Király Valéria : Tavasz, tanyán

“Játékaidat elvehetik, ruháidat, pénzedet is elvehetik mások. De nincsen olyan hatalma a földnek, amelyik elvehetné tőled azt, hogy a pillangónak tarka szárnya van, s hogy a rigófütty olyan az erdőn, mintha egy nagy kék virág nyílna ki benned. Nem veheti el senki tőled azt, hogy a tavaszi szellőnek édes nyírfaillata van és selymes puha keze, mint a jó tündéreknek.” Wass Albert *

 

 

Tél végén napról napra láthatóan éled a természet. A vastag hótakaró megadja magát a Nap kibukkanó aranysárga sugarainak. Lágyan olvad a szántóföldekbe, vetésekbe, eltűnik a fenyőerdő vastag, fenyőtüskék alkotta gyepszőnyege alatt. A keményre fagyott föld befogadja az éltető elemeket, s a télvégi szürke, színtelen átmenet után új hajtások, új élet sarjad a felszínen.

 

*  *  *

 

A hosszú tél után, az első langyos meleget ígérő hétvégén, késő délután indultak útnak, és besötétedett mire megérkeztek. Vágytak rá, hogy másnap reggel ott ébredjenek a természet ölén, a sűrűn lakott területtől távoli bugaci tanyán.

      Váratlanul érte őket a tél végén magára hagyott tanya ajtónyílásait ellepő suszterbogarak tömege. A tíz milliméter hosszú, fekete szárnyfedelű, pirosan mintázott suszterbogár, vagy régi, szép nevén: a verőköltő bodobács nem kártékony rovar. Hasznos, hisz eltakarítja a hulladékot, de mégis zavaró, ha elfoglalja azt a helyet, ahol az ember épp békés álomra szeretné hajtani a fejét. Így aztán előkerült a seprű a kislapát és a hívatlan vendégek — szorgos, enyhén utálkozó lapátra terelése és azon figyelmeztetés után, hogy egyelőre nem várják vissza őket — kívül kerültek a házon.

      Miközben takarítottak, a cserépkályhában alágyújtottak az utolsó ittlétükkor bekészített fahasáboknak, s bár az még sokára adott csak meleget, a kandalló ajtaján kiszűrődő, s a fehérre meszelt falon árnyjátékszerűen libbenő fények, a lobogó tűz hangja és a tanya körüli végtelen csönd békés nyugalmat árasztva máris elálmosította őket. A könnyű vacsora és a forró tea után jótékony álomba merültek másnap reggelig, amikor aztán alaposan felöltözve a ház körül, majd a távoli erdőben keresték a tél nyomait, kémlelték a megváltozott tájat.

      A nő szerette az ébredő természetet. A bokrok árnyékos tövében fejeiket nyújtogató hóvirágokat, a madarak zsibongását, a kora tavasz hajnali levegőjének semmihez sem hasonlítható, zsigerig ható hűs borzongatását. „Ébresztő!” — fújt a szél a fák közé, s megrengetve a hatalmas fenyőfák ágait, rázta-rázta, míg le nem potyogott róluk az összes, télen összeszáradt fenyőtoboz, amit aztán halomba rakva esténként az első tábortüzeknél égettek el az összegereblyézett apróbb faágakkal, papírszeméttel, száraz levéllel, kóróval, bogánccsal, lehullott, ősszel elhagyott madárfészkekkel együtt.

      Erdei sétájukon a környező erdőben összeszedték a letöredezett száraz faágakat. A tűzrakáshoz legideálisabb tűzifák a lombhullató keményfák, a tölgy, kőris, bükk, juhar, akác. A legjobb parázstartó a csertölgy és a legkellemesebb illata a fenyőfélék füstjének van. Kevés meleget ad és könnyen hamvad a szelídgesztenye, bodza, hárs, nyár és a vadgesztenye.

      A tábortűz esemény. Ez az őselem, hangulatával mindig varázslatos légkört teremtett az éjszakában. A téglával gondosan körberakott tűzrakó helyen magasra csaptak a lángok, s bár hűvösek voltak ezek a kora-tavaszi esték arcukat pirosra festette a szinte nappali világosságot árasztó máglya, amit a rárakott új és új száraz hasábok folyamatosan élesztettek.

      Így indult a tavasz, a ház és a hatalmas kert tisztogatásával, az erdei állatok megfigyelésével, sétákkal és szinte minden alkalommal váratlan, a városi ember számára ismeretlen élménnyel. Rövid hétvégék voltak ezek, mikor is a tavasz az első zöldike énekével megmutatta elkövetkező jövetelét.

 

 

*  *  *

 

 

Május közepén köszöntött rájuk igazán a jó idő. Két hete nem jártak lent, amikor egy hétvégi délutánon, az utolsó lakott községet is elhagyva lezökkentek a hepehupás, homokos dűlőútra. Miután elhagyták az őket köszöntő útszéli keresztet, azonnal megérezték a virágzó akác édes, bódító illatát. Élvezettel szippantgattak a levegőből, lassan haladtak az akácfák szegélyezte úton, amíg a látvány meg nem állította őket.

      Az útszéli, jól megtervezett legelőn egy lócsapat — közöttük játékosan fickándozó kiscsikókkal — igyekezett tarra rágni a szépen sarjadó mezőt. A nemes jószágok szokatlan szabadsága, játékos kedve csodálattal töltötte el őket. A legelőn az itató és az etetőhely jó messzire volt egymástól, hogy a lovak kényszerítve legyenek a sok mozgásra. A porta gazdája elmesélte, hogy a lovak mindig kiválasztják azokat a területeket, ahol trágyáznak. Ezeken a helyeken viszont nem legelnek, ezért aztán gazdájuk két, vagy három azonos méretű szakaszra osztja a legelőt, amiket egymás után legeltet. Így amíg az egyik szakaszt járják, a másikon elvégzik a tisztító kaszálást, fogasolást, amivel a trágya szétteríthető, így szolgálva a talajerő-visszapótlást. Ezt a szakaszolást leginkább villanypásztorral tudják megoldani. A látvány gondos, szemnek, szívnek melengető állattartásról tanúskodott.

      Jó hangulatban kanyarodtak a tanya előtti, már zöldben burjánzó útra, ahol azonnal lassítottak. A megnövekedett fák ágai súrolták az autó oldalát, tetejét. Óvatosan tágították ki a zöld alagutat egészen a kapuig. Két hét alatt a természet buja zöldje átterjedt a környező tájról a tanyára. A hatalmas udvart kettészelő orgonabokrokon szirmot bontott az orgona, árnyékában zöld levelei közül egy csokornyi gyöngyvirág emelgette fejét, távolabb a jácintok, nárciszok bimbója bontakozott. A fű hatalmasra nőtt, belepve a tűzrakó helyet, s lépteik alatt előbb-utóbb selymes ösvény hajlott, amint oda-vissza jártak az autó és a ház között, bemenekítve a városból hozott ruhákat, élelmiszereket. A fű friss illata, s az egész kert virágzó, örömteli látványa ezen az estén nem ébresztette fel tűzrakás iránti vágyukat. Késő estig szívták magukba a friss illatokat, időztek a kertben.

      Hajnalban tavaszi eső verte a ház falát és az ablakokat, ami rövid szabadságukra gondolva, félálomban is kedvüket szegte. Talán emiatt is aludtak oly mélyen, későn ébredve, madárcsicsergésre és napsütésre. A már ismert zöldike, széncinke; a sárgarigó fütty, kakukkszó, vadgerle búgás és a távoli istállófalakba visszaköltözött fecskék ház körüli játékos csivitelése töltötte meg élettel a tájat.

      Kitártak ajtót, ablakot, az udvaron reggeliztek a fatörzsből készült asztalon, a hosszú padokon ülve, kényelmesen. Beleolvadva a természetbe figyelték, ahogy a Nap meleg sugarai percről-percre gyorsabban szárítják fel az eső nyomait a vízcseppek alatt lehajló fűszálakon, a bokrok levelein, s ámulva nézték, ahogy az orgonák, gyöngyvirágok, nárciszok szinte láthatóan nyitják ki szirmaikat az éltető napsugár előtt. A kerítés menti sűrű orgonabokrokon hatalmas lila fürtökké nyíltak az orgonavirágok. Illatuk eláradt a tájon, elnyomva az előző nap még oly erősen uralkodó akác illatát.

 

      Hallgattak, más és más gondolatok forogtak a fejükben. Az anyának gyermekei születését jutatta eszébe a látvány. A természet tavasszal hasonlít az életbe kilépő kis emberre. Lassan mutatja meg, mit rejt magában, fokozatosan zöldül ki, végül színes virágai is szirmokat bontanak. Az elemek éltető ereje, a rügyek kibomlása az anyaság érzését, az élet óvó és féltő szeretetét ébresztette fel benne.

     Van–e szebb a természet, és az ember ébredésénél? Van-e nagyobb élmény, mint közvetlen közelről átélni mindezt? Részesei és okozói vagyunk ezeknek a pillanatoknak, felelősségünk, hogy óvjuk, védjük, amit az utódainkra hagyunk  a Föld életet adó értékeit.

 

                                                              Juhász Gyula

                                                             TAVASZVÁRÁS

                                                  A déli szélben lehunyom szemem

                                                  És gyöngyvirágok szagát érezem.

                                                  Az esti égen violás a szín

                                                  És kikeletben járnak álmaim.

 

                                                  A hó alól már dobban boldogan

                                                  A föld nagy szíve s csöndesen fogan

                                                  A csíra, melyből új élet terem

                                                  S bimbók bomolnak majd szűz réteken.

 

                                                  Az örök nap még bágyadtan ragyog,

                                                  De tavaszosok már a csillagok

                                                  S az éjszakában zizzenő neszek,

                                                  Egy új világ susogja már: leszek!

 

                                                  A földre fekszem, hallgatom szívét,

                                                  Az égre nézek, kémlelem színét,

                                                  Ég, föld között angyali üzenet

                                                  Hirdeti a jövendő életet.

 

                                                  Mert boldog ige ez és szent igaz

                                                  És örök törvény és áldott vigasz,

                                                  Hogy győz az élet, duzzad és dagad

                                                  S elönti mind az ócska gátakat!

 

Legutóbb szerkesztette - Király Valéria
Szerző Király Valéria 40 Írás
"Nem vagyok nagy regiszterű orgona, kolompszó vagyok a magyar mezők felett, de fáradt emberek ezt is szeretik hallani néha. Nem vagyok csillag csak rőzsetűz, de az, amíg ég, meleget tud adni az egyszerű embereknek." [Móra Ferenc]