Álmodtam róla, nem is oly rég
nem feledem, eleven még.
Tóparton járunk, a táj beszél –
távolban csónak, enyhülő szél.
A jó barát szól: „Este jön, pihenjünk meg e vén kövön!”
Előttem jár bohóckodón, mint Chaplin pózol, várakozón.
Figyelem, érzem fontos neki. Kedvét nem szegném, hadd mondja ki…
Negyvennyolc napja ösztönöz, most kalapját fogva rögtönöz.
Hangot keres – morgó medve! Sejtem szavát, ám teljék kedve…
„Megtennéd–e? Légy könnyedébb és írj tovább – a kedvemért!
Van mi adott – szó, gondolat a szívhez szól, nem ér falat.
Emeld a hangod bátrabban fel, lesz aki érti, s visszafelel.
Más úton járunk holnaptól már – én itt pihenek, de lesz, aki vár!
– E vén kő! – S huncutul odales, majd folytatja – Tetszőleges…
csend, esőcsepp, egy félhomály, halk fuvallat, megszokott táj,
a gép, min annyit írsz nekem, a tér – lehetőség neked.
– Cohen! Ő varázslatot tesz veled és Brahms zenéjét se feledd!
Te majd tudod mi jó neked, én itt leszek, ha elképzeled!”
Várok… humort, bűbájt – mi volt,
mást dúdol, a Bensonhurst bluest…
Az álom elszáll oly hirtelen,
s visszatér az emlékezet.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.15. @ 12:06 :: Király Valéria
