Még nem fáztam úgy, mint mikor elmentél.
Lelkem felkapta a hideg őszi szél.
Messzi sodorta mint a falevelet,
hogy valahol ledobja, ahol lehet.
Minden elszállt a széllel, csak a hideg
nyirkos jelen van itt velem. Az ideg
pattanásig feszül, hátam meggörbül
s a bánat tátongó, vérző sebet szül.
A sebből szerelmem szivárog, lassan
távozva testemből. Ott fent magasan
héják várják a prédát, lecsapnak rám
hogy karmukat szívembe vájják, és lám:
te nem vagy már sehol, hogy ints nekik
ne bántsanak. Ruhám szaggatják, pedig
már nem küzdök, várom lassú halálom
ahogy a bánat súlya maga alá nyom.
Fekszem kiterítve, alázva, pőrén
nem érzem illatod a nyakam bőrén.
Itthagytál hát. Vacogva a kíntól, félve,
hogy a hidegben nem maradok élve.
Még nem fáztam úgy, mint mikor elmentél,
lelkem eldobta már a zord őszi szél,
mély üregbe, hogy a hó betemesse
s egy kőre véste, „Senki ne keresse”
Legutóbbi módosítás: 2012.04.06. @ 18:48 :: Éles Attila