Éles Attila : Elmentél

*

 

Még nem fáztam úgy, mint mikor elmentél.

Lelkem felkapta a hideg őszi szél.

Messzi sodorta mint a falevelet,

hogy valahol ledobja, ahol lehet.

Minden elszállt a széllel, csak a hideg

nyirkos jelen van itt velem. Az ideg

pattanásig feszül, hátam meggörbül

s a bánat tátongó, vérző sebet szül.

A sebből szerelmem szivárog, lassan

távozva testemből. Ott fent magasan

héják várják a prédát, lecsapnak rám

hogy karmukat szívembe vájják, és lám:

te nem vagy már sehol, hogy ints nekik

ne bántsanak. Ruhám szaggatják, pedig

már nem küzdök, várom lassú halálom

ahogy a bánat súlya maga alá nyom.

Fekszem kiterítve, alázva, pőrén

nem érzem illatod a nyakam bőrén.

Itthagytál hát. Vacogva a kíntól, félve,

hogy a hidegben nem maradok élve.

Még nem fáztam úgy, mint mikor elmentél,

lelkem eldobta már a zord őszi szél,

mély üregbe, hogy a hó betemesse

s egy kőre véste, “Senki ne keresse”

Legutóbb szerkesztette - Éles Attila
Szerző Éles Attila 68 Írás
Csak írogatok, az esélytelenek nyugalmával.