Király Valéria Szerző
Vezetéknév
Király
Keresztnév
Valéria
Ország
Hungary
8 év 5 komment

*

 

Álmodtam róla, nem is oly rég

nem feledem, eleven még.

Tóparton járunk, a táj beszél –

távolban csónak, enyhülő szél.

 

A jó barát szól: „Este jön, pihenjünk meg e vén kövön!”

Előttem jár bohóckodón, mint Chaplin pózol, várakozón.

Figyelem, érzem fontos neki. Kedvét nem szegném, hadd mondja ki…

Negyvennyolc napja ösztönöz, most kalapját fogva rögtönöz.

Hangot keres – morgó medve! Sejtem szavát, ám teljék kedve…

„Megtennéd–e? Légy könnyedébb és írj tovább – a kedvemért!

Van mi adott – szó, gondolat a szívhez szól, nem ér falat.

Emeld a hangod bátrabban fel, lesz aki érti, s visszafelel.

Más úton járunk holnaptól már – én itt pihenek, de lesz, aki vár!

– E vén kő! – S huncutul odales, majd folytatja – Tetszőleges…

csend, esőcsepp, egy félhomály, halk fuvallat, megszokott táj,

a gép, min annyit írsz nekem, a tér – lehetőség neked.

– Cohen! Ő varázslatot tesz veled és Brahms zenéjét se feledd!

Te majd tudod mi jó neked, én itt leszek, ha elképzeled!”

 

Várok… humort, bűbájt – mi volt,

mást dúdol, a Bensonhurst bluest…

Az álom elszáll oly hirtelen,

s visszatér az emlékezet.

 

 

 

 

8 év 20 komment

*

 

 

A férfi szálfa egyenesen állt a buszmegállóban és merően nézte. Külseje rendezett volt, nem mert volna megesküdni rá, hogy hajléktalan, de meglátva a kezében tartott jellegzetes bevásárló szatyrot, a tudatalattija óvatosan jelzett: „Lépj tovább! Úgy sem tudsz segíteni!”. Általában elkerülte ezeket a pillantásokat, most azonban ez az egyenes derék, a kerek arc, a szinte tar fejtető, a mosolyra húzódó száj és nyílt tekintet fogva tartotta.

      Ezen a derűs, napsütéses, a nedves föld harmatos, az ősz illatával telített reggelén pont az orra előtt húzott ki a százhármas busz a megállóból. Kissé távolabb sétált, rá ért — hét végén, legalább tíz percet kell várnia a következő járatra.

      A Városközpont sétányát színes szőnyeggé varázsolták a sárga, zöld, piros ezer színében tündöklő dércsípte falevelek — amin kissé mámorosan a látványtól —, az apró tükör-tócsákat kerülgetve a fasor felé ballagott. Mélyet szippantva a friss levegőből, gyönyörködött az ősz pompás ecsetvonásain. Mikor megszokott mozdulattal a fényképezőgépért nyúlt, észrevette a férfit, aki hozzá hasonlóan élvezkedett a látványban… „Hát innen a derű ezen a kerek arcon” — mosolyodott el.

      — Jó reggelt! Szép, ugye? Látom ön is elámult! Csak fényképezzen, nem akarom megzavarni. Tudja, milyen jó itt ébredni? — szólt az ismeretlen kissé zavartan.

      — Itt ébredni? — kérdezett vissza érdeklődve.

      — Igen! Tudja, amikor rám nézett, meg akartam szólítani, de aztán láttam, hogy a sétány felé veszi az irányt. Nem haragszik, ha feltartom?

      — Ezen a szép reggelen? Segíthetek valamiben? — kérdezte az asszony kissé komolyabban.

      — Szerettem volna kérni egy kis pénzt, épp amennyit nélkülözni tud. Itt élek. A hajléktalan szállót nem tudom elviselni, a szabadságot szeretem, és néha jól jön egy kis segítség!

      „Jól éreztem” — futott végig a nőn a felismerés, majd méregetni kezdte az embert, akiből elégedett öntudat sugárzott. Olyan sok hajléktalant lát mostanában, szánja is őket, de már valami fásult közönnyel, tehetetlenül megy el mellettük itt-ott a városban, és szégyenkezés nélkül, természetesen húzódik távolabb ezen embertársaitól az autóbuszon, amikor megérzi az erőteljes izzadság és ápolatlanság orrfacsaró bűzét. Úgy látszik ezzel a jelenséggel már együtt kell élnie, hacsak nem akar elmenni, kivándorolni. Venni a kalapját, kabátját és letáborozni valahol északon, ahol jómód és békesség van, s nem találkozik lépten-nyomon lecsúszott, elesett emberekkel. Persze attól még ők itt lesznek! A honfitársai! A kéregetőknek sem ad, mióta a Lánchídon az egyik, ügyes hosszú ujjaival ki akart húzni egy ezrest a pénztárcájából, amiben épp azért kotorászott, hogy neki aprót adjon. Szerencsére észrevette és lefogta a kezét. Azóta óvatos. Most viszont, erre az emberre kíváncsi lett.

      — Jó, megnézem mi lapul a zsebemben, de nem is értem, nem néz ki hajléktalannak! Mondja, hogy került az utcára?

      — Meséljek?

      — Meséljen!

      — Tizenöt éve élek az utcán. Nem fogja elhinni, három nyelven beszéltem, hivatásos katonatiszt voltam, a határőrségnél, fent az osztrák határnál. Szolgálati lakás, feleség, gyerekek! Kettő… egy lány meg egy fiú. Sportoltam, úsztam, futottam, talán onnan is a jó kondícióm. Negyvenhat évesen, amikor elkezdődtek a leépítések, leszereltek. Jó fél év múlva jöttem Budapestre munkát keresni. Barátok, jó ismerősök révén sofőrködtem. Bécs és Budapest között fuvaroztam ezt-azt. Jött a pénz, havonta egyszer hazamentem. Akkor még irigyeltek is otthon, a család büszke volt rám. Aztán az egyik barátom rábeszélt egy jó befektetésre. Mindenem rátettem, várva a csodát, de a piramisjáték összedőlt. Egy fillért sem kaptam vissza. Szégyelltem a család előtt, sokáig nem adtam életjelt magamról. A feleségem közben talált mást. A lányom férjhez ment, már gyerekei vannak, a fiam külföldön él. Itt ragadtam Pesten, barátok, alkohol, egyre lejjebb és lejjebb csúsztam, aztán kórházba kerültem, az egyik vesémet kivették. Volt időm gondolkodni. Megfogadtam, önálló leszek, nem kellenek a barátok, nem kell az alkohol. Élek a világban, szabadon! Szeretem a természetet. Tudja, milyen jó itt ébredni a város legszebb helyén? Csak a csibészekre kell vigyáznom! De van egy jó fegyverem! Ne tudja senki! Azzal távol tartom őket. Nem múlt el nyomtalanul a katonaság! Tartanak tőlem! Egy ideig a Gellért-hegyen sátraztam, majd a Budai Vár oldalában, most itt a Feneketlen –tó környékén. Friss levegőn! Már nem is tudnék zárt falak között élni. A sátramban minden megvan, ami kell, főzni is tudok. Legjobb egyedül. A hajléktalan szállót a fürdés, mosás és néha az étkezés miatt keresem fel.

      — Nem próbált munkát keresni?

      — Már nem! Egész jó nyugdíjam van, fölveszem havonta a postán, beosztom, ha találkozom jó emberrel, kérek tőle egy kis pénzt, aztán még a lányomnak is küldök ünnepekkor. Emlékezzen rá: Van egy apja!

      — Mikor látta utoljára?

      — Kit, a lányom?

      — Igen.

      — Tán, tíz éve!

      — Nem hiányzik a család?

      — Nem. Higgye el, legjobb egyedül. Megvédem én magam. A család csak kolonc lenne a nyakamon. Még ők akarnák megmondani, mit csináljak.

      — De… lassan itt a tél!

      — Vannak biztonságos melegedők a városban. Ismerem mindegyiket.

      — Jön a karácsony!

      — A karácsony is csak olyan nap, mint a többi!

      — Most nem mosolyog!

      — Nem lehet mindig!

      — Nem gondol az öregségre?

      — Minek! Most hatvanhét vagyok. Gondolta volna?

      — Fiatalabbnak néztem!

      — A friss levegő és a szabadság teszi, higgye el!

      — Talán később, ha gyengébb lesz, meggondolja magát, és felkeresi a lányát!

      — Én? Őt biztos nem, akkor majd segít a golyó! Mondtam önnek! Ne tudja senki! Megoldom!

      — Elszánt!

      — Nem annyira! Csak magamban bízhatok!

      — Igen, látom! Mondanám, hogy sajnálom, de nem illik a meséjéhez. — Manapság már nem igen osztogatom a pénzt, de találtam a zsebemben egy összehajtogatott ötszázast —, ha nem sértem meg. Hozzon szerencsét önnek! Mit is kívánhatnék még? Erőt, egészséget!

      — Köszönöm! Nézze csak, már jön is a busz! Vigyázzon a felszállásnál! Szép vasárnapot!

      — Minden jót!

 

      Az autóbusz piros lámpát kapott, vezetője még egy ideig nyitott ajtókkal álldogált a megállóban. A nő kissé elkedvetlenedve figyelte az embert. Az nem mozdult, katonásan állt és merev arccal bámult a sétány irányába.

 

http://www.youtube.com/watch?v=hwe6tlmdlNg

8 év 8 komment

Induljunk tovább, Ayia Napa felé, ha remélhetem a következők szerint… “Az útról hazahozhatsz egy és más élményt, föltéve, hogy azok már akkor is veled és benned voltak, mikor otthon a vonatra szálltál.”
(Kosztolányi Dezső) *

 

 

Ha a halászkikötőből felfelé gyalogolva még kezedben az üres pohár, s egy felhevült lendülettel nem hajítottad a tengerbe, nos, akkor biztos lehetsz benne, hogy újratöltik — és megkönnyítve álombamerülésed — nyugovóra térhetsz. Ne is gondolj Shakespeare művére, az Othello-ra, mely Ciprus törökök által megszállt északi részén, Famagustán játszódik. Felejtsd a szerencsétlenül járt velencei mórt, aki szenvedélye és Jago ármánykodásának áldozataként megölte szerelmesét, Desdemonát. Megérzed majd, hogy a szigetet a szerelem atmoszférája lengi körül, engedj neki, és öleld a szerelmed emlékezetesen… „A híres Othello napja leáldozott már!”

            Amikor kel a Nap, ideje, hogy a sziget keleti része felé induljunk. A jól kiépített autópályán haladva nem kell bemennünk a nagy városokba. Elhagyjuk Paphost és érintve Limassolt, Larnacát máris Ayia Napa felé tartunk. Az út hosszú ideig a sziget belsejében vezet.

            Az autópálya mentén, a jobbára sziklás, köves, alig megművelhető talajon a száraz legelőkön lovak, tehenek, de főként kecskék, bárányok keresgélnek holmi zöld emészteni valót, és néha megcsapja orrunkat a disznótartás jellegzetes bűze is. No, ilyenkor jó, ha feltekerjük az ablakot.

            A dombtetőkön, a rengeteg szélkerék láttán óhatatlanul felmerül bennünk, hogy milyen komoly munka az itt élők és a turisták által is kedvelt sok salátának való megtermelése és a nagy városokba szállítása. Kora reggel piacnapokon látni is a falvakból megrakott teherautóval a helyi piacok felé tartó ciprusiak hosszú sorát.

