Szilágyi Hajni - Lumen Szerző
Vezetéknév
Szilágyi
Keresztnév
Hajni - Lumen
5 év 6 komment

( hagyaték )

 

 

Lassú vérfolyók, zuhogó, csobogó. Átszakad,

fellobban. Szív

dobban. Megáll. Ég felett, föld alatt. Veled. Nélküled.

zuhanás,

szárnyalás.

Emlékek

rajzai szememben, amit te láttál

odafent, és ami maradt belőled. Idelent. Kipusztult

erdők, felégett mezők, Idegen

városok. Idegen istenek. Egy arc, egy

mozdulat. Az utolsó szó. Jogán…

Eldobott mondatok. Por és hamu. Harmincöt év,

omladozó, mély

árok . Neked sír, nekem a  pokol. Névtelen,

nincstelen kikelet, elszáradt

virágok, hideg kövek. Alatt. Alszik a félelem.

Ami maradt belőled. Nekem.

Soha nem volt mesék, fekete- fehér hajnalok. Rongyos

fák bólogatnak az útszélén. Ők is tudják…

Valahol, valamikor

megtörténtünk már.

Vázlat.  Befejezetlen regény, mint ahogy a róladversek is, csak félig

kész, félig üres, félig telt. Pillanatok. Hősök, háborúk. Zuhanó rögök.

Hiába hallgatsz, a csontok sárral keverednek.

Hiába hallgatsz, a sarat körbeöleli a májusi szél.

Hiába hallgatsz, tavaszra újra kihajt szíved. Hiába

hallgatsz, tenyeremen tartalak, mint egy  ázott madarat,

Rímtelen, szaggatott légzések,

időtlen, teretlen,

hisz már minden betű téged ír meg,

amit hagytál magadból.

Nekem…

 

5 év 6 komment

( veled )

nélküled az idő üres téboly

fuldokló hiány ha nem lélegzel

mellettem ha nem öleled karjaiddal

mezítelen lelkem

átlebegsz velem valami holnapba

 jó szeretve lenni veled

rejtve virrasztva

ahogy vagy aki vagy

isten ember szerelem

 

térképet rajzolok tenyeredbe

hogy bármikor visszataláljunk

lángoló csontok közt zúgó véráramlatok

sodrásában hogy újra és újra lássam

szemedben a csendet a kiáltást a  tájat

 

pillanatkép

paradicsommadár az ághegyén

velünk lebegnek az erdők a felhők

mindigmár soha nélküled

ahogy vagy aki vagy

jó szeretve lenni veled

ködben árnyékban fényben mezítláb

nyakig gombolva éjsötétben

levetkőzve az alkonnyal

mögöttünk hegyekké nőtt múlt

csöndes mozdulatlan

néha szívbe költözik az emlékezés

olyankor életre kelnek a tárgyak

a szék az asztal  mi hallgatunk

s minden hirtelen édesízű lesz

megtart széppé szelídül mint

kopár téli fák a tavasz ölelésében

 

ismersz

ismered az idő hangját

ahogy kattan a zár szívemen

az évszakok színeit ahogy levetkőznek bennem

a csókot a szeretést az ájulást a csöndet

a zakatolást a sikolyt az őrületet

ismersz

mintha mindig te lettél volna én és én te

isten ember szerelem

 

lobban a táj

mikor szemed lehunyod

hajlik a horizont

ahogy bőrömre a jelent rajzolod

alattunk sodródik az éj fekete tengere

párnánk  alatt összegyűrt telihold

reccsen a padló a mennyezet

körülöttünk csillagok csörömpölnek

búvó csupasz világok érnek össze

 

pillanatkép

ötszázhatvannyolcadik éjdörgés szívemben

ötszázhatvankilencedik hajnali láz szívedben

ötszázhetvenedik lebegés

veled

mikor égig ér a föld

hol égig ér a szerelem

 

 

 

5 év 15 komment

 

 

 

hideg emlék érintésed

szíved kiszáradt kút

körülötte szögesdrót

véd tőlem és önmagadtól

 

 

…és a vonat rohan velem

nélküled

hajlott hátú vénfák kapaszkodnak

a zsúfolt világ kopott járdaszegélyébe

a koszos ablakon visszatükröződnek az emlékek

egy arc néz vissza rám

a kezek mozdulnak felém

ostoba játék

te nem lehetsz hisz nem váltottál jegyet mellém

 

jegyeket bérleteket vagy visszaút is lesz

 kérem szépen

nem nem

nem megyek vissza

sötét pinceszagú világodba

hol elrejtettél előlem mindent

jegyeket bérleteket vagy visszaút is lesz

kérem szépen

nem nézek hátra nem akarom látni a felégett hajnali mezőket

nem akarom hallani a sikoltó nyarakat

nem akarlak téged sem látni

miért nem elég ennyi válasz

kérem szépen

 

gyerekzsivaj tölti meg a teret

engedd hogy ez a pillanat az enyém legyen

még ha hazugság is

hadd maradjon így nekem

neked

hinta

palinta

konok kapaszkodás szívtájékon hiába a szögesdrót

hiába szivárog a vér

fájsz fájlak

hiába lóg cafatokban a hús

ordítasz ordítalak

egybefolyik az idő felszakít begyógyít

felszakít

úgy hagy

mint valami eltévedt hullám

egy idegen világ rideg partjait

 

anyja neve

szemben ül velem a nő

nekem nincs anyám

de mindenkinek van anyja

nem néz rám

cinikus mosollyal csak a vállát vonogatja

miért nem azt kérdezi meg

na és hogy sikerült újraszületni

nélküled

megigazítja a szemüvegét

rekedtes hangja olyan mint a tied

de csak egy akta vagyok egy sorszám

nélküled

 

jegyeket bérleteket

hibaüzenet

lassú elszakadás

anyja neve

kitöltetlen vastag vonal marad

hibaüzenet

szögesdrótba gabalyodott könnyű idő

te én

én te

hibaüzenet

vágányzár

jegyeket bérleteket

fékcsikorgás

anyja neve

csend

kihalt peron

 (…)

végállomás

 

5 év 7 komment

 

 

( árva madár szárnyak nélkül, csak egy hideg kő marad )

 

Látod apám, már égig érnek a csupasz fák. Megnőttek,

mióta elmaradtál. Ágaik, mint ezeréves karmok, a felhők

rojtjait kapargatják. Kiborult éjtóban

vízszínű éjszakák, nappalok ringnak. Most nincs

közel, se távol. Összeér. A föld az éggel.

Lábát áztatja a reggel. Nincs se kérdés, se válasz.

Csak ezek

a hanyagul összedobált

betűhalmazok. Az ablakon végigfutnak a páracseppek.

Megrajzollak. Magamnak.

Arcod sápadt, szíved

helyén jégvirágok nyílnak.

 

Ahogy télre fekszik az éjszaka,

s riadt arcát

köd takarja, úgy csendesednek el az évek. A kert, a ház,

a bokrok, a fák.

És már mindegy.

Hogy háborúban haltak meg egykor a katonák,

vagy fára másztak,

fütyörészve,

s onnan zuhantak a májusi mélybe. Ó te hős.

 

( a mesének akkor lett vége )

 

Áldás, bűn, átok. Viselem,

hisz rám hagytad nagykabátod. Zsebeiben elfér minden.

Sűrű csöndek. Nélküled.

Néhány pillanat. Veled.

Főtt kukorica illata, szivárvány.

Ahogy buborékokat fújtunk a tavaszban.

Gyerekes dolgok ezek. Tudom. De Isten, csak ennyit adott belőled.

Éhesen vonyító tegnapok. Hold is elkopott.

Sárgakő. Út

az ismeretlenbe. Dorothy hangja.

Lábát lógató, várakozó, gyermakarcú hajnalok,

hogy te miért vagy ott. Nála.

És én, miért nem. Veled.

 

( a mostohák miért nem édesek,

és az édesek miért mostohák )

 

Az ígéret hogy világgá megyünk. Lesz

életünk. Álmunk. Zajos házunk, kertünk.

( gyorsan kiradíroztam a holdat, és a napot a rajzról )

Hátha . De hiába. Mocskos víz esett

azokból a rongyos felhőkből. Elmaszatolt,

szétázott álmok maradtunk.

El kéne mondanom neked valamit. Hogy

néha látlak, idegen, zsibongó tereken. Esőszagú kikeletekben.

Elmondom, csak várd meg, míg a szárnyakat Isten visszaadja.

 

 ( ne sírj ne kiabálj mert elmegyek )

 

Örök csend. Egy mély gödör peremén.

A pokol és menny között.

Egyensúlyoz.

A jelen a múlttal.

Hisz te tényleg világgá mentél.

Hörög a lélek. Hív, kérlel. Görnyed.

 

( …isten van, nincs, fekete- fehér,

igen- nem. Ki nevet a végén.

Ma sem nyertem. )

 

Vázlat.

Rímtelen. Hangtalan, szagtalan, íztelen.

 

( ez lesz az apró betűs rész,

ami a meséből kimaradt )

 

…hisz árva madár szárnyak nélkül,

csak egy néma, mozdulatlan

kő marad

 

5 év 11 komment

 

 

Mélykútban ring a hold. Mutasd

arcod, anyám. Nem öregszel, ráncaid

ottfelejtett, halvány

krétarajzok. Szemedben elmaszatolt

napok. Holdak. Hetek. Évek. Igazolatlan

távollétek.

Ki kérdezett? Ki hívott?

Ki küldött? Hol, és kivel maradtál?

Madártávlatból minden más.

Ködszagú éjszakák terülnek köréd.

Lehetne

párnád. Takaród. Akár

lehetnék én is. Újra. Rokonod. Barátod.

Gyermeked. Édesed. Mostohád.

De ez most lassú, nagyon lassú megvonás.

Hat, mint a cián. Szívemen.

Jeltelen

szakadások, kékesőt síró felhőhegyek.

Hisz megközelíthetetlen

a te létezésed. Hiába

fordítod el fejed. Negyvennégy évnyi éjszaka

minden átkozott, könyörtelen hordaléka már

belefolyt a kútba. Elnyelte az idő. Ami lehetett

volna.

Ha.

 

Ázott csendek alatt

a múlt

árvasága. Álmodik. Hisz. Remél. De elvermelt,

csendhideg álmokból már nem lesznek,

nem lehetnek nyárízű, lobbanó, lángoló holnapok.

Ring a hold. Mutasd

arcod

s megmondom ki vagy. Hol voltam én. Ki vagyok.

És te, ki lehettél volna.

Ha.

Maradsz, ha hagyod. Hogy megtörténjen. De a katarzis

elmaradt, ahogy

te is.

Elmaradtál, elhallgattál. Szemed part nélküli

lassú folyó. Ó, mintha arcomon a te könnyed folyna.

Mintha, én cipelném bűnödet, sorsodat.

Milyen gyötrelmes, magányos magzatpóz ez.

Anyám. Anyám? Édesem. Mostohám?

Kényszer, alázat, árvaság. Szülj meg. Újra.

Vajúdj. Hallod.

Átkozz. Üvölts.

Már.

Szádon felkavart

múlt. Keserédes zuhogás. Nevenincs

ünnepek. Hangtalan hétköznapok.

Ring a hold. Hiába

fordítod el fejed.  A sötét kútba, ha neved kiáltom

a sűrű mélyből,

a vízszínű csendekből, a könnyű

ízű hajnalokból

újra, és újra

átfodrozódik széparcod.

 

5 év 4 komment

 

 

fekszünk az éj alatt
felettünk
csendes holdnyarak
életem
nézz oda fészekben
álmodó kikelet
szemében lángoló naphegyek
zuhogó lobogó ölelő
karjaink közt
feszülő éjszakák nappalok
ne mozdulj maradj így
mind és örök
szerelem

 

dúdoló ringató
szikrázó magasban
hullámzó lázas alkonyok
gyere már ne késsél
ég alatt föld felett
őszbe lépkedtek a tegnapok
házak közt szél lobog
szárnya van gyenge fény
gyere már ne késsél
fák hegyén
bujkáló holdnyarak
bújj mellém
szerelem
álmunkban már
holnapok virágoznak

5 év 11 komment

Hunyd be szemed, ma
kérge van
a sötét égnek. Kavarog az álom,
cifra tánc, hangos nász…
Dobbant, feslik, kiszakad,
könnyű ágakon leng az est.

Moha nő a csillagok köré,
nádak kígyóznak
vállunkon.
Édes gyönyör
hullámzik
alattunk, felettünk. Fogy a levegő,
telik a hold. Sűrű felhők közt
kalitka nélküli
madarak vagyunk.

Szeretésembe bújsz.

Testem tested, szemem
szemed, szádon illatom,
számon ízed. Makacs szél
kavarog
ruhátlan árnyékunkon.

