( hagyaték )
Lassú vérfolyók, zuhogó, csobogó. Átszakad,
fellobban. Szív
dobban. Megáll. Ég felett, föld alatt. Veled. Nélküled.
zuhanás,
szárnyalás.
Emlékek
rajzai szememben, amit te láttál
odafent, és ami maradt belőled. Idelent. Kipusztult
erdők, felégett mezők, Idegen
városok. Idegen istenek. Egy arc, egy
mozdulat. Az utolsó szó. Jogán…
Eldobott mondatok. Por és hamu. Harmincöt év,
omladozó, mély
árok . Neked sír, nekem a pokol. Névtelen,
nincstelen kikelet, elszáradt
virágok, hideg kövek. Alatt. Alszik a félelem.
Ami maradt belőled. Nekem.
Soha nem volt mesék, fekete- fehér hajnalok. Rongyos
fák bólogatnak az útszélén. Ők is tudják…
Valahol, valamikor
megtörténtünk már.
Vázlat. Befejezetlen regény, mint ahogy a róladversek is, csak félig
kész, félig üres, félig telt. Pillanatok. Hősök, háborúk. Zuhanó rögök.
Hiába hallgatsz, a csontok sárral keverednek.
Hiába hallgatsz, a sarat körbeöleli a májusi szél.
Hiába hallgatsz, tavaszra újra kihajt szíved. Hiába
hallgatsz, tenyeremen tartalak, mint egy ázott madarat,
Rímtelen, szaggatott légzések,
időtlen, teretlen,
hisz már minden betű téged ír meg,
amit hagytál magadból.
Nekem…
( veled )
nélküled az idő üres téboly
fuldokló hiány ha nem lélegzel
mellettem ha nem öleled karjaiddal
mezítelen lelkem
átlebegsz velem valami holnapba
jó szeretve lenni veled
rejtve virrasztva
ahogy vagy aki vagy
isten ember szerelem
térképet rajzolok tenyeredbe
hogy bármikor visszataláljunk
lángoló csontok közt zúgó véráramlatok
sodrásában hogy újra és újra lássam
szemedben a csendet a kiáltást a tájat
pillanatkép
paradicsommadár az ághegyén
velünk lebegnek az erdők a felhők
mindigmár soha nélküled
ahogy vagy aki vagy
jó szeretve lenni veled
ködben árnyékban fényben mezítláb
nyakig gombolva éjsötétben
levetkőzve az alkonnyal
mögöttünk hegyekké nőtt múlt
csöndes mozdulatlan
néha szívbe költözik az emlékezés
olyankor életre kelnek a tárgyak
a szék az asztal mi hallgatunk
s minden hirtelen édesízű lesz
megtart széppé szelídül mint
kopár téli fák a tavasz ölelésében
ismersz
ismered az idő hangját
ahogy kattan a zár szívemen
az évszakok színeit ahogy levetkőznek bennem
a csókot a szeretést az ájulást a csöndet
a zakatolást a sikolyt az őrületet
ismersz
mintha mindig te lettél volna én és én te
isten ember szerelem
lobban a táj
mikor szemed lehunyod
hajlik a horizont
ahogy bőrömre a jelent rajzolod
alattunk sodródik az éj fekete tengere
párnánk alatt összegyűrt telihold
reccsen a padló a mennyezet
körülöttünk csillagok csörömpölnek
búvó csupasz világok érnek össze
pillanatkép
ötszázhatvannyolcadik éjdörgés szívemben
ötszázhatvankilencedik hajnali láz szívedben
ötszázhetvenedik lebegés
veled
mikor égig ér a föld
hol égig ér a szerelem
hideg emlék érintésed
szíved kiszáradt kút
körülötte szögesdrót
véd tőlem és önmagadtól
…és a vonat rohan velem
nélküled
hajlott hátú vénfák kapaszkodnak
a zsúfolt világ kopott járdaszegélyébe
a koszos ablakon visszatükröződnek az emlékek
egy arc néz vissza rám
a kezek mozdulnak felém
ostoba játék
te nem lehetsz hisz nem váltottál jegyet mellém
jegyeket bérleteket vagy visszaút is lesz
kérem szépen
nem nem
nem megyek vissza
sötét pinceszagú világodba
hol elrejtettél előlem mindent
jegyeket bérleteket vagy visszaút is lesz
kérem szépen
nem nézek hátra nem akarom látni a felégett hajnali mezőket
nem akarom hallani a sikoltó nyarakat
nem akarlak téged sem látni
miért nem elég ennyi válasz
kérem szépen
gyerekzsivaj tölti meg a teret
engedd hogy ez a pillanat az enyém legyen
még ha hazugság is
hadd maradjon így nekem
neked
hinta
palinta
konok kapaszkodás szívtájékon hiába a szögesdrót
hiába szivárog a vér
fájsz fájlak
hiába lóg cafatokban a hús
ordítasz ordítalak
egybefolyik az idő felszakít begyógyít
felszakít
úgy hagy
mint valami eltévedt hullám
egy idegen világ rideg partjait
anyja neve
szemben ül velem a nő
nekem nincs anyám
de mindenkinek van anyja
nem néz rám
cinikus mosollyal csak a vállát vonogatja
miért nem azt kérdezi meg
na és hogy sikerült újraszületni
nélküled
megigazítja a szemüvegét
rekedtes hangja olyan mint a tied
de csak egy akta vagyok egy sorszám
nélküled
jegyeket bérleteket
hibaüzenet
lassú elszakadás
anyja neve
kitöltetlen vastag vonal marad
hibaüzenet
szögesdrótba gabalyodott könnyű idő
te én
én te
hibaüzenet
vágányzár
jegyeket bérleteket
fékcsikorgás
anyja neve
csend
kihalt peron
(…)
végállomás
( árva madár szárnyak nélkül, csak egy hideg kő marad )
Látod apám, már égig érnek a csupasz fák. Megnőttek,
mióta elmaradtál. Ágaik, mint ezeréves karmok, a felhők
rojtjait kapargatják. Kiborult éjtóban
vízszínű éjszakák, nappalok ringnak. Most nincs
közel, se távol. Összeér. A föld az éggel.
Lábát áztatja a reggel. Nincs se kérdés, se válasz.
Csak ezek
a hanyagul összedobált
betűhalmazok. Az ablakon végigfutnak a páracseppek.
Megrajzollak. Magamnak.
Arcod sápadt, szíved
helyén jégvirágok nyílnak.
Ahogy télre fekszik az éjszaka,
s riadt arcát
köd takarja, úgy csendesednek el az évek. A kert, a ház,
a bokrok, a fák.
És már mindegy.
Hogy háborúban haltak meg egykor a katonák,
vagy fára másztak,
fütyörészve,
s onnan zuhantak a májusi mélybe. Ó te hős.
( a mesének akkor lett vége )
Áldás, bűn, átok. Viselem,
hisz rám hagytad nagykabátod. Zsebeiben elfér minden.
Sűrű csöndek. Nélküled.
Néhány pillanat. Veled.
Főtt kukorica illata, szivárvány.
Ahogy buborékokat fújtunk a tavaszban.
Gyerekes dolgok ezek. Tudom. De Isten, csak ennyit adott belőled.
Éhesen vonyító tegnapok. Hold is elkopott.
Sárgakő. Út
az ismeretlenbe. Dorothy hangja.
Lábát lógató, várakozó, gyermakarcú hajnalok,
hogy te miért vagy ott. Nála.
És én, miért nem. Veled.
( a mostohák miért nem édesek,
és az édesek miért mostohák )
Az ígéret hogy világgá megyünk. Lesz
életünk. Álmunk. Zajos házunk, kertünk.
( gyorsan kiradíroztam a holdat, és a napot a rajzról )
Hátha . De hiába. Mocskos víz esett
azokból a rongyos felhőkből. Elmaszatolt,
szétázott álmok maradtunk.
El kéne mondanom neked valamit. Hogy
néha látlak, idegen, zsibongó tereken. Esőszagú kikeletekben.
Elmondom, csak várd meg, míg a szárnyakat Isten visszaadja.
( ne sírj ne kiabálj mert elmegyek )
Örök csend. Egy mély gödör peremén.
A pokol és menny között.
Egyensúlyoz.
A jelen a múlttal.
Hisz te tényleg világgá mentél.
Hörög a lélek. Hív, kérlel. Görnyed.
( …isten van, nincs, fekete- fehér,
igen- nem. Ki nevet a végén.
Ma sem nyertem. )
Vázlat.
Rímtelen. Hangtalan, szagtalan, íztelen.
( ez lesz az apró betűs rész,
ami a meséből kimaradt )
…hisz árva madár szárnyak nélkül,
csak egy néma, mozdulatlan
kő marad
Mélykútban ring a hold. Mutasd
arcod, anyám. Nem öregszel, ráncaid
ottfelejtett, halvány
krétarajzok. Szemedben elmaszatolt
napok. Holdak. Hetek. Évek. Igazolatlan
távollétek.
Ki kérdezett? Ki hívott?
Ki küldött? Hol, és kivel maradtál?
Madártávlatból minden más.
Ködszagú éjszakák terülnek köréd.
Lehetne
párnád. Takaród. Akár
lehetnék én is. Újra. Rokonod. Barátod.
Gyermeked. Édesed. Mostohád.
De ez most lassú, nagyon lassú megvonás.
Hat, mint a cián. Szívemen.
Jeltelen
szakadások, kékesőt síró felhőhegyek.
Hisz megközelíthetetlen
a te létezésed. Hiába
fordítod el fejed. Negyvennégy évnyi éjszaka
minden átkozott, könyörtelen hordaléka már
belefolyt a kútba. Elnyelte az idő. Ami lehetett
volna.
Ha.
Ázott csendek alatt
a múlt
árvasága. Álmodik. Hisz. Remél. De elvermelt,
csendhideg álmokból már nem lesznek,
nem lehetnek nyárízű, lobbanó, lángoló holnapok.
Ring a hold. Mutasd
arcod
s megmondom ki vagy. Hol voltam én. Ki vagyok.
És te, ki lehettél volna.
Ha.
Maradsz, ha hagyod. Hogy megtörténjen. De a katarzis
elmaradt, ahogy
te is.
Elmaradtál, elhallgattál. Szemed part nélküli
lassú folyó. Ó, mintha arcomon a te könnyed folyna.
Mintha, én cipelném bűnödet, sorsodat.
Milyen gyötrelmes, magányos magzatpóz ez.
Anyám. Anyám? Édesem. Mostohám?
Kényszer, alázat, árvaság. Szülj meg. Újra.
Vajúdj. Hallod.
Átkozz. Üvölts.
Már.
Szádon felkavart
múlt. Keserédes zuhogás. Nevenincs
ünnepek. Hangtalan hétköznapok.
Ring a hold. Hiába
fordítod el fejed. A sötét kútba, ha neved kiáltom
a sűrű mélyből,
a vízszínű csendekből, a könnyű
ízű hajnalokból
újra, és újra
átfodrozódik széparcod.
fekszünk az éj alatt
felettünk
csendes holdnyarak
életem
nézz oda fészekben
álmodó kikelet
szemében lángoló naphegyek
zuhogó lobogó ölelő
karjaink közt
feszülő éjszakák nappalok
ne mozdulj maradj így
mind és örök
szerelem
dúdoló ringató
szikrázó magasban
hullámzó lázas alkonyok
gyere már ne késsél
ég alatt föld felett
őszbe lépkedtek a tegnapok
házak közt szél lobog
szárnya van gyenge fény
gyere már ne késsél
fák hegyén
bujkáló holdnyarak
bújj mellém
szerelem
álmunkban már
holnapok virágoznak
Hunyd be szemed, ma
kérge van
a sötét égnek. Kavarog az álom,
cifra tánc, hangos nász…
Dobbant, feslik, kiszakad,
könnyű ágakon leng az est.
Moha nő a csillagok köré,
nádak kígyóznak
vállunkon.
Édes gyönyör
hullámzik
alattunk, felettünk. Fogy a levegő,
telik a hold. Sűrű felhők közt
kalitka nélküli
madarak vagyunk.
Szeretésembe bújsz.
Testem tested, szemem
szemed, szádon illatom,
számon ízed. Makacs szél
kavarog
ruhátlan árnyékunkon.
Hunyd be szemed, ma
égig ér
a szerelem. Szárnyaid kitárod,
cifra tánc, hangos nász…
körém öleled a napot, a holdat.
Az egész világot.
Lélegzeted megtart.
Csöndes ligetek
reszkető fái közt, burokba
záródik a szerelem. Szemhéjad mögé
bújva mezítelen,
boldog vágy, édes játék
súlytalan lebegésünk.
Egymás alatt, egymás felett
örvénylő
szívzuhogás,
cifra tánc, hangos nász…
ahogy az éhes éjszaka
újra, és újra
remegő húsunkba harap.
magunk vagyunk
te meg én
könnyű áldott szerelem
szívemet férceled álmaimban
emberarcú istenem
csillagokba harap az éhes éjszaka
magukhoz húznak a ziháló tengerek
szárnyak suhognak a tintaszínű égen
leírhatatlan megbonthatatlan pillanat
ahogy gerincemen végigfut ujjad
faltól falig kavarog az éj
oldódunk kötődünk
számon illatod ízed
magadhoz ölelsz
még közelebb
szelíd madár vagyok karjaidban
feloldozol megtartasz
az est fénylő peremén
gyönge szívű tájakon keressük
egymás álmait és lenni kezdünk újra
te meg én
zúgó árban tavaszi áradásban
hajnali szavak lobogásában
s míg szánkon őrizzük a csöndet
elrejtenek minket
az álmosan nyújtózó hegyek
és már nem számítanak
az átvérzett elfáradt versek
a lehullt lombú szomorú fák
hisz magunk vagyunk
te meg én
mind és örök
itt a tómély ég
örvénylő kábulatán
valahol valamikor elmaradtál
a tenyér hideg rácsai mögött
rozsdás alkony és nyűgös utak
poros világában
majd megtapadtál mint egy burjánzó sejt
agyamba csontjaimba
a hús rágós rostjaiba
azóta hordozlak cipellek
tested zsugorodik árnyékod nő
inged elfeslett rongyos felhő
kezedben vajúdó holdmadár
a félelem mára csak egy gyönge ág
szívemen roppan reccsen
hintázik rajta nevetésed
gyere már jössz-e már
bújj elő
élesen hasít a fénybe az üszkös csönd
zaccos hajnalokat kortyolgat
a kihűlt reggel
s minden tollpihe csak hideg kő
megtanultam nélküled lennem
hisz isten nem lehet egyszerre révész
és tenger
mióta elmaradtál
minden lobogó csobogó zuhogó
lassú vénfolyó
idegen holtágakba visz el
Kint felejtett éjszakák
nyüszítenek
az ajtó előtt, fáradt
hangok verdesik
hétköznapi
szárnyaikat a nyári fákon,
feküdj mellém…
Szerelem.
Tíz lakattal zártam az ajtót.
Visszük egymást kéz a kézben,
mezítelen…
Arcod arcom, szemed tükröm.
Én Istenem. Te Istened.
Ki mondja meg,
hány csillag-
zuhanás,
életünk…
Életed. Életem.
Hunyd le szemed,
szerelem…
Ma csontokból növesztünk
szárnyakat. Bordánk alatt
robban
a madárarcú nyár,
karok, lábak, vállak
zsibbadtan kapaszkodnak egymásba.
Tíz ujjal. Tíz körömmel.
Tartasz. Édes
húsú ölelésben.
Tíz sóhajjal. Suttoglak. Zihálva.
Önzőn magamnak.
Túl a lebbenő hajnalokon.
Ma. Holnap. Tegnapután. Kiszakad
burkából
a világ,
árad, elterül. Alattunk.
Felettünk.
Moha nő a lakatlan égen,
nádak nyújtóznak a sűrű kékben.
Átússzuk az összegyűrt végtelent,
kéz a kézben,
mezítelen…
Bolyhos csendek fészkében
arcunkat firkálja a hold.
Tartsd
lélegzetem
kezeid közt.
Szél vagyok, te a felhő…
Ringat a mély,
szerelem…
Virraszd csendjeinket,
míg szíveden hintázom,
mint konok gyermek,
a zsibongó, átlátszó tereken.
