők követték őket. Amikor a ház utcai oldalához értek, rámutatott a kiskert egy pontjára:
— No, itt a bugyogóm!
És valóban. Ott a kertecskében egy kis darabon bugyogott, bugyborékolt fel Bükkszék legnagyobb kincse, a Salvus víz.
Margit néni azóta eltávozott, de az a bugyogó most is ott bugyog. Alkalmi mesélőnk büszkén mutatta meg nekünk. Szégyellem, hogy annak idején nem ismertem ezt a történetet. Nem készíthettem fotót arról, amikor Margit néni megmutatja a bugyogóját. Azt a bugyogót, ami remélem az idők végezetéig ott fog buzogni, s mindenki Margit néni bugyogójának fogja hívni.
Mécsesek fénye lobban,
akár a lélek lobbanásai.
Fáradt viaszcseppek,
emlék-mosolyok között
némán ülve,
fáj a szemem.
A kőpad hideg,
vacog a hiányod.
Kereslek, a képzelet
lát téged. Téged,
emlék-mosolyok között levitra prodaja.
“Kikönyöklök a szeles csillagokra”
Kikönyöklök,
látlak. Látlak a
felhők között. Remegnek
a mécsesek. A mécsesek
fényéről mit meséljek?
Fáj a szemem,
nem vagy,
nem lehetsz emlék.
Árnyékod fakó,
lepergő
irisz-hártya csend.
Fáj a szemem,
Talán nem is félek,
vibráló fények között
a fénykép csal.
Te nem lehetsz már
öregebb se vénebb.
Fáj a szemem.
A sírok csak vannak,
hazudnak. Hazudják
a tested. A tested
nem eltakarható,
a szemed sem,
a mécsesek fényében
kiolthatatlan.
Az idézet, Pilinszky: Apokrif c. verséből származik.
tekintettel a 7torony est előtti városnéző sétára. Ha a Gyenes térre értek, tudjátok történetét.
Tisztöltetöm kendöt, Jucus néném!
Ha má úgy bévetődtem Köcskemét városába, há, ne higgye ám, hogy úgy gyüttem ki belőle, mint hülyegyerök a kukoricásbó! Ganajosan, me azt ki nöm állhattam, hogy ne tapossam mög a vecsörnyére készült hajábakrumplit vélötlenül, melyöt kend tött bé néköm a tarisznyába.
Na, mög azzal is több tudás akadt bé a fejömbe ütődni, hogy mögtudhattam a Cifra palota alatti titkos kamra titkát. Ott őrizték azta bizonyos kaftánt, amit Mikszáth nagyjóuram mögírt!
Én má, asszondom, nem írom mög nála jobban, pedighát töhetségöm néköm is lönne hozzá. Ott mászott az belém, ahol a bölcsőm ringatták. Legalábbis, mögüzente néköm a pap, hogy a bölcsőmmel együtt rúgjon mög a köcske, ha töhetné, maga tönné mög. Mivel töhetségöm neköm van hozzá, így nömigön vagyok töhetségtelön, az má bizonyos. A helyösírási hibákat mög nézze ám kend el néköm, nöm én töhetök arról, hogy ittön-e lönn az alföldön nincs valamirévaló oskola ahó jól taníttyák mög az embörfiával. Igazándiból kend se panaszojja föl néköm, mert a maga macskakaparását hat napig forgattam, miután végülis kiugrott belőle, mit is akart írni néköm.
Löhet, mert ott Köcskemétön má nincs annyi vérszopó szúnyog, mint a böcsületös múltban, s azok má se vesszőt, se pontot nöm pötyögtetnek szúnyogszar formájában a firkájára.
Me tuggya ám mög kend, hogy néköm elmondták ám a Déllő-tó legendáját, amit kendtől úgysem hallottam vóna, hiszön inkább a köcskéket föji, boszorkánykodik, ahelyött, hogy okosabban figyölne arra, hol is vót a Déllő-tó. Láttya, néköm szögedi parasztgyeröknek emondta egy bicskás köcskeméti hajjakend a kocsmában két kupica között.
Szóval, addig is tudtam, hogy István királyunk nagy királ vót, fél országot végigportyázta, hogy a keresztöt mindönki lölkébe béégösse. Különösen Ajtony nagyúr vót a bögyébe, me ő még mindig más hitön vallotta magát, s nagyon körülgette a körösztvízet. Húsvét táján prüszkölt lögjobban ellöne.
Amiko mög a királ bévetötte magát zsoldosaival Köcskemétre, ott aztán az is kiderült, mönnyira asszonylelkű hada vala nékie. Mármint a királnak, nöm ám Ajtonynak. Arról rögényt még nöm hallottam.
Me tudd mög ám, néném, hogy a Gyenös téren, ahol fázósan szoktad a dagadt lábadat napfürdetni, bizonyám ott táborozott hajdanán a királ. Ott biza egy nagy mocsaras tó állott, a Dellő.
No, úgyi mily okos lögényke vagyok, hogy még erről is tudomásom van néköm. Az atyafinak, ki elrögélte néköm a kocsmában elhiszöm, me részög embör sosem lódít akkorát, hogy né higgyök néki.
Különösen mióta Háry Jánost ledöfte a bor, s már azóta nagyot sönki söm mond, kivéve a politikusokat.
Szóval ő mondta mög néköm, amikor István bévetődött Köcskemétre, Ajtony mög kirobogott előle, a királ tábort ütött a Déllő-tó partján. A marcona serög pediglen oly gyáván viselködött, hogy mindön döfölödő szúnyogot agyon akart csapni. És mitől ez nömigen úgy működött, mint az ellenség, a harcot elvesztötték. Gyáván mönekülőre vötték a dolgot, s síránkozva járultak a nagy királ ölébe:
— Urunk, királunk, nagy veszödelöm ért hozzánk, mivel ezön vérszopó fönevadak nömigen tágulnak, vérünk szíjják.
Mérgössé vált ettől a nagy királ, s mögfenyögette söregét:
— Anyámasszony ütödött hadát hoztam én el, ti gyáva nyulak?
— Egy életünk, egy halálunk, de mi ilyön ellönséggel nöm tudunk hadra mönni! — sírták a katonák. — Vigy minket igazi csatába! — könyörögtek.
Mögsajnálta a királ a söregét, s bévonulván sátrába, addig addiglan imádkozott, hogy egy förtelmös szélvihart támasztott a szúnyogok ellön, s az úgy kitakarította őket, hogy többé látni söm löhetött egy szömet se belőlük.
No, látod, néném, ilyönképp tösz a jó királ! Mögvédi alatvalóit mindön veszödelömtől. Nöm úgy, mint kend, aki hagyta, hogy a mönyét elrabolja a lögszöbb kakasát.
Szóval, néném, bévetöttem magam Köcskemétre, s ímé legendát találtam, s ehelyütt most kendnek mögírtam.
Maradok tisztölettel Kend íránt: Jankó
„csak míg az ősz végigcsorog a reggelt gyászoló ablak félvak üvegén,
megállítanálak magamban,
hogy köréd gyűlhessenek újra nagy szemű gondolataim”
( Nagy Horváth Ilona: Mi fennakadt)
A kávégőz az ablakra fröccsen,
gyöngyözik kövér csöppben,
széthasadt hajnali vágyam,
kinn ülni a nyár lugasában.
Nézem, a fények játszanak,
a pajzán levelek hullanak.
Elsöpörném a darazsak röptét,
harapnék mosolygó körtét.
Cigarettát sodornék lassan,
hámot dobnék kóbor gondolatnak.
Innám a reggeli pára leheletét,
nem gondolnék arra, mi úgyis sötét.
Megint ősz van, nyárrabló ősz,
fenn a magasban kánya köröz,
lenn az avarban csillan a fény,
nem hallani többé tücsökzenét.
„csak míg az ősz végigcsorog”
elcsitul bennem a fájdalom.
Kávém még forró, rajta a hab,
remegve hívja még, a nyarat.
Jávorka Csaba: Gorgo c. festményére
Átlépni Hádész kapuját
– a sirályok hallgatnak.
Titkaink voltak,
megpecsételt szent titkok.
Lefolyt előttünk az életed.
Könnyeztél?
láttad arcát a reménytelen
szerelemnek?
Perszeusz, hol van az érctorony?
Hol van a pajzs,
tükre a szenvedésnek?
Hol van a barlang csendje?
levágott fejek, hajfonatok.
Lefolyt a véred!
Pegaszosz szárnyalása
kihasítja gyökereit az emlékezésnek.
Eurüalé könnyezett,
Sztheino fürtjeit én akartam.
Medúsza álmodott,
s a barlang mélyén
kővé váltak a holtak.
<div class="head