Hunyd be szemed, ma
égig ér
a szerelem. Szárnyaid kitárod,
cifra tánc, hangos nász…
körém öleled a napot, a holdat.
Az egész világot.

Lélegzeted megtart.

Csöndes ligetek
reszkető fái közt, burokba
záródik a szerelem. Szemhéjad mögé
bújva mezítelen,
boldog vágy, édes játék
súlytalan lebegésünk.
Egymás alatt, egymás felett
örvénylő
szívzuhogás,
cifra tánc, hangos nász…
ahogy az éhes éjszaka
újra, és újra
remegő húsunkba harap.

5 év 10 komment

 

 

 

magunk vagyunk
te meg én
könnyű áldott szerelem
szívemet férceled álmaimban
emberarcú istenem
csillagokba harap az éhes éjszaka
magukhoz húznak a ziháló tengerek
szárnyak suhognak a tintaszínű égen
leírhatatlan megbonthatatlan pillanat
ahogy gerincemen végigfut ujjad
faltól falig kavarog az éj
oldódunk kötődünk
számon illatod ízed
magadhoz ölelsz
még közelebb
szelíd madár vagyok karjaidban
feloldozol megtartasz
az est fénylő peremén
gyönge szívű tájakon keressük
egymás álmait és lenni kezdünk újra
te meg én
zúgó árban tavaszi áradásban
hajnali szavak lobogásában
s míg szánkon őrizzük a csöndet
elrejtenek minket
az álmosan nyújtózó hegyek
és már nem számítanak
az átvérzett elfáradt versek
a lehullt lombú szomorú fák
hisz magunk vagyunk
te meg én
mind és örök
itt a tómély ég
örvénylő kábulatán

5 év 17 komment

valahol valamikor elmaradtál
a tenyér hideg rácsai mögött
rozsdás alkony és nyűgös utak
poros világában
majd megtapadtál mint egy burjánzó sejt
agyamba csontjaimba
a hús rágós rostjaiba
azóta hordozlak cipellek
tested zsugorodik árnyékod nő
inged elfeslett rongyos felhő
kezedben vajúdó holdmadár
a félelem mára csak egy gyönge ág
szívemen roppan reccsen
hintázik rajta nevetésed
gyere már jössz-e már
bújj elő
élesen hasít a fénybe az üszkös csönd
zaccos hajnalokat kortyolgat
a kihűlt reggel
s minden tollpihe csak hideg kő
megtanultam nélküled lennem
hisz isten nem lehet egyszerre révész
és tenger
mióta elmaradtál
minden lobogó csobogó zuhogó
lassú vénfolyó
idegen holtágakba visz el

5 év 6 komment

Kint felejtett éjszakák
nyüszítenek
az ajtó előtt, fáradt
hangok verdesik
hétköznapi
szárnyaikat a nyári fákon,
feküdj mellém…
Szerelem.
Tíz lakattal zártam az ajtót.

Visszük egymást kéz a kézben,
mezítelen…
Arcod arcom, szemed tükröm.
Én Istenem. Te Istened.
Ki mondja meg,
hány csillag-
zuhanás,
életünk…
Életed. Életem.
Hunyd le szemed,
szerelem…
Ma csontokból növesztünk
szárnyakat. Bordánk alatt
robban
a madárarcú nyár,
karok, lábak, vállak
zsibbadtan kapaszkodnak egymásba.
Tíz ujjal. Tíz körömmel.
Tartasz. Édes
húsú ölelésben.
Tíz sóhajjal. Suttoglak. Zihálva.
Önzőn magamnak.
Túl a lebbenő hajnalokon.
Ma. Holnap. Tegnapután. Kiszakad
burkából
a világ,
árad, elterül. Alattunk.
Felettünk.
Moha nő a lakatlan égen,
nádak nyújtóznak a sűrű kékben.
Átússzuk az összegyűrt végtelent,
kéz a kézben,
mezítelen…
Bolyhos csendek fészkében
arcunkat firkálja a hold.
Tartsd
lélegzetem
kezeid közt.
Szél vagyok, te a felhő…
Ringat a mély,
szerelem…
Virraszd csendjeinket,
míg szíveden hintázom,
mint konok gyermek,
a zsibongó, átlátszó tereken.

Szilágyi Hajni - Lumen Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.