Marthi Anna : fehérlovasak

Már nem tudom, miért adom borjúszemeimet, 

s bár kapum a régi, sőt rozsdáján évtizedek

pora, pókhálókkal hímzetten, nincs ki lemossa?

Kérdezi ki beléphet, mint első rácsodálkozás,

bár van kilincs, de az még odakint. Betérsz.

Hogyan nőnék fel e szent pillanathoz! Ha ezt

most se küldöm el, ha lesznek csodák, életben

hagysz, mikor kezeid közé ájulva rám találsz.

Olyan messzire tolnám, ahol a percek, mind

koldusruhások, fehérlovasak. 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:48 :: Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1339 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak