Boér Péter Pál : Fényesség a sötét Korfun

Gősi Zoltán emlékére

 

— Mondja, Mitilecsisz, mit mászkál ennyit? Inkább nézze és élvezze ezt a gyönyörű, nyárias delet. Nem csodálom, hogy idejönnek hozzánk messze tájakról, én nem is tudnék máshol élni. Csipkézett a part, az ég kékebb a kéknél, és összefolyik a tengerrel. Ha nem láthatnám az öblöket és apró lagúnákat, megölne a bánat. Itt születtem. Jöjjön már ide, alárendelt, nézzen ki az ablakon! Látott ennél szebbet?

— Valóban, bár kicsi a mi hazánk, de szépsége mindent kárpótol. Oda nem adnám a fél világért! Most beszéltem egy turistával…

— De milyen szerencsések! Nálunk is szokott fagyni nagy ritkán telente. Emlékszik, amikor korcsolyapályát kellett létrehozni a parton, hogy a didergők néha ki is mozdulhassanak szobáikból? Aztán pár nap után hétágra kisütött a nap, de ők már a repülőablakból nézték, mit veszítettek. Most meg, azt nem mondom, hogy éppen augusztusi, de szép nyári idő van így februárban.

— Azt mondta ez a srác, ha hazatér, a keblében szív helyett Korfu lesz majd…

— Hová való a fiú?

— Számít, hogy honnan jött? Amúgy Magyarországról.

— Magyarország, Magyarország… Egy pillanat. Ja, ja, szégyellem, hogy ennyit kellett gondolkodnom, pedig jártam arra. Nem rossz hely, bár Korfu nélkül nem lehet élni. Azt mondta, viszi a keblében?

— Igen, Főnök.

— Akkor ott minden megszépül, és tán visszanézek egyszer…

— Sosem jártam arra, csak térképről ismerem, de ha nem nagyon morcos, mint általában, magával tartok. Nézzen csak ki, most én kérem!

— Azt a mindenit, beszürkült a láthatár! A víz színe olyan lett, mint egy ülepítőé, felkavarta a meder homokját.

— Nagy hacacáré lesz, és én kiengedtem két szélvitorlást… Ugrok a hajóba, különben soha nem jönnek vissza, megeszi őket a tenger, ami nélkül Korfu nem is lenne Korfu.

— Mitilecsisz, üljön a fenekén, ilyen időben nem lehet menteni!

— Legalább azt engedje meg, hogy egy csónakkal kievezzek…

— Elment az esze, vagy memóriazavarral küzd? Az olyan kis deszkatákolmányokat, amire maga gondol, előbb apró darabokra töri a hullámverés, majd fűrészport csinál belőle, mire kitisztul, nyomuk sem marad.

— Főnök úr, azért ne túlozzon! A kisebbik mentőhajóra gondoltam, másfelől amit mondott, az sem teljesen úgy igaz, de tény, itt égszakadás, földindulás lesz. Megyek, végigjárom a partot, hadd nyugtassa meg látványom a fölöslegesen idegeskedőket. Ilyenkorra kellene egy mentőhelikopter és a pici öblök felett néhány sodronyt át lehetne vezetni.

— Ez már felmerült, Mitilecsisz, teljesen illúzióromboló lenne a csodás természet acélsodronyokkal.

— Meg lehetne azt úgy csinálni, hogy cseppkőnek, vagy indaáttétnek nézzen ki…

— Hagyja a krumplifejűséget!

 

Mitilecsisz egy darabig jött-ment, aztán megunta. Abban a mogorva időben jobbnak látta, ha ő is beül a fürkésző helyiségbe. Ahogy a hömpölygő vízre nézett, egykori szaharai kirándulása jutott eszébe, ahonnan az idegenvezető nélkül soha nem tért volna vissza.

