Király Valéria : Sebességkorlátozó I.

A lány, aki születésnapot ünnepelt *

 

 

 

 

Tavasz volt. Abban az időben, amikor még ajándékcsomagok érkeztek Magyarországra a világ más tájáról, Angliából, az Egyesült Államokból, innen-onnan, attól függően, kinek hol lakott jobb módú ismerőse, vagy olyan barátja, akinek valamikor ő volt segítségére.

      A lány gyakorolva a német nyelvet, már jó ideje levelezett egy vele hasonló korú svájci diáklánnyal, aki néha a levél mellé egy-egy tábla különleges étcsokoládét is belecsúsztatott a borítékba.

      Meseszerű világból, színes borítékban jöttek a levelek, gyönyörű havas hegycsúcsokat ábrázoló fényképek, és csodálatos, az ő életéből kimaradt vakációkról, téli síelésekről, hegyek közti tengerszem partján töltött nyári szünidőkről tudósították.

      Azon a tavaszon, a születésnapján levél helyett kis csomagot hozott a posta. Nagyot nézett, amikor kibontotta…, egy tűsarkú cipő! Levelezőpartnere neki szánta, tavaly ő is ilyet kapott a szüleitől a tizenhatodik születésnapjára. Dombornyomott kis színes kártyát talált a cipő mellett a szép dobozban „Legyen ez, az első tánccipőd” ajánlással.

      Az almazöld tűsarkú Locarnóból, egy fehér angóra garbó és egy apró arany lópatkó kíséretében érkezett. Forgatta kezében a pille könnyű körömcipőt, örömmel szemlélve a legalább nyolc centiméteres sarkakat. Ilyen még sosem volt a lábán, pláne almazöldben! Borzongás futott végig rajta amikor belebújt. A sevró cipő úgy simult a lábára, mintha épp a méretére készítette volna egy kényes, finom lábakhoz szokott svájci cipész. Illegette magát a már kopottas, antik bútorokkal berendezett szoba öreg gardróbszekrénye előtt, s a tükörben tanulmányozta új önmagát. A magas sarkú egészen megváltoztatta!

      Nőiesen nyújtózkodott — karjait mozgásra, lábait táncra késztették a ki tudja honnan belérögzült tánclépések! Csodát tett vele ez a derűs színű cipellő, táncolni és mosolyogni támadt kedve. Ráadásul még a nap is kisütött, fénye visszatükröződött a tükörből és megcsillant a sima felületű, magas fényű, puha bőrön.

      Megérdemel egy szép harisnyát!” Egyenesedett fel és kecsesen kihúzva lábait a cipőből, kikotort a szekrény mélyéről egy jól elrejtett, még bontatlan csomag testszínű harisnyát. Kinyitotta a tasakot és nyújtott ujjakkal, nehogy megszakítsa a hiba nélkül futó nylonszálat, előbb az egyiket, majd a másikat húzta fel a lábára, óvatosan illesztve a sűrűbb szövésű felső részeket a harisnyatartó patentjába. Szürke-narancssárga csíkos miniszoknyába bújt és lábait ismét a cipőbe illesztette. Gyönyörködve nézte, hogy alakja légiesen megnyúlt, s a topánka, amúgy is formás lábait milyen karcsúvá tette. Mint egy balett-táncos a spicc-cipőben!

      A tél elején látott, és azóta mindig visszaálmodott Adolphe Adam: „Giselle” című romantikus balettjének hősnője járt a fejében, melynek főszerepében Kún Zsuzsa repdesett az Operaház színpadán. A lebegő, táncoló árnyalakok, a darab lidérces, misztikus spicc-táncai, ahol egyszer csak éjfélt üt az óra, s az erdőt villik — esküvőjük előtt meghalt lányok szellemei — lepik el, hogy halálra táncoltassák az arra tévedőket, s ahol végül is Giselle kegyelmet kér szerelmesének.

      Esküvőjük előtt meghalt lányok szellemei…! Egy pillanatra beleképzelte magát az egyszerű parasztlányból misztikus túlvilági árnyalakká váló tünemény helyébe, mint ahogy oly sokszor megtette már, aztán megrázta magát! Ó, el a romantikával! Vissza a valóságba, gyorsan, mielőtt még elragadná a fantáziája!

      Kivette a dobozból és felpróbálta a fehér angóra garbót is. Csinos — állapította meg, s a garbó nyakára tűzte a csomagban érkezett piciny arany lópatkót. Igen ez inkább neki való!

      Még egyszer a tükörbe pillantott, végignézett kissé elvarázsolt önmagán és meg volt elégedve. Így, az almazöld tűsarkúval, a szürke-narancssárga csíkos miniben és fehér angóra garbóban egy magas sudár fiatal lány nézett vissza rá.

      Nincs szép pulóvere, milyen jól jött ez az ajándék! — gondolt hálásan Karinra. Egyedül az almazöld körömcipőt nem értette! Tánccipő? Mi járt ennek a lánynak az eszébe, amikor becsomagolta? Tán a Grimm testvérek Hamupipőkéje? Elmosolyodott! Talált, ha így volt!

      Kibújt a cipőből és lelépett a földre…

      — Megérkeztem! Ha ez a pár ruhanemű nem tereli el a gondolataimat már rég felkészültem volna a holnapi vizsgára! — sóhajtott fel.

         A fehér garbót, a kis arany lópatkóval együtt gondosan összehajtva eltette szebb időkre, vissza a dobozba. Az almazöld tűsarkút óvatosan selyempapírba csomagolta, s a ruhái közé rejtette a szekrény legfelső polcára. A finom, szép darab elérhetetlen vágyakat ébresztett benne. Egy más világ értékrendszerét hozta magával a puha, magas fényű sevró bőr, a nemes kidolgozás.

*  *  *

A tizenhét éves lány két évig egy szövőgyárban dolgozott napi hat órában, kedves egyszerű emberek és zakatoló szövőgépek között egy ideig az orsózóban, később, mikor megtudták, hogy továbbképzi magát, a minőségellenőrzésen. Egy éve egy kutatóintézet alkalmazta, mint gyors- és gépírót. Bár az iskolai végzettségét bizonyító oklevelet még nem tudta bemutatni, nagyon elégedettek voltak vele. Ezt az elégedettséget szerette volna továbbra is megőrizni, ezért készült még a születésnapján is a vizsgára.

      Attól nem kellett félnie, hogy anyja hazajön, ő ezt sosem tette nappal. Tétova lépések és váratlan zuhanások kíséretében ez az érkezés általában éjfél körül történt meg, amikoris segítség nélkül sosem tudott ágyba kerülni. Ő pedig segített. Mit is tehetett volna mást?

      Napközben nyugodtan tanulhatott. Azon a napon ki is használta ezt az időt. Gyorsírás jeleket gyakorolt, s a nyelvtant ismételte már több órája, amikor az esti szürkület lámpát gyújtatott vele és meghallotta a szokásos zajt, a Csepel 125. berregését, majd zuhanását és nem sokkal ezután mostoha-nagyapja artikulátlan üvöltését.

      — Gyere ide, Anyus! Most leszámolok veled! Mindenkivel! — hangzott már a belső udvaron. Figyelt és reménykedett, hogy lecsillapodik, de hosszabb csönd után újra felhangzott…

      — Összefogtatok ellenem! A vesztemet akarjátok! A vagyont, a földet, a szerszámokat! 

      Az idős ember kijött a kert végi kis vályogházból és már a sötét udvaron ordította világgá alkoholtól túlfűtött agyának képzelgéseit.

      — Tudom, hogy ezt akarjátok! Nem adom! Nem adok semmit! — hangzott erősen zihálva, s már az ablak közelében lehetett hallani a levegő ki-be áramlását a fujtató, bika módján feldühödött ember orrán-száján.

      — Megölök mindenkit! Veled fogom kezdeni, hogy lássák! Nem adom könnyen!

      A tagolatlan üvöltő hang betöltötte a szobát. Nagyapja ott állt az ablak alatt. A sötétben nem látta, de tudta, ott van, és a nagymamát akarja! Minden áron, őt!

      — Gyere elő, Anyus! Tudom, hogy ott vagy! Úgysem bújsz el előlem! — zihált, fújtatott, s az öklével verni kezdte a félig leeresztett ablakredőnyt.

      Átfutott rajta a félelem, torka elszorult, de hallva a fenyegető szavakat elementáris erővel áradt szét benne a düh, és a szándék, hogy nagymamát meg kell menteni! Tudta, hogy kimenekült a kertvégi házból és csakis a közelben lehet. Kilökve a lakás ajtaját kiabálni kezdett.

      — Nagymama gyere gyorsan! — majd egyre halkabban szólongatta, nehogy megijedjen a félelemtől reszkető…  — Ne félj! Úgy sem mer bántani! No, gyere! Gyere be hozzánk! Majd én elintézem! — beszélt tovább, megnyugtatóan. — Itt várlak!  Gyere, nyitva az ajtó! — suttogta a sötét udvar felé…

      Miközben nagyapja az ablakredőnyt verte a ház másik oldalán, egyszer csak meglátta a diófához tapadva. Ott lapult a reszkető, félelmében megszólalni sem képes kicsiny kerek asszony! Mozdulni sem mert! Átkarolva, karjaival támogatva tudta csak a minden érintést elutasító lemerevedett kedves testet bevonszolni a lakásba.

      Távol az ablaktól leültette egy fotelba. A hófehér, hátul varkocsba font, kontyba tekert hajról hátracsúszott a háromszögbe hajtott sötétkék apró mintás flanel kendő, melynek áll alatti csomóját a reszkető kéz kényszeresen érintgette. A kerek, joviális arcot és a kék szemeket könny borította. Reszketve ült az ágy szélén, szoknyáját két oldalt összecsippentve göcsörtös kezeivel morzsolgatta, mintha abban keresne menedéket. Nem volt más kapaszkodó, csak a háromszögbe hajtott flanel kendő összekötözött csomója az álla alatt, és a combjain elterülő bő szoknya hajtása.

      Nézte a lány az asszonyt, a nála ötvenöt évvel idősebb nőt, a nagyanyját… apjának az anyját, akivel olyan sok közös vonásuk volt, és aki most annyira félt az érintéstől, hogy közeledni sem mert hozzá! Fél! Ő fél, aki vigyázott rá, akinek mindig volt számára egy tál meleg étele, egy kedves szava. Most itt van és retteg! Mereven figyelte minden mozdulatát, hang nem jött ki a torkán. Zakatolt a szíve, szeme, mintha kiszáradt volna, égett. Meg fogja védeni! Ebben a pillanatban ölni tudott volna érte!

      Ismét felerősödött az ordítás. Mostoha-nagyapja most már teljes erejéből ütötte a redőnyt. A lányt hideg verejték öntötte el és végzetes nyugalom. Tudta, a félelemmel szembe kell nézni. Az ablakhoz ment, kitárta mindkét szárnyát.

      — Ne tedd, kislányom! Ne tedd! Megöl! — sírta, zokogta a szoba mélyéről a nagyanyja. 

      Meg sem hallotta. Felkapcsolta az összes lámpát és egy erősfényű rúd elemlámpával kezében, nyugodtan ütközőig felhúzta a redőnyt. Szembenézett a kivörösödött, dühtől toporzékoló, egyik kezében késsel hadonászó, másik kezét fenyegetően ökölbe szorító, borzas hajú, idős emberrel, majd a szavakat tagolva, emelt hangon, szigorú udvariasan beszélni kezdett.

       Nagypapa! Nem az ablakon szoktunk bejönni! Kerüld meg a házat! Itt van a nagymama! Az ajtó nyitva áll és nem kell verni azért, hogy beengedjelek! Ott foglak várni! Indulj el! Érted, amit mondok?

