Galambos Viktor Szerző
Vezetéknév
Galambos
Keresztnév
Viktor
6 év Nincs Komment

Binyamina — folytatás

 

Gioacchino Rossini huszonnégy éves, amikor tizenhárom nap alatt megalkotja A sevillai borbély című operáját, harmincnyolc éves korában megírja hattyúdalát (a Tell Vilmost); ezt követően nem komponál semmit élete hátralevő harmincnyolc évében.

A többi zeneszerzőtől (akiknek legtöbbjük éhenkórász volt) Rossini abban üt el, hogy milliomos lett belőle!

Mivel az a felfogása, hogy egy szép zenét éppen úgy lehet élvezni, mint egy szép nőt vagy finom ételt, egy vendéglőt nyit Párizsban, ami rövid idő alatt a lángelmék találkozóhelyévé alakul át: ide jár Victor Hugo, Liszt Ferenc, Frédéric Chopin, George Sand és még sokan mások. Rossini kitűnő szakács, különleges ételei ma is ismertek.

Többek között James Rotschild báró is gyakori vendége (és egyben barátja) Rossininek. A zeneszerző beszéli rá a bárót a Château Lafite borgazdaság megvételére, hogy végre legyen egy hely, ahonnan minőségi borokat lehet beszerezni. Innen a bankárcsalád új foglalkozása: a bortermelés.

Megjegyzendő, hogy a Château Lafite manapság is az egyik Rotschild bárónő vezetése alatt áll, és pár ezer dollárért igen jó minőségű palack bort lehet ott venni!

James fia, Edmond Benjamin biztosan olvasta a Bibliában a következőket:  

„Mikor pedig eljutának Eskol völgyéig, lemetszének ott egy szőlővesszőt egy szőlőfürttel, és ketten vivék azt rúdon; és a gránátalmákból és a figékből is szakasztának.” (Mózes 4., 13.24)    

    „Azt a helyet elnevezék Eskol völgyének; a szőlőfürtért, a melyet lemetszettek vala onnét Izráel fiai.” (Mózes 4., 13.25)

Eskol ugyanis héberül fürtöt jelent.

Megjegyzem, hogy ez az Eskol nem messze van Gázától, és jelenleg nem éppen a szőlőfürtjeiről híres, hanem inkább az oda potyogó palesztin rakétákról.

1882-ben ennek alapján határozta el Benjamin, hogy megbíz egy új bevándorlót (Michael Chamiletzky-t), hogy kezdjen el itt Izraelben is szőlőt termeszteni; így született meg itt a falu mellett a Tishbi borpince. Azért Tishbi, mert Bialik (a költő) átkeresztelte Chamiletzky-t Tishbi-re. Ennek a Tishbinek az unokája üzemelteti ma is a borpincét, amely évi egy millió palackot forgalmaz. Az egyik nagybani vevője (140 ezer palack) az IKEA. Azonkívül a világ minden tájára exportálja a borokat. A borpincét zichroninak nevezik, mert akkor Binyamina még nem létezett.

A báró lassan felvásárolta Zichron Jaakov és Binyamina környékén a földeket, melyeknek nagy része láp volt. Binyaminát, egészen a mai Hadera városig mocsarak vették körül, egy valódi maláriafészek. Ez a betegség sok telepessel végzett. Először az eukaliptuszfák ültetésével próbálkoztak, de később rájöttek, hogy a mocsarak lecsapolása az egyetlen megoldás.

Bennszülött barátnőnk apja 1922-ben kapta földjeit a bárótól. Keserves munka árán mára hatalmas gyümölcsösökké alakultak, amelyekből a gyümölcs a világ sok tájára eljut. Mivel azokban az időkben a falu környékén rengeteg jázmin virult, 1925-ben a báró parfümgyárat alapított, amely jázmin-illóolajat termelt, de közben Európában elkezdték a szintetikus illóolajak előállítását, és a helybéli jázminolaj előállítása már nem volt gazdaságos. A parfümgyár épülete 1940-ben a Hagana-nak (zsidó paramilitáris védelmi alakulat az állam alapítása előtt) szolgált búvóhelyül.

A következő lépés 1952-ben történt, amikor elhatározták, hogy a meglévő épület mellett borpincét létesítenek, mivel a kornyéken már nagyban termesztették a szőlőt. Egy Zeltzer József nevű, Miskolcról bevándorolt borszakértő vette meg az elhagyatott parfümgyárat és borpincét alakított ki belőle.

Nagy fejlődésnek csak 1992 után indult a vállalat, amikor egy hollywoodi cég tulajdonosai vették meg a borászatot, és komoly beruházáshoz kezdtek, hogy a legkorszerűbb technológiákat biztosítsák.

A régi patinás illatszergyár épülete megmaradt a borpince vendégfogadójanak, ahol a kitűnő ételek után lehet kóstolgatni a borokat, hangulatos környezetben. Az épületet tavaly két és fél millió dolláros költséggel felújították, most még szebb, mint volt.

Az épületet egy nagyon szép park övezi, ahová esténként ki lehet ülni egy kis borozgatásra. Egy másik park van a borászat előtti téren: ezt a Bibliai Öt Gyümölcs parkjának nevezik, és tényleg: szőlőtőkék, fügefák, datolyafák, gránátalmabokrok és olajfák vannak benne, padokkal és lugasokkal váltakozva:

Az amerikai beruházásokkal új korszak kezdődött a binyaminai bortemelésben.

Először is — különböző juttatásokkal — rávették a szőlősgazdákat, hogy nemesebb szőlőfajtákat termesszenek és szakosodjanak a különböző fajtákra; azután felszerelték a borászatot a legkorszerűbb gépekkel, a tölgyfahordókat a legjobb cégektől vették. A borpincét légkondicionálták úgy, hogy a hőmérséklet és páratartalom állandóan a kívánt szinten maradjon a négyszáz négyzetméteres, öt méter belmagasságú helyiségben.

Az eredmény nem maradt el: jelenleg kiváló borok nagy választékát termelik, melyek minőségét a nemzetközi versenyeken számos arany-, ezüst- és bronzéremmel ismerték el. A testvérváros Tokaj küldöttsége is nagy elismeréssel adózott a boroknak, amelyekkel megvendégelték őket.

A vállalat évi három millió palack bort állít elő. A következő fajta vörös borokat említem: Cabernet Sauvignon, Merlot, Shiraz, Tempranillo, Zinfandel, Malbek és Pinot Noir. A fehér borok: Chardonnay, Sauvignon Blanc, Viognier, Emerald Riesling, Semillon, Muscat Gewurtztraminer és a világ egyik legrégibb bora: a Muscat Alexandria. Persze minőségileg is vannak különbségek ugyanazon fajta borok közütt, így a „Special Reserves” családhoz hosszú ideig — kizárólag hordókban — tárolt borok tartoznak, a „Kramin” viszont gyümölcsízű, fiatal borok gyűjteménye, stb. Binyamina évi három millió palack bora csak tíz százalékát teszi ki Izrael évi harmincmilliós termelésének.

Általában itthon élvezzük a borokat és ebéd után gyógyszerként, koleszterin ellen felhajtunk egy-egy pohárral (tényleg alacsony a koleszterolunk!).

Aki pedig az El–Al repülőgépein látogat Izraelbe, már az úton megízlelheti a binyaminai borokat, mert az izraeli légitársaság gépein kizárólag ezeket szolgálják fel.

6 év 3 komment

fotó: táblajátékok a medencében

Binyamina- Shuni

 

Az ezredfordulón történt, hogy a fiamék elhatározták: Haifából kiköltöznek Binyaminára, ahol egy új lakónegyed építésébe kezdtek, és főként a hightech-ben dolgozó vevőkre számítottak.

Egy éven keresztül folyó látogatások után, amikor láttuk, hogy a közvetlen közelükben még épülnek házak (és mivel éppen nyugdíjba mentünk), elhatároztuk: mi is itt veszünk lakást ─ s így aztán már tizenkét éve falusiak vagyunk.

Miután ideköltöztünk, napi sétáink alkalmából elkezdtük felfedezni a falut és környékét.

Először is rájöttünk, hogy a falu végén nincs kurta kocsma, és nem oda rúg ki a Szamosra, hanem a Krokodil patakra! Ezt azért hívják így, mert állítólag száz évvel ezelőtt még vidáman lubickoltak benne az egyáltalán nem kedves hüllők. De akkor még itt a völgyben lápvidék volt; egy igazi maláriafészek.