Előbb egy kopár, repedezett, növénytelen területen haladtak át, majd mindent elöntött a homok. A beduin áradozott a fenséges szépségről, ő kereste, de sehol sem találta. Csak szélfútta homokdűnéket látott, amelyek mind egyformák. Bár tájolója is volt, meg az útirányt is ismerte, biztos volt benne, hogy soha nem érhetnek célba, mert minden egyforma. Ha meg is közelítik az oázist, egyszerűen elmennek mellette.

Nem szólt, igyekezett útikalauzának nem tudtára adni a félelmeit. Éjszakánként majd megfagyott és rettegett, hogy rámásznak a kígyók, a skorpiók és ki tudja még milyen éhes mérges lények. Nappal megpirították a Nap sugarai.

Mentek, mendegéltek, ő nem látott semmit, de amikor a beduin nyakánál fogva lerántotta, majd fejére húzott egy csuklyát, megrémült. Neki nem volt rá szüksége, hozzátartozott öltözékéhez. A tevék csak akkor zöttyentek melléjük, de a fickó látta, hogy megálltak. Az arab gyorsabb volt az állatoknál.

Mire Mitilecsisz leránthatta volna fejéről a csuklyát, mert igen rosszat sejtett, már tombolt a homokvihar. Ha nincs velük a három teve, amik valószínűleg a vízivás mellett, a tiszta levegőzést is néhány óráig fel tudják függeszteni, még kapaszkodója sem lett volna, hogy vajon merre kell felfelé ásni.

Ránézett a mocskos imbolygó tengerre, amivel összeért a koszos felhőtömeg.

Legyintett egy nagyot és bement.

 

Egy fán sirály dühöngött:

Lehetetlen itt élni, de képtelenség máshová menni. Hogy pukkadjanak az idetolakodók, felszálltam egy fára. Máskor minden mozdulatomat fényképezik, ezt az elképesztő sirályostobaságot figyelmen kívül hagyják. Úgy tespednek, hogy benyomja testük a homokot, még a mellettük heverőkre sem figyelnek.

Apropó, itt előttem a pici öbölben érdekes dolog történik. Azt hiszem, az az úszni nem tudó fajta — az emberek turistának nevezik —, bajba került. Most láttam azt a fickót, aki hasonló esetekben a partról kurjongat, néha beúszik, vagy beevez, de elment.

Érdekes, pár perce még én, a sirály sem éreztem, hogy ekkora rumli lesz. Jól szórakoznak az emberek, heverésznek, zenét hallgatnak és beszélgetnek. Mások iszogatnak, eszegetnek, csak éppen segíteni nem akarnak.

Na végre, egy kivétel! De rosszul csinálja… Az a zsinór, amit megfogott, szerintem nagyon csúszós, de innentől meg én tudom jobban az események menetét. Szegény fickónak fogalma sincs, hogy mindjárt ötször olyan magas hullámok érkeznek. Legalább fognák hátulról… Mindegy, úgy látszik az emberek között is akad egy-egy bátor. Ezt itt megtanultam, csak szedné már ki a fel-lebukkanó fejűt, és mászna vissza a partra, mert bajba kerülhet ő is. Ketten küszködnek…

Nem vagyok az emberek nagy drukkere, de ezt a — ha jól látom fiatal — példányt, egészen megkedveltem. Nálam nagyon ritka ez, az emberek irányában különösen tartózkodó vagyok, tele kételyekkel. Bámészkodni már csodálatosan tudnak. Itt a napi esemény az embert hömpölygető dühöngő tenger, vízi-mentővel!

Hoppá! Jaj, a hullám! Na, már ő is bent van… Nem tudom eldönteni, magától ugrott be, vagy besodródott. A túlsó falon nem lehet felmászni, az olyan csúszós, hogy borzasztó. Miért hagyják? Jönnek, mennek, lézengenek, tátják a szájukat. Ennyi idő alatt nem igaz, hogy valaki nem tudna elfutni egy hosszú kötélért! Legfeljebb egy kicsit megkóstolná a tengervizet, de kihúznák.

Már a második kapálózót is kitaszította, és most a fiú mély érdektelenségben ottmaradt. Ez az érdektelenség az érdekesség? Ezt a szót, ilyen formában mi, sirályok nem használjuk! Milyen undok görénység, mikor csípőre vágott kezekkel nézegetnek, majd megfordulnak, és tovább mennek azok, akik ki tudnák segíteni. Nem látok segítségért futó embereket! A hülye bekiabálásokkal is felhagyhatnának!

Rettenetes nézni is, már kint rekedtem párszor hasonló helyzetben az óceánon. Jól úszok, nem mint ezek, de majdnem megevett a hullámok nagy tátott szája. Na végre! Valaki bemegy, ereszkedik, bár bajt sejtek, igen vékony emberke… A nagy szélesvállúak nem merik megfogni a kötelet, félnek, tán belecsúsznak, mint az, aki — ha jól látom tapasztalt sirályszemeimmel —, már nemigen kerül ki a végtelen közöny mellett… Szennyes, mindennél szennyesebb a nemtörődömség!

A kezét nyújtja és a fiú nagy szemekkel néz, majd végleg eltűnik…

 

Ilyet még nem láttam, egy nagy lyuk nyílt a felhők közepén és a hömpölygő horizonton a tenger vízéből is. Vakító fény áradt fölfelé és lefelé is, valahol, középen találkoztak. A víz felőli oldalon megszűnt, vagy eltávolodott… Bár sirály fejemmel ez nehezen megfejthető, de azt hiszem mégis értem… A kimentetteket, ha jól emlékszem eltámolyogtatták, hozzátartozóik hátra sem néztek. Nekem lesülne a toll a szárnyamról a helyükben!

 

Legutóbb szerkesztette - Boér Péter Pál
Szerző Boér Péter Pál 751 Írás
Nagyváradon születtem, 1959-ben. Nem mondhatnám, hogy kesztyűs kézzel bánt volna velem az élet, de még a szorítóban vagyok! Családtagjaim hiperoptimistának tartanak, azt hiszem nem véletlenül. A humort – ezen belül a szatírát, abszurdot – és a romantikát egyaránt kedvelem. Empatikusnak, toleránsnak gondolom magamat. Egész életemet Erdélyben éltem, élem. Anyám révén erősen kötődöm a székelységhez, de Ők már csillagösvényen járnak Apámmal. Nagyon érdekel a teológia, filozófia, nyelvek, irodalom, és sok egyéb. Fiatalon kezdtem verseket írni, ám a rövid próza vált a nagy kedvenccé. Köteteim: 2010 – “Nagyító alatt” – novelláskötet 2011 – “Le a láncokkal” – novelláskötet 2012 – “A nonkonformista” – novelláskötet 2013 – “Engedélykérés”- novelláskötet 2013 – “Megtisztult ablakok” – regény 2016 – "Fenyőágon füstifecske" – regény 2017 – "Ködös idill" – két kisregény 2018 - "Szabályerősítő" (Válogatott novellák) - e-book Írásaim jelentek meg a Bihari Naplóban, a Reviste Familiaban, a Comitatus folyóiratban, a Várad folyóiratba, a Brassói Lapokban, a Reggeli Újságban, a “7torony” irodalmi magazin antológiáiban (2010-2016), a Holnap Magazin antológiájában, a Holnap Magazin nyomtatott mellékletében, az Irodalmi Jelenben, a kolozsvári Tribunaban, a bukaresti rádióban és máshol.” A világháló adta lehetőségekkel élek: Lenolaj irodalmi és kulturális műhely A Hetedik Héttorony irodalmi magazin MagyarulBabelben CINKE Holnap Magazin PIPAFÜST Szabad szalon Penna magazin Bukaresti rádió AlkoTÓház Weblapom: http://boerpeterpal.blogspot.com/