Egy sápadt levél az elmúlás elől
reszketve keres vállamon vigaszt…
A hervadás fáj,
ha megcsíp a dér,
és az elmúlás szele kacagva
belecsap tenyerembe…
Csonka szárnyaimon fakul a fény,
sápad a hold.
Hol vagytok nyári napok?
A kölcsön kapott idő szűkre szabott…
Mennyit ad még?
Kinek mennyit mér?
Sötét kérdések, csituló válaszok…
Az elkóborolt vágy hátára vesz.
Indulnék ködbe, fordulnék fagyba
összetákolt ördögszekeremmel
együtt üvölteni a vad szelekkel.
Inkább hálnék csendes fák alatt
ráncba töpörödve, búsan, szótalan,
hol a kóborló remény elidőz,
mielőtt végleg kifoszt mindenemből
ez a söprögető, cefreszagú ősz…
Vándorlásaimban ha megpihenek,
teríts alám puha lombszőnyeget,
te hajnalarcú, örök Szerelem!
A közel és távol sem tudja soha
visszahozni a letűnt nyarak édenét,
szemed kékjét és a tenger illatát,
sem víztükörben a felhővonulást.
Talpam alatt szüntelen avarropogás…
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:06 :: D. Bencze Erzsébet
