valahol valamikor elmaradtál
a tenyér hideg rácsai mögött
rozsdás alkony és nyűgös utak
poros világában
majd megtapadtál mint egy burjánzó sejt
agyamba csontjaimba
a hús rágós rostjaiba
azóta hordozlak cipellek
tested zsugorodik árnyékod nő
inged elfeslett rongyos felhő
kezedben vajúdó holdmadár
a félelem mára csak egy gyönge ág
szívemen roppan reccsen
hintázik rajta nevetésed
gyere már jössz-e már
bújj elő
élesen hasít a fénybe az üszkös csönd
zaccos hajnalokat kortyolgat
a kihűlt reggel
s minden tollpihe csak hideg kő
megtanultam nélküled lennem
hisz isten nem lehet egyszerre révész
és tenger
mióta elmaradtál
minden lobogó csobogó zuhogó
lassú vénfolyó
idegen holtágakba visz el