            Narancs-, citrom- és a nem kívánatos kosztosok ellen védőhálóval letakart banánültetvények terülnek el a völgyekben. Kiváló élelmiszerek alapanyaga ez a sok citrusféle. Hatalmas fóliák alatt termesztik a zöldséget, amik másfélék, mint az itthoniak. Nagyra gömbölyödnek a burgonyák, a sötétzöld paprikák is nagyobbak és kevésbé húsosak, mint nálunk, a hatalmas paradicsomok pedig inkább sárgák, mint pirosak.

            Szinte a tenger fölé kerülünk az autópályán, ahol ezüstkékben csillan meg a hatalmas víztömeg, hófehér kisebb-nagyobb — a turisták élményeit szebbé tevő hajóval. A látnivalókra figyelve lassan csordogálunk Ayia Napa belvárosa felé.

            Az utak mentén és az autópályák nyomvonalában szemet gyönyörködtető, szabadon növő virágok pompás színkavalkádja a városban is folytatódik. A kertekben, a városi parkokban a nálunk is honos virágokat olyan növényfajták tarkítják, melyekre nekünk szavunk sincs. Gladiólusz, orchidea, liliom, jácint, nárcisz, tulipán, ciklámen minden mennyiségben, és a leanderek itt csodálatos színekben fává magasodnak. Hatalmas pálma és fügefák. Az itthon cserépben nevelt fikusz, itt fa nagyságúra nő a kertekben.

            E sok szép szín ellentéteként — a mediterrán vidékekre oly jellemzően — az éttermek és lakóházak között váratlanul szeméthegyek bukkannak fel, és rengeteg — néha gyönyörű, fajtatisztának tűnő — igencsak öntudatos macska lustálkodik a padokon, napfénytől átmelegedett köveken.

            Irány Ayia Napa belvárosa. Ez a nagyon kedves dimbes-dombos városrész, ahol az egymást érő éttermek, növények lepte, gótikus romok és előadásra váró színpadok között tovább tobzódik a virágözön.

            Ayia Napa neve azt jelenti: Erdei Miasszonyunk, de a hajdani erdő helyén ma már luxusszállók tucatjait találjuk. Magja egy, a város nevét viselő, a tizenötödik század közepén épített gótikus stílusú kolostor. A nyolcvanas évek elejétől ökumenikus célokat szolgál. A kolostor szabadon megtekinthető és érdemes is rászánnunk az időt. Kváderkövekből kirakott falai, gótikus ívei a középkort idézik. A velencei időkre emlékeztet egy kupolás tető alatti nyolcszögletű kút a kolostor udvarán.

            A hagyomány szerint egy Famagustán élő, velencei származású, előkelő család lánya, a szülei által erőltetett házasság helyett inkább a kolostort választotta; rá emlékeztet ez a kút.

      

            Házasság… A ciprusiak a házasságkötést vasárnap tartják és különlegesek az esküvői szokásaik… A szertartás előestéjén a pap megáldja a kitett matracot, és egy kisfiút háromszor végiggörgetnek rajta.

            Ezen a napon szinte biztos, hogy belebotlunk egy esküvői felvonulásba, amint valamely szép emlékű templom kertjében, vagy történelmi romoknál fényképezkednek. A menyasszony hosszú hófehérben, előtte, mögötte pedig rózsaszirmot szóró, sok kicsiny és nagy koszorúslány kékben, rózsaszínben, és fiúk sötét ünneplőben. A férfiak szintén sötét öltönyben, nyakkendősen, márkás hatalmas autókkal. Ezután a násznép bevonul valamely ünnepélyesen megterített étterembe, s ott ajándékaikkal a nászpár elé vonulnak. Családonként köszönti őket a felnőtt és gyermek vendégsereg.

            Jó ideje divat, hogy a tengerparti sokcsillagos szállodákban tartják esküvőjüket a jobbmódú orosz, és ki tudja még milyen nemzetiségű, luxusra vágyó párok, nagy násznéppel, különleges kalapokban, végtelenül színes ruhákban, s így — európai szemnek néha maskarának látszóan — fényképezkednek a sziklák tetején — háttérben a végtelen Földközi tengerrel.

            A húsz évvel ezelőtt még csendes kis üdülőváros egy része ma már szórakoztató ipari centrummá vált. Élményparkok, izgalmas játékokra alkalmat adó vidámpark, rengeteg turista és disco, disco, disco — villódzó fényreklámokkal, üvöltő zenével, dübörgő basszusokkal.

            A nappali fürdőzés után vacsorázni és átforrósodott testét hűsíteni vágyó turista a tengerparton, vagy a város kolostor körüli részén talál még csöndes teraszt, ahol békésen múlathatja az időt késő éjszakáig — élvezve a forró nappal utáni, langy esti levegőt — egy pohár ital mellett, s ahol esetleg csak egy fiú pengeti gitárját finoman, John Lennon dalát játszva.

            Ha kigyönyörködtük magunkat a belváros, e lassan csak kis talpalatnyi finom hangulatot sugárzó részén, s kellőképp átforrósodott a testünk, ki ne hagyjuk azt a bizonyos tengerpartot, ami oly sok, egyszer már itt járt utazót visszacsábít ebbe a kedves városba. 

            A valahavolt nádason át turisták által taposott vörös bauxit utat már rég sétánnyá szélesítették az impozáns tengerparti szállodák építtetői, így tiszta papucsban jutsz le a tengerpartig… és akkor, ott megállsz.

            Strandtáskád a válladon, s mielőtt levennéd a lábbelid, csak állsz! Négy kilométer hosszan elterülő káprázatos, meseszép, hófehér homokos tengerpart, garantált szikrázó napsütés; és igen! Sok ember! Mindenféle náció, nem sorolom… — és igen! Víg kedély, ami feltartóztathatatlanul átárad rád is. Hirtelen nincs más vágyad, mint ledobni a törülköződ a több lábnyira süppedő fehér homokba, és már szaladni is a víz felé.

            Persze, pár másodperc múlva rájössz, hogy messze még a tenger, érdemes inkább papucsban maradni, vagy nagyon szedni a lábad, mert a homok elviselhetetlenül égeti a talpad. Aztán leérsz a vízhez. Előbb csak mész a parton… gyalogolsz, jól esik lábadnak a hűs. Nézed az tengert és élvezed, ahogy talpad a nedves homokba süpped, a hullámok ütemes csobbanását a bokádon, majd engedsz a csábításnak, s irány a mélység. Sokáig kell menned, lassan mélyül, de a víz oly tiszta, mint az üveglap. Lelátsz a tenger mélyére és élvezed ezt a türkizkék átláthatóságot. Feldobod magad, és fenntart. Két kezed szét, bámulod az égboltot, élvezed, hogy hullámzik a tested, hogy egy lettél a tengerrel. Aztán, ha nem jönnek a nagy hullámok — mert néha szeles időben jönnek ám veszedelmesen — ütemes csapásokkal, úszó tudásod szerint, csak mész egyre beljebb, míg elhalkul a zaj, csak te vagy és a tenger. Ekkor, no, ekkor jön rád a vágy, hogy lemerülj. S ha szeretnéd ezt, minden nap megteheted, mert a tenger élővilága felfedezhetetlen gyönyörűségeket rejt. Aztán eljön a pillanat, hogy megérzed, itt maradnál, akár örökre, s ezentúl visszamész!

            Mész nappal — egyesülni a tengerrel, és mész hajnalban és késő este —, amikor még nincsenek emberek a parton — letüdőzni a sós levegőt, pihentetni szemed a távoli látóhatáron. Ledobod a felsőd egy napozóágyra és nekiindulsz… Futsz a négy kilométer hosszú nedves talajon oda-vissza. Melletted, hol jobbról, hol balról a tenger, mely ilyenkor csöndes, szél sem rebben, sima a víztükör, apály van.

 

 

 

http://www.youtube.com/watch?v=ciDZGw5qmqU

8 év 21 komment

A mesélő tovább hív téged a sziget nyugati része felé, Limassolba, a Troodos hegység kanyargós útjaira, majd vissza a tengerpartra, Paphosba a fehér sziklához, Aphrodité születési helyéhez.*

 

 

Ha a turisták elől eldugott tengerparton volt alkalmad megpillantani az idős nénit, aki csöndben és derűsen mosolyog, láthattad… nem tudja mi a stressz, pedig talán neki se könnyű az élete, de másképp fogja fel — másképp éli meg, mint mi. Talán azt a szépséget tartja többre, amit a természet adott és nem azt, ami pénzzel megvehető.

            Az üdülőövezet elhagyása után megváltozik a világ. A többnyire egyirányú, keskeny, kanyargós utcácskákon szinte lehetetlen gépjárművel közlekedni és nem is érdemes. Ha nem átutazók vagyunk, izgalmasabb gyalog. Nyitott ajtajú házak — hétvégén és este — az ajtók előtti utcán, kis asztalnál üldögélő, tisztán öltözött férfiak. Kockáznak, kártyáznak, beszélgetnek. Néhol — láthatóan mértékkel — tejszínű Quzo a poharakban. A feketeruhás idősebb asszonyok mindenhol háttérben maradnak, de a kitárt lakásajtókon át belátni a mozaikpadlós nappalikba. Hatalmas bőrfotelekben üldögél és beszélget, színes ruhákban, gyermekekkel a nagy család. Televízió bekapcsolva, fekete-fehér családi képek a falon.

            A fiatalok a fővárosban, Nicosiában képzik magukat, majd ott élnek, dolgoznak, bankokban, irodaházakban, autószalonokban, iskolákban, egyetemeken és előbb-utóbb ott kötnek házasságot is, kivéve a jelentős számú ciprusi fiatalt, aki Magyarországon töltötte egyetemi éveit és innen visz feleséget, vagy ide húzza a szíve, a mi szép országunkba.

            A városokban bankok, autószerelő és kovácsműhelyek, autószalonok, éjjel-nappal nyitva tartó kis élelmiszer- és ajándékboltok, ahol minden kapható és láthatólag egy egész családnak biztosítanak jövedelmet a megélhetéshez. A megélhetési forrás jó részét az ide látogató turisták hozzák a ciprusiaknak.

            A szigeten az elfogadható jegyárú kék buszok folyamatos közlekedést biztosítanak napközben, de este és éjjel a kissé drágább hatalmas, mercedes iránytaxik fuvarozzák komótosan a hosszabb útra igyekvőt. Legokosabb a bérautó kölcsönözés, ami okozhat az ide látogatónak némi problémát a baloldali közlekedés miatt, de mindezt ellensúlyozni tudja, ha piros rendszámú bérelt autójával figyelmesen közelíti meg a minden útkereszteződésnél prímán tájékoztató körforgalmi jelzőtáblákat és megfelelő sebességgel halad a jól kiépített autópályákon. Ami egyáltalán nem okoz gondot, az a nyelv. Szinte minden ciprusi beszél angolul.

            Elérve Ciprus második legnagyobb városát, Limassolt, az öbölben magasló tengerjáró hajókról azonnal látszik, hogy ez a sziget legfontosabb kikötője. Régi negyedével ellentétben a tengerpart modern, kulturált, tiszta: minden igényt kielégítő üzletekkel, lüktető élettel, a Limassol Múzeummal, mely a város és környéke összes ásatási leleteivel áttekintést nyújt az újkortól a késő középkorig itt élt népek életmódjáról. A bronzkori, a mükénei korszak edényeitől a Görögországból importált feketealakos és vörös alakos vázákig. Gyönyörű arany ékszerek különböző korokból, melyek egy kikötői építkezéskor kerültek a napvilágra az i.sz. hetedik századból.

            Limassolban rendezik meg a sziget két legfontosabb fesztiválját, a pünkösd előtti karnevált és a szeptemberi borfesztivált. Ez a város a ciprusi szőlő- és bortermelés, valamint általában az élelmiszeripar legfontosabb bázisa. Itt a Ciprus italait előállító KEO nagy konyak- és likőrgyára, valamint sörgyára is.

            A közelében fekvő ősi Kourion királyváros egykori színházában nyaranta koncerteket és színházi előadásokat rendeznek.

            Limassolban vette nőül a középkorban Oroszlánszívű Richárd Navarrai Berengariát, akit Anglia királynőjévé is koronázott. A ma Kolossi néven ismert középkori kastélyban a lovagok a borkészítés fortélyait is gyakorolták, ők készítették a világ első önálló néven ismertté vált borát a Commandaria édes desszertbort. A sötét aranysárga, jellegzetesen hasas üvegben palackozott bor íze hasonlít a mi Tokaji Aszúnkhoz. Annak, aki elhagyja Ciprust érdemes hazahoznia egy üveggel, hisz nem exportálják, csak Cipruson kapható.

            A Troodos hegység aljától kis falvak között kanyargós szerpentin vezet egyre magasabbra, a Kykko-i kolostor felé. A fenyvesek között sétaösvények, kis falvak bújnak meg a völgyekben. Minden falunak van valami specialitása. Ezeregyszáz méter magasan Padulasz, a cseresznyéjéről híres, de van olyan falu, amelyik az almájáról, barackjáról, vagy arról, hogy ott különleges édességet készítenek.

             Sok évvel ezelőtt még Larnaca tengerparti sétányain is látható volt a kézzel tolható, itallal és csemegével teli kocsi, hogy a turista megfelelőképpen álmélkodva vásárolhasson. Itt, a hegyi falvakban helyben termett hatalmas mandulával, dióval, mogyoróval, pisztáciával, az itt készített különleges édességekkel, no és üvegben konzervált apró madarakkal töltik meg — merthogy bármennyire nem szimpatizálunk vele —, ez is a ciprusiak egyik csemegéje.

              Azt gondolnánk Ciprus nevéről, hogy jellemző növénye a ciprusfa, de Ciprus Nemzeti Parkjában, a Troodos hegységben leggyakoribb a feketefenyő, a tölgy és a cédrus. Az igazi látványosság a Cédrusok völgye, mintegy negyvenezer cédrusfával, ahol — ha szerencsénk van — védett, félénk muflont is láthatunk.

              Ha sóhajtani kicsit megállunk, észrevesszük, hogy a sziklák között bizánci templomok rejtőzködnek, melyek közül kilencet az UNESCO a világörökség építészeti értékeinek részévé nyilvánított, freskói, illetve ikonjai miatt.

              Az egyik ilyen kis kápolnát épp elhagyja egy, a völgybeli faluban lakó idős pár. A néni haja kendővel leszorítva, mindketten gumicsizmában. Végeztek a kis templom takarításával. A keményített, ropogósra vasalt terítőket kisimították, az örökké égő gyertyákat kicserélték, meggyújtották, hogy fényükkel az arra járóknak megbékélést nyújtsanak. Két széket húznak egymás mellé a dombtetőre, s pihentetik szemüket a Troodos hatalmas hegyvonulatain. Hihetetlenül békés hangulat! A templomból kijőve, miután dobtál kis aprópénzt a perselybe — óvatos, lassú léptekkel —, boldogsággal a lelkedben osonsz el a hátuk mögött.

              Kykko helység kolostora erdős hegyvidéken mintegy ezerkétszáz méter tengerszint feletti magasságban épült. Ciprus legismertebb, legnagyobb és leggazdagabb kolostora. Valamikor birtokai voltak Kis-Ázsiában, Egyiptomban és Oroszországban is. Szigeten kívüli birtokait már elvesztette, de gazdagságára, fontosságára jellemző, hogy saját televízióadója, és postahivatala van.

              A kolostort Komnenosz Aklexiosz bizánci császár alapította ezeregyszáz körül és ő adományozta azt az ikont, ami Máriát a gyermek Jézussal ábrázolja, amelyet a legenda szerint Lukács evangélista festett. Csodatévő erőt tulajdonítanak neki, szárazság esetén körmenetben viszik fel a közeli hegy csúcsára. Ez állítólag meghozza az esőt. A kolostor főbejárata ragyogóan színes, régi stílusú, de a közelmúltban készült mozaikok díszítik. Kultikus ötvöstárgyak, arany- és ezüstborítású könyvek, régi ikonok…

              A vallásos ciprusiak számára legfontosabb, de nyitott zarándokhely, mely számol az idegenforgalommal, a nem ortodox vallású turisták igényeivel is. Rendezett épületek, gyönyörűen felújított falfestmények, készséges idegenvezetés, háborítatlan nyugalom, tisztaság, csend.

              Nem messze van III. Makarios érsek, az 1960-ban megalakult Ciprusi Köztársaság első elnöke síremléke, aki papnövendék volt a Kykko-i kolostorban és előre kiválasztotta nyugvóhelyét a közelében. Síremlékétől csodálatos kilátás nyílik a hegyvidékre.

              Tovább indulva mindenképp fel kell menni a csúcsra, Ciprus legmagasabb pontjára, az Olümposzra. A lejtők egész évben várják a sportok kedvelőit: télen a síelőket, tavasszal, nyáron a túrázókat.

              Ezerkilencszázötvenkét méter magasan — a közeli sípályák parkolójából akár gyalogosan is megközelíthető — a ciprusi Olümposz. Ellentétben görög névrokonával, mely közel ezer méterrel magasabb is, nem az istenek lakhelye. Egy brit katonai radarállomás dominálja a csúcsot, de a kilátás és az egészséges magashegyi levegő, párosítva egy finom tábla csokoládéval, igazán megér egy kis túrát.

              Lefelé suhanva a szerpentinen még gyönyörködhetünk a magas hegyekben, a különös formájú öreg fenyőkben, ölelésre tárt karú cédrusokban, s a hegytetőkön helyenként megvillanó hófehér templomokban.

              Paphos felé, a régi országút feletti dombtetőn helyezkedik el az Apollón-szentély, ami az i.e. nyolcadiktól a negyedik századig Ciprus egyik legjelentősebb kultuszhelye volt. Ami még ennél is lenyűgözőbb, az a pár kilométerrel nyugatabbra fekvő Petra tou Romiou nevet viselő festői part. A legenda szerint az idők kezdetén itt látta meg a napvilágot Aphrodité — a legszebb. Fehér, meredek sziklafal, türkizkék tenger, és négy-öt gigantikus méretű, tengerből kiálló szikla. Ezen kívül hatalmas, félelmetes hullámok. Tán az olümposziak haragja? Színes, lapos, ártatlan, apró mintás kavicsok. Aphrodité játékszerei? Bámulatos isteni kettősség. Legalább egy napot muszáj itt tölteni, de a legjobb visszatérni, újra és újra.

              Innen egy órányira van a sziget nyugati felének fővárosa és második nemzetközi repülőtere, a történelmi levegőjű Paphos. A város a kereszténység felvételében első volt. I.sz. negyvenötben történt, hogy Szent Pál az első uralkodót a keresztény hitre térítette. Itt vannak a rejtélyes kripták és barlangok — az egyiptomi mintára készült, sziklákból kivájt Királysírok —, melyekbe az i.e. harmadik századtól az i.sz. harmadik századig temetkeztek. Az UNESCO — hatalmas kiterjedésű múzeumként — a várost teljes egészében felvette a kulturális világörökségek listájára.

              Ha egy barna táblán Dionüsszosz háza, Théseusz háza, Orpheusz háza stb… feliratot látjuk, máris a város legérdekesebb részéhez érkeztünk, az ásatási területhez, a híres, késő római kori, mitológiai jeleneteket ábrázoló mozaikpadlókhoz. A páratlan mozaikok gyönyörűen megőrződtek, pedig tizenhat évszázadon keresztül rejtőzködtek a földben. A vízről nem szabad megfeledkezni, mert elviselhetetlen a forróság a kövek között. Az ókori művészek és a mai régészek ügyességét csodálva észrevétlenül bealkonyul, s pihenésre vágyik a test, a lélek: tehát irány ismét a tenger!

              Hangulatos a halászkikötő, mellette az erőd, körülöttük szabadtéri kávézók és tavernák kínálják a frissen fogott halakból készült fogásokat. Mi sem kellemesebb, mint hosszasan üldögélni a csendes estében egy könnyű halvacsoránál. Utána, egy pohár borral, esetleg stílusosan a mélytüzű bíbor ciprusi Otellóval a kézben szótlanul lesétálni a tengerpartra. Észrevétlenül köszönt ránk az éjfél, felidézve Szapphó az i.e hatodik század elején élt ókori görög költőnő versét…

 

                                                           Letünt a fiastyúk és a

                                                           hold is: tovaszállt az éjfél;

                                                           elmult a találka-óra

                                                           s én itt heverek — magamban!

                          /Babits Mihály fordítása/ 

 

http://www.youtube.com/watch?v=suj7Zuwlf0U

8 év 14 komment

“…Lépteim mossa sós tenger vize,
fejem fölött kék égbolt,
hátam hófehér sziklának döntöm,
szemem a látóhatárt kémleli,
Ég a Földdel összeér.” *

 

 

Nem várt tovább. Két éve készült, hogy még egyszer, tán utoljára lássa — lássa a szigetet. Egyre nagyobb akadályok tornyosultak elé, s ezeket jelen pillanatban épp átlépte…

           Éjfél előtt, a szokásos időben indult. Azóta órák teltek el, s egy ideje már tudta, közeledik a célhoz. 

           Öntudata határozottan parancsolt, azonban a zuhanást nem volt képes fékezni. Hátizsákja szíjait markolászva érezte, egyre jobban elernyednek az ujjai. Kihúzta magát, feszülten próbált ellenállni a széllökéseknek, amíg meg nem jelent a különös lebegés. Ekkor két karját széttárva finom-könnyedén átadta testét a légáramlatnak. Szemlélődött. Időben van, hajnali három körül lehet. Ez a leszállás ideje. Az alatta füstszerűen gomolygó fehér felhőréteg zavarta a látásban, de előbb-utóbb kitisztult a tér, és meglátta, a tenger fölött van. Nagyon távol a sziget autópályák által megvilágított körvonalai bontakoztak ki. Most már csak az irányt kell tartania. Egyre közelebb volt a földhöz, már látta a Földközi tengerre merőleges leszállópálya nyílegyenesen világító fényeit.

            Most kell jól lavírozni… Párhuzamosan a repülőtérrel jobbra húzott és megcélozta a Larnacai Sóstó kiszáradt folyómedrét, ami káprázatos tavasszal, amikor megközelítőleg tíz ezer rózsaszín flamingónak nyújt táplálkozó- és költőhelyet. Most, ezen a szeptemberi hajnalon, kissé puhán az alatta lévő vizes medertől, épp alkalmas lesz a leszállásra.

            Karjait a széliránnyal ellentétesen mozdítva lassított, elhagyta a repülőtér épületét, keresztezte az éjjel kis forgalmú autópályát, majd mikor szemközt, a tó szélén meglátta a Hala Sultan Tekke mecset pálmákkal és ciprusokkal körülvett jellegzetes formáját, teljes fékezésbe kezdett.

            A tóparti bokrok által körülvett, éjjel fehéren világító kiszikkadt tómeder biztonságos ölén, hirtelen landolt, térdig a kissé nedves talajba süppedve. Feje előrebukott, enyhén belekoccant a szikes, négyzetesre kockázódott talajba. Kitámasztott, sportosan kigördült a száraz felszínre, begörcsölt tagjait kilazította, még öntudatlan állapotban letörölte fejéről a vércseppeket, automatikusan hátára kanyarította hátizsákját, majd az égbolton ragyogó teliholdra kacsintott.

           — Ciprus…! Megérkeztem!

           Rövidesen Larnaca ismerős tengerparti homokján gyalogolt. Boldogan figyelte a rég hallott — nagyobb bokrok, fák ágain megszólaló — kabócakórus cirpelését és kikerülte a bezárt éttermek állandó kosztosait, akik jólesően és lustán nyávogva, még elalvás előtt ráköszöntek. Leült a gondosan sorba állított napozóágyak egyikére. Az apályt nézte. A tenger mélyen visszahúzódott önmagába, még a hullámok csobbanása sem hallatszott. A hatalmas víztükör, s a távolban ringatózó hajók szinte eltűntek a fekete csendben, csak a telihold fénye mutatott utat az égboltig.

            Ciprus az antik monda szerint a szerelem szigete. Partjainál született a tenger habjaiból Aphrodité, a szerelem istennője. A költők sokszor emlegették Homérosz óta Aphrodité szigetét — Goethe is — a Faustban.

 

                   „…Cipruson

                  …langy szelek egyre lebegnek

                  részünk tudatos gyönyörűség,

                  mert, mint azelőtt, odafűz még

                  Kyptis kocsijához a hűség,

                  s ha lágyan az éj duruzsol csak,

                  fodros mezején a haboknak,

                  láthatatlanul ennek a kornak,

                  kísérjük a drága leányt.”

 

             Az egyik legismertebb modern görög író, Nikosz Kazantzakisz így ír Ciprusról… „Sohasem láttam még egy ennyire női karakterű szigetet, sohasem lélegeztem be veszedelmes, édes kísértésektől terhesebb levegőt.”

            E szép szigetnek az évezredek során, földrajzi fekvése miatt gyakran volt része háborúskodásban. Az angol megszállók ellen folytatott szabadságharc, Makariosz érsek kitartása, diplomáciai bölcsessége nemzetközi elismerést vívott ki. 1960-ban sikerült elérni a sziget függetlenné válását, azonban Törökország 1974-ben megszállta a sziget északi részét, arra hivatkozva, hogy a lakosság több mint egyharmadát kitevő török etnikumot védelmezi. Ezt az erőszakos akciót a világ minden állama elítélte és Törökországot leszámítva egy sem ismeri el a Ciprusi Török Köztársaságot.

            A megszállt rész a tűzszüneti — úgynevezett — Zöld Vonallal leválasztva mai napig török fennhatóság alatt áll. A zóna mentén elhagyatott, szellemjárta kilakoltatott házak. A két oldalon — a háború során elvesztett rokonaikat sirató — családok soha be nem gyógyuló fájdalma. Nicosia, a világ egyetlen kettéosztott fővárosa. A hermetikusan elválasztott két városrész működése szerves egészként gyakorlatilag megszűnt. A békét a britek felügyelik. Az emberek pedig? Nos, a török és a görög anyanyelvű ciprusiak egyaránt ciprusinak vallják magukat és egy egységes államban, békében szeretnének élni.

  

            A derengő hajnal, s a lehűlt levegő ébresztette fel gondolataiból. A Nap félkörívben kibukkant a vízből és pár perc múlva már nézte is tükörképét a tengerben — elűzve a Holdat az égbolt széléről.

            A parton — megszokott életmódjukat folytatva — megjelentek a néha atléta termetű első futók, ütemesen szedve a levegőt és lábaikat a homokon. Mire beért az üdülőövezet szállodasorai közé, már pezsgett az élet a városban, az éttermekben és a sok színes hajótól ringatódzó yachtkikötőben.

            Rápillantott a Tengerparti Erődre, amit a tizenhetedik században építettek a törökök. Akkortájt ha egy keresztény állam hajója ki akart kötni a szigeten egy ágyúlövést kellett leadnia. Ezután addig várakozhatott, amíg az erődből ágyúlövéssel viszonozták az üdvözlést. A várakozási idő néha igencsak hosszú volt, hisz a futárt a sziget közepében lévő fővárosba, Nicosiába kellett szalasztani, a kormányzóhoz, aki az engedély megadására hivatott volt.

            Később, jó pár évig itt tartották a kivégzéseket. Szellemek lakóhelye is lehetne ez az erőd, de barátságosabb… Középkori Múzeum.

            Larnaca és a kereszténység kapcsolata igen régi időkre nyúlik vissza, mivel a város első püspöke az a Szent Lázár volt, aki a történetírók szerint, miután Jézus feltámasztotta haló poraiból, itt élte le második életét. Ma is áll a templom, amelyet állítólagos hamvainak megtalálási helyén emeltek. Bár a törökök a keresztény templomok jó részét mohamedán mecsetté alakították át, a Szent Lázár templomot meghagyták a keresztények számára.

            A tengerparti luxusszállodákat és a számtalan apartmant már hosszú évtizedek óta, a görög-török viszály enyhülésétől kezdve megtöltik az európai turisták. Pedig nem olcsó itt az élet. Valaha a ciprusi font megközelítette az angol fontot. Az euro bevezetése óta pedig az árakat a jobb módú turisták pénztárcáihoz mérik.

            A ciprusi ember nagyon vallásos, szegény és magának való. Ha találkozni szeretnénk velük, fel kell menni a hegyekbe. Például Lefkarába, ebbe Larnaca és Limassol közötti, hatszáz méter magasan fekvő romantikusan kedves kis faluba. Végigsétálni keskeny utcácskáin és megcsodálni a házaik előtt horgoló lányokat, asszonyokat. Horgolt terítőik világhíresek. A kézimunkák eredete a velencei megszállás idejére, az ezerötszázas évekre nyúlik vissza, amikor a velencei születésű úriasszonyok rendszeresen itt nyaraltak, kézimunkázással töltötték az időt és művészetükre megtanították a helybeli asszonyokat is.

            A tengerhez, a nagyobb városokba, mint Paphos, Limassol, Larnaca, Ayia Napa csak vallási ünnepekkor és esküvők esetén zarándokolnak a ciprusiak, tömött autókkal családosan, de akkor aztán látható a meglepően egyszerű ünneplőbe öltözött, a görögkeleti vallást és hagyományokat követő többgyermekes családok tömege — akik most megengedhetik maguknak a kis lazítást, ünnep van, és a ciprusiak nagyon szeretnek ünnepelni.

 

            Mit is kell tenni itt a parton? 

            Mielőtt még bárhová indulnál, ülj be egy tengerparti tavernába. Ha lehet ne a turistaközpontban, hanem jó pár kilométerrel arrébb. Fordulj arccal a nagy víz felé, néha less a helyiek irányába, de ne beszélj, ne nyüzsögj, egyáltalán ne csinálj semmit. Először nehéz lesz. Aztán lehet, hogy olyasmit látsz majd, amit addig soha, vagy csak nagyon ritkán: este a tengerből felbukkanó óriási holdat, ami körülbelül fél óra alatt a víz mélyéről az ég tetejére vándorol szép lassú menetben, nappal hetven-nyolcvan éves helyi nénit, aki csöndben, derűsen mosolyog — arcán a tenger. 

 

 

 

8 év 12 komment

 

 

                                                                 kel a Nap  

                                                    ezer sugárral ébreszt a nyár

                                                              fénylő koszorú

                                                          köszönt szobám falán

                                                                  a tenger

                                                                 hol láttam

                                                                egy hajnalt

                                                                     távol

 

 

http://www.youtube.com/watch?v=rRbyZ3eD-9M

8 év 22 komment

     

 

 

     A mókus

 

A keskeny sétaút mélyen a fák között halad, távol a kijelölt turistaúttól. Csöndesen járok, a megszokott ütemben, eltűnve a körülöttem őrt álló szálfaegyenes gyertyános, bükkös erdőrészben. A János hegy, Normafa, hétvégén, mint egy városi sétáló utca. Most hét közben csendes, azért is hallom meg a kislány fojtottan felhangzó, örömteli kiáltását.

      — Jaj, ott egy mókus! Rám néz! — s lecövekel a szülei előtt. — Álljatok meg! A szemembe nézett! Nézzétek, ott van!

      A négy főből álló család megáll az út közepén, s az anya a kisebb testvért magához szorítva a megadott irányba figyel.

      — Ott! Ott! A szemembe néz! — suttogja a kislány ismét! — Látjátok?

      Mozdulatlanul állok, figyelem az ismeretlen kislány lelkesült arcát, s a rőtszínű mókust, aki pont a mellettem lévő fán, lábaival ugrásra készen a fatörzsbe kapaszkodik, és valóban a kislányt figyeli. Ritka örömteli pillanat — gondolom, amikor valaki felordít.

      — Lááátom! Láááátom! — s az édesapa, kissé vékony hangon, kiváló ritmusérzékkel hangosan és boldog mosollyal az arcán dalolni kezd.

      — „Mókuska, mókuska felmászott a fára, leesett, leesett eltörött a lába…” — énekli a dalt végig, ahogy megtanulta, s ugrándozik a sétaút közepén.

      A mókus rémülten ugrik egyik faágról a másikra és, mint a villám eltűnik az erdő sűrűjében.

      A kislány szemrehányóan és nyomatékosan felkiált.

      — Apa!!! — majd lehajtott fejjel tovább indul. Az édesanya sóhajt egyet, megdöbbenve nézi a férjét, aztán kitör belőle a nevetés. A férfi hirtelen elhallgat, maga sem érti mi történt, és nyújtott léptekkel a lánya után megy, átöleli. Hallom amint bocsánatot kér. Lánya hozzá simul.

      — Azért ezt nem kellett volna! — mondja a kislány, s hirtelen felnevet.

      — Apa, mint egy óvodás! Úgy énekeltél!

      A férfi kissé szégyenkezve néz a családjára, s egyszer csak kibuggyan belőlük a nevetés. Állnak és nevetnek a sétaút közepén. Valami feloldódott. Már nem érdekli őket a mókus, az itt-ott felbukkanó kirándulók mosolya, — ők összetartoznak, és csak nevetnek, nevetnek, nevetnek…

 

 

 

       Simogat az unokám

 

Nyár elején kezdődött. Maja mielőtt lecsúszott a csúszdán erősen fixírozott egy vele épp szemmagasságban lévő telefonáló édesanyát, majd megkérdezte,

      — Szomorú vagy?

      A hölgy felnézett, de nem válaszolt, beszélt tovább. Maja azonban tovább folytatta.

      — Megsimogathatlak? — és már nyúlt is kis kezével a nő arca felé, majd egy mosoly kíséretében gyöngéden megérintette aztán, mintha mi sem történt volna, hopp: lecsúszott. A hölgy viszont abbahagyta a beszélgetést és rámosolygott.

      Így folytatódott a játszótéren, ha szomorú, vagy ideges arcot látott az édesanyák között.

      Nyár közepén egy ismeretlen, magas szőke édesanya ült a padon, nem messze kisfiától, a homokozó mellett, és ismét megszólalt a telefon. Szó szót követett, a hölgy szemei bepárásodtak, majd befejezte a beszélgetést. Maja épp arra járt, és feltette a szokásos kérdést, amit gyors megoldásként azonnal tett is követett. Hirtelen emelte kis kezét a hölgy arca felé, aki — mielőtt érinthette volna — rémülten felugrott, s megdöbbenve nézett Majára. Ő viszont nem ijedt meg!

      — Te ki vagy? — kezdte a beszélgetést. A hölgy elsápadva, mutatott a kisfiára.

      — Andrej édesanyja! — majd egy sóhajtással visszaült a padra.

      — Holnap is eljöttök? — kérdezte Maja.

      — Nem, mi nem itt lakunk! — jött a válasz.

      Maja nézte-nézte az idegen arcot, aztán úgy döntött próbálkozik mégegyszer…

      — Szomorú vagy? — kérdezte ismét.

      A fiatal anyának könnybe lábadt a szeme,

      — Egy kicsit! — mondta.

      Maja döntött, ismételni fog, de most hangosabban.

      — Megsimogathatlak?

      — Igen! — válaszolt a hölgy, szemében értetlenséggel, kissé reszkető hangon. Maja felemelte kezét és finoman végigsimított a hölgy lázrózsában égő arcán, majd egy „Szia” kíséretében már tovább is szaladt. A fiatal édesanya kisfiával rövidesen távozott, de Majácska kapott egy nagyon meleg puszit a fejebúbjára.

 

      A miértek megfejtését az olvasóra bízom.

 

 

      Az illúzióról…

 

Olvasok… A nádason keresztül, egy úttá taposott ösvényen araszolok ki a tóból. Kicsit borzongva csuromvizesen dobom magam a forró törülközőre, ahol pont szemmagasságban, már bekészítve vár a könyvem és a szemüvegem, a drága: amire vigyáznom kell, mert törik, karcolódik, elhagy, vagy én hagyom el! Nem úgy, mint a könyveket! Azokra vigyázok, ők pedig megvárják, míg sorra kerülnek, hűségesen. Még az olyan karácsonyra ajándékba kapottak is, melyeket most a nyáron végre elolvasok, mint például Kepes András könyvét, a Tövispusztát.

 

            Ebből idézek egy részt, egy párbeszédet anya és fia között…

 

       “… — Csak nem azt akarod mondani, hogy a sors irányít bennünket? — kérdezte Pali indulatosan.

            — Nem, kisfiam. Mi magunk meg a körülményeink vagyunk a sorsunk. Magunkat és a körülményeinket csak mi alakíthatjuk, más ebben nem segíthet.

            … — De azt továbbra sem értem, hogy ha előre látod a dolgokat, miért nem tudsz változtatni rajtuk?

            — Meg tudod változtatni a múltat? Nem, ugye? Pedig sokan megpróbálják, különösen manapság. A jövőt sem lehet megváltoztatni, csak ha mi változunk meg. Az emberek általában a jelent sem látják, csak azt hiszik. Nem jönnek rá, hogy jelen és a jövő csupán a múltjuk vetülete. Olyan ez, mint amikor fölnézel a csillagos égre, és elfogadod, hogy a csillagok ott vannak, holott pontosan tudod, hogy az égbolt egy évmilliókkal ezelőtti állapot lenyomata. A távoli csillagok többsége már kihunyt, felrobbant, csak az óriási távolságból még nem ért ide az információ. Csak később fognak rádöbbenni az emberek arra is, hogy a szemük láttára hullott darabokra körülött mindaz, amiben ma élnek, és ők mégsem vették észre.”

 

            Állok a Nagy Tónál. Pontosabban a Tóban. Hátam mögött védőpajzsként az egész partszakaszon hajladozik, zizeg a nádas. Nekidőlök, hátammal enyhén érintem a nád éles széleit. Tán támaszkodni akarok, vagy csak engedem, hogy átsimuljanak a hullámok a lábfejemen, s ezzel egy időben érezzem, hogy fájdalmat okoz, karcol, a szél által mozgatott és kiszámíthatatlanul hajlongó hatalmas nádtömeg. Ha enyhül a szél alig mozdul, de egy-egy széllökésre sajgó ütéseket mér a hátamra. Meddig tudom elviselni? Várok.

            Nem mozdulok, lábam alatt mélyítik a homokot az erőteljesen parthoz csapódó hullámok. Süllyedek. Apró kavicsok kerülnek a lábfejemre, lassan belepik, s néha ütnek, néha simítanak, mint a kezek. A Tó és én összeérünk.

            Fényes kis halak merészkednek a lábszáramhoz, a nádból egy férfitenyérnyi zöld gyík merészkedik elő. Hirtelen már ott is van a térdemmel egy magasságban, a vízbe nyúló, napsugár által átforrósított sziklán. Mozdulatlan. Velem egy irányba figyel. Figyelünk! A szélfútta víztükröt, a tó fölé tornyosuló hegyeket, a távolban úszó, játszadozó embereket. Ütemes basszusok vegyülnek a természet hangjaival. Őt nem zavarja, engem sem. Már hűvösödik a szél, el kellene merülni a vízben, de nem merek mozdulni, még elriasztom a Zöld Gyíkot, aki velem együtt szemlélődik, s élvezi a természet ajándékát, a forró napsugarat és a pillanat örömét.   

            Egyszer csak hatalmas karcsapásokkal fiatal férfi bukkan fel. Rajta felejtem a szemem. Mellúszásban erőteljesen úszik, feje hol a víz fölött, hol a víz alatt… Úgy, ahogy kell!

            Irigylem. Nem, én nem merek a tó közepén úszni. Félek. Az uszodában nem! Ott lelátok a mélybe. Ilyen vagyok. Jó ez? Vajon jó, ha csak a kiszámítható iránt van bizalmam? Nem kellene néha — csak úgy — fejest ugrani a vízbe! Bátran!

            Elsimul a víztükör, a lassan lenyugvó nap fénye sárgára, kékre, zöldre festi a hullámokat. Ó elfeledkeztem a gyíkomról! A kőre nézek, már nincs ott! Észrevétlenül tűnt el; szabadon. Beúszok, épp addig, ameddig a bátorságom engedi. Csak a fejem van kint a vízből. Próbálgatom magam… Merem? Nem merem megcélozni a távolságot? Nem, ez most sem sikerül! Félek. A korlátaim, a múltam vetületei megjelennek, és már menekülök, úszom is könnyedén a part felé, a biztonságba!

            Mosolygok magamon, mint mindig. Persze eszembe jutnak a nemrég olvasottak… a dolgokat „nem lehet megváltoztatni, csak ha mi változunk meg!” Tehát próbálkozni kell, míg élünk. Legalábbis ez tűnik célravezetőnek, s ez csak nem illúzió!

 

 

            Az időjósok szerint, a lassan eltűnő idei nyár utolsó forró napja volt ez a tegnapi ragyogó napsütéses, vízenringató, friss széna és főtt kukorica illatú szombat.

 

 

9 év 25 komment

“Játékaidat elvehetik, ruháidat, pénzedet is elvehetik mások. De nincsen olyan hatalma a földnek, amelyik elvehetné tőled azt, hogy a pillangónak tarka szárnya van, s hogy a rigófütty olyan az erdőn, mintha egy nagy kék virág nyílna ki benned. Nem veheti el senki tőled azt, hogy a tavaszi szellőnek édes nyírfaillata van és selymes puha keze, mint a jó tündéreknek.” Wass Albert *

 

 

Tél végén napról napra láthatóan éled a természet. A vastag hótakaró megadja magát a Nap kibukkanó aranysárga sugarainak. Lágyan olvad a szántóföldekbe, vetésekbe, eltűnik a fenyőerdő vastag, fenyőtüskék alkotta gyepszőnyege alatt. A keményre fagyott föld befogadja az éltető elemeket, s a télvégi szürke, színtelen átmenet után új hajtások, új élet sarjad a felszínen.

 

*  *  *

 

A hosszú tél után, az első langyos meleget ígérő hétvégén, késő délután indultak útnak, és besötétedett mire megérkeztek. Vágytak rá, hogy másnap reggel ott ébredjenek a természet ölén, a sűrűn lakott területtől távoli bugaci tanyán.

      Váratlanul érte őket a tél végén magára hagyott tanya ajtónyílásait ellepő suszterbogarak tömege. A tíz milliméter hosszú, fekete szárnyfedelű, pirosan mintázott suszterbogár, vagy régi, szép nevén: a verőköltő bodobács nem kártékony rovar. Hasznos, hisz eltakarítja a hulladékot, de mégis zavaró, ha elfoglalja azt a helyet, ahol az ember épp békés álomra szeretné hajtani a fejét. Így aztán előkerült a seprű a kislapát és a hívatlan vendégek — szorgos, enyhén utálkozó lapátra terelése és azon figyelmeztetés után, hogy egyelőre nem várják vissza őket — kívül kerültek a házon.

      Miközben takarítottak, a cserépkályhában alágyújtottak az utolsó ittlétükkor bekészített fahasáboknak, s bár az még sokára adott csak meleget, a kandalló ajtaján kiszűrődő, s a fehérre meszelt falon árnyjátékszerűen libbenő fények, a lobogó tűz hangja és a tanya körüli végtelen csönd békés nyugalmat árasztva máris elálmosította őket. A könnyű vacsora és a forró tea után jótékony álomba merültek másnap reggelig, amikor aztán alaposan felöltözve a ház körül, majd a távoli erdőben keresték a tél nyomait, kémlelték a megváltozott tájat.

      A nő szerette az ébredő természetet. A bokrok árnyékos tövében fejeiket nyújtogató hóvirágokat, a madarak zsibongását, a kora tavasz hajnali levegőjének semmihez sem hasonlítható, zsigerig ható hűs borzongatását. „Ébresztő!” — fújt a szél a fák közé, s megrengetve a hatalmas fenyőfák ágait, rázta-rázta, míg le nem potyogott róluk az összes, télen összeszáradt fenyőtoboz, amit aztán halomba rakva esténként az első tábortüzeknél égettek el az összegereblyézett apróbb faágakkal, papírszeméttel, száraz levéllel, kóróval, bogánccsal, lehullott, ősszel elhagyott madárfészkekkel együtt.

      Erdei sétájukon a környező erdőben összeszedték a letöredezett száraz faágakat. A tűzrakáshoz legideálisabb tűzifák a lombhullató keményfák, a tölgy, kőris, bükk, juhar, akác. A legjobb parázstartó a csertölgy és a legkellemesebb illata a fenyőfélék füstjének van. Kevés meleget ad és könnyen hamvad a szelídgesztenye, bodza, hárs, nyár és a vadgesztenye.

      A tábortűz esemény. Ez az őselem, hangulatával mindig varázslatos légkört teremtett az éjszakában. A téglával gondosan körberakott tűzrakó helyen magasra csaptak a lángok, s bár hűvösek voltak ezek a kora-tavaszi esték arcukat pirosra festette a szinte nappali világosságot árasztó máglya, amit a rárakott új és új száraz hasábok folyamatosan élesztettek.

      Így indult a tavasz, a ház és a hatalmas kert tisztogatásával, az erdei állatok megfigyelésével, sétákkal és szinte minden alkalommal váratlan, a városi ember számára ismeretlen élménnyel. Rövid hétvégék voltak ezek, mikor is a tavasz az első zöldike énekével megmutatta elkövetkező jövetelét.

 

 

*  *  *

 

 

Május közepén köszöntött rájuk igazán a jó idő. Két hete nem jártak lent, amikor egy hétvégi délutánon, az utolsó lakott községet is elhagyva lezökkentek a hepehupás, homokos dűlőútra. Miután elhagyták az őket köszöntő útszéli keresztet, azonnal megérezték a virágzó akác édes, bódító illatát. Élvezettel szippantgattak a levegőből, lassan haladtak az akácfák szegélyezte úton, amíg a látvány meg nem állította őket.

      Az útszéli, jól megtervezett legelőn egy lócsapat — közöttük játékosan fickándozó kiscsikókkal — igyekezett tarra rágni a szépen sarjadó mezőt. A nemes jószágok szokatlan szabadsága, játékos kedve csodálattal töltötte el őket. A legelőn az itató és az etetőhely jó messzire volt egymástól, hogy a lovak kényszerítve legyenek a sok mozgásra. A porta gazdája elmesélte, hogy a lovak mindig kiválasztják azokat a területeket, ahol trágyáznak. Ezeken a helyeken viszont nem legelnek, ezért aztán gazdájuk két, vagy három azonos méretű szakaszra osztja a legelőt, amiket egymás után legeltet. Így amíg az egyik szakaszt járják, a másikon elvégzik a tisztító kaszálást, fogasolást, amivel a trágya szétteríthető, így szolgálva a talajerő-visszapótlást. Ezt a szakaszolást leginkább villanypásztorral tudják megoldani. A látvány gondos, szemnek, szívnek melengető állattartásról tanúskodott.

      Jó hangulatban kanyarodtak a tanya előtti, már zöldben burjánzó útra, ahol azonnal lassítottak. A megnövekedett fák ágai súrolták az autó oldalát, tetejét. Óvatosan tágították ki a zöld alagutat egészen a kapuig. Két hét alatt a természet buja zöldje átterjedt a környező tájról a tanyára. A hatalmas udvart kettészelő orgonabokrokon szirmot bontott az orgona, árnyékában zöld levelei közül egy csokornyi gyöngyvirág emelgette fejét, távolabb a jácintok, nárciszok bimbója bontakozott. A fű hatalmasra nőtt, belepve a tűzrakó helyet, s lépteik alatt előbb-utóbb selymes ösvény hajlott, amint oda-vissza jártak az autó és a ház között, bemenekítve a városból hozott ruhákat, élelmiszereket. A fű friss illata, s az egész kert virágzó, örömteli látványa ezen az estén nem ébresztette fel tűzrakás iránti vágyukat. Késő estig szívták magukba a friss illatokat, időztek a kertben.

      Hajnalban tavaszi eső verte a ház falát és az ablakokat, ami rövid szabadságukra gondolva, félálomban is kedvüket szegte. Talán emiatt is aludtak oly mélyen, későn ébredve, madárcsicsergésre és napsütésre. A már ismert zöldike, széncinke; a sárgarigó fütty, kakukkszó, vadgerle búgás és a távoli istállófalakba visszaköltözött fecskék ház körüli játékos csivitelése töltötte meg élettel a tájat.

      Kitártak ajtót, ablakot, az udvaron reggeliztek a fatörzsből készült asztalon, a hosszú padokon ülve, kényelmesen. Beleolvadva a természetbe figyelték, ahogy a Nap meleg sugarai percről-percre gyorsabban szárítják fel az eső nyomait a vízcseppek alatt lehajló fűszálakon, a bokrok levelein, s ámulva nézték, ahogy az orgonák, gyöngyvirágok, nárciszok szinte láthatóan nyitják ki szirmaikat az éltető napsugár előtt. A kerítés menti sűrű orgonabokrokon hatalmas lila fürtökké nyíltak az orgonavirágok. Illatuk eláradt a tájon, elnyomva az előző nap még oly erősen uralkodó akác illatát.

 

      Hallgattak, más és más gondolatok forogtak a fejükben. Az anyának gyermekei születését jutatta eszébe a látvány. A természet tavasszal hasonlít az életbe kilépő kis emberre. Lassan mutatja meg, mit rejt magában, fokozatosan zöldül ki, végül színes virágai is szirmokat bontanak. Az elemek éltető ereje, a rügyek kibomlása az anyaság érzését, az élet óvó és féltő szeretetét ébresztette fel benne.

     Van–e szebb a természet, és az ember ébredésénél? Van-e nagyobb élmény, mint közvetlen közelről átélni mindezt? Részesei és okozói vagyunk ezeknek a pillanatoknak, felelősségünk, hogy óvjuk, védjük, amit az utódainkra hagyunk — a Föld életet adó értékeit.

 

                                                              Juhász Gyula

                                                             TAVASZVÁRÁS

                                                  A déli szélben lehunyom szemem

                                                  És gyöngyvirágok szagát érezem.

                                                  Az esti égen violás a szín

                                                  És kikeletben járnak álmaim.

 

                                                  A hó alól már dobban boldogan

                                                  A föld nagy szíve s csöndesen fogan

                                                  A csíra, melyből új élet terem

                                                  S bimbók bomolnak majd szűz réteken.

 

                                                  Az örök nap még bágyadtan ragyog,

                                                  De tavaszosok már a csillagok

                                                  S az éjszakában zizzenő neszek,

                                                  Egy új világ susogja már: leszek!

 

                                                  A földre fekszem, hallgatom szívét,

                                                  Az égre nézek, kémlelem színét,

                                                  Ég, föld között angyali üzenet

                                                  Hirdeti a jövendő életet.

 

                                                  Mert boldog ige ez és szent igaz

                                                  És örök törvény és áldott vigasz,

                                                  Hogy győz az élet, duzzad és dagad

                                                  S elönti mind az ócska gátakat!

 

9 év 8 komment

A lány, aki átment a hídon *

 

 „A mama mindig azt mondta, hogy ha új életet akarsz kezdeni, hagyd magad mögött a múltat.”

Forrest Gump

 

 

 

Budán a Feneketlen-tó közelében, hatalmas gesztenyefák, árnyas parkok, valaha gondosan tervezett, polgári lakásokat rejtő kis villák között, a Gellért-hegy oldalában volt a kutatóintézet. A lány itt dolgozott, mint gyors- és gépíró, tudományos kutatók, műszaki rajzolók között. Pontos volt, hibátlan munkát végzett, így aztán több fiatal mérnök is rábízta diplomája végső formába öntését.

      Jól jött a plusz jövedelem. A munkaidő lejárta után néha késő estig gépelte az emeletes törteket, majd felsóhajtva, ha végre szöveg következett, röpültek ki az írógépből a sűrűn teleírt lapok, s tornyosodtak az íróasztalon, forintokra váltva két keze munkáját. Örömmel töltötte el, hogy itt az intézetben önmagáért kedvelik, nem ismerik bonyolult családi hátterét, nem sajnálkoznak rajta. Ez jó! Ő itt egy megbízható kolléga, egy kedves, jól alkalmazkodó fiatal lány. Csak azt tudják róla, hogy sokat olvas, és munka után beül az iskolapadba.

      Úgy járt ide hétfőtől, szombatig, mintha haza járna. Itt volt számára a nyugalom. Reggel az intézetben kezdett, este fél tíz körül a közeli közgazdasági technikumban fejezte be a napot.

      Otthon, Pestszentlőrincen — a hosszú évek alatt lepusztult házban, nagyszülei, nagynénje, anyja és húga közelében — szinte csak éjszaka és hétvégén tartózkodott, akkor is tanult vagy olvasott. Nem szívesen beszélt erről az otthonról, ez az ő magánügye! Nem értenék, hogy miért nem menekül innen. Honnan ez a nagyfokú felelősség a családja iránt? Látta, segítségre szorulnak, nem hagyhatja magukra őket, de egy értelmes jövőt, azt fel kell építenie! A saját jövőjét!

      A Petőfi-híd közepén minden reggel megkönnyebbülten sóhajtott fel. A tizenkettes autóbusz átért a másik oldalra! Budán már élete pozitív része kezdődött! Mögötte maradtak az otthoni szorongató események — amik este torokszorulást és gyomorfájdalmat okozva ismét beköszöntek — a híd közepén, visszafelé, a hatos villamoson.

 

*  *  *

 

Huszonegy éves volt, amikor egy derűs, kissé hűvösebb tavaszi napon előkereste a szekrény mélyéről a hófehér angóra garbót, nyakában a piciny arany lópatkóval. Kolléganői értő szemekkel azonnal reagáltak a finom ruhaneműre.

— Látod, ez való neked! Milyen jól áll! — simogatta meg hátán a bolyhos pulóvert Klári, anyai barátnője, és átölelte.

      — Köszönöm, de… ! — kezdte, azonban nem jutott szóhoz!

      — Te, ez a bross! Ez arany? Óóó, kitől kaptad? — Márta a jól értesült mosolyával, kissé hamiskásan kacsintott rá.

      — Csak nem a mérnök úr?

      A mérnök úr! A kutatóintézetben dolgozó lányos anyák kedveltje volt a több diplomás, tanár-orvos szülőktől származó, jómódú, még egyedülálló fiatalember. Szívesen fogadták volna vejüknek ─ udvarias modora, veleszületett intelligenciája, felfelé ívelő szakmai karrierje miatt.

      Említése elég volt ahhoz, hogy a lány arcán, nyakán piros foltok jelenjenek meg — ami élő bizonyítéka volt annak, hogy a jól irányzott mondat bizony érzékeny ponton találta el! — Hogy is gondolhatják! Ők csak jó beszélgetőtársak, kollégák. Zavarba jött, ráadásul az emlegetett mérnök úr — a második emeleti iroda ablakából jól láthatóan — már közeledett is az udvaron át, fehér köpenye alatt a megszokott fekete öltönyben, határozott léptekkel. Célszerűnek látszott a vonásokat mielőbb rendezni, a piros foltok halványítására gyorsan kis púdert tenni az arcra, nyakra és az írógép felé fordulva sürgős tevékenységbe kezdeni, mert a jól ismert léptek már kopogtak is a folyosón.

      — Szép jó reggelt a kedves hölgyeknek! — tárta szélesre az ajtót a fiatalember. Hétvégi síelés alatt lebarnult arcával a lány felé fordult, mindig mosolygásra kész szájából kedvesen villantak elő apró fehér fogai.

      A három nő szájából szinte egyszerre jött a láthatóan kedves vendégnek szóló üdvözlet, talán túl gyorsan is, amitől a férfi kissé zavarba jött.

      — Megzavartam a társalgást? Elnézést! Lépjek vissza, vagy befogadnak maguk közé egy reggeli kávézás erejéig?

      — Köszönjük, de mi már kávéztunk, ráadásul… — kapta fel Klári a két mappát a rajzasztalról — mindkettőnket vár a főnök ezzel a tervrajzzal! — búcsúztak, s már indultak is.

      Magukra maradtak. Az egymás iránti tisztelet, udvarias, mindkettőjüknél berögzült mosolya bujkált az arcukon. Csak nézték egymást. A fiatal mérnök jólesően legeltette szemeit a lányon, testére simuló angóra pulóverén, majd egész közel lépve elismerően szemlélte a nyakába tűzött kicsiny kitűzőt.

      — Új pulóver, s ez a kis lópatkó? Még nem láttam! — simított végig a lány karján. — Milyen jól illik magához! Ó, hozzon szerencsét!

      „Máris azt hozott” ─ gondolta a lány, majd zavart viccesen pukedlizett, így jóval távolabb kerülve a férfitól és igyekezett leplezni, hogy a férfi kezének érintése, a reggeli borotválkozáshoz használt after shave orrába csapódó hűvös illata megborzongatta. Kissé remegő kézzel tette fel a kávét, majd hófehér porcelán csészékbe töltötte. Miközben kávéztak a férfi mesélt hétvégi síelésükről egyetemi barátaival a Magas-Tátrában, s kicsit elgondolkodva arról, mennyire megszokta, hogy mostanában egyedül van.

      A lány fején át- meg átfutott, hogy milyen más közegben is mozog ez a fiú, mint ő! Elszállt az önbizalma, maradt az udvarias jó modor, és kérdésekkel segítette a beszélgetést. Ők ketten legtöbbször a közös munkáról, könyvekről, művészetekről beszélgettek, magánéletről eddig nem esett szó közöttük.

      Egy-egy jól irányzott kérdéssel terelgette a beszélgetést. Látszott, hogy a fiatalember jól érzi magát, ő pedig átadva magát a meghitt hangulatnak engedett a pillanat varázsának, s izgatottan figyelte a férfit, akit már négy éve, a megismerkedésük első pillanatától olyan közelállónak érzett.

      — Ha már így egyedül maradtunk… — kezdte a mérnök köhécselve. — Van kedve eljönni velem az Operába? Szombat estére van jegyem a Giselle –re. Kettő! Én meg egyedül…! Balett! Szereti a balettet? — tette fel gyorsan, lélegzetvétel nélkül a kérdéseket.

      A lány nem válaszolt azonnal, gondolkodott: „Vajon minek köszönhetem ezt a hirtelen meghívást?”

      — Köszönöm, hogy rám gondolt! Miután nagyon szeretem a darabot, örömmel, de miért pont én jutottam az eszébe?

      — Tudja, az édesanyám pedagógus Győrben, és ez a kedvenc balettje. Meglepetésnek szántam, de iskolai rendezvény miatt nem tud eljönni, s gondoltam, hívok valakit, akivel én is jól érzem magam!

      — Értem! — válaszolt a lány, komolyan figyelve a férfit, s leplezve, hogy legszívesebben örömujjongásban törne ki. ─ Megnyert partnerének!

      — Ha van kedve… utána egy tánc? Csak, hogy személyes is legyen a meghívásomban!

      — Ez kedves! Örömmel! — mosolygott a mérnökre.

      A férfi egy örömteli rikkantást hallatva felnevetett, a lányhoz lépett és egy heves mozdulattal a keze fölé hajolt.

      — Köszönöm! — súgta csendesen. Mosolyogva, szótlanul nézte a lányt, majd megismételve az örömteli rikkantást, vidáman pördült egyet a sarkán és kilépett az ajtón.

      A lány, mint akit kígyó bűvölt, állt mozdulatlanul. A mérnök úr nagyon fontos szereplő volt az életében, sokszor és sokat gondolt rá. Minden férfi közeledését elutasította. Várt! Pontosan tudta, hogy származásuk, iskolai végzettségük egy hatalmas szakadék közöttük, mégis várta, hogy elhangozzék egy hasonló meghívás ettől a kedves fiatalembertől, akivel az intézetben dolgozók már régen összeboronálták őket.

 

                                                                   *  *  *

 

Klári és Márta lihegve nyitottak be az ajtón!

      — Mi történt, mesélj!

      — Meghívott egy balett előadásra, az Operaházba! — közölte csendes mosollyal.

      — Gratulálok! Őszintén! — mondta Klári, de ő leintette.

      — Az édesanyja helyett! — tette hozzá, a táncról hallgatott. Maga sem hitte!

      — Valóban? Ez még semmit nem jelent. Sőt! „A vasat addig kell ütni, amíg meleg”!

      — Gyere, a titkárságon valaki el akar adni két, külföldi csomagban érkezett Yves Saint Laurent ruhát. Nézd meg! Csinosnak kell lenned szombaton! — lelkendezett Márta, hosszasan ecsetelve a különböző női rafinériákat és cipelve őt ruhapróbára.

      Egy ekrű színű, selyem, mélyen dekoltált ruhaköltemény várta és egy muszlin ruha. Almazöld, apró virágmintás, rakott szoknyás bubi galléros; könnyen lebbenő szolid, épp neki való, és a kolléganők…

      — Pont a te méreted! Próbáld fel! — már négyen győzködték.

      — Ki ne hagyd, milyen jól áll ez a zöld! No és ez az ekrű, még jobb! Menyasszonyi ruhának is jó lenne! — mindenki vele foglalkozott. „Mintha férjhez akarnának adni! Olyan erőszakosak” — járt a fejében.

      Mindkét ruha valóban az ő mérete, igen csinos volt benne. A kolléganők nem is tudták, hogy a szekrényében lapuló almazöld tűsarkú pont illik a ruhához. Amikor sok huzavona után, az eredeti ár feléért is elvihette, engedett a rábeszélésnek. Így aztán volt két szép új ruhája és egy kedves meghívása, épp a Giselle-re — aminek történetéről folyamatosan ábrándozott, akkor is, amikor jó pár évvel ezelőtt az az almazöld tűsarkú úgy elvette az eszét.

 

                                                                   *  *  *

 

Meleg tavaszi idő volt azon a szombaton. Előadás előtt találkoztak az Operaház aulájában. Mindketten kicsit mások voltak, ünnepélyesebbek, elegánsabbak. A véletlen folytán egymáshoz öltöztek. A lány almazöld muszlin ruhában, az elegáns hozzá illő sevró cipőben — karcsúbban és magasabban, mint napközben az intézetben —, a fiatalember egyszerűen, a szokásos fekete öltönyben fehér inggel — csak a nyakkendőjében az almazöld minta volt szokatlan.

      A férfi csak ámult.

      — De gyönyörű! Meg sem ismertem volna, ha nem várom olyan nagyon! — járta körül izgalmában, és nyújtotta a karját, hogy felvezesse a lépcsősoron a lányt, aki jóleső örömmel vette tudomásul, hogy sikert aratott.

      Az előadás és a szünetek alatt érezte az összetartozás minden örömét. A férfi meghívta egy pohár pezsgőre, beszélgettek a balettről, karonfogva sétáltak a gyönyörű épületben. Elhalmozta őt bókokkal, valóban udvarias partner volt, elvarázsolta. Azokban a pillanatokban elfelejtette Giselle történetét, és nem cserélt volna egy balerinával! Boldog volt!

      Elhangzott az utolsó vastaps, megtört a varázs. A férfi higgadtan, mosolyogva indult kifelé, a kabátját kedvesen segítette fel, majd kérte, sétáljanak végig az Andrássy úton, csak hogy beszélgessenek még, s elmúljon az előadás okozta izgalom.

      Később a Gellért szálló Zöld termébe mentek, ahol tizenegy óráig játszott egy közismert zenekar, s várta őket egy baráti társaság. Kedvesen fogadták, ünnepelték és táncoltatták a lányt az almazöld tűsarkúban, a könnyen rebbenő muszlin ruhában, másfél óra hosszat folyamatosan. A fiatal mérnök csak vele táncolt, s ha lekérték, le nem vette a szemét róla. Látszott, hogy összeszokott baráti társaság, ahol megkülönböztetett figyelem irányul felé.

      Amikor vége lett a zenének, s a társaság szétoszlott, pontosan érezte, mindent megtettek azért, hogy ő jól érezze magát. Lassan kapcsolt! A fiatal jóérzésű mérnöktől kapott ajándékba egy estét. Talán jobban ismeri őt, mint gondolta. Ajándék volt! Úgy is fejeződött be. Meghitt beszélgetésben, nagyon lassan, karonfogva sétáltak át a fényárban úszó Szabadság-hídon Pest felé, s a lány a híd közepén ismét érezte a szokásos torokszorulást és gyomorfájdalmat.

      A mérnöknél szebb szavakkal senki nem köszönhette volna meg azt az estét. A lánynál finomabban egy nő sem reagálhatott volna az est folyamán felé irányuló figyelmességre, mégis úgy búcsúztak el akkor este, mint jó kollégák: udvariasan.

 

*  *  *

 

Ezután is találkoztak napközben, dolgoztak egymás munkáját segítve, figyelmesen. Néha beszélgettek is az együtt töltött színházi estéről, a lány azonban azóta is úgy érzi, ott, akkor örökre elvesztett valamit. Nem az almazöld tűsarkút! Az továbbra is a szekrény legfelső polcán várakozik — puha, magas fényű sevró bőrével és nemes kidolgozásával —, egy felejthetetlen este emlékét, és egy más világ értékrendszerét őrizve magában, fényes selyempapírba csomagolva.

 

Egy év múlva a lány — hirtelen fellángolt szerelemből — férjhez ment, menyasszonyi ruhája a csomagból vásárolt mélyen dekoltált ekrű ruha volt. Esküvőjén minden kollégája megjelent, csak a mérnök úr nem, ő a lánykori nevére címzett humoros távirattal mentette ki magát.

 

 

Négy hónap múlva a fiatal mérnök is elvett feleségül egy több diplomával rendelkező orvosnőt. A lány, az összes kollégával együtt ott volt a budai házasságkötő teremben. Jókívánságai szívből jöttek.

 

http://www.youtube.com/watch?v=S4hPii_RVHE&feature=relmfu

9 év 22 komment

A lány, aki születésnapot ünnepelt *

 

 

 

 

Tavasz volt. Abban az időben, amikor még ajándékcsomagok érkeztek Magyarországra a világ más tájáról, Angliából, az Egyesült Államokból, innen-onnan, attól függően, kinek hol lakott jobb módú ismerőse, vagy olyan barátja, akinek valamikor ő volt segítségére.

      A lány gyakorolva a német nyelvet, már jó ideje levelezett egy vele hasonló korú svájci diáklánnyal, aki néha a levél mellé egy-egy tábla különleges étcsokoládét is belecsúsztatott a borítékba.

      Meseszerű világból, színes borítékban jöttek a levelek, gyönyörű havas hegycsúcsokat ábrázoló fényképek, és csodálatos, az ő életéből kimaradt vakációkról, téli síelésekről, hegyek közti tengerszem partján töltött nyári szünidőkről tudósították.

      Azon a tavaszon, a születésnapján levél helyett kis csomagot hozott a posta. Nagyot nézett, amikor kibontotta…, egy tűsarkú cipő! Levelezőpartnere neki szánta, tavaly ő is ilyet kapott a szüleitől a tizenhatodik születésnapjára. Dombornyomott kis színes kártyát talált a cipő mellett a szép dobozban „Legyen ez, az első tánccipőd” ajánlással.

      Az almazöld tűsarkú Locarnóból, egy fehér angóra garbó és egy apró arany lópatkó kíséretében érkezett. Forgatta kezében a pille könnyű körömcipőt, örömmel szemlélve a legalább nyolc centiméteres sarkakat. Ilyen még sosem volt a lábán, pláne almazöldben! Borzongás futott végig rajta amikor belebújt. A sevró cipő úgy simult a lábára, mintha épp a méretére készítette volna egy kényes, finom lábakhoz szokott svájci cipész. Illegette magát a már kopottas, antik bútorokkal berendezett szoba öreg gardróbszekrénye előtt, s a tükörben tanulmányozta új önmagát. A magas sarkú egészen megváltoztatta!

      Nőiesen nyújtózkodott — karjait mozgásra, lábait táncra késztették a ki tudja honnan belérögzült tánclépések! Csodát tett vele ez a derűs színű cipellő, táncolni és mosolyogni támadt kedve. Ráadásul még a nap is kisütött, fénye visszatükröződött a tükörből és megcsillant a sima felületű, magas fényű, puha bőrön.

      „Megérdemel egy szép harisnyát!” Egyenesedett fel és kecsesen kihúzva lábait a cipőből, kikotort a szekrény mélyéről egy jól elrejtett, még bontatlan csomag testszínű harisnyát. Kinyitotta a tasakot és nyújtott ujjakkal, nehogy megszakítsa a hiba nélkül futó nylonszálat, előbb az egyiket, majd a másikat húzta fel a lábára, óvatosan illesztve a sűrűbb szövésű felső részeket a harisnyatartó patentjába. Szürke-narancssárga csíkos miniszoknyába bújt és lábait ismét a cipőbe illesztette. Gyönyörködve nézte, hogy alakja légiesen megnyúlt, s a topánka, amúgy is formás lábait milyen karcsúvá tette. Mint egy balett-táncos a spicc-cipőben!

      A tél elején látott, és azóta mindig visszaálmodott Adolphe Adam: „Giselle” című romantikus balettjének hősnője járt a fejében, melynek főszerepében Kún Zsuzsa repdesett az Operaház színpadán. A lebegő, táncoló árnyalakok, a darab lidérces, misztikus spicc-táncai, ahol egyszer csak éjfélt üt az óra, s az erdőt villik — esküvőjük előtt meghalt lányok szellemei — lepik el, hogy halálra táncoltassák az arra tévedőket, s ahol végül is Giselle kegyelmet kér szerelmesének.

