Király Valéria : Nyári történetek

     

 

 

     A mókus

 

A keskeny sétaút mélyen a fák között halad, távol a kijelölt turistaúttól. Csöndesen járok, a megszokott ütemben, eltűnve a körülöttem őrt álló szálfaegyenes gyertyános, bükkös erdőrészben. A János hegy, Normafa, hétvégén, mint egy városi sétáló utca. Most hét közben csendes, azért is hallom meg a kislány fojtottan felhangzó, örömteli kiáltását.

      — Jaj, ott egy mókus! Rám néz! — s lecövekel a szülei előtt. — Álljatok meg! A szemembe nézett! Nézzétek, ott van!

      A négy főből álló család megáll az út közepén, s az anya a kisebb testvért magához szorítva a megadott irányba figyel.

      — Ott! Ott! A szemembe néz! — suttogja a kislány ismét! — Látjátok?

      Mozdulatlanul állok, figyelem az ismeretlen kislány lelkesült arcát, s a rőtszínű mókust, aki pont a mellettem lévő fán, lábaival ugrásra készen a fatörzsbe kapaszkodik, és valóban a kislányt figyeli. Ritka örömteli pillanat — gondolom, amikor valaki felordít.

      — Lááátom! Láááátom! — s az édesapa, kissé vékony hangon, kiváló ritmusérzékkel hangosan és boldog mosollyal az arcán dalolni kezd.

      — „Mókuska, mókuska felmászott a fára, leesett, leesett eltörött a lába…” — énekli a dalt végig, ahogy megtanulta, s ugrándozik a sétaút közepén.

      A mókus rémülten ugrik egyik faágról a másikra és, mint a villám eltűnik az erdő sűrűjében.

      A kislány szemrehányóan és nyomatékosan felkiált.

      — Apa!!! — majd lehajtott fejjel tovább indul. Az édesanya sóhajt egyet, megdöbbenve nézi a férjét, aztán kitör belőle a nevetés. A férfi hirtelen elhallgat, maga sem érti mi történt, és nyújtott léptekkel a lánya után megy, átöleli. Hallom amint bocsánatot kér. Lánya hozzá simul.

      — Azért ezt nem kellett volna! — mondja a kislány, s hirtelen felnevet.

      — Apa, mint egy óvodás! Úgy énekeltél!

      A férfi kissé szégyenkezve néz a családjára, s egyszer csak kibuggyan belőlük a nevetés. Állnak és nevetnek a sétaút közepén. Valami feloldódott. Már nem érdekli őket a mókus, az itt-ott felbukkanó kirándulók mosolya, — ők összetartoznak, és csak nevetnek, nevetnek, nevetnek…

 

 

 

       Simogat az unokám

 

Nyár elején kezdődött. Maja mielőtt lecsúszott a csúszdán erősen fixírozott egy vele épp szemmagasságban lévő telefonáló édesanyát, majd megkérdezte,

      — Szomorú vagy?

      A hölgy felnézett, de nem válaszolt, beszélt tovább. Maja azonban tovább folytatta.

      — Megsimogathatlak? — és már nyúlt is kis kezével a nő arca felé, majd egy mosoly kíséretében gyöngéden megérintette aztán, mintha mi sem történt volna, hopp: lecsúszott. A hölgy viszont abbahagyta a beszélgetést és rámosolygott.

      Így folytatódott a játszótéren, ha szomorú, vagy ideges arcot látott az édesanyák között.

      Nyár közepén egy ismeretlen, magas szőke édesanya ült a padon, nem messze kisfiától, a homokozó mellett, és ismét megszólalt a telefon. Szó szót követett, a hölgy szemei bepárásodtak, majd befejezte a beszélgetést. Maja épp arra járt, és feltette a szokásos kérdést, amit gyors megoldásként azonnal tett is követett. Hirtelen emelte kis kezét a hölgy arca felé, aki — mielőtt érinthette volna — rémülten felugrott, s megdöbbenve nézett Majára. Ő viszont nem ijedt meg!

      — Te ki vagy? — kezdte a beszélgetést. A hölgy elsápadva, mutatott a kisfiára.

      — Andrej édesanyja! — majd egy sóhajtással visszaült a padra.

      — Holnap is eljöttök? — kérdezte Maja.

      — Nem, mi nem itt lakunk! — jött a válasz.

      Maja nézte-nézte az idegen arcot, aztán úgy döntött próbálkozik mégegyszer…

      — Szomorú vagy? — kérdezte ismét.

      A fiatal anyának könnybe lábadt a szeme,

      — Egy kicsit! — mondta.

      Maja döntött, ismételni fog, de most hangosabban.

      — Megsimogathatlak?

      — Igen! — válaszolt a hölgy, szemében értetlenséggel, kissé reszkető hangon. Maja felemelte kezét és finoman végigsimított a hölgy lázrózsában égő arcán, majd egy „Szia” kíséretében már tovább is szaladt. A fiatal édesanya kisfiával rövidesen távozott, de Majácska kapott egy nagyon meleg puszit a fejebúbjára.

 

      A miértek megfejtését az olvasóra bízom.

 

 

      Az illúzióról…

 

Olvasok… A nádason keresztül, egy úttá taposott ösvényen araszolok ki a tóból. Kicsit borzongva csuromvizesen dobom magam a forró törülközőre, ahol pont szemmagasságban, már bekészítve vár a könyvem és a szemüvegem, a drága: amire vigyáznom kell, mert törik, karcolódik, elhagy, vagy én hagyom el! Nem úgy, mint a könyveket! Azokra vigyázok, ők pedig megvárják, míg sorra kerülnek, hűségesen. Még az olyan karácsonyra ajándékba kapottak is, melyeket most a nyáron végre elolvasok, mint például Kepes András könyvét, a Tövispusztát.

 

            Ebből idézek egy részt, egy párbeszédet anya és fia között…

 

       “… — Csak nem azt akarod mondani, hogy a sors irányít bennünket? — kérdezte Pali indulatosan.

            — Nem, kisfiam. Mi magunk meg a körülményeink vagyunk a sorsunk. Magunkat és a körülményeinket csak mi alakíthatjuk, más ebben nem segíthet.

            … — De azt továbbra sem értem, hogy ha előre látod a dolgokat, miért nem tudsz változtatni rajtuk?

            — Meg tudod változtatni a múltat? Nem, ugye? Pedig sokan megpróbálják, különösen manapság. A jövőt sem lehet megváltoztatni, csak ha mi változunk meg. Az emberek általában a jelent sem látják, csak azt hiszik. Nem jönnek rá, hogy jelen és a jövő csupán a múltjuk vetülete. Olyan ez, mint amikor fölnézel a csillagos égre, és elfogadod, hogy a csillagok ott vannak, holott pontosan tudod, hogy az égbolt egy évmilliókkal ezelőtti állapot lenyomata. A távoli csillagok többsége már kihunyt, felrobbant, csak az óriási távolságból még nem ért ide az információ. Csak később fognak rádöbbenni az emberek arra is, hogy a szemük láttára hullott darabokra körülött mindaz, amiben ma élnek, és ők mégsem vették észre.”

 

            Állok a Nagy Tónál. Pontosabban a Tóban. Hátam mögött védőpajzsként az egész partszakaszon hajladozik, zizeg a nádas. Nekidőlök, hátammal enyhén érintem a nád éles széleit. Tán támaszkodni akarok, vagy csak engedem, hogy átsimuljanak a hullámok a lábfejemen, s ezzel egy időben érezzem, hogy fájdalmat okoz, karcol, a szél által mozgatott és kiszámíthatatlanul hajlongó hatalmas nádtömeg. Ha enyhül a szél alig mozdul, de egy-egy széllökésre sajgó ütéseket mér a hátamra. Meddig tudom elviselni? Várok.

            Nem mozdulok, lábam alatt mélyítik a homokot az erőteljesen parthoz csapódó hullámok. Süllyedek. Apró kavicsok kerülnek a lábfejemre, lassan belepik, s néha ütnek, néha simítanak, mint a kezek. A Tó és én összeérünk.

            Fényes kis halak merészkednek a lábszáramhoz, a nádból egy férfitenyérnyi zöld gyík merészkedik elő. Hirtelen már ott is van a térdemmel egy magasságban, a vízbe nyúló, napsugár által átforrósított sziklán. Mozdulatlan. Velem egy irányba figyel. Figyelünk! A szélfútta víztükröt, a tó fölé tornyosuló hegyeket, a távolban úszó, játszadozó embereket. Ütemes basszusok vegyülnek a természet hangjaival. Őt nem zavarja, engem sem. Már hűvösödik a szél, el kellene merülni a vízben, de nem merek mozdulni, még elriasztom a Zöld Gyíkot, aki velem együtt szemlélődik, s élvezi a természet ajándékát, a forró napsugarat és a pillanat örömét.   

            Egyszer csak hatalmas karcsapásokkal fiatal férfi bukkan fel. Rajta felejtem a szemem. Mellúszásban erőteljesen úszik, feje hol a víz fölött, hol a víz alatt… Úgy, ahogy kell!

            Irigylem. Nem, én nem merek a tó közepén úszni. Félek. Az uszodában nem! Ott lelátok a mélybe. Ilyen vagyok. Jó ez? Vajon jó, ha csak a kiszámítható iránt van bizalmam? Nem kellene néha — csak úgy — fejest ugrani a vízbe! Bátran!

            Elsimul a víztükör, a lassan lenyugvó nap fénye sárgára, kékre, zöldre festi a hullámokat. Ó elfeledkeztem a gyíkomról! A kőre nézek, már nincs ott! Észrevétlenül tűnt el; szabadon. Beúszok, épp addig, ameddig a bátorságom engedi. Csak a fejem van kint a vízből. Próbálgatom magam… Merem? Nem merem megcélozni a távolságot? Nem, ez most sem sikerül! Félek. A korlátaim, a múltam vetületei megjelennek, és már menekülök, úszom is könnyedén a part felé, a biztonságba!

            Mosolygok magamon, mint mindig. Persze eszembe jutnak a nemrég olvasottak… a dolgokat „nem lehet megváltoztatni, csak ha mi változunk meg!” Tehát próbálkozni kell, míg élünk. Legalábbis ez tűnik célravezetőnek, s ez csak nem illúzió!

 

 

            Az időjósok szerint, a lassan eltűnő idei nyár utolsó forró napja volt ez a tegnapi ragyogó napsütéses, vízenringató, friss széna és főtt kukorica illatú szombat.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Király Valéria
Szerző Király Valéria 40 Írás
"Nem vagyok nagy regiszterű orgona, kolompszó vagyok a magyar mezők felett, de fáradt emberek ezt is szeretik hallani néha. Nem vagyok csillag csak rőzsetűz, de az, amíg ég, meleget tud adni az egyszerű embereknek." [Móra Ferenc]