Ölembe halkul az éj, álmaimat
szelíd esők mossák,
mintha, arcomon sírna az ég…
Pedig visszavonhatatlanul
itt a nyár. Hiába. Hiába.
Elfáradt ölelésekbe fulladnak
a holnapok, az egymás után
kizuhanó tegnapok.
Pedig zajong a nyár,
odakinn, idebenn…
Érintelek. Érintesz. Szerelemmel.
Szíveden lombos fák nyújtóznak,
szemedben madarak fészkelnek,
szádon virágzó hajnalok nyílnak.
Pedig itt a nyár, és én mégsem
értem, mit akar,
hisz kitakar, betakar, majd elfut…
S hiába vetkőznek hozzád
a szavak, kibomolva ezerágú
ölelésedből, szívemen átfolyik
a hűvös éjszaka. Elfogynak
a gondolatok, s a vers is csak egy
megunt kacat lesz. Mélyről szakad,
mint a kinőtt álmok…
Már nem jó semmire,
nem kell senkinek.
Pedig itt gubbaszt a nyár,
a hajnal peremén. Hiába. Hiába.
Idelenn, idebenn üres az idő,
kong a világnyi bálterem…
S csak valami rög marad
előttem, utánam, s ez a vers,
ez az elárvult csend-darab.
Pedig egyszer már járt erre
valami nyár. Számra súgtad.
Rám hajolva. Szerelemmel.
(…)
mikor az elszáradt levelek
szívedről az őszbe hulltak …
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:04 :: Szilágyi Hajni - Lumen