A rosszhírű patak a Carmel hegylánc legdélibb csücske alatt folydogál. A falu szélétől egy szép sétány vezet a hegy lábánál található Jabotinsky park bejáratához, ahonnan fel lehet mászni az ókori Shuni maradványaihoz.

Miután az utcánk végén található kis parkban felfedeztük egy római vízvezeték alapjait, fel voltunk készülve, hogy találunk még Római-kori emlékeket, de ami Shunin van, minden előzetes várakozást felülmúlt.

Ahogyan azt a Bibliából tudjuk, ez a terület (éppúgy, mint Dor), a Manasséé törzsé volt; Shuniról már a Talmudban (Kr.u. 220) is írtak. Ekkor a Szent Föld már százötven éve római uralom alatt állt, és időszámításunk első harminchét évében Nagy Heródes a római császár tiszteletére már felépítette Caesareat, melynek vízvezetékei az egész környéket (beleértve Shunit és a mai Binyaminát) behálózták.

Shuniban azonban más is épült: nagyon érdekes társítása volt az épületeknek, tudniillik a hatvanhét méter átmérőjű, 3.000 férőhelyes amfiteátrum mögött egy óriási fürdőmedencét is felhúztak.

Karim Abu Mock, a haifai egyetem archeológusa szerint ez a medence az ókor legnagyobb úszómedencéje volt, az alján érdekes mozaikokkal, amelyekről kiderült, hogy különböző játékokra szolgálnak, mint például a táblajáték. Még az úszósávok vonalai is ki voltak rakva a medence fenekén.

Az archeológusok nem kis meglepetésére a leletek azt bizonyították, hogy itt egy, a mai idők fogalmai szerinti exkluzív Country Club-ról volt szó, ahol a gazdag caesareai patríciusok a májusi Maimas-t ünnepelték a Föld istennő tiszteletére, és Aesculapiusnak hódoltak.

A forró nyári napokon a medence hűs vize úszóversenyek, vízi játékok, pogány rítusok és orgiák színhelye volt. Ezt a feltevést az is megerősítette, hogy a korabeli zsidó írásokban óvták a vallásos férfiakat a hely látogatásától, mivel ott a római hölgyek meztelenül fürödtek.

(Azt hiszem, jobb reklámot nem is csinálhattak volna a helynek!)

A vizet egy ─ Shunitól délnyugatra található ─ forrásból hozták, amely a caesareai vízvezetékrendszer része volt. A medencében ma is látható pár meztelen hölgy, igaz, bazaltból vagy márványból: Achiam Shoshany, Párizsban élő szobrászművész alkotásai. Az amfiteátrumhoz csatolt helyiségekben is az ő szobrai láthatóak kiállítva, és ott a kis múzeum, tele római kori leletekkel. A körülbelül 500 kiállított tárgy ékszerekből, csatokból, gombokból, háztartási tárgyakból, továbbá (ami külön érdekesség) orvosi műszerekből áll. Ezekben a termekben feltehetően üzletek és raktárak voltak, és talán az amfiteátrum öltözői. Mellettük feltételezhetően egy piac is lehetett, ivóvizes kutakkal.

Később, a bizánci korszakban (Kr.u. 324-637) olajprés működött ezekben a helyiségekben, azután már csak a török időkről (1517) tudni, hogy fogadónak építették ki Shunit. Ezeken a meglévő épületeken ez meg is látszik: olyanok, mint egy kastély.

A huszadik század elején (1914) egy ─ Haifán élő ─ gazdag kereskedő, bizonyos Effedi Salim Houri vette meg Shunit és a körülötte lévő földeket; ő alakította át az épületet magtárnak, ahonnan a neve is ered (Shuni = magtár, arabul). Az első világháború alatt Shuniban volt az angolbarát Nili földalatti szervezet székhelye.

A háború után Palesztina angol fennhatóság alá került és Shuni eléggé elhagyottá vált; ezért telepítette Jabotinsky 1939-ben erre a helyre az Etzel jobboldali függetlenségi mozgalom főhadiszállását. Innen nem egy akciót hajtottak végre a brit fennhatóság ellen. Ezeknek az időknek az emlékműve látható a csodaszép parkban, amely körülveszi az amfiteátrumot és a hozzátartozó épületeket.

Az ásatásokat 1968-ban kezdte meg a Zsidó Nemzeti Alap, a Los Angeles-i Stanley Chase adományát felhasználva. A helyreállítási munkálatokat is ők végezték.

A történet 1868-ban, Párizsban folytatódik a Rossini-féle vendéglőben. A tulaj azonos A sevillai borbély alkotójával. Hogy mi köze ennek Binyaminához, azt a folytatásból fogjuk megtudni.

 

 

7 év 2 komment

 

„Hallod-e Rozika te, gyerünk a moziba be,

Tudok egy olyan mozit, hogy valami csuda…”

Ha jól emlékszem, valahogy így szólt a nóta, és gyermekkoromban ez a csudamozi ott volt Erzsébetvárosban, hivatalosan úgy hívták, Atlantic, de minden valamirevaló erzsébetvárosi csak „Floh mozi”, azaz bolha-moziként ismerte. Azt hiszem a név onnan eredt, hogy eredetileg párnázott székei voltak, amelyekben igencsak elszaporodtak a bolhák, de amikor én kezdtem odajárni, már fából készült székeken ültünk.

Számomra azért volt csuda ez a mozi, mert a legjobb barátom apja volt a tulajdonosa, és ez által nekem szabad pótszékem volt a barátom mellet. Így aztán, ha valamelyik film tetszett, akár háromszor-négyszer is megnéztem, mint például a Tom Mix western filmeket, Stan és Bran komédiáit, vagy a Tarzan filmeket a Freidorfi Jonny Weissmüllerel. Semmiféle korlátozás nem volt számunkra, mert akkoriban még nem voltak ágyjelenetek a filmekben, és szexbombákat sem lehetett látni a vetítővásznon.

Mivel a vetítőfülkébe is bejáratosak voltunk, láttam hogyan cserélik a gépben a tekercset, ami néha nem sikerült zökkenőmentesen, és olyenkor a tisztelt közönség szörnyű füttykoncertbe kezdett. Egy másfél órás film négy tekercsen volt, ezek mindegyike körülbelül ötkilós pléhdobozokban pihent. Rendszerint két mozi bérelt ki egy filmet, aztán a tekercseket biciklin vitték egyikből a másikba. A vitelt jól meg kellett szervezni, mert mint mondottam, a vetítés megszakítása nagy ricsajjal járt.

A fent említett filmek fekete-fehérek voltak. Az első színes film csak a háború alatt érkezett a Floh moziba, amit ha jól emlékszem, ötször láttam. Ez a Münchausen báró volt, Hans Albers-el a főszerepben.

A háború vége felé már nem filmek érkeztek, hanem sebesültek ezrei, akik számára már nem maradt hely a kórházakban , így aztán a Lahovári téri iskolánkat átalakították, és mi a Floh moziban kezdtük meg az iskolaévet, de csak addig tartott, amíg beállt a hideg idő, és mivel nem volt mivel fűteni. A tanítást csak nyáron folytathattuk a Floh mozi udvarában lévő, teke-, azaz temesváriasan kuglipályán. Tanítóink a nehéz körülmények közt is megállták a helyüket. Ezt az is bizonyítja, hogy negyedik elemi után jól tudtunk írni-olvasni és számolni, valamint hogy minden gond nélkül bejutottunk a líceumba.

A Floh moziban már nem vetítettek, az új mozi a Láhovári téren volt, és már olyan filmeket is vetítettek, amelyeket a szüleink eltiltottak elölünk, mint például a Halálos tavaszt, amelyben Karády Katalin levetkőzik Jávor Pál háta mögött, de ő a tükörben látja… de csak ő, mi, akik minden tilalom ellenére belógtunk a moziba, legnagyobb csalódásunkra nem láttunk semmit…

Hol vannak azok a szép idők? A mozi immár otthon van surround hanggal, esetleg 3D-formában. A DVD lemez vagy a bot-memória tízgrammos, nem húsz kilós, mint a négy filmtekercs volt, és a korhatárjelzések a filmen egyre csökkenek, a sikamlós tartalom ellenére.