      A feldühödött ember visszahőkölt, hátralépett a szúrós rózsabokrok közé. A szobából kiáramló fény, s az elemlámpa nappali fénnyel világított két órája sötéthez szokott szemeibe. Hirtelen elvesztette a látását, s leejtve a kést, két kezét az arca elé kapta. A lány várt szótlanul, mozdulatlanul, majd nagy sokára megismételte:

      — Beengedlek. Ott foglak várni. Indulj el! Érted, amit mondok?

      Hosszú ideig álltak így egymással szemben. A lány hidegen, az idős ember kezeivel védve szemeit, egyre lassabban fújtatva. Nagy sokára mozdult meg. Kezeit továbbra is az arcára szorítva lassan motyogta „Indulj el… Indulj el… Érted, amit mondok… Érted, amit mondok” s a rózsabokrok közé gyalogolt.

      A lány nyugodtan becsukta az ablak két szárnyát, átment a lakáson és kitárta a bejárati ajtót. Az elemlámpát lefelé fordítva mozdulatlanul állt az ajtókeretben, csak hátulról világította meg a háta mögül kiszűrődő fény. Várt.

      Bizonytalan lassú léptek hallatszottak az udvar sötétjéből és a motyogás: „Indulj el… Indulj el… Érted, amit mondok… Érted, amit mondok!” Lassan emelte fel az elemlámpát, olyan magasra, hogy meglássa az udvaron át a kis vályogház felé tántorgó mostoha-nagyapja hátát. Még várt. Amikor az ajtó csukódását is meghallotta, kihátrált az ajtókeretből és kulcsra zárta az ajtót.

      A szobába lépve keresték egymás tekintetét, a nagymama beszélni próbált… nagyon nehezen kinyitotta száraz ajkait…

      — Ajándék vagy! — súgta és zokogni kezdett. Áttört a gát… Csendesen szó nélkül karolta át, vezette az ágyig a merevgörcsből lassan oldódó kis testet, és hallgatta a folyamatosan ismételt két szót… „Ajándék vagy!”

      Fogai vacogva ütődtek egymáshoz, egész testében remegett, sem sírni, sem megszólalni nem tudott.

      Átölelve, mintha gyermeke lenne, szótlanul altatta a nagyanyját. Amikor másnap reggel meglátta, hogy nagyapja lehajtott fejjel ül a ház előtt a padon akkor kísérte át őt a kis házba, és többé nem beszéltek a történtekről.

 

      Tán szerencse, hogy anyja ezen az éjszakán nem jött haza…

      Tán az is szerencse, hogy másnap a kétéves gyors- és gépírói szaktanfolyam oklevelén kiváló beírás jelent meg.

      Talán még az is a szerencsének tudható be, hogy a mostoha-nagyapa másnap semmire sem emlékezett, csak az általa összetört kerítésre bólintott, hogy valóban, mintha előző este neki ment volna a motorral, s tőle szokatlan hosszan javította egész nap, nagy szakértelemmel, hogy pontosan úgy álljon, mint annak előtte. 

      A többszereplős előadás pedig folytatódott tovább, néha pontosan ismételve az eseményeket, az idők kezdetén valamikor megírt forgatókönyv szerint… sebességkorlátozóként.

*  *  *

 

A születésnapi angóra garbó, a piciny arany lópatkóval egy dobozban várta, hogy elkezdődjön az ő története. Az almazöld tűsarkú pedig mindeközben selyempapírba csomagolva a szekrény legfelső polcán várakozott, puha, magas fényű sevró bőrével és nemes kidolgozásával egy más világ értékrendszerét őrizve magában.

Legutóbbi módosítás: 2012.03.07. @ 15:13 :: Király Valéria
Szerző Király Valéria 40 Írás
"Nem vagyok nagy regiszterű orgona, kolompszó vagyok a magyar mezők felett, de fáradt emberek ezt is szeretik hallani néha. Nem vagyok csillag csak rőzsetűz, de az, amíg ég, meleget tud adni az egyszerű embereknek." [Móra Ferenc]