      Esküvőjük előtt meghalt lányok szellemei…! Egy pillanatra beleképzelte magát az egyszerű parasztlányból misztikus túlvilági árnyalakká váló tünemény helyébe, mint ahogy oly sokszor megtette már, aztán megrázta magát! Ó, el a romantikával! Vissza a valóságba, gyorsan, mielőtt még elragadná a fantáziája!

      Kivette a dobozból és felpróbálta a fehér angóra garbót is. Csinos — állapította meg, s a garbó nyakára tűzte a csomagban érkezett piciny arany lópatkót. Igen ez inkább neki való!

      Még egyszer a tükörbe pillantott, végignézett kissé elvarázsolt önmagán és meg volt elégedve. Így, az almazöld tűsarkúval, a szürke-narancssárga csíkos miniben és fehér angóra garbóban egy magas sudár fiatal lány nézett vissza rá.

      Nincs szép pulóvere, milyen jól jött ez az ajándék! — gondolt hálásan Karinra. Egyedül az almazöld körömcipőt nem értette! Tánccipő? Mi járt ennek a lánynak az eszébe, amikor becsomagolta? Tán a Grimm testvérek Hamupipőkéje? Elmosolyodott! Talált, ha így volt!

      Kibújt a cipőből és lelépett a földre…

      — Megérkeztem! Ha ez a pár ruhanemű nem tereli el a gondolataimat már rég felkészültem volna a holnapi vizsgára! — sóhajtott fel.

         A fehér garbót, a kis arany lópatkóval együtt gondosan összehajtva eltette szebb időkre, vissza a dobozba. Az almazöld tűsarkút óvatosan selyempapírba csomagolta, s a ruhái közé rejtette a szekrény legfelső polcára. A finom, szép darab elérhetetlen vágyakat ébresztett benne. Egy más világ értékrendszerét hozta magával a puha, magas fényű sevró bőr, a nemes kidolgozás.

*  *  *

A tizenhét éves lány két évig egy szövőgyárban dolgozott napi hat órában, kedves egyszerű emberek és zakatoló szövőgépek között egy ideig az orsózóban, később, mikor megtudták, hogy továbbképzi magát, a minőségellenőrzésen. Egy éve egy kutatóintézet alkalmazta, mint gyors- és gépírót. Bár az iskolai végzettségét bizonyító oklevelet még nem tudta bemutatni, nagyon elégedettek voltak vele. Ezt az elégedettséget szerette volna továbbra is megőrizni, ezért készült még a születésnapján is a vizsgára.

      Attól nem kellett félnie, hogy anyja hazajön, ő ezt sosem tette nappal. Tétova lépések és váratlan zuhanások kíséretében ez az érkezés általában éjfél körül történt meg, amikoris segítség nélkül sosem tudott ágyba kerülni. Ő pedig segített. Mit is tehetett volna mást?

      Napközben nyugodtan tanulhatott. Azon a napon ki is használta ezt az időt. Gyorsírás jeleket gyakorolt, s a nyelvtant ismételte már több órája, amikor az esti szürkület lámpát gyújtatott vele és meghallotta a szokásos zajt, a Csepel 125. berregését, majd zuhanását és nem sokkal ezután mostoha-nagyapja artikulátlan üvöltését.

      — Gyere ide, Anyus! Most leszámolok veled! Mindenkivel! — hangzott már a belső udvaron. Figyelt és reménykedett, hogy lecsillapodik, de hosszabb csönd után újra felhangzott…

      — Összefogtatok ellenem! A vesztemet akarjátok! A vagyont, a földet, a szerszámokat! 

      Az idős ember kijött a kert végi kis vályogházból és már a sötét udvaron ordította világgá alkoholtól túlfűtött agyának képzelgéseit.

      — Tudom, hogy ezt akarjátok! Nem adom! Nem adok semmit! — hangzott erősen zihálva, s már az ablak közelében lehetett hallani a levegő ki-be áramlását a fujtató, bika módján feldühödött ember orrán-száján.

      — Megölök mindenkit! Veled fogom kezdeni, hogy lássák! Nem adom könnyen!

      A tagolatlan üvöltő hang betöltötte a szobát. Nagyapja ott állt az ablak alatt. A sötétben nem látta, de tudta, ott van, és a nagymamát akarja! Minden áron, őt!

      — Gyere elő, Anyus! Tudom, hogy ott vagy! Úgysem bújsz el előlem! — zihált, fújtatott, s az öklével verni kezdte a félig leeresztett ablakredőnyt.

      Átfutott rajta a félelem, torka elszorult, de hallva a fenyegető szavakat elementáris erővel áradt szét benne a düh, és a szándék, hogy nagymamát meg kell menteni! Tudta, hogy kimenekült a kertvégi házból és csakis a közelben lehet. Kilökve a lakás ajtaját kiabálni kezdett.

      — Nagymama gyere gyorsan! — majd egyre halkabban szólongatta, nehogy megijedjen a félelemtől reszkető…  — Ne félj! Úgy sem mer bántani! No, gyere! Gyere be hozzánk! Majd én elintézem! — beszélt tovább, megnyugtatóan. — Itt várlak!  Gyere, nyitva az ajtó! — suttogta a sötét udvar felé…

      Miközben nagyapja az ablakredőnyt verte a ház másik oldalán, egyszer csak meglátta a diófához tapadva. Ott lapult a reszkető, félelmében megszólalni sem képes kicsiny kerek asszony! Mozdulni sem mert! Átkarolva, karjaival támogatva tudta csak a minden érintést elutasító lemerevedett kedves testet bevonszolni a lakásba.

      Távol az ablaktól leültette egy fotelba. A hófehér, hátul varkocsba font, kontyba tekert hajról hátracsúszott a háromszögbe hajtott sötétkék apró mintás flanel kendő, melynek áll alatti csomóját a reszkető kéz kényszeresen érintgette. A kerek, joviális arcot és a kék szemeket könny borította. Reszketve ült az ágy szélén, szoknyáját két oldalt összecsippentve göcsörtös kezeivel morzsolgatta, mintha abban keresne menedéket. Nem volt más kapaszkodó, csak a háromszögbe hajtott flanel kendő összekötözött csomója az álla alatt, és a combjain elterülő bő szoknya hajtása.

      Nézte a lány az asszonyt, a nála ötvenöt évvel idősebb nőt, a nagyanyját… apjának az anyját, akivel olyan sok közös vonásuk volt, és aki most annyira félt az érintéstől, hogy közeledni sem mert hozzá! Fél! Ő fél, aki vigyázott rá, akinek mindig volt számára egy tál meleg étele, egy kedves szava. Most itt van és retteg! Mereven figyelte minden mozdulatát, hang nem jött ki a torkán. Zakatolt a szíve, szeme, mintha kiszáradt volna, égett. Meg fogja védeni! Ebben a pillanatban ölni tudott volna érte!

      Ismét felerősödött az ordítás. Mostoha-nagyapja most már teljes erejéből ütötte a redőnyt. A lányt hideg verejték öntötte el és végzetes nyugalom. Tudta, a félelemmel szembe kell nézni. Az ablakhoz ment, kitárta mindkét szárnyát.

      — Ne tedd, kislányom! Ne tedd! Megöl! — sírta, zokogta a szoba mélyéről a nagyanyja. 

      Meg sem hallotta. Felkapcsolta az összes lámpát és egy erősfényű rúd elemlámpával kezében, nyugodtan ütközőig felhúzta a redőnyt. Szembenézett a kivörösödött, dühtől toporzékoló, egyik kezében késsel hadonászó, másik kezét fenyegetően ökölbe szorító, borzas hajú, idős emberrel, majd a szavakat tagolva, emelt hangon, szigorú udvariasan beszélni kezdett.

      — Nagypapa! Nem az ablakon szoktunk bejönni! Kerüld meg a házat! Itt van a nagymama! Az ajtó nyitva áll és nem kell verni azért, hogy beengedjelek! Ott foglak várni! Indulj el! Érted, amit mondok?

      A feldühödött ember visszahőkölt, hátralépett a szúrós rózsabokrok közé. A szobából kiáramló fény, s az elemlámpa nappali fénnyel világított két órája sötéthez szokott szemeibe. Hirtelen elvesztette a látását, s leejtve a kést, két kezét az arca elé kapta. A lány várt szótlanul, mozdulatlanul, majd nagy sokára megismételte:

      — Beengedlek. Ott foglak várni. Indulj el! Érted, amit mondok?

      Hosszú ideig álltak így egymással szemben. A lány hidegen, az idős ember kezeivel védve szemeit, egyre lassabban fújtatva. Nagy sokára mozdult meg. Kezeit továbbra is az arcára szorítva lassan motyogta „Indulj el… Indulj el… Érted, amit mondok… Érted, amit mondok” s a rózsabokrok közé gyalogolt.

      A lány nyugodtan becsukta az ablak két szárnyát, átment a lakáson és kitárta a bejárati ajtót. Az elemlámpát lefelé fordítva mozdulatlanul állt az ajtókeretben, csak hátulról világította meg a háta mögül kiszűrődő fény. Várt.

      Bizonytalan lassú léptek hallatszottak az udvar sötétjéből és a motyogás: „Indulj el… Indulj el… Érted, amit mondok… Érted, amit mondok!” Lassan emelte fel az elemlámpát, olyan magasra, hogy meglássa az udvaron át a kis vályogház felé tántorgó mostoha-nagyapja hátát. Még várt. Amikor az ajtó csukódását is meghallotta, kihátrált az ajtókeretből és kulcsra zárta az ajtót.

      A szobába lépve keresték egymás tekintetét, a nagymama beszélni próbált… nagyon nehezen kinyitotta száraz ajkait…

      — Ajándék vagy! — súgta és zokogni kezdett. Áttört a gát… Csendesen szó nélkül karolta át, vezette az ágyig a merevgörcsből lassan oldódó kis testet, és hallgatta a folyamatosan ismételt két szót… „Ajándék vagy!”

      Fogai vacogva ütődtek egymáshoz, egész testében remegett, sem sírni, sem megszólalni nem tudott.

      Átölelve, mintha gyermeke lenne, szótlanul altatta a nagyanyját. Amikor másnap reggel meglátta, hogy nagyapja lehajtott fejjel ül a ház előtt a padon akkor kísérte át őt a kis házba, és többé nem beszéltek a történtekről.

 

      Tán szerencse, hogy anyja ezen az éjszakán nem jött haza…

      Tán az is szerencse, hogy másnap a kétéves gyors- és gépírói szaktanfolyam oklevelén kiváló beírás jelent meg.

      Talán még az is a szerencsének tudható be, hogy a mostoha-nagyapa másnap semmire sem emlékezett, csak az általa összetört kerítésre bólintott, hogy valóban, mintha előző este neki ment volna a motorral, s tőle szokatlan hosszan javította egész nap, nagy szakértelemmel, hogy pontosan úgy álljon, mint annak előtte. 

      A többszereplős előadás pedig folytatódott tovább, néha pontosan ismételve az eseményeket, az idők kezdetén valamikor megírt forgatókönyv szerint… sebességkorlátozóként.

*  *  *

 

A születésnapi angóra garbó, a piciny arany lópatkóval egy dobozban várta, hogy elkezdődjön az ő története. Az almazöld tűsarkú pedig mindeközben selyempapírba csomagolva a szekrény legfelső polcán várakozott, puha, magas fényű sevró bőrével és nemes kidolgozásával egy más világ értékrendszerét őrizve magában.

Király Valéria Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.