Vagy mi vagyunk maradiak?

 

7 év 2 komment

 

Gyerekek voltunk, a barátom mesélte egy reggel, hogy az éjjel, úgy éjfél táján, nagy kopácsolásra ébredt, a zaj az apja szobájából jött, ahol az apjának az íróasztala állt. Ez csak névleg volt íróasztal, valójában inkább műhelyasztal volt, és a zajt az okozta, hogy a papa egy üres konzervdoboz bádogját egyengette kalapáccsal egy vastag vaslapon.

Ara a kérdésre hogy: „Mire kell ez neked?”, a családi és baráti kőr antológiájába bevonult válasz az volt, hogy: „Majd még jó lesz valamire!”

   Ha visszagondolok, ez az akkori gondolkodásmód jellegzetes megnyilvánulása volt.

   Semmi nem dobtak el, amit valahogy valamire még használni lehetett. A lukas harisnyát megstoppolták, a lukas cipőt elvitték a suszterhez, aki féltalpat, sarkat tett rá, fa szögekkel, sőt még mielőtt kilyukadt, lekopott volna, megvasalták a sarkát meg az orrát. A kopott inget elvittük a fehérnemű varrónőhöz, aki az ing aljából kivágott vászonból új mandzsettát, gallért vart, és a kivágott anyag helyébe bevarrt valami vásznat, ami éppen kéznél volt, mert ez a rész be van dugva a nadrágba, úgysem látszik! A nadrágszár aljára koptatószalagot varrtak be, hogy az kopjon, ne a nadrág rojtosodjék. A szalagot aztán időnként kicserélték. A kötött pulóvert, harisnyát, felbontották és újra kötötték, miután levették róla a könyökvédő foltokat. A télikabát obligó ki lett fordítva, és akkor olyan lett, mint az új! Az apa elnyűtt öltönyéből, vagy a mama kosztümjéből még kijött valami a gyerek számára. A kalapos átalakította, vagy felújította a kalapokat.

   A kilyukadt lábosnak, fazéknak is megvolt a mestere, a Raindel Pintito (Temesváron), avagy a drótostót, amki a törött cserépfazekat is összedrótozta. A késeket addig fente az utcai köszörűs, amíg olyan keskenyek lettek, hogy már nem volt mit fenni.

   És persze egy olyan drága dolgot, mint egy órát vagy rádiót addig javítgattak, amíg csak lélek volt benne.

   A bútorok újra fényezése, az asztalosok megszokott munkája volt. A konyhabútort átfestettük, a padlót felfestették.

   Később láttuk Gopo-nak egy Sci fi filmjét, amelyből egyetlen jelentre emlékszem, amikor a főhős egy reptéren látja, hogy elromlott az órája, egyszerűen beledobja a szemétkosárba. Nekünk ez olyan meghökkentő volt, hogy egy órát csak úgy eldobnak, hogy magunkban azt gondoltuk, ilyen még száz év múlva sem lesz!

   De lett! Belepottyantunk a fogyasztói társadalomba, és talán sohasem fogunk megbékülni avval, hogy ami elvásott, elromlott, azt kidobjuk.

   Amikor először kértek pénzt tőlünk a régi konyhai gázkályha elszállításáért, megkövültünk. Azóta megtanultuk, ha valami új háztartási, vagy elektronikai gépet vagy bútort veszünk, kössük ki a régi elszállítását, azok által, akik az újakat hozzák.

   Valahogy mégsem tartom még mindig természetesnek az utcai szemétbe kidobott komputereket, televíziós készülékeket, vagy más tárgyakat, amik még „Egész jól néznek ki!”

     Nagyon nehezen tudjuk elhatározni magunkat a régi dolgok kidobására, és mikor a fiatalok könnyűszerrel kidobnak valamit, még mindig görbe szemmel nézzük.

    Jó azért, hogy kezdenek rájönni, a rengeteg eldobott, műanyag, üveg, papír, szennyezi a környezettet, és ha így folytatjuk, gyerekeink egy szeméttelepen fognak élni.

   

Örömmel látom az utcára kitett műanyag-, papírgyűjtő tartályokat, mert ami bennük van „Majd még jó lesz valamire!”

7 év 3 komment

 

 

 

Vannak dolgok, amelyek mintha öröké tartanának, csak a formájuk változik, de a lényegük megmarad.  

Már gyerekkoromban mesélte anyám, hogy mikor ő fiatal volt, divatban voltak a folytatásos regények, amelyek vékony füzetekben jelentek meg, mint a hét végi újságok mellékletei. Egyik akkor híres „remekmű”, volt a „Szívek Harca”, amit a jobb családok a cselédség kedvenc olvasmányának tekintett, de suttyomban az úri hölgyek is elolvashatták a füzeteket, amelyekben a cselekmény a legizgalmasabb résznél ért véget, és utána már csak az a két szó találtatott, hogy: „Folytatás Következik”

Tíz-tizenkét éves lehettem, mikor egy játszó társamtól megkaptam a Monte Cristo Grófja első három füzetét, és azután, már csak azon bosszankodtam, hogy ő lassabban olvasott, én már rég kiolvastam a nálam lévő füzeteket, és még mindig nem kaptam meg a soron következőket.

A barátomék padlásán, azután felfedeztük a „Három Testőr”-t, a „Husz Év Után”-t. Minden regény legalább száz füzetre osztva! És vadul olvastuk őket, sajnos a Szívek Harca nem volt meg, így máig nem tudom, annak mi lehetett a tartalma, és így nem tudtam bepótolni az irodalmi ismereteimnek, ezt a szörnyű hiányát.  

Múltak az évek, és a folytatásos regény füzetek a régmúltban elmaradtak, viszont esténként időben haza kellett érni, hogy az ember el ne mulassza a „Szabó Család”-ot a rádióban, mert a múlt héten éppen akkor fejezték be, mikor Szabó néni azt mondta, hogy…!   

Lassanként egyre több TV antenna jelent meg a háztetőkön, és már nem a Szabó családot hallgattuk, hanem elsietünk Texas-ba, méghozzá Dallas-ba, megnézni, hogy az a gonosz J.R. megint mit talált ki, a családja sanyargatására.

Utána hajóra szálltunk, és Onedin-ékel szeltük a tengereket minden héten.

Volt aztán egy család is, ahol a bomba csinos asszonykáról kisült, hogy boszorkány, és ez nem volt elég még az anyós is boszorkány volt, ezen persze már senki sem csodálkozott, de minden héten lestük a mamlasz férjjel együtt, mit fog művelni a két hölgy!  

És hogy a krimi kedvelői sem maradjanak hoppon, sorra láthattuk Colombo, Derrick felügyelő, Maigret felügyelő, Poirot kalandjait.

Megjelent a „Szappanopera” fogalma is, a vidám jelenetekben a nevetést is bekavarták a hangba, a gyengébbek kedvéért, szegények tudják, hogy most nevetni kell! És a szappanlé folyik tovább, aki nem hiszi, nézze meg a Duna TV műsorát, Kisváros, Angyali Érintés, Ewerwood, T.I.R., Linda, stb., és ha ez még nem elég, a világ minden tévéadóján is, akár az Amazon, dől a folyékony szappan! 

Mindez nemrég jutott eszembe, miután elkezdtem nézni a Monte Cristo-t folytatásokban, Gerard Depardieu-vel, miután fiatal koromba láttam a filmet Jean Marais-el az ötvenes évek végén, azután Richard Chamberlain-nel a hetvenes években, de a téma kimeríthetetlen, mert már 1922-ben, és 1929-ben forgattak Monte Cristo néma-, és még egy csomó hangosfilmet napjaikig, ezeket még egy-két részben.

Végre visszatértünk a folytatásosokhoz.

Miután elolvastam a harmadik rész végén, hogy „Folytatása következik”, rájöttem, ott vagyok, ahol a Mádi Izraelita, tudni illik ott, ahonnan gyerekkoromban elindultam.    

 

7 év 2 komment

 

 

Tegnap este Izrael legismertebb írója látogatta meg a falunkat és egy felejthetetlen órát töltöttünk el vele.

Csak egy töredékét tudom leírni annak, amit elmondott nekünk, még azt sem pontosan, de talán ez is fényt derít a Nobel díjra többször javasolt író egyéniségére, akinek a műveit több mint negyven nyelven (köztük magyarul is) olvassák világszerte.

      Az író Aradon lakik, nem a Maros parti Aradon, hanem a Negev sivatagban lévőn.

      „Reggel öt órakor kelek — mesélte —, kimegyek egy sétára a sivatagba, ezalatt különböző emberekre gondolok, akiket megismertem, és megpróbálom elképzelni, mit gondolnak, mit éreznek, megpróbálom beleélni magamat az egyéniségükbe.

      A kíváncsiság az a hajtó erő az, amely az írót mozgatja. Mikor valahol várakoznom kell, nézem, figyelem az embereket, a ruhájukat, cipőjüket, mozgásukat, és ha lehet a beszélgetésüket is kihallgatom, és a sok emberből fantáziámban összeáll egy alak.

 

      Nem szoktam, létező emberekről írni.

      Szerencsém volt, hogy egy kibuc-ban éltem harminc évig. Ez egy kis közösség, ahol úgy meg lehet ismerni az embereket, a családokat, mint sehol máshol.

      Ha tízszer körülutaztam volna a világot, akkor sem tanultam volna annyit az emberekről, mint ott, a Hulda kibucban. És ez nagy hasznomra vált, mert az igazi irodalom provinciális — mindig egy kis hely életét tükrözi. Ha egy világvárosban van elhelyezve, akkor is egy utca, egy lakónegyedre korlátozódik, és éppen ezáltal lesz világirodalom, mert belehelyezi az olvasót abban a környezetbe. Példákat Tolsztoj, Csehov, meg a többi nagy író műveiben találhatunk.

      Mikor írok, leírok egy mondatot, utána elkezdem a szavakat, a sorrendjüket, változtatni, míg a mondat harmonikus lesz. Az olvasó persze ebből nem tud semmit. Ez olyan, mint egy szimfónia, nem hallunk minden hangot külön, csak akkor figyelünk fel egy hangszerre, ha hamisan szól! Azután ha jól megy, kitörlöm az egész mondatot. Vannak napok, amikor három mondatót írok, és négyet törülök ki, amit előző napon írtam.

      Az olvasót mindig úgy képzelem el, hogy egy kényelmes székben ül, kint cudar idő van, az eső veri az ablakot, a szél fütyül, de a szobában kellemes meleg van, ahol az olvasó belemerül a könyvbe.

      Sokszor felteszik a kérdést hogy egyáltalán van-e még valaki, aki olvas, mert úgy száz évvel ezelőtt, ugyan mit csinált volna az ember? De manapság, amikor színházba, operába, moziba, hangversenyre, kávéházba lehet menni, vagy ki sem mozdulni, rádiót, zenét lehet hallgatni, vagy a televíziót nézni, ki vesz a kezébe egy könyvet?

      Pedig nem így van, az Anna Kareninát annakidején harmincezer példányban adták el a nagy Oroszországban, ma pedig egy jó könyvet ebben a mi pici országunkba is százezer példányban adnak el!

Többször megjósolták a könyvek halálát. Mikor egymásután nyíltak meg a színházak, azt mondták ki fog most már olvasni. Aztán jött a filmszínház, ugyanezt a kérdést tették fel, ki fog már ezek után színházba, operába járni, vagy olvasni? Azután ez megismétlődött a televízióval, és a színházak, operák tovább működtek, az emberek meg tovább olvasnak! Mi ennek a magyarázata?

      A hangversenyteremben halljuk a művet, több százan együtt, a színházban, operában, televízióban látjuk is másokkal együtt, de az olvasás, az egész más!

      Egy fehér mezőnyben fekete hangyasorokat látna egy földön kívüli, s rajta kívül se hallani, se látni nem lehet mást. Mindent, ami a könyvben történik — nekünk el kell képzelnünk. Csak a mi képzeletünkben létezik. És csak ketten vagyunk jelen, az író és az olvasó. Ez egy kapcsolat, és mint a szerelemben, minél többet adunk bele, annál többet kapunk tőle. Ha nem jön létre empátia köztünk és az író között, inkább tegyük le a könyvet, és olvassunk másikat!

      S ami a legérdekesebb: mindenki másképpen éli át a cselekményt. Nincs két ember, aki azonosan értelmezne egy könyvet. Ez az irodalom varázsa.”

      Az előadás végén valaki megkérdezte tőle: Annyiszor jelölték Nobel díjra, végülis miért nem kapta meg?

      „Harminc különböző irodalmi díjat kaptam, talán meg sem érdemeltem őket — válaszolta — nagyon jól meg vagyok a Nobel díj nélkül is!”

 

Amos Oz magyarul megjelent könyvei:

 

 Szeretetről, sötétségről

 Mihael Mihael

 Tel Ilani történetek

 Párduc a pincében

 Rímek életre, halálra

 Hogyan gyógyítsuk a fanatikust

 Hirtelen az erdő mélyén

7 év 3 komment

 

 

 

Teljesen besötétedett, mire a Jénai leágazáshoz értünk a régi autópályán, amit még Hitler idejében építettek, de német alapossággal, negyven év után is gödörmentes, úgy hogy simán elhaladtam a Jénai lejárat mellet.  

Most mit csináljunk, ki tudja, milyen távolságra van visszafordulási lehetőség? Sehol egy lélek, az úton senki, gondoltam megfordulok. Az úton tényleg senki nem volt a rendőrön kívül, aki megállított és megkérdezte, hogy hol fordultam vissza. Elkövettem a hibát, németül feleltem neki, hogy itt a közelben, szabálytalanul.   

— Gondoltam — mondta a rendőr —, mert szabályosan innen tíz kilométerre lehet visszafordulni, és azt két-három perc alatt nem lehet megtenni még repülőgépen sem. De mivel őszintén bevallotta, a minimális büntetést szabom ki, húsz márkát.

Húsz Kelet-Német márka tényleg nem nagy pénz, szó nélkül leszurkoltam, és menni akartam az utamra, mert így is késő volt! De ez a rendőr német, tehát megmagyarázta, hogy nem is büntetést fizettem, hanem „Rend Pénzt”, aminek az a célja, hogy megtanuljam, mit nem szabad elkövetni. Aztán szép komótosan elővette a közlekedési törvényt, és sorjában felolvasta a cikkelyeket, amiket, nem vettem figyelembe. Ez jó negyed óráig tartott, azután kiállította a nyugtát a húsz márkáról, csak aztán indulhattam.   

Nagy nehezen eligazodtam a városban, megtaláltam a barátaink lakását. Csengetésemre Gréthe nyitott ajtót, de legnagyobb megdöbbenésemre nem engedett be, hanem ara kért, üljünk vissza az autóba, és ő is beült mellénk. Megkért, indítsam be a motort, közben látta rajtam, hogy meg vagyok rökönyödve, nem értem az egészet.     

— Az egész lakásom be van poloskázva, nem akarom, hogy a Stázi hallja, mit mesélek nektek! A múlt héten Ewaldot és egy pár kollégáját átküldték nyugatra, egy kongresszusra, amelyen Ewaldnak is be kellett számolni a kutatásai eredményeiről. Ez meg is történt, minden rendben ment, a csoport a Stázi kísérőkkel együtt útban volt hazafelé, amikor nem tudni miért, a vonat lelassított a határ előtt. Ewald kidobta a bőröndjét és leugrott a vonatról. Ezt a főnökétől tudtam meg. Másnap beállítottak a Stázi elvtársai, és órákon keresztül faggattak, hogy ki segített Ewaldnak, kivel volt összeköltetésben, hol járt, kivel találkozott, kik a barátai, ki volt nálunk látogatóban az utolsó hónapban, és így vég nélkül. Aztán egy másik szobában folytattuk másodszor, harmadszor, ugyanazok a kérdések, persze addig a technikusok dolgoztak az „üres” helyiségekben.  

Miután ezeket megtudtuk, nem egész nyugodtan mentünk be Ewaldékhoz, megvacsoráztunk és lefeküdtünk aludni. Szerencsére annyira fáradtak voltunk, hogy tényleg el tudtunk aludni.    

Másnap Grethe megkért, vigyem el a Skodá-jukat a szervizbe, mert a nemrég kapott hajtási engedéllyel még nem mert egyedül vezetni.    

A feleségem közben egyedül maradt a lakásban. Tíz óra felé csengettek, egy idősebb úr állt az ajtó előtt, és nagyon határozottan kérdezte:

— Maga kicsoda, hogy kerül ide?

A feleségem elmagyarázta, hogy mi Grethe külföldi barátai vagyunk, és vendégségben tartózkodunk itt.

Az idős úriember bemutatkozott, ő Grethe apja, és azért jött ide, hogy rávegye a lányát, azonnal váljon el attól a csirkefogó gazembertől, ezért meg fogja várni. Miután helyet foglalt az egyik karosszékben, egy előadást tartott a feleségemnek, arról hogy micsoda egy szemét alak a veje, akit a Demokratikus Német Állam egyetemre járatott, szenzációs munkalehetőséget biztosított neki, ahol tovább fejlődhetett, és tessék, ez a hála, átszökött az imperialistákhoz, elárulta a hazáját és a Német munkásosztályt!   

Szerencsére az elvtárs úrnak nem volt ideje megvárni a lányát, így aztán az ideológiai oktatásnak vége lett, és az öregúr, akiről kiderült, hogy egy nagy vállalat igazgatója, nagy méregessen elszelelt.

Mi sem maradtunk sokáig, valahogy nem éreztük jól magunkat, a bepoloskázott lakásban, meg még az is megfordult a fejünkben, hogy hazatérésünk után nem gyűlik e meg a bajunk a Szekuritátéval vendéglátóinknak.

 

Grethe persze nem vált el Ewaldtol, az apja és a Stázi minden zaklatása ellenére sem. Ewaldnak, aki az egyik nagy nyugat-németországi gyógyszer trösztnél kapott kitűnő állást, sikerült két év után kivinni Grethent.  

    Mikor évek múltán találkoztunk Bécsben, a szocialista tábor már történelem volt, Ewald pedig egyetemi tanár egy nagy német egyetemen, és a gyógyszer konszern egyik részlegének a vezetője.

 

 

11 év 5 komment

*

Korán ébredtem, még elnyújtóztam a magas ágyon levő szalmazsákon. A szalmazsák és a takaró durva kender szőttese kellemesé tette a lustálkodást, de ennek ellenére lemásztam az ágy mellet levő padra, majd onnan a földes padlóra. Magamra kapkodtam a ruháimat, mert nem akartam elmulasztani a reggeli fejést. Lukrécia már a Rika mellet ült a kisszéken, és éppen befejezte Rika tőgyének a reggeli mosdatását. Pont jókor érkeztem, hogy a reggelimet egyenest Rika tőgyéből fejjem a szájamba. A tej langyos volt és finom, és mint anyám mondta, biztos nem vizezte senki.

Nagy igyekezettel fogtam meg a vasvillát, hogy segítsek kivinni a trágyát az istálló mögött levő trágyadombra, ami, amióta apám segítségével megépült a pöcegödör felett, már kizárólag Rika növelt.

Közben egyre melegebb lett, és Nucu is előkerült valahonnan a szokott kendervászon nadrágjában, és a hosszú szoknyaszerű inggel, és persze a kalap is a fején volt, hiszen egy tizenkét éves férfiember, nem járkálhat kalap nélkül. Visszük a lovakat a Begához fürödni! Ennél szebb és jobb dolgot elképzelni sem tudtam. Kihoztuk a két kis mokány „Ruszkit” az istállóból, és nyereg helyett egy-egy háziszőttes pokrócot tettünk a lovakra, és már fel is pattantunk, majd átölelve a lovak nyakát elindultunk. Nem kellett őket irányítani, mentek maguktól, nem tudom honnan tudták, hogy fürödni megyünk, de tudták…

Hogy miért voltak a lovak Ruszkik, annak hosszú a története, visszanyúlik egy augusztus végi, nyári alkonyra, amikor a szüleimmel porosan, holtfáradtan vonszoltuk magunkat a falu egyik utcáján. Apám egyik kezében egy kis bőröndöt szorongatott, a másikban az én kezemet, mert már rogyadoztam a faradságtól. Az öreg Stoica, akit otthon mindenki csak Mosunak szólított, ott állt az utcán és várta, hogy Rika hazajöjjön a legelőről, nem mintha Rika nem tudta volna hol lakik, mert mindig megállt a kapu előtt és várta, hogy beengedjék, de hát Mosunak éppen nem volt más dolga. Nagyot köszönt és mintha félne a városiasan öltözött emberektől, megkérdezte, hogy kit keresünk.

— Nem keresünk senkit, csak szállást éjszakára és talán egy kis tejet — válaszolta apám. — Temesvárról menekültünk, amit a németek srapnelekkel lőnek, és minket biztosan megölnének, ha bejutnak a városba. Elindultunk keletnek ahonnan várják az oroszokat, elébük megyünk.

Mosu már nem kérdezett semmit, csak annyit mondott, hogy ő nem gazdag ember, de amije van, azt megosztja velünk, és máris betessékelt a házba, ahol a felesége Maika, szó nélkül asztalt terített, és miután ettünk, megvetette az ágyakat a „szépszobába”. Másnap tényleg belovagolt az első orosz katona, egy kozák, és ráfogta a pisztolyt apámra, a később nagyon is népszerű mondással: hogy „Davaj csasz!” Hiába mondta apám oroszul, hogy nem szép, amit csinál, látta, hogy a fenyegetés komoly, és mivel tízévi orosz fogságban volt alkalma megismerni a kozákokat, odaadta az órát.

Már nem volt értelme továbbmenni, Mosu továbbra is felajánlotta vendégszeretetét mondván, hogy egy—két napon belül elérik az oroszok Temesvárt, és hazamehetünk. Nem nagyon értette apámat, hogy miért adta oda az órát, de másnap, sajnos alkalma volt megérteni.

Három katona állított be egy hadnaggyal, és egyenest az istállóba mentek, ahol Stoicáék két szép lova tanyázott Rika mellett, és se szó, se beszéd, kivezették a lovakat. Apám kérdésére, hogy mit csinálnak, azt felelték, hogy elveszik ettől a kuláktól a Vörös Hadsereg számára.

Apám magyarázni kezdte, hogy Mosu egyáltalán nem kulák és a lovai nélkül éhen hal, mert nincs mivel megművelni a kis földet, amin gazdálkodik. Hosszas magyarázgatás után a hadnagy megenyhült és felajánlotta, hogy valaki menjen vele Káránszebesre, ahol cserelovakat adnak az elvettek helyett.

Mosu kijelentette, hogy ő megy, hisz már úgyis öreg, ha meghal az úton, hát meghal, de hátha mégis kap lovakat. Miután elbúcsúzott mindenkitől, mint aki a halálba megy, útnak is indult a katonákkal. Káránszebes hetven kilométerre volt a falutól, tehát Mosu számára a világ végén. Mert az ottani világ igen kicsi volt. Maika még életében nem látott vonatot, mert a legközelebbi állomás tizenkét kilométerre volt a falutól, én nem ő volt az egyetlen, aki a falu határát még nem lépte át. Vaszili Mosu veje — akinek egész más a családneve, de a faluban mindenki a szokáshoz híven csak, mint Stoica Vaszilijet ismerte —, átvitt bennünket Dungahoz, aki a falu egyik leggazdagabb parasztja volt, annyira gazdag, hogy még rádiója is volt, ami húsz összekötött zseblámpa elemmel működött. Ezen hallottuk, hogy az oroszok elérték Temesvárt, és másnap mi is indultunk vissza. Érzékeny és hálával telt búcsút vettünk Stoicáéktól, akik kijelentették, hogy bármikor szívesen látott vendégek vagyunk náluk, akár visszatér Mosu, akár nem.

A lovak történetének folytatását csak két év múlva tudtuk meg, amikor kiutaztunk a faluba, ezúttal, mint vendégek — nyaralni. Egyik este szokás szerint kiültünk a házbeliekkel a ház előtti padra — dzsivánra —, egy kis esti tereferére.

A szomszédok nógatták Mosut, hogy mesélje el az utazását Káránszebesre, hisz nekik ott volt a világ vége. Mosu erre szép komótosan megsodort egy cigarettát, a saját termésű dohányából, amely ott száradt a pitvaron, és belefogott a mesébe, amit valószínűleg már százszor elmondott.

Az út odafelé nem is volt különösen nehéz, mert Mosu jól táplált lovai voltak a szekérbe fogva. Ennivaló is volt, mert az orosz katonák, nem szégyellték magukat bementek a falusi házakba, és elvitték, ami ehető. Három nap alatt oda is értek, és miután a hadnagy, aki elvette a lovait, nem kis vita árán — amiből Mosu nem értett semmit —, elérte, hogy odaadtak Mosunak két kis csontig soványodott, hosszúszőrű lovacskát, akik alig álltak a lábukon.

Mosu elindult a dülöngélő lovakkal visszafele. Ezeket már nem lehetett volna befogni semmibe, még ha lett volna is mibe, mert alig vonszoltak önmagukat. Így hát gyalogosan cammogtak egyik falutól a másikig. Mosunak volt egy kis pénze, de nagyon nehéz volt abrakot kapni bárkitől. Voltak azért olyanok, akik megsajnálták, miután elmondta mi járatban van, és vettetek a lovacskák elé egy kis zabot, amit ezek úgy ettek meg, hogy messziről láthatta, aki értett a lovakhoz, hogy az éhhaláltól nincsenek messze. Jó hétig tartott, amíg visszaért a falujába, ahol a család már elsiratta, mert szinte biztosak voltak benne, hogy soha nem látják többé. Volt nagy öröm, gondolom Kolumbuszt sem ünnepelték jobban, mikor visszatért Amerikából, mint Mosut. Hónapokig tartott, amíg a lovacskák annyira megerősödtek, hogy munkára lehetett őket fogni.

Hálásak és szívósak voltak, és nagyon szerettek fürdeni a nyári melegben, amihez úgy látszik nem voltak hozzászokva. Bevezettük őket a derékig érő vízbe, és a magunkkal hozott csuporral öntögettük a hátukra a vizet, és egy durva kender ronggyal dörzsöltük végig őket. Ezt láthatóan nagyon élvezték. Aztán nekifogtak a folyóparti dús fűben legelészni. Nucu pedig elővette a bicskáját, és megtanított fűzfa sípot faragni.

Másnak a községházára kellett mennünk, mert meg volt beszélve apámmal, hogy felhív bennünket telefonon. A „primarie” előtt egy csoport öregasszony várakozott, mert éppen akkor jött meg az orvos, aki havonta egyszer rendelt a faluban. Az egyik nénike megszólított, hogy féltem-e? Nem értettem, mitől kellett volna félnem, de aztán kiderült, hogy a telefonra értette.

Aztán hallottuk a nagy bajt. Elsőnek az, az öregasszony került az orvos elé, akinek a lába teljesen elüszkösödött egy elgennyesedett vízértől. Szegény anyóka már alig szuszogott. Az orvos, aki látta, hogy a végét járja egy kámfor injekciót adott be neki, akkor antibiotikum még nem volt. A nénike megnyugodott és szép csendesen elaludt örökre. De a községháza előtt se maradt egy beteg sem, mind szétszaladtak s elvitték a hírt, hogy egy injekcióval az orvos megölte a nénikét.

Másnap meghívást kaptunk Dungához, finom birkatúróval kínált bennünket, nekem meg egy kis lépes méz is jutott. Aztán kiküldött a lányaival játszani. Nelli, a nagyobbik soványka, sápadt kislány volt, szótlanul ült egy háromlábú kisszéken. A kisebbik Doina teljesen az ellentéte Nellinek, tömzsi, barna-arcú, és be nem állt a szája.

Csodálkoztam, hogy körülvittek az udvarba, megmutatták a disznókat, malacokat, a nagy tehenet és a négy ökröt az egyik istállóban, a másikban pedig a két lovat. Elmesélték, hogy a birkatúró attól a húsz birkától van, amelyek most kinn vannak a falu nyájában, a teheneket majd ők viszik ki a legelőre miután mi elmentünk. Mikor visszaértünk Stoikáékhoz, anyám nevetve mesélte, hogy megkérték a kezemet. Persze nem értettem miről van szó, aztán elmagyarázták, hogy Dunga felajánlotta, hogy megfizeti az iskoláztatásomat, tanuljak orvosnak, ügyvédnek, mérnöknek, aztán vegyem el Nellikét feleségül. Erre anyám udvariasan azt felelte, hogy egy ilyen komoly ajánlatban egyedül nem dönthet, meg kell beszélnie apámmal. Meg is beszélték, és évekig mulattak rajta. Az iskoláztatásomat pedig az állam előlegezte, de drága mulatságnak bizonyult, mert fél életet dolgoztam érte havi harminc—negyven dollárnak megfelelő fizetésért. De vissza a régi ragyogó nyárba, ahol beérett a dinnye.

Már az előző évi dinnyeidényben, ha egy görögdinnye különösen édes és finom volt összegyűjtöttük a magjait. Újságpapíron megszárítottuk őket, és kis zacskókban tartogattuk. Ezeket a magokat aztán elvittük Stoikáéknak és rávettük őket, hogy a szőlő mellett levő félholdon ültessék el a magokat. Nagyon szépen fejlődtek, annyira, hogy Mosu elhatározta, hogy őrizni kell őket, mert tolvajban sosincs hiány. Épített magának egy szalmakunyhót a dinnyeföldön, és ott kuksolt egész éjjel meg nappal a két kutyával, akiket a dinnyéskert két végére kötött ki lánccal. Persze mi hordtuk neki meg a kutyusoknak az ételt Nucuval, és mi bújtunk a kunyhóba, amíg az öreg kicsit megjáratta a lábait, aztán estefelé visszaballagtunk a faluba. Otthagytuk Mosut a dinnyeföldön a vacsorájával együtt, ami kenyérből, szalonnából és zöldhagymából állt. Amikor a dinnye beérett, reggelenként megrakták a szekeret, befogták a „Ruszkikat” és elindultak faluról-falura járva. Bejárták a környező falvakat, ahol a dinnyét elcserélték kukoricára, zabra, búzára, kinek mije volt azt adta. Este pedig boldogan és megelégedve tértek haza. A dinnyetermesztés jól bevált.

A kert végében levő fáról már rég szedtük a szilvát, Lukrécia még a szilvás gombóc készítését is megtanulta anyámtól, a termést, ami pedig túléretten lehullott a földre, egy lábosba összeszedtük, és ment a cefrés hordóba, amely ott állt az udvaron és a benne levő gyümölcs a melegben megérett. Elérkezett a pálinkafőzés ideje. Ezt abból is lehetett látni, hogy egyre több férfiember dülöngélt az utcákon, mert az a szokás járta arrafelé, hogy a férfinépség minden főzésnél a „kazánnál” gyülekezett egy kis kóstolóra. Addig—addig kóstolgatták a lepárlóból kicsorgó nedűt, amit tzukulicának becéztek, amíg csak két úton járva el nem indultak hazafelé, ha még tudták, hogy az merre van. Mosu es Vaszile sem voltak kivételek, szerencsére az ő Ruszkijaik csak vizet ittak, így aztán Nucu hazahajtotta őket a kazántól. A szekéren az üres cefrés hordó és a teli pálinkáshordó mellett Mosu és Vaszile nyúlt el gyanús jókedvvel.

Másnap vasárnap volt — és merthogy Nucut még gyerekszámba vették —, reggel Lukrécia nekifogott kimosdatni, fésülni. Délután Nucu felvette a tiszta ruháját, a széles, ezüst és aranyszállal kivarrt övét derekára tette, fejére pedig feltette új kalapját, és Lukréciával elindultak a templom előtti kis térre, ahol már szólt a zene és a földet is fellocsolták a tánchoz. Lukrécia egy gyönyörűen kivarrt blúzt vett fel, egy színes „katrincát” a fehér szoknya fölé, és persze fekete kendőt tett fejére, ami férjes asszonyokhoz illet.

Az eladósorban levő leányokon szebbnél-szebb ingek voltak, vékony len szőttesből, bámulatos kézimunkával kivarrva. A szoknyák felett arannyal, ezüsttel és mindenféle színű selyemmel kivarrt katrincák, de ami mégis a legfontosabb volt: nyakukban és homlokukon a hozományuk hirdette, ki milyen módos: aranykoronások, Ferenc Jóska vagy Mária Terézia arcképével. Minél több arany díszelgett a lányon, annál kapatósabb volt, vagyis annál többen vitték táncba.

A zenét egy tárogató — románul: torogoata —, egy cimbalmos, és egy hegedűsből álló igen barna bőrű zenekar szolgáltatta, amíg alkonyodni nem kezdett. A Lukréciával egykorú asszonyok, csak mint nézők vettek rész a mulatságban — a zsokon —, aztán ebből lett egy egész hétre való téma, hogy ez a lány, vagy amaz, hogy volt felöltözve, hány aranypénz lógott rajta és főleg ki, kivel táncolt a legtöbbet. Persze, azt is pontosan tudták, hogy hány lánc földet adnak a lánnyal, és mennyi van a fiú szüleinek. Aztán a szép ruhák visszakerültek a család szépen faragott ládájába, amelyikben nemzedékről-nemzedékre gyűltek a népművészeti remekek, amelyek ma valószínűleg vagyont érnek.

Ott tartották az ünnepi bundákat, ködmönöket, amelyek szűcsmesterek remekei voltak, gyönyörűen ékesítve színes bőr díszekkel. Anyámnak annyira megtetszettek, hogy rendeltünk a falubeli szűcsnél két ködmönt, egyet magának, birkaszőrméből és egyet nekem, kecskegidáéból. Persze ezek mindennapra készültek, nem fehérek voltak, mint az ünneplők, hanem barnák és szerényebben voltak díszítve, de mégis nagyon szépek és jó melegek. Az enyémmel csak az volt a baj, hogy hamar kinőttem.

A napok, hetek egykettőre elszaladtak, eljött a hazatérés napja. Mosu befogta a „Ruszkikat” a szekérbe és elindultunk a tizenkét kilométerre levő állomásra, miután Maica Lukrécia, könnyek között elbúcsúzott tőlünk. Nucu velünk jött az állomásra, ha nem másért, de hogy lássa a vonatot.

 

Teltek múltak az évek, a szocializmus győzelmet aratott a falvakban is, ezzel az aratással kellett beérnünk, mert a földekről már nem nagyon volt mit aratni. Sok évvel később a szép nyár emlékével felültem az autómra és elmentem a faluba. Az utcán városiasan öltözött rosszkedvű emberek, főleg öregek. Fiatalokat szinte sehol sem látni…

Mosu, Maica, már régen a falu kis temetőjében. Házuk udvarában sehol egy csirke… Lukrécia és Vaszili, összetöpörödve, mintha százévesek lennének. Nucu családjával a városba költözött, mert nem akart a közös gazdaságban nyomorogni. Dungáékról — akiket kulákoknak kiáltottak ki —, nem tudni semmit. Elvitték őket Baraganba, és onnan ki tudja, hova mentek?

Remélem, hogy az újabb húsz év alatt, mióta megváltozott ott is a világ, részben visszaáll az élet. De az a világ, az a régi nyár már csak az én emlékeimben marad meg…

 

 

12 év 4 komment

*

 

 

Baluról mindenki tudott egy-egy furcsa történetet, de igazán nem ismerte senki, nem voltak barátai. Ennek egyszerű a magyarázata: Balu mindenkinek gorombán a szemébe mondta, amit gondolt, rendszerint az igazságot, és ezt az emberek általában nem szeretik. Még akkor sem, ha ezt egy Cédulás mondja.

Balu név után román volt, de mivel a németet is anyanyelvi szinten beszélte, voltak, akik tudni vélték, hogy az anyja német származású.

Hogy került a német hadsereg egyik motorizált egységéhez, azt senki sem tudta pontosan. Voltak, akik úgy tudták, hogy a román hadsereg küldte kiképzésre; mások szerint viszont önként ment át. Egy fénykép volt a tulajdonába, amelyen fekete tankista egyenruhában díszelgett egy német tankon, ezzel is bizonyítva, hogy ő — „Cédulás”

Egy dolog biztos volt, úgy értett a robbanó motorokhoz, mint senki más a városban, függetlenül attól, hogy volt-e mérnöki diplomája, vagy sem.

A háború vége felé valahogy visszakerült a románhadsereghez, és végül onnan is szerelt le. A kommunista uralom beálltával a viselt dolgai miatt feketelistára került és itt kezdődik a Cédula tulajdonképpeni legendája.

 

Nem dolgozhatott mérnökként. A „Kastély”-ba mint vízvezeték és villanyszerelő került, hogy az ott levő berendezéseket a semmiből — ha lehet —, rendbe hozza. A Kastély a háború előtt tényleg kastély volt, de amikor Balu odakerült, már állami-árvaházzá változott rendeltetése.

Hogy mi ment végbe egy ilyen árvaházban, arról kevesen tudtak, de valami fogalmat alkottam róla, amikor egy orvos ismerősöm elmesélte, hogy a gyermekszanatóriumban — amit vezetett —, beutaltak egy négy-ötéves gyereket az árvaházból. Ez a gyerek alig tudott beszélni, és amikor enni adtak neki, mind a két kezével vadul tömte az ételt a szájába, majd rágatlan nyelte s közben vadul forgott a szeme, arcán állati félelem tükröződött. 

Hetekig tartott, amíg megértette, hogy itt senki nem veszi el tőle az ételt, amit kapott; hónapokig tartott, amíg megtanult kanállal és villával enni. És előreláthatóan évekig is eltart majd, amíg megtanulhat helyesen beszélni, ha sikerül neki…

A Kastély kis műhelye még mindig remekül volt felszerelve, csodák csodája, nem loptak el semmit belőle. Állt benne egy kis esztergapad, egy kis marógép és nagyon sok kéziszerszám.

Balu igazi német alapossággal látott a munkának, hogy rendbe hozza a víz és villanyvezetéket, s remélte hogy csökkentheti a rémséget, ami szeme elé tárult. 

Miután megszerelt, amit tudott, az egyik pajtában talált egy automobil roncsot. Inkább ócskavas volt, mint autó. Sok alkatrésze hiányzott, rozsdás testén por, piszok és tyúk gané… Mivel más dolga nem akadt, kezdte levakarni a sok koszt az autóról, aztán lassanként megcsinálta a hiányzó alkatrészeket. Saját pénzén vásárolt abroncsot, valahol a feketepiacon. Aztán félévnyi barkácsolás után, kipufogott a kis teherautóval a kastély udvarából…

Ettől kezdve Balu járt az árvaház beszerzőjével kenyérért, puliszkalisztért, fáért. Ezzel is könnyítve a kis árvák sorsán.

Egy reggel, amikor ki akarta hozni az autót a fészerből, amelyet garázsnak rendezett be, hűlt helyét találta az autónak. Lélekszakadva futott a milíciára jelenteni, hogy ellopták az árvaház autóját. Legnagyobb meglepetésére a milicista mosolyogva nyugtatta meg, hogy semmiféle lopásról nincs szó. A rajoni párttitkár „vette kölcsön” a vadászathoz, amit a barátainak rendezett.

Miután estig sem hozták vissza a kocsit, reggel az első dolga volt a rajoni párttitkárhoz menni, megkérdezni, hogy hol az autó és hogy vették el anélkül, hogy egyáltalán szóltak volna neki?! Be sem akarták engedni, de ő erőszakkal berontott az elvtárs irodájába.

A pártember, akinél éppen ott volt a körzeti főorvos, bosszúsan válaszolta, hogy az a tragacs lerobbant valahol az erdőben, és egyáltalában egy ilyen semmirekellő kétes alak, mint Balu, hogy merészeli őt felelőségre vonni? Balut elöntötte a méreg és válaszul hatalmas pofont kevert le az elvtársnak. Majd felvázolta, hogy milyen célra használják azt a „tragacsot” Majd ecsetelni kezdte, milyen szörnyű nyomorban kínlódnak az árvák.

Eközben a főorvos kiment az irodából, telefonált a mentőknek, s a titkárelvtárs egyik talpnyalója hívta a szekuritátét.

A különös véletlen úgy hozta, hogy a mentők értek oda előbb, és a főorvos parancsára kényszerzubbonyt húztak Balura, majd a bolondokházába szállították.

Félévig „kezelték”, és amikor elbocsátották, kezébe kapta a Cédulát, amely szerint nem beszámítható, a kezelés eredményeképpen nem veszélyes.

Így lett Balu — „Cédulás”.

Évekkel később mégis felvették az egyik gyárba, amely tűzoltó-berendezéseket gyártott, többek között: motorszivattyúkat is, amelyekre egy külföldi motor másolata került, és szükség volt valakire, aki tényleg értett is hozzá.

Volt azonban a gyárnak egy másik érdekes egyénisége is, mégpedig „Pintyőke”. Pintyőke úgy húsz éves lehetett, teltkarcsú és szőke. Bombázó volt…

Bámultak is a fiatal gyakornok mérnökök utána, hogy majd kiesett a szemük, de tudták, hogy hiába. Pintyőke kerek perec kijelentette, hogy ezek az éhenkórászok, csak karácsonyfadísznek valók, hiszen a havi fizetésükből még azokra a külföldi cigarettákra sem futná, amit ő havonta elszív.

Az egyetlen pénzes mérnök, ha nem is volt már olyan nagyon fiatal, meg egyáltalán alkatilag sem egy Adonisz, Cédulás volt. Pénze pedig úgy volt neki, hogy annakidején, még álmodni sem mertek autóról. Az álmok netovábbja a motorbicikli volt, amit venni csak nagy protekcióval lehetett, vagy cseh, vagy szovjet gyártmányt. Ezeknek a motoroknak a beállítása, vagy már gyárilag, nem volt rendbe, vagy nagyon gyorsan elromlott, és köztudomású volt a városban, hogy csak Balu képes őket helyre pofozni. Így aztán délutánonként Balu lakása előtt mindig volt négy-öt motoros, akik arra vártak, hogy Balu megvarázsolja masinájukat.

Ez meg is történt, persze nem ingyen, jól megkérte az árát, de mindenki elégedett volt a munkájával, amit olyan alaposan, es szaktudással végzett, mint senki más. Így esett, hogy Bolo többet keresett délutánonként, mint a kollégái a gyárban havonta. Erről Pintyőke is értesült, és nemsokára mindenki tudta a gyárban, hogy Pintyőke odaköltözött Baluhoz, aki tejben és vajban fürösztötte kedvesét. Irigykedtek is a fiatal gyakornokok, persze lemondták Pintyőkét mindennek, hiába savanyú volt a szőlő!

Pintyőke már nem járt be a gyárba, és akik az utcán látták mesélték, hogy nagyon elegáns, csak külföldi cuccok vannak rajta, és kizárólag amerikai cigarettákat füstöl, amikor beül a korzón levő cukrászdába kávézni.

Minden rendbe lett volna, ha Balu a reggeli munkától a gyárban, és az egész délutáni — sokszor az estig húzódó otthoni — munka után nem lett volna holtfáradt, ami okán nem éppen volt virgonc az ágyban, ahogy azt Pintyőke elvárta volna egy igaz férfitől. Egy ideig Pintyőke fanyalgott, aztán hirtelen, mintha megbékült volna a helyzettel. Balu, aki ugyan cédulás volt, de nem buta, egy délelőtt hirtelen hazament, nagyon csendesen beosont a lakásba, és Pintyőkét az ágyban találta egy kétméteres kosárlabdázó fiúval, aki éppen kedvesét szórakoztatta, mégpedig olyan nagy erőfeszítéssel, hogy Balut észre sem vették.

Balu szép csendesen kiosont a lakásból, és visszament a gyárba. Másnap, amikor Pintyőke megérkezett délelőtti sétájáról a lakásajtón új zár hirdette, hogy oda már nincs Pintyőkének bejárása. Ráadásul bőröndjeit Balu szép sorba, az összes holmijával együtt felsorakoztatta a fal mellé.  Hiába dörömbölt a szépasszony, belülről nem válaszolt senki.

Pintyőke eltűnt a várósból, miután a kosárlabdázó nem pénzelte, ahogy szerette volna.

Baluról később érkezett hír. Elvett egy rendes nőt, és kisfia született. Gyógyíthatatlan betegség vitte el, amikor végre normális emberként, Cédula nélkül élhetett volna.

12 év 2 komment

*

 

 

 

Először azt gondolta, hogy csak az esős borongós idő miatt néz ki ez az iroda olyan zordnak. Valahogy így képzelte el magának a börtöncellákat, de rá kellet jönnie, hogy nem az időjárás az oka a szomorú képnek. A falak sötét olajfestékkel voltak sötétszürkére festve; a deszkapadló fekete volt a motorinától, amivel a fűrészport keverték, amikor „felfrissítették” a padlót; az íróasztalokat százszor átfestették sötétzöldre vagy ugyancsak szürkére. A vastag egymásra rakodott festékrétegek mindenfelé lepattogzottak, az agyon nyűt fáról. A székek sem voltak jobb állapotban, a legtöbb sántított egy kicsit.

A kollegák, akikkel szembetalálta magát, unottnak és fáradtnak néztek ki. Opruc, aki Opreanak tényleg kicsi volt, egy koszos fakult munkaköpenybe szaladgált állandóan, mint egy mókus, akit ketrecbe zártak. A másik kolléga Motok, magára szabatott overallt hordott, amelyen zseb hátán volt a zseb, és abban mindenféle hihetetlennek tűnő dolog…  Ez a kolléga néha meg mosolyogni is tudott, és Gyuri később rájött, hogy a tréfától sem riad vissza.

Mikor megtudta, hogy ezek a kollégák már tíz éve vannak itt, mint diszpécserek, elrettent. Hisz az egy örökkévalóság! Főleg akkor roskadt magába, amikor kezdett rájönni a munka lényegére. Még tele volt a feje az egyetemen tanult differenciál-integrál számítással, a rengeteg termodinamikával, szilárdságtannal és a többi tudománnyal, és azzal találkozott, hogy a valóságban munkájának elvégzéséhez a négy alapműveleten kívül, az égvilágon semmire sincs szüksége, kivéve jó lábakra, hogy egyik gyár részlegről a másikra szaladgáljon, összeszedni a szükséges csavarokat vagy alkatrészeket, amelyeket aztán összeszereltek.

Miután egy kissé összemelegedett az új kollégákkal, kezdte őket kérdezgetni, hogy maradtak meg ennél a munkánál, hisz ezt egy négy elemit végzett ember is meg tudja csinálni. Nem próbáltak bekerülni a tervezőirodába, vagy más helyre, ahol tényleg mérnöki munka folyik?

A választ csak hónapok után kapta meg, mikor a kollegák megbizonyosodtak róla, hogy Gyuri nem „csiripel”.

Egy, hogy a tervezőrészlegen sem folyik igazi tervezőmunka, mert a terveket vagy készen kapják a Szovjetunióból, vagy egyszerűen lemásolnak egy nyugati gyártmányt. Nem akárki kerülhetett oda, főleg nem az, aki nem lépett be a pártba.

Teltek a hónapok, az évek… A munka épp olyan kilátástalan volt, mint amikor odakerült, az egyetemi éveket kezdte elfelejteni, és megbarátkozott a kollegákkal. Már együtt uzsonnáztak, és mindhárman szerették a gyár melletti élelmiszerboltba kapható „Romadurt”, ami igen büdös volt, de nagyon ízlett nekik.

A romadur ellen csak Durszt bácsinak, a forgácsoló műhely öreg mesterének volt kifogása, aki megosztotta a diszpécserekkel a börtöncellát. Folyton morgott a bajsza alatt, nem értve, hogy lehet egy ilyen bűzös dolgot megenni. Az istennek sem volt hajlandó megkóstolni!

S egy nap a mester, amikor kihúzta az íróasztal a fiókját, tömény bűzfelhő áradt ki belőle. Rögtön a mérnök elvtársakra gyanakodott, hiszen csak ők veszik ezt a lábszagú túrót. Aztán kutatni kezdett benne, de nem talált semmit. Csak az ő dolgai voltak benne, és a szép tiszta papír, amivel kibélelte. Morogva rakott vissza mindent. Nem szólt semmit, csak rosszalló tekintettel méregette a három feltételezett bűnöst.

 Pár óra múlva újból keresett valamit a fiókjában, s megint csak megcsapta az orrát az ismert szag. Újból kipakolt és visszarakott mindent eredménytelenül. Így ment ez napokig…

 S ők hárman igyekeztek minél ártatlanabb arcot vágni. Már-már alig tudták visszatartani a kitörni akaró nevetést.

Egy nap arra került sor, hogy kicserélje a fiók papírbélését.

Ekkor jött rá az igazságra. A büdös túró papírja lapult a tiszta bélés alatt. Hát innen a szag!

Az öreg mester jót nevetett, haragra nem is gondolt, hisz értette ő az életet! Hadd vigadjanak a fiatalok!

Még akkor is, ha az ő rovására megy…

Galambos Viktor Